Magyar alkotmány- és Jogtörténet 2.

Tételek

1
1. Tétel
Jogforrások 1848 előtt

A jogforrás fogalma:

Maga a jogforrás kifejezés több oldalról közelíthető meg. J o g f o r r á s k é n t értelmezhető

 maga az állam, mint minden jog forrása;
 minden olyan tény, amelyez szubjektív jog szerzése fűződik;
 mindazon okiratok, amelyek a jogrend ismeretét közvetítik.
A szó technikai értelmében jogforrások azok a hatalmi tényezők és erők, amelyekből az
érvényben lévő jogtételek eredetüket és létüket nyerték. Ugyanakkor maga a keletkezés módja,
valamint a jogtételek külső megnyilvánulását hordozó közegek is jogforrásnak minősülnek.

A jogi szakirodalom különbséget tesz

 anyagi és
 alaki jogforrások között.
A n y a g i j o g f o r r á s o k közé soroljuk mindazon jogforrásokat, amelyek a jogot
származtatják, létesítik. Anyagi jogforrások eszerint
 szokás és
 döntvény.
A l a k i j o g f o r r á s o k n a k tekintjük azokat, amelyek a más keletkezett, fennálló
jogszabályokat foglalják magukba. Alaki jogforrások
 törvény,
 rendelet,
 statútum,
 privilégium, valamint
 az 1861. évi Országbírói értekezleten hozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok.

Egy másik csoportosítás szerint beszélhetünk

 belső és
 külső jogforrásokról.
B e l s ő j o g f o r r á s az a hatalom, amely a jogot alkotja, jogalkotó képességgel
rendelkezik. Pl. a király, országgyűlés, stb.
K ü l s ő j o g f o r r á s a jogszabály megjelenési formája, amelynek révén megismerhető az
adott jogszabály.

A jogforrások lehetnek
 írottak vagy
 íratlanok.
Í r o tt j o g f o r r á s o k h o z sorolhatók azon jogszabályok, amelyeket írásban
megszövegeztek és szabályszerűen kihirdettek.

2
 Az í r a t l a n j o g f o r r á s o k (szokásjog) létrejötte nincs meghatározott formákhoz
kötve, azokban a jogalkotó akarata mintegy hallgatólagosan jut kifejezésre.
Az írott és az íratlan jogforrások közti elhatárolás némiképp pontatlan, hiszen a szokásjog
nagy hányadát is írásba foglalják és folyamatosan rögzítik.

A jogforrások aszerint, hogy az ország egész területére vagy annak csak egy részére terjednek
ki, lehetnek
 országosak vagy
 helyi (partikuláris) jellegűek.
Vannak általános jogforrások, amelyek egy adott országban generális szabályként mindenkire
kiterjedő hatállyal érvényesek, ill. különleges jogforrások, amelyek csak az adott országban élő
állampolgárok egy csoportjára terjednek ki.

SZOKÁSJOG:

Bölöny József meghatározásában „szokás valamely irányelvnek, szabálynak vagy cselekvési

normának bizonyos helyen és időben az emberi társadalom bizonyos köre által való következetes
gyakorlása, amely az alkalmazott norma helyességét felismerő közmeggyőződésen alapszik.”
A jogszokás a szokások sajátos, a jog határán fekvő csoportja. Tulajdonképpen jogpótló
szokás, amennyiben a mindennapi élet sürgős és feltétlen szabályozásra váró igényeit rendezi.
Már több, mint szokás, mert következetes kikényszerítő erő áll mögötte, mely meghaladja az
egyszerű közmeggyőződést, de még nem tekinthető szokásjognak, minthogy a közhatalmi
kényszer hiányzik mögüle.
A szokásjog egyetemes, valamennyi jogágra kiterjedő jogforrás, a jogalkotás spontán
megnyilvánulási módja. A joganyag túlnyomó része a szokásjogból ismerhető meg, melyet
közmegegyezésből kialakuló jognak is lehet tekinteni.
A szokásjog fontosságára utal az 1790:10. tc. is, mely kimondta, hogy Magyarországot és
társországait törvényei és szokásai szerint kell kormányozni és igazgatni.

A szokásjogi szabályok kialakulása és továbbfejlődése szempontjából különbséget kell tenni

 az ún. népi eredetű szokásjog és
 a bírósági gyakorlat által kialakított szokásjog között.
Népi eredetű szokásjogról akkor beszélünk, amikor egyes normák egy adott közösségen belül
jöttek létre és ott általános meggyőződéssé váltak, majd utóbb ezeket a bírói gyakorlat is elismerte,
kötelezővé tette, és megsértőit szankcióval sújtotta.
A bírósági gyakorlat által kialakított szokásjog a felmerülő hasonló esetekben hozott azonos
ítéletek révén alakult ki. Ez a bírónak a jogrendszer hézagos vagy hiányos volta folytán
szükségessé váló jogalkotó, ill. a meglévő jogszabályokat megreformáló, továbbfejlesztő
tevékenysége.

Werbőczy szerint csak jó gyakorlatból, csak helyes megoldásból lesz szokásjog, mely hosszú
időn keresztül alakult ki és hosszú időn keresztül valóban alkalmazásban is van. A szokásjognak
eszerint három eleme van:
1) okszerű, vagyis alkalmasa válasz egy szabályozási igényre, a közjó elérését szolgálja, a
köztudat szerint helyes és a jogérzetnek megfelelő;

3
 2) idősült, vagyis hosszú időn keresztül alkalmazzák, ill. már senki nem emlékszik arra az
időre, amikor más volt. Ez kb. 10 évet jelent, egyházinál 40 évet, ha pedig királyi jogot
jelent le, 100 évet;
3) ismétlődő jelleg, vagyis folyamatosan használni kell, nem merülhet feledésbe.

A szokásjognak a törvénnyel szemben hármas ereje van:

1) t ö r v é n y m a g y a r á z ó :
a. ilyenkor van törvény, de az nem kellően pontos, ezért a szokásjog magyarázza a
törvényt („a szokásjog a törvények legjobb magyarázója”);
2) t ö r v é n y r o n t ó :
a. ilyenkor szintén van törvény, de a törvényi szabály rossz, nem okszerű;
b. kialakul ezért egy szokásjogi norma és felébe kerekedik, így a szokásjog lesz az
érvényes és nem a törvény;
c. ezt sokáig normálisnak tekintették, mert a szokásjog volt az alapvető jogforrás;
3) t ö r v é n y p ó t l ó szokás:
a. törvény ilyenkor nincs, csak szokásjogi szabály, ez látja el a törvény szerepét.
A kortársak szemében a szokásjog valódi értéke az volt, hogy mindenkire nézve kötelezőként
jelent meg. Rendkívüli jelentősége lemérhető azon is, hogy különböző formákban még a polgári
kor jogrendszerében is felbukkant.

Szokásjogi gyűjtemények:
A szokásjogot (az európai gyakorlathoz hasonlóan) különféle jogkönyvekben, szokásjogi
gyűjteményekben rögzítették. A XV-XVI. században egyre sürgetőbbé vált az országos szokásjog
összefoglalása, mivel az igazságszolgáltatás menetét nagymértékben hátráltatta az a tény, hogy a
bíróságok előtt a felek teljesen eltérő jogszabályokra hivatkoztak.
II. Ulászló 1498:6. és 1500:10. törvényei a hivatkozott szokásjog összefoglalásáról
rendelkeztek. Az ország jogainak, törvényeinek, bevett és elfogadott szokásainak, rendeleteinek
összegyűjtésére II. Ulászlótól Werbőczy István kapott megbízást.
Werbőczy munkája a törvényi jog és a közvetlen gyakorlaton alapuló szokásjog mellett
felölelte
 a királyi kiváltságlevelekben,
 a megyei törvényszékek és
 országos bíróságok gyakorlatában megnyilvánuló joganyagot is.
Az elkészült munkát 1514-ben terjesztette az országgyűlés elő H á r m a s k ö n y v címmel
(„Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve, Tripartitum). Az országgyűlés elfogadta, a
király aláírta, azonban a pecséttel való ellátás és a kihirdetés elmaradt.
Werbőczy 1517-ben tehát magánúton kinyomtatta munkáját és szétküldte a megyéknek, ahol
a bíróságok – más jogszabálygyűjtemény hiányában – alkalmazni kezdték. Így szokásjogi úton
vált a magyar jog részévé.
Első magyar, még csak kivonatos fordítását Weres Balázs készítette el 1565-ben, a teljes
fordítást 1571-ben adta ki Kolozsvárott Heltai Gáspár. 1628-tól a Corpus iuris Hungaricibe is
bekerült.
Mint a jogi életben a törvényeknél is fontosabb és gyakrabban használt jogforrás a törvénytár
elején kapott helyet. Az Erdélyi Fejedelemségben több fejedelem felavatási esküjében a
Hármaskönyvet megerősítette, és 1698-ban bekerült az erdélyi törvénygyűjteménybe.

4
 A Hármaskönyv bevezetése és előbeszéde
 a jog forrásait,
 az igazság,
 a jog,
 a törvény,
 a szokás,
 a kiváltság,
 a statútum meghatározását,
 a jó bíró tulajdonságait, valamint
 az igazságos ítélet feltételeit taglakja.
Az I. rész az országos nemesi jogot öleli fel. Ennek talán legfontosabb címe a priame nonus,
amely a nemesi kiváltságokat írja le.
A II. rész a pere eljárásra, a III. rész pedig a partikuláris jogokra vonatkozó szabályokat fogja
át (Horvát-Szlavón-Dalmátország, Erdély, városi polgárság, jobbágyok).

I. Ferdinánd a Hármaskönyv átdolgozására bizottságot állított fel (1550:10 és 11. tc.). A

bizottság vezetői Gregoriánczi Pál zágrábi és Újlaki Ferenc győri püspök, helytartó, tagjai pedig
 az akkori személynök,
 az országbíró-helyettes és
 a királyi jogügyigazgató mellett
 Bodenarius Márton jogtudós volt.
A N é g y e s k ö n y v (Quadripartitum) 1553-ra készült el, ám mivel az uralkodó német
tanácsosai azt három, a magyar alkotmánnyal ellentétes résszel akarták kiegészíteni – amelyeket a
bizottság tagjai nem fogadtak el -, a király félretette a javaslatot.
A Négyeskönyvet ugyan szokásjogi úton sem ismerték el, ám a bíróságok alkalmazták. 1788-
ban tudományos használatra kinyomtatták Zágrábban.

Mária Terézia 1768. november 14-én kelt leirata értelmében a Királyi Kúria bíráiból kirendelte
bizottság összegyűjtötte a Kúriának újjászervezésétől (1723) kezdve hozott elvi jelentőségű
döntéseit (P l a n u m T a b u l a r e ). Ezt a döntvénygyűjteményt a Kúria teljes ülése
felülvizsgálta, Mária Terézia pedig királyi rendelettel megerősítette, és alkalmazását kötelezővé
tette a bíróságok számára.
A döntvénygyűjtemény kúriai felülvizsgálata és királyi megerősítése csak hitelesítés erejével
bírt, tanúsította, hogy a bizottság csakugyan a bírói gyakorlat által túlnyomó részben már
korábban elfogadott és alkalmazott kúria döntvényeket foglalta össze. A Planum Tabulare főleg
magánjogi és perjogi szabályokat tartalmazott.

TÖRVÉNYEK:

A törvény a feudalizmustól kezdődően szinte mindig a legfontosabb jogforrás volt. A törvény

az állami akarat legmagasabb rendű megnyilvánulása. Reputációját kezdetben az adta, hogy a
király legjelentősebb akaratnyilvánításának számított, utóbb pedig a rendi dualizmust érvényre
juttató országos képviseleti szerv legfontosabb döntésévé vált.
Megállapodott fogalma szerint olyan egyetemes és általános jogforrás, amely a jogélet
bármely viszonyára vonatkozhat és az ország valamennyi állampolgárára kiterjed.

5
 A magyar jogrendszerben nagyon sokáig a szokásjog volt a mindenek felett álló jogforrás,
törvények ezért csak akkor születtek, ha a szokásjogtól el kellett térni. Így kezdetben a törvények
száma elenyésző számú a szokásjoghoz képest.

Patrimoniális korban:
Az Árpád-házi királyok idején a törvények a szokásjog mellett kisegítő jellegű jogforrások
voltak. Ezt támasztotta alá az a jogelv, miszerint a törvény csupán az azt kiadó király életében bírt
kötelező erővel. Ha az utód elismerte a korábbi törvényhozás rendelkezéseit, azt szokás szerint
ismételten megerősítette.
Ebben a korban a törvény, a lex egyenlő a d e c r e t u m m a l , mely anyagi jogforrásnak
minősül, s egyedül az uralkodó alkotja, a királyi akarat direkt kifejeződése. Az országos
gyülekezetek még nem voltak törvényalkotó gyűlések, törvényhozás céljával összehívott
országgyűlések csak a XIII. század végétől fordulnak elő. Vagyis ebben a korban még nem volt
olyan szerv, mely korlátozta volna a király hatalmát.
A törvények ekkor elsősorban büntetőjogi, valamint az ítélkezésre vonatkozó rendelkezéseket
tartalmaztak. Az egy alkalommal hozott törvényeket az uralkodó dekrétumba foglalta, és
pecsétjével ellátva bocsájtotta ki. Az uralkodó által hozott jogszabályok kötelező erejüket magából
a királyi hatalomból merítették.

I. István törvényei (két könyvbe foglalva)

 biztosították a királyság lakóinak személyes szabadságát,
 rendelkeztek vagyonukról,
 az egyéni földtulajdonról,
 a lakhely sérthetetlenségéről,
 védelmezték az özvegyeket, árvákat és hűtlenül elhagyott nőket.
A törvények szóltak
 a királyság gazdasági alapjairól,
 rendezték annak hadseregét,
 megalapozták az állam-és egyházszervezet kiépítését, valamint
 szigorú büntetéssel léptek fel a király ellen hűtlenséget elkövetőkkel szemben.

László és Kálmán törvényeiben túlnyomórészt perjogi és büntetőjogi rendelkezések

szerepeltek. László törvényeinek elsőként számon tartott könyve az 1092. évi szabolcsi zsinat
határozatait tartalmazza. A második és a harmadik könyv a különböző vétségekre vonatkozó
büntetéseket és eljárásokat foglalta össze.
Kálmán törvényeinek első könyve az 1096-ban tartott országgyűlés határozatait tartalmazta,
második könyve pedig a zsidóknak adott privilégiumokat, valamint az uralkodása alatt tartott
zsinati határozatokat ölelte fel.

II. András uralkodása idején megváltozott a törvényhozás iránya és tartalma. Az 1222. évi
Aranybulla és az annak alapján kibocsátott dekrétumok főleg közjogi szabályozást tartalmaztak. E
dekrétumokban magánjogi szabályok és magánjogi intézmények annyiban kaptak helyet,
amennyiben azok a nemesek közjogi állását vagy a nemesi szabadságot érintették.
Az Aranybulla hiányosságait II. András 1223-ban kiadott dekrétuma igyekezett orvosolni.

6
 IV. Béla 1267-es törvénykönyve egyrészt megújította az Aranybulla legfontosabb
rendelkezéseit, másrészt tartalmazott új szabályokat is
 (írásbeliség megszüntetése a nemesek ügyeiben,
 a csatában elhalt nemes birtoka fiú utód hiányában maradjon a nemzetségnél).

A rendi korban:
A l e x immár a király és a rendek közös akaratából születik az országgyűléseken, vagyis az
uralkodó korábban egyedüli törvényhozói felségjoga megoszlik. A törvény már nem az uralkodó
egyoldalú akarat-kijelentése, avagy a bárók szűk körű tanácsának döntése, hanem az elismert
rendek által képviselt értékeket figyelembe vevő kompromisszumos egyezmény.
A d e c r e t u m megmarad a király egyedi rendeletének. Kialakulnak törvényhozási
tárgyak, melyeket dekrétumban az uralkodó nem szabályozhat.
A dekrétum helyett az abszolutizmus korában megjelenik a p á t e n s . Ez egy olyan királyi
rendelet (anyagi jogforrás), melynek tárgya tulajdonképpen országgyűlési tárgy.

A p r i v i l é g i u m , vagyis a kiváltság a középkor jogának jellemző forrása. A kiváltság

egyrészt azonos volt a szabadság fogalmával, másrészt azt a formát testesítette meg, amelyben
mind a király, mind az egyházi és világi főurak a szabályalkotási jogot gyakorolták.
A privilégium fogalmát tekintve a törvényesen megkoronázott király által bizonyos
ünnepélyes alakban adott különös jog, kiváltság. Akkor született, amikor az uralkodó mentesíteni
akart valakit az általános szabályok alól. Két típusa
 az egyéni és
 a kollektív.
Jellemzői, hogy
 szabályosan alá kellett írnia mind a királynak, mind bizonyos főuraknak;
 pecséttel kellett ellátni,
 rányomott: rögtön beáll,
 függő: később áll be;
 általában függő pecséttel voltak ellátva;
 1 éven belül kihirdetik a közgyűlések vagy szabad királyi városokban a tanácsban,
helyben;
 csak akkor érvényes, ha más személynek korábban megszerzett jogát nem sérti: salvo
iure alieno elve. Ugyanis, ha valakinek érvényes és hatályos kiváltsága van, azt nem
lehet sérteni;
 mindennek úgy kell lennie, ahogy az a király előtt elhangzik;
 XVI. századtól érvényességének feltétele az országgyűlés beleegyezése, pl.
 1514-től 9 szabad királyi város van, ha újabb várost akarnak szabad királyi
városi rangra emelni, az csak az országgyűlés hozzájárulásával történhet;
 nemesítéshez, az ünnepélyes honfiúsításhoz szintén szükségeltetik az
országgyűlés hozzájárulása.
A privilégium megszűnik
 a tartalomtól függ, hogy a nem gyakorlással megszűnik-e;
 lemondás;
 az uralkodó visszavonja, ezt akár indok nélkül is megteheti;

7
  ha az 1 éves határidőt nem tartották be;
 ha nem lehetett volna érvényesen adni, és erre valaki rájött;
 ha királyi bíróságok tudván többször ellene ítélnek;
 az egyéni privilégium,
 ha személyhez kötött, a személy halálával megszűnik;
 ha személyhez nem kötött, nagy valószínűséggel nem szűnik meg.
A privilégium fajtái 1848 előtt igen sokfélék voltak, A legfontosabbak:
 nemes- és címeres levelek,
 fiúsítási oklevelek,
 birtokadományok,
 országos és hetivásár-tartási,
 rév- és vámjogot,
 pallosjogot,
 vám- és harmincad-fizetés alóli mentességet adományozó oklevelek,
 vidékek, városok, egyéb világi és egyházi testületek kiváltságlevelei.

Törvénygyűjtemények:
Az általános jogrendezés követelménye hívta életre a különféle törvénygyűjteményeket. A
törvénygyűjtemény a kibocsátott dekrétumoknak és articulusoknak időrendbe sorolása. Egyetlen
célja a jogszabályok közzététele, nem lép fel sem szerkezeti, sem tartalmi egyeztetési és rendezési
igényekkel.
Az egymást követő törvények szöveges egybevetése, az ellentmondások kiszűrése, a
jogterületre vonatkozó joganyag tematikus összefoglalása nem a gyűjteményszerkesztő feladata,
azt a jogalkalmazóra hagyja.
A törvénygyűjteményhez képest továbblépést jelentettek a rendezés irányában a hazánkban
az erdélyi jogalkotásban felbukkanó kompilációs munkák. Az Approbáták vagy a Compiláták
szerkesztői meghaladva az időrendbe állítás módszerét, már bizonyos tartalmi selejtezést is
végrehajtottak:
 a rendelkezéseket kiiktatták a törvénygyűjteményből,
 a szabályokat igyekeztek rendszer szerint sorakoztatni egymás mögé.
Ezzel együtt sem az Appróbaták, sem a Compiláták szerkesztői munkái során nem alkottak
újat, nem hoztak eredetit a jogba. A törvénygyűjteményekkel és a kompilációkkal szemben a
jogrendezés igazi eszközei a jogágazatiság kialakulását követő törvénykönyvek (kódexek).
A kodifikációs mozgalmakban született átfogó törvények általában egy teljes jogág
koncepciózus, minden részletre kiterjedő rendezésére tartanak igényt.

Magyarországon az első nyomtatott törvénygyűjtemény Zsámboki János nevéhez fűződik, aki

1581-ben kiadta a Mátyás idejéig kibocsátott törvények túlnyomó többségét.
Az első önálló törvénygyűjtemény elkésztése a XVI. században Mosóczy Zakariás és Telegdy
Miklós nevéhez fűződik. A törvénygyűjtemény első kiadását 1628-ban a bécsi, 1653-ban pedig a
sárospataki kiadás követte. 1696-ban Szentivány Márton rendezésében új kiadás született, amelyet
ekkor neveztek először C o r p u s I u r i s H u n g a r i c i n e k .
A bécsi kiadás mintájára ez is három részből állt. Az első rész Werbőczy Hármaskönyvét, a
második a Mosóczy Zakariás által rendezett végzéseket, a harmadik pedig az 1649-ig hozott
törvényeket tartalmazta, kiegészítve az 1687-ig kibocsátott törvényekkel.

8
 A XVIII. század közepén Szegedi János adta ki ismét a Corpus Jurist, aki az egyes dekrétumok
cikkelyeit szakaszokra osztotta. A törvénygyűjteményt 1799-ben adták ki ismét, immár Budán.
Később bekerültek
 a tárnoki cikkelyek,
 Mária Terézia 1747. évi rendtartása,
 III. Ferdinánd Praxis Criminalisa.
A XIX. század küszöbén Kovachich Márton és fia kísérletet tettek a Corpus Iuris hiányzó
törvényeinek pótlására és javítására.

Erdélyben Bethlen Gábor 1619-ben perrendtartást bocsátott ki a törvénykezés módját és

rendjét taglaló jogszabályokról. I. Rákóczi György kezdeményezésére II. Rákóczi György
fejedelemsége idején készült el az a gyűjtemény, amely valamennyi létező és fellelhető erdélyi
articulust figyelembe véve kialakított compilációt foglalt magában.
A tervezetet az 1653. évi gyulafehérvári országgyűlés tárgyalta, és az „Erdélyországnak és
Magyarország hozzákapcsolt részeinek megerősített végzeményei” (A p p r o b a t á k ) címmel
látott napvilágot. Öt részre osztva
 egyházjogot,
 államjogot,
 a rendek és nemzetek jogai, valamint
 közigazgatási jogi szabályokat rendeztek.

1688-ban I. Apafi Mihály fejedelem egy jogban jártas férfiakból álló bizottságot állított fel,
amelynek megbízatása egy új, az Approbatákat kiegészítő törvénygyűjtemény kidolgozására
szólt. A bizottság 1669-ben a Gyulafehérváron tartott országgyűlés elé terjesztette addig elkészült
munkáját. E gyűjteményt C o m p i l a t á k címmel adták ki, s az Approbaták időbeli folytatása
volt.

Erdély utolsó törvénykönyve az A r t i c u l a r i N o v e l l a r e s (Új cikkelyek) voltak,

amely az 1744-1848-ig terjedő időszakban hozott törvényeket foglalta össze. Az 1669 és 1744
között kibocsátott határozatok zöme nélkülözött valamely formai kelléket, így azokat nem
tekintették törvénycikknek és nem kerültek bele az Új cikkelyekbe.
Az újabb gyűjtemények I. Lipót 1691-ben kiadott Diploma Leopoldinumát is tartalmazták.

Városi jogkönyvek:
Magyarországon 1848 előtt a helyhatósági jogok hozták létre az országos joggal szemben a
partikuláris jogokat. A partikuláris jogfejlődés elsősorban a városokra volt jellemző.
A városi jogok alapelemei jórészt külföldről jutottak Magyarországra. A városi életet
megalapító és kibontakoztató hospesek magukkal hozták saját jogukat, és ezek az idegen
szokásjogok a városi szabadság kifejlődésével együtt városi jogokká alakultak át. A királyi
privilégiumok, valamint az országos szokásjog hatására fokozatosan magyar jelleget nyertek.
Az első városi jogok
 a székesfehérváriak,
 a budaiak,
 a selmecbányaiak,
 a nagyszőllősiek és

9
  a zágrábiak voltak.
A selmeci jogkönyv IV. Béla király idejéből származik, németül íródott és
 az immunitásról,
 az adásvételről,
 a peres eljárásról és
 a bizonyítási eszközökről szól, valamint
 büntetőjogi intézkedéseket is tartalmaz.
Ezt követte a budai jogkönyv, amelyet 1413-ban szerkesztettek egybe. A pozsonyi jogkönyv
két részből áll:
 első része a zsidó jogkönyv, 1376-ból való,
 második része, a tulajdonképpeni városi jogkönyv, az 1400-as évek elején született.

A városi jog a legfelsőbb szintű bírói fórumok gyakorlatában is érvényesül. A városi polgárok
peres ügyeikben a királyhoz fellebbezhettek, aki a tárnokmestert bízta meg a bíráskodással. Így
vált ez az eredetileg csak gazdasági ügyeket ellátó magas rangú tisztségviselő Zsigmond idejére a
városok állandó bírájává.
A tárnokjogot (ius tavernicale) Mátyás uralkodása idején az egységes eljárás biztosítása
érdekében Laki Thuz János tárnokmester állította össze, majd elküldte minden tárnoki városnak.
A tárnoki jog az 1602-ben Bártfán megjelent tárnoki cikkek gyűjteménye.
A később a Corpus Iurisban is megjelent cikkek a tárnoki jog fellebbviteli rendszerére és a
tárnokmester előtti eljárásra vonatkozó szabályokat foglalták össze. E tárnokjogi cikkelyeket 1848-
ig alkalmazták.

10
2. Tétel
Jogforrások 1848 után

A polgári kor törvényei a törvényesség és a törvényi szabályozás garanciális elsőségének elve

alapján a társadalmi élet majd valamennyi területét átfogták. Az alkotmányos élet, majd a
büntetőjog, perjogok és a magánjog keretébe vágó jogi szabályozás előbb-utóbb szinte minden
jogágban kódex vagy legalábbis kódextervezet formájáig jutott.
Az új jogforrási rendszer a XIX. század végére alakult ki. A szokásjog a polgári kor
jogrendszerében is fölbukkant. A Hármaskönyv egyes passzusai megérték a II. világháborút is, de
általánosságban a szokásjog másodrangú jogforrássá fokozódott le.
A szokásjognak a jellege is megváltozott. Leginkább a bírói gyakorlatban jelent meg, mint pl. a
Kúria döntvényalkotási joga. A polgári államban azonban a döntvény (vagy elvi jelentőségű
határozat) új jogelvek és jogszabályok alkotását nem szolgálhatta.
A d ö n t v é n y e k célja a jogegység megóvása a jogszolgáltatás terén. A döntvényalkotás
tulajdonképpen a már meglévő jog nem hiteles magyarázata, megállapítása. A döntvény így nem
rendelkezett általánosan kötelező erővel. Kizárólag a konkrét jogalkalmazás területén felmerült
vitás kérdést dönthette el, követése csak a bíróságokra nézve volt kötelező.
A döntvény által kifejezésre juttatott és irányított bírói gyakorlatot a jog részévé tehette a jog
közmeggyőződése azáltal, hogy szokásjogi erőre emelte.
A Kúria jogegységi vagy teljes ülési határozatait valamennyi bíróságnak (1912:54. tc.), a
közigazgatási bíróság által alkotott döntvényeket (1896:36. tc.) pedig az illető (általános
közigazgatási vagy pénzügyi) osztály tanácsainak mindaddig szem előtt kellett tartaniuk, míg
azokat a Kúria újabb döntvénye, ill. a közigazgatási bíróság újabb osztályülési megállapodása meg
nem változtatta.
A II. világháború után, a szovjet mintának megfelelően a jogalkotók és politikusok tagadták a
bírói gyakorlat jogforrási erejét. Pl. a polgári törvénykönyveket életbe léptető törvényerejű
rendelet tilalmazta minden korábbi, a bírói gyakorlatban kialakult jogelv alkalmazását.
Minthogy azonban a jogalkotás a legközvetlenebb módon a pártpolitika, az uralkodó elit
akaratát testesítette meg,
 egyfelől nem engedhette meg a független bírói jogképzés elismerését,
 másfelől természetesen a hatalom bármelyik némileg is jelentősebb képviselője
bármikor részletes instrukciókat adhatott a jogértelmezésre politikai csatornáikon
keresztül.

Törvény:

A törvény a polgári korban az, amit az országgyűlés két háza a törvényhozási szabályoknak
megfelelően megtárgyal, elfogad, s melyet az uralkodó is elfogad, szentesít és kihirdet.
Törvénykezdeményezési joga volt
 a képviselőknek,
 a bizottságoknak, valamint
 a királynak a kormányon keresztül (előszentesítési jog!).

11
 A szovjet típusú jog magyarországi meghonosításánál a törvény szerepét orosz mintára
jelentősen lecsökkentették. Az országgyűlés évente kétszer ülésezett néhány napig, s tevékenysége
egy-két törvény megalkotására korlátozódott. A törvény tartalmilag veszítette el a jogforrási
hierarchiában korábban betöltött vezető szerepét.
A törvények érvényességi köre leszűkült, szabályozásuk keret jellegűvé vált. Végrehajtási
jogszabályok hiányában nélkülözték a konkrétságot, nehezen voltak alkalmazhatók. Így a
törvények általános közhelyeit nagyszámú alsóbb szintű jogszabály racionalizálta.
Gyakorlattá lett a többszintű jogi szabályozás. Nem határozták meg, hogy egyes viszonyokat
és területeket milyen rangú jogforrásoknak kell szabályozniuk, így egyre nagyobb arányú lett a
rendeleti vagy az annál is alacsonyabb szintű jogalkotás, ami értelemszerűen a törvények
leértékelődéséhez vezetett.
A II. világháborút követően a jogszabályokat, így a törvényeket is elsősorban a Magyar
Közlönyben tették közzé. A Magyar Törvénytárt fölváltotta a Törvények és rendeletek hivatalos
gyűjteménye, majd kiegészítette ezt az Igazságügyi Minisztérium közreműködésével készített
Hatályos jogszabályok gyűjteménye.
A szocialista alkotmányjog érvényességi kellékként fogalmazta meg a hivatalos szöveg
nyilvánosságra hozatalát, de a szovjet típusú jogrendszerben ezen elv sorozatos sérelmet
szenvedett,
 részben az ún. fedőjogszabályok révén,
 részben pedig a ki sem hirdetett ún. bizalmas jogszabályok miatt.
A törvényeknek egyébként számos magánkiadása ismert. Pl.
 a magyar törvények Grill-féle kiadása,
 a Térfy igazságügyi zsebtörvénytár,
 a Jogi zsebkönyvek gyűjteménye.
Ezek a kiadások azonban nem voltak hiteles hivatkozásban használhatók.

Rendeletek:

1848-ban a független felelős magyar minisztérium felállításával megkezdődött a törvények

végrehajtására szolgáló miniszteri rendeletek kiadása. A polgári állam rendeletei között találunk
 törvényt helyettesítő,
 törvényt pótló vagy
 kiegészítő, továbbá
 szükségrendeletet is.
A törvénnyel vagy országos szokásjoggal nem szabályozott ügyeket és viszonyokat a magán-
és büntetőjogi ügyek kivételével rendeleti úton lehetett szabályozni. Így született meg
 az egyesületi rendelet,
 a gyülekezési jogról szóló rendelet, ill.
 a toloncrendelet is.
A s z ü k s é g r e n d e l e t e t a törvényben vagy országos szokásjogban biztosított
jogállapottal szembehelyezkedő kormányrendelet, melynek célja az volt, hogy a törvény bizonyos
időben, bizonyos helyen vagy bizonyos esetben a rendkívüli körülményekre tekintettel (pl.
háború, természeti katasztrófa idején) ne kerüljön alkalmazásra, hatályát ideiglenesen függesszék

12
fel, ill. hogy bizonyos viszonyokat, ügyeket, amelyek kizárólag a törvényhozás hatáskörébe
tartoztak, rendelettel szabályozzanak.
A szükségrendeleti jogalkotás a magyar kormányt csak szűk körben illette meg. A
szükségrendeletek az állam létérdekét közvetlenül fenyegető, sürgős veszély elhárítására törvényt
módosíthattak vagy felfüggeszthettek, ill. törvény híján olyan ügyekben is rendelkezhettek,
amelyeket az alkotmány szerint csak törvény szabályozhatott volna.
Szükségrendeleteket a kormány csak a kivételes hatalomról szóló törvényekből fakadó
jogosultság vagy bemutatás mellett az országgyűlés utólagos felhatalmazásának birtokában
adhatott ki. A kivételes hatalmat az 1912:36. tc. intézményesítette, amely háború, vagy
küszöbönálló háborús veszély esetén rendeletalkotási joggal ruházta fel a kormányt.
Bár e törvény hatálya eredetileg csupán a háború befejeztéig tartott, hatályát a háborús évek
után többször meghosszabbították. Az 1931:26. tc. évenkénti megerősítést igénylő felhatalmazást
adott a kormánynak a törvényhozás körébe tartozó intézkedések realizálására.

A polgári államban a kormányrendeleteket kibocsátó államhatalmi szervek szerint

megkülönböztettek:
 miniszteri ellenjegyzés mellett kiadott királyi rendeleteket,
 királyi elhatározás alapján kibocsátott miniszteri rendeleteket,
 minisztertanácsi határozat alapján a miniszterelnök által kiadott rendeleteket,
 egy vagy több más miniszterrel egyetértőleg kiadott és
 egyes miniszterek által kiadott rendeleteket.
A királyi rendelet vagy a királyi elhatározás alapján kiadott miniszteri rendelet magasabb
rendű, erősebb államhatalmi megnyilvánulás, mint a miniszter által saját hatáskörében, önálló
elhatározása alapján kiadott rendelet. Azon rendeletekben, amelyeket a miniszterek törvényi
megbízás vagy felhatalmazás alapján adtak ki, a törvényhozás delegált hatalma nyilvánul meg.
Az 1945 és 1953 között lezajló folyamatban a törvények szerepét széles körben egy
meglehetősen bizonytalan rendeleti jogalkotás vette át. A miniszteri rendeletek és utasítások olyan
kérdésekkel foglalkoztak, melyeket egyébként törvényeknek, kódexeknek kellett volna
tartalmazniuk.
A hatalom napi politikájának megfelelően gyorsan és közvetlenül avatkozhattak be ezzel az
eszközzel az életviszonyokba, eközben akár magasabb szintű jogszabályokat, ill. azok szellemét is
megváltoztatva.
Ennek a jogtechnikai megoldásnak persze hamarosan kiütköztek a hátrányai. Szinte
áttekinthetetlenné vált a jogszabályok tömege. Az állandó módosításokat, ingadozásokat még a
szakemberek is nehezen tudták követni.

A törvényhatóságoknak és községeknek, mint saját joghatósággal bíró önkormányzati

testületeknek, törvényhatósági bizottságuk közgyűlésein, ill. képviselő-testületük által
megállapított és a joghatóságuk alá tartozó ügyekben szabályt képező rendelkezései a
s z a b á l y r e n d e l e t e k , statútumok. Érvényességük anyagi kelléke volt hogy az országos
joggal, így
 a törvénnyel,
 kormányrendelettel és
 országos szokással nem ellenkezhettek.

13
 A szabályrendelet-alkotás jogalapja a törvények alapuló önkormányzat. 1886 előtt a
szabályrendeletek kötelező erejének forrása a királyi privilégium vagy az ősi szokás volt.
A szabályrendelet rendeltetése az, hogy a törvények és rendeletek megsértése nélkül lehetővé
tegye olyan viszonyok szabályozását, melyeket az egész országra kiterjedő hatállyal egységesen
szabályozni nem lehetne anélkül, hogy bizonyos helyi viszonyokat, szokásokat, társadalmi,
gazdasági és természeti körülményeket meg ne sértsenek.
Olyan csekélyebb jelentőségű vagy a helyi viszonyokkal szorosan összefüggő kérdéseket
szabályoz, melyeknél az idetartozó esetek változatos, a körülményektől, egyes múló
eseményektől, gyakran egyes vidékek különös helyi viszonyaitól függő minősége a törvény
minduntalan való módosítását, megváltoztatását, kiterjesztését tenné szükségessé.
A statútum-alkotás joga az önkormányzat kialakulásával és megerősödésével párhuzamosan
tett szert jelentőségre. A polgári korszakban a szabályrendeletek végrehajthatóságának előfeltétele
volt, hogy azokat a felügyelő hatóság bemutatási záradékkal lássa el, ill. jóváhagyásuk után
kihirdessék.
A törvényhatósági szabályrendeletek rendszerint csak a törvényhatósági önkormányzat
tárgyaira vonatkozhattak, de előfordultak olyan országos ügyek is, melyek körében bizonyos
részletek szabályozására szabályrendeletek útján került sor.

14
3. Tétel
Ismertesse a per lefolyását a korai perjog (11-14. század)
szabályai szerint

Az e l j á r á s j o g vagy perjog azoknak a normáknak az összessége,

 amelyek meghatározzák az életviszonyokat szabályozó anyagi jogi normák
érvényesítésére hivatott hatóságok,
 valamint az eljárásban részt vevő egyéb személyek feladatait,
 e feladatok teljesítése érdekében szükséges
 cselekményeit,
 jogait,
 kötelezettségeit, ill.
 ezek egymáshoz való kapcsolatát.
Az eljárásjog tehát nem más, mint az a forma, amelyben az anyagi jogi szabályok
realizálódnak.
Eljárási rendszerek
 a peres eljárás szerkezetét és működését meghatározó rendszerek, továbbá
 azok az alapelvek, amelyek meghatározzák, hogy melyek az eljárás fő funkciói, ill. kit,
milyen jogok illetnek meg az eljárás során.
A magyar perjog két eljárási rendszer nyomdokain fejlődött ki. E két eljárási rendszer az
 akkuzatórius (vádelvű) és az
 inkvizitórius (nyomozóelvű) rendszer.

A XI-XIV. században a frank, germán előzményekből táplálkozó v á d e l v ű e l j á r á s

élte virágkorát. Jellemzői:
a) A büntető- és polgári per ekkor még nem különül el egymástól, minden per büntetőper.

b) Az eljárást az egyik peres fél indítja (tehát általában nem hivatalból indul), aki vádat emel egy
másik személlyel szemben. Vádlóként felléphet
 az érdeksérelmet szenvedett felperes,
 sértett, ill.
 „ország elleni cselekmények esetén” bármely állampolgár.

c) A vádlottat a vádlóval egyenlő jogok illetik meg, vagyis a felek mellérendeltek.

d) Az eljárási főfunkciók egymástól határozottan elkülönülnek. Más személyeket találunk a vád, a

védelem és az ítélkezés oldalán. A résztvevők:
 felperes (vádló) – actor;
 alperes (vádlott) – reus;
 bíróság.

15
e) A bíró szerepe passzív, végighallgatja a feleket, de ő maga nem bocsátkozik az
argumentációba. A per a felek között zajlik, eljárási cselekményeikkel ők alakítják a per
menetét.

f) A per jellemzői
 a szóbeliség,
 közvetlenség,
 nyilvánosság és
 szigorú formaságok betartása.

g) A bíró feladata nem az igazság keresése, hanem a felek indítványai felett való döntés. Az
akkuzatórius perben tehát alaki, azaz formális bizonyítást végeznek, ami azt jelenti, hogy nem
a valóságban végbement cselekmények felderítése a lényeg, mivel a vádlott ártatlansága vagy
bűnössége felett Isten ítél. Csak a fél szavahihetőségét kell bizonyítani, nem tényeket, csak az a
releváns, ami a bíróság előtt érvényesül.

h) Kötött bizonyítási rendszer, az Isten dönt és ettől eltekinteni nem lehet.

i) Ha egy adott személy bűnösségéről kell dönteni, érvényesül az ártatlanság vélelme, vagyis a
terheltet mindaddig ártatlannak kell tekinteni, amíg a bíróság jogerős ítéletével bűnösségét ki
nem mondja.

j) Az ítélet kihirdetése a bíró feladata.

k) A végrehajtás a pernyertes fél dolga.

Az akkuzatórius eljárást
1. előkészületi,
2. exceptiós,
3. allegatiós,
4. befejezési és
5. végrehajtási szakaszokra lehet bontani.

1. A per kezdete:
A per a felperes panasztételével kezdődött. Ez gyakran az ország nagybíráinak törvénykező
gyűlésein történt. Ilyenkor elvárták, hogy a panasz vagy követelés az ellenérdekű fél jelenlétében
hangozzék el.
Más esetben a panaszos egyszerűen a bíróság elé járult, hogy ügyében a hatóság döntsön.

A felperes a korabeli szokásjog szerint csak törvényes korú, szabad személy lehetett.
Gyermekek érdekében a családfő indított pert, a házas nőt férje képviselte. A szolgai jogállású
személy nem kereshette per útján igazát.

16
 A magánföldesúri hatalom kialakulása után a jobbágyok földesuraikkal szemben nem
rendelkeztek perindítási joggal. A jobbágyot és a városi polgárt földesura, ill. a városi hatóság
képviselte, ha valaki ellen a felperes eljárást kívánt indítani.
Az Anjou korban szigorodtak a felperesség feltételei. Nem indíthattak pert
 a súlyos bűncselekmények (pl. hűtlenség) miatt elítéltek,
 a becstelen személyek, továbbá
 az egyházi átok vagy
 interdictum alatt állók.
Megjelent a korlátozott felperesség fogalma, mert pl. a patvarkodásért elítélt személy csak 12
dénár összegig perelhetett.

Az alperes is csak törvényes korú személy lehetett. A szokásjog ismert kivételeket is, így
indíthattak pert olyan kiskorú ellen,
 aki más birtokát elfoglalta, vagy
 aki megörökölte a pert.
Ha az eljárás közben kiderült, hogy az alperes még nem érte el a törvényes kort, a pert
halasztani kellett. A bíróság ilyenkor megállapította a valószínű életkort, amely helyszíni szemle
alapján történt, hiszen még nem álltak rendelkezésre születést igazoló anyakönyvek, egyéb
hivatalos iratok.
A per folytatására a perbeli cselekvőképesség elérésekor volt lehetőség.

2. Idézés:
Maga a peres eljárás idézéssel kezdődik, mely leggyakrabban p e c s é t k ü l d é s s e l
(missio sigilli) történt. Ebben a poroszló segédkezett, aki felkeresve az alperest, felmutatta a bírói
képmását viselő pecsétet. Az idézés további két formája ekkortájt
 az egyszerűbb c i t a t i o (amikor a felperes a poroszlóval együtt élőszóban hívja,
citálja perbe az alperest), és
 a nemesekkel szemben alkalmazható e v o c a t i o , mely egy írásbeli idézés. Ekkor
valamelyik nagybíró parancsot ad ki a tárgyaláson való megjelenésre, amit 14-15
nappal a tárgyalás előtt megküldenek a reusnak.
A XV. századig létezett a v á s á r i k i k i á l t á s s a l történő idézés is, mely háromszor
történt meg, s hogyha alperes a harmadik után sem jelent meg, akkor elvesztette a pert.
Az idézésen megjelenő határnap elmulasztásának a következménye az írott jog és a szokások
szerinti
 első néhány alkalommal pénzbírság („megvetette a bíró pecsétjét”),
 a megadott számú mulasztás után pedig
 az alperest elmarasztaló makacssági ítélet, vagy pedig
 a felperes mulasztása estén az őt elmarasztaló örök hallgatás, vagyis igénye
érvényesítésének az elvesztése volt.

A magánjogi tárgyú perben a feleket általában nem terhelte személyes megjelenési

kötelezettség. Előfordult, hogy az idéző parancs ilyen esetben is kötelező jelenlétet írt elő. A
perbeli pozíciók nem voltak szigorúan meghatározva, nemegyszer rokonok, jó szándékú
ismerősök segítették a peres feleket.

17
 A kereseti követelésről azonban csak a törvényes képviselő vagy meghatalmazott tehetett
perbeli nyilatkozatot.
A korabeli perben eljáró m e g h a t a l m a z o tt (procutator)
 hivatalos képviselőnek tekinthető, mert a meghatalmazásra vonatkozó okiratot
közhitelű pecséttel kellett ellátni – ilyen pecséttel a Mohács előtti időszakban csak
 a király,
 az ország nagybírái,
 az egyházi főméltóságok és
 a hiteles helyek rendelkeztek;
 kötelező, szükségképpen volt a képviselet
 a törvényes kor alattiak,
 az egyházi testületek és
 a kincstár érdekeit érintő jogvitákban;
 először természetesen az uralkodói ügyek védelmére alakult ki szervezett jogvédelem,
amit az eseti vagy állandó megbízással rendelkező királyi prókátorok láttak el.
Az alsóbb szintű bíróságokon gyakori szereplő volt a s z ó s z ó l ó (collucator),
 aki a peres fél érdekében tanácsokat adott,
 a perben személyesen megjelenve segítette a felet,
 gyakran egyszerűen elmagyarázva, hogyan kell viselkednie a bíróság előtt;
 voltak olyan városi bíróságok, amelyek kötelezőn gondoskodtak a felek részére
szószólókról.
A perben gyakran szerepeltek mellékszemélyek is. Közéjük tartozott az a v a t k o z ó
(ingerens),
 aki a felperes oldalán lépett be a perbe, mert azzal közös jogi érdeke volt;
 ilyen beavatkozásra akkor kerülhetett sor, amikor a felperes valamilyen jog
megszerzéséért indított pert;
 ezt a pozíciót a bíróságnak hivatalosan el kellett fogadnia, hiszen azzal a
következménnyel járt, hogy a pert az avatkozó később felperesi pozícióban
folytathatta.
A s z a v a t o s (evictor)
 a másik olyan mellékszemély, aki az alperes oldalán állt és annak esetleges perbeli
vesztességét átvállalta;
 leggyakrabban az ingatlanok adásvétele, cseréje vagy ajándékozása esetén vállaltak
ilyen – szerződésben rögzített – kötelezettséget a vevő javára;
 ha később az ügylettel összefüggésben per keletkezett, a szavatos az alperes helyébe
lépett;
 ha nem vállalta a pert, pervesztés esetén az ingatlan értékéig felelt.

3. Exceptiók:
A következő szakasza a pernek az exceptiók, vagyis az alaki kifogások előadása. Ha a bíró
bármelyik kifogást elfogadta, az a per leszállását, tehát a felperes keresetének az elutasítását
jelentette. Amennyiben az alperes egyik kifogását sem fogadta el a bíróság, érdemben nyilatkoznia
kellett a felperes keresetére, amely
 ha elismerés volt, akkor a bíró a pert a felperes javára szóló ítélettel megszüntette,

18
  ha pediglen tagadás volt, akkor az alperes ezen érdemi válasza perfelvételt (levata)
jelentett, és ezzel beállt a perfüggőség (l i t i s p e n d e n t i a ).
A perfüggőség kettős hatása,
 hogy rögzíti a pertárgyat a perfelvételkor lévő állapotában és
 kizárja a felek között az újabb per indításának a lehetőségét.

4. Allegatiós szakasz:
A perfelvételt követő szakasz az allegatiós szakasz, vagyis a bizonyítás. Az akkuzatórius
eljárás a formális bizonyítási rendszer talaján áll, ugyanis nem az anyagi igazság kiderítését,
hanem Isten akaratának a felkutatását szolgálta  istenítéletek (ordalia).
Az istenítéleteknek két formáját különböztethetjük meg.
Egyoldalú volt
 morzsapróba,
 hidegvíz-próba,
 forróvíz-próba,
 tüzesvas-próba,
 szentelt vizes próba.
Kétoldalú volt
 a keresztpróba és
 a párbaj (duellum).

Atüzesvas-próba
 sajátos magyar szokásnak tekinthető, egyes feltételezések szerint népünk sztyeppei
vándorlása idején alakult ki;
 a Váradi Regestrum tanúsága szerint ennek során a templom előcsarnokában vagy
cintermében a vádlottnak kézbe kellett vennie egy 1-3 font súlyú tüzes vasat, amelyet
előbb a püspök megszentelt;
 a próbát teljesítő kezét korábban vászonba csavarták, nehogy valami bűbájos szert
használhasson a vas izzó ereje ellen;
 a vásznat lepecsételték, s a vádlottat szemmel tartották;
 a próba után a kezét ismét bekötözték és csak harmadnap vizsgálták meg hivatalosan,
hogy az égési seb gyógyult-e vagy sem, tehát a delikvens ártatlan-e vagy bűnös;
 bűnösnek tekintették,
 ha a próba közben a vádlott nem mozdult ki a templomból,
 ha megszökött a próba elől, vagy
 ha sebe nem kezdett el gyógyulni.

F o r r ó v í z p r ó b a esetén
 a vádlottnak vagy egy gyűrűt vagy más tárgyat kellett kivennie egy üstből, amelyben
forró víz volt.
H i d e g v í z p r ó b a során
 a próbát szenvedőt összekötve vízbe dobták;
 ha a víz felszínén marad, tehát „a víz is kidobta magából”, bűnös volt, ha elmerült,
ártatlannak nyilvánították.

19
Tetemrehívás:
 a magyar korai eljárásjogban gyakori istenítéleti forma volt;
 gyilkosság esetén, ha a tettes ismeretlen volt, a holttestet nem temették el, s arra
kötelezték a település lakóit, hogy a tetem előtt jelenjenek meg;
 ha tudták, ki a gyilkos, meg kellett nevezniük, ha erről nem volt tudomásuk, kezüket a
meggyilkolt fejére téve esküdniük kellett, hogy nem ők ölték meg, s hogy gyilkosát
nem ismerik;
 így vették sorra a halott legközelebbi ismerőseit, barátait és rokonait is,
 azt nyilvánították bűnösnek,
 aki nem akart esküdni vagy
 akinek esküje alatt a holttest vérezni kezdett,
 vagy aki jelenlétében bármilyen elváltozást véltek az élettelen testen megjelenni.

A s z e n t f a l a t vagy h a r a p á s próbáját
 főleg tolvajokkal szemben alkalmazták;
 a próbát kiállónak átkozódás közben le kellett nyelnie egy darab szentelt kenyeret vagy
sajtot;
 ha ez sikerült, fölmentették, ellenkező esetben elítélték;
 nálunk a boszorkányságággal vádolt nő és egy becsületes asszony a bírák jelenlétében
vajas kenyeret adott a kutyának vagy macskának, és ha az állatok nem fogadták el a
gyanú szerinti boszorkány kenyerét, bűnösségét bizonyítottnak tekintették.

Hasonló volt az á l d o z á s próbája,

 amit egyházi rendű személyekkel szemben alkalmaztak;
 a korai időszakban még általános volt a hit, hogy azonnal meghal, aki az ostyát
bűnösen veszi magához.

A k e r e s z t p r ó b a során
 a peres feleknek a kereszt előtt kiterjesztett karokkal kellett állniuk, és azt
nyilvánították bűnösnek, aki karjait előbb leeresztette.

A s o r s v e t é s próbája
 során egy jeltelen és egy kereszttel megjelölt kockát vagy vesszőt tettek az oltárra;
 ha a szertartáson közreműködő „ártatlan” gyermek a letakart tárgyak közül a
kereszteset húzta, a perbe fogottat felmentették.

Apárbaj
 formáját az egyház nem támogatta;
 a perdöntő párviadalon főleg nemesek vehettek részt, de a legtöbb országban a nőket
és a papokat sem vették ki kötelezettsége alól, csak azt engedték meg, hogy helyettest
állítsanak;
 nálunk leggyakrabban lóháton, az uralkodó és más előkelők jelenlétében történtek
párviadalok;
 az eljárás nálunk világi jellegű, a felek a bírónál kérvényezték a bajvívás lehetőségét;

20
  az engedély után a bíróság előtt kihívták egymást, amely szimbolikus formában, egy
facövek átnyújtásával és átvételével történt;
 ebben a szertartásban az önkéntesség kinyilvánítása volt döntő, és csak ezt követte a
bíró rendelkezése a párbaj helyéről, idejéről és fegyvereiről;
 a bíró döntötte el, hogy a párbajt személyesen vagy viador által, gyalog vagy lóháton,
fegyveresen vagy fegyver nélkül vívják;
 a bajvívók mellett szerepet kaptak ún. közbenjárók, akik ellenőrizték, hogy a párbaj
feltételei teljesültek-e;
 itt is lehettek ezenkívül egyeztető, békéltető férfiak, akik a békés megoldást kísérelték
meg.

Istenítéletnek volt tekinthető az e s k ü is. Az eskü (juramentum) valamilyen tényállítás vagy

tagadó nyilatkozat ünnepélyes megerősítése az Istenre való hivatkozással. Az eskü egyébként
egyházjogi eredetű intézmény, s később a világi eljárásjogban is fontos szerepe volt:
 perbeli felhasználásáról a bíró döntött;
 az eskü érvényességének kezdetben három feltétele volt:
 i u d i c i u m i n i u r a n t e : az eskü letételéhez szükséges teljes belátás és
szabadság;
 v e r i t a s i n m e n t e : az igazság bevallására irányuló akarat;
 i u s t i t i a i n o b i e c t o : esküt érvényesen csak igazságos ügyben lehet
tenni, az nem irányulhatott pl.
 a vallás,
 az erkölcs,
 a kegyelet ellen, ill.
 nem sérthette harmadik személy jogait;
 az eskü eredeti formaszerűségéhez tartozott az evangélium vagy a szent ereklyék
megérintése és az „Isten engem úgy segéljen és annak minden szentjei” formula
kimondása. Hazai perekben gyakori volt a boldogságos Szűz Máriára való hivatkozás
is;
 a világi jogban az evangélium vagy a szent ereklyék érintése helyett lassan a két égő
viaszgyertya közötti feszület előtt, a jobb kéz hüvelykukk és két első ujjának (a
Szentháromság szimbóluma) feltartása honosodott meg;
 a középkori egyház elvárta, hogy amire valaki a perben szabályos formák között
megesküdött, annak szentnek kellett lennie, azt minden embernek el kellet fogadnia –
 a világi perben ezért nem lehetett alkalmazni olyan esküt, amelynek bizonyító
erejét a bíróság szabadon mérlegelhette;
 fontos vonása továbbá, hogy általában az alperesnek kellett magát tisztáznia az ellene
felhozott gyanú ellen, amelyet „tisztítóesküvel” tehetett meg;
 az is előfordult, hogy az eskü letételének joga a felperesre szállt, pl. ha a tanúk az ő
javára vallottak vagy a megyebeli nemesek bírói közgyűlése a felperes mellett állt ki 
ez a felperesi eskü volt a főeskü vagy a fejre tett eskü, mert az ünnepélyes
nyilatkozattétel az alperes fejére tett kézzel történt;
 ezek mellett birtokvitában gyakori volt a „földre tett eskü” is, amelyet a letevő
eskütársaival együtt, öv nélkül, mezítláb, a vitás földre állva, egy földdarabot feje fölé
emelve együttesen mondott el –

21
  erre a bizonyításra ingatlan- vagy birtokvita esetén került sor, leggyakoribb
esete a határvita volt;
 az esküt a kor logikájából adódóan alkalmazták az adóssági perekben is:
 ha a felperes okirattal vagy tanúkkal nem tudta bizonyítani jogát, az alperes
tagadó esküt tett, és mentesült a perbeli kötelezettség alól;
 ha az alperes elismerte az adósságot, de vitatta annak mértékét, akkor az összeg
nagyságára a felperesnek kellett esküdnie;
 az eskünek értéke, súlya volt, mely az eskütársak számától és társadalmi állásától
függött –
 az eskütársakat a XIV. századig általában azok közül kellett kiválasztani, akik
ismerték vagy ismerhették az ügyet;
 később a felek olyan eskütársakat állítottak maguk mellé, akik képesek és
hajlandóak voltak megesküdni arra, hogy az esküre kötelezett fél
 szavahihető,
 becsületes ember és
 ügye igazságos;
 az eskütársaknak
 teljes korúnak,
 becsületesnek és
 valamely rendhez tartozónak kellett lenniük;
 nemesek közti perben csak birtokos nemes lehetett eskütárs.

Jelentős bizonyítási eszköz volt a t a n ú b i z o n y s á g is, amely során a tanúként

felvonultatott személyek csupán a fél szavahihetőségét támasztották alá, nem pedig a megtörtént
eseményeket vázolták fel. A tanúzás ezen kezdetleges változata az alaki tanúbizonyítás.
A korabeli magyar eljárásjogban kezdetben csak ügyleti tanúk vehettek részt:
 ők voltak, akik egy megállapodás, szerződés stb. megkötésénél jelen voltak, és akik
neveit az elkészített jogbiztosító iratban feltüntették, hogy később igazolhassák a
megállapodás létrejöttét és nyilatkozhassanak annak tartalmáról.
Az alaki tanúbizonyítás fejlettebb változatát képezte a szabad tanúskodás gyakorlata:
 a perbeli fél egyre gyakrabban kezdeményezhette a bíróságnál, hogy valamilyen
tényállítás igazolására tanúkat hívjanak perbe;
 ennek a hamis tanúzás tömeges elterjedése lett a következménye, ezért idővel a
tanúkkal szemben meghatározott követelményeket állítottak fel. Ezek közé tartozott
 a törvényes kor elérése,
 a perbeli ellenféllel való azonos rendi állás,
 a jó hírnév,
 a családos állapot,
 a földbirtok;
 a tanúkkal szemben határozott elvárás volt annak valószínűsítése, hogy a bizonyítandó
tényről tudomása lehetett, tehát a nyilatkozatot tevő a rokonsághoz tartozó, szomszéd
vagy falubeli személy;
 kialakult az az elv, hogy
 nemes ellen csak nemes,
 szász ellen csak szász,

22
  kun ellen csak kun,
 zsidó ellen csak zsidó tanúval lehet bizonyítani;
Az anyagi tanúbizonyítás csak a XIV. század eleji bírói gyakorlatban jelent meg.

Az alacsony írásbeliség és a hiteles helyek csekély jelentősége miatt e korszakban az

o k i r a t i bizonyítás még nem játszott szerepet a perek eldöntésében. A magyar jogban csak a
közhitelű pecséttel ellátott okiratoknak volt önálló bizonyító erejük, csak ezek szolgáltattak
perdöntő bizonyítékot.
Kezdetben csupán a királyi pecsétnek volt teljes perbeli értéke, később a hiteles helyek is
közhitelű pecséthez jutottak. A XIV. századtól az ország nagybírái és a jelentősebb városok is
kiállíthattak közhitelű okiratokat.

5. Ítélet:
A korabeli bírói ítéletnek két változata volt.
Az egyik az ún. k ö z b e n s z ó l ó í t é l e t , amelyben a bizonyítás rendjéről született
döntés –
 ebben határozták meg, hogy kinek, mit és milyen módon kell bizonyítania;
 ezt az ítéletet a bíró szóban hirdette ki, egyben utasította a porszolót vagy a bírósági
kiküldötteket a bizonyítás lefolytatására;
 az is előfordult, hogy a bíró a pert okirat alapján döntötte el.

A bizonyítási eljárás befejeztével a bíró ítélőtársai segítségével meghozta az eljárást lezáró

v é g í t é l e t e t . A végítélettel azonos joghatású volt a felek által a bíró előtt kötött
e g y e z s é g is. Az ítélet nem a bírói mérlegelés, hanem a bizonyítási eszközök által szolgáltatott
formális eljárás eredményeképpen születik meg.
A végső ítélet írásba foglalásának szokása csak fokozatosan alakult ki. Előfordult, hogy a
szóban kihirdetett ítélet tartalmát utólag a bíróság tagjai és a poroszló esküvel megerősített
nyilatkozata alapján rekonstruálták. Később a felek maguk készítettek az ítéletről feljegyzéseket és
ezeket a hiteles helyek nyilvántartásaiba vezették be.
III. Béla rendelte el először, hogy a királyi udvarban hozott ítéleteket maga a bíróság köteles
írásba foglalni.

6. Jogorvoslat
Az akkuzatórius eljárás ítélete – nem ismervén a perorvoslat lehetőségét – kihirdetés után
nyomban jogerős és végrehajtható volt. A fellebbezés intézménye csak a XIV. századi városi
igazságszolgáltatásban alakult ki. Az ítéletnek általában egy éven belül kellett érvényt szerezni,
amely a szolgabíró vagy hiteles hely, büntetőügyekben pedig általában a pernyertes fél joga volt.
Jogorvoslat helyett a bíró ellen lehetett kifogást tenni az ítélethozatal megtagadása vagy
elfogultság miatt. Kálmán rendelkezése alapján ilyen panasszal magához a királyhoz vagy a
zsinati törvényszékhez lehetett fordulni.
Az alaptalanul panaszt tevőt azonban megbírságolták, de szigorúan büntették azt a bírót is,
aki igazságtalanul járt el.

7. Végrehajtás

23
 A pernyertes feladata. Később alakult ki az a jogelv, hogy a bíró köteles ítélete végrehajtásáról
gondoskodni, ellenkező esetben büntetéssel sújtották.
A végítéletek végrehajtását a poroszló segítette, majd kötelezővé tették a hiteles helyek
közreműködését is. Az önálló vármegyei ítélkezési jogkör kialakulása után a poroszlók feladatait
a végrehajtó megyebeli nemesek vették át.

24
4. Tétel
Mutassa be a per lefolyását a rendi (14-16. század) perjog
szabályai szerint

A patrimoniális korszak végén, az akkuzatórius eljárással párhuzamban megjelent az

inkvizitórius, n y o m o z ó e l v ű e l j á r á s is. Jellemzői:

a) Az eljárás hivatalból indul, a kezdeményezésére hatáskörrel rendelkező személy, vagy hatóság

közvetlen észlelése vagy feljelentése alapján.

b) A vizsgáló a nyomozati tevékenységet hivatalból végzi, amely eredményeképpen a bíróság az

ítéletét kizárólag a jegyzőkönyvek alapján hozza meg.

c) Itt már az eljárási főfunkciók összeolvadása figyelhető meg, ugyanis a vizsgáló az,
 aki összegyűjti a bizonyítékokat,
 ő terjeszti azokat a bíróság elé, és
 részt is vesz az ítélet meghozatalában;
 ő az, aki egy személyben nyomoz, vádol, de ha szükséges, véd is.
 A résztvevők ugyanazok, mint az akkuzatórius eljárásban.

d) A bíró a perben aktívan részt vesz, azt perbeli cselekményeivel maga is alakítja.

e) A per domináns alapelvei

 az írásbeliség és
 a titkosság.

f) A felek közel sem egyenlők, hiszen a vádlott joga csak annyi, hogy a feltett kérdésekre
válaszoljon (alá-fölé rendeltség).

g) A terhelt nem alanya az eljárásnak, hanem tárgya. A per menetét nem alakíthatja, abba bele
nem szólhat. Vele kapcsolatban, az eljárás során bűnösségét vélelmezték.

h) Nem alaki, hanem anyagi bizonyítás folyik. Itt már a valóságot, a történeti tényállást kell
bizonyítani. Mindezek mellett azonban a bizonyítás kötött, tehát a bizonyítékoknak értéke,
súlya van, amely gyakorlatilag előre meghatározta a per kimenetelét. Ezzel párhuzamban a
bizonyítási eljárás titkos, amelynek az oka az évszázadokon át alkalmazott kínvallatás és az
istenítéletek alkalmazása.

i) Bizonyítékok –
 teljes értékű: beismerő vallomás;
 félértékű: több tanú, okirat;

25
  még kevesebb: közvetett tapasztalás, feltételezések.
 A tanúbizonyítás kétféle módon zajlik,
 e g y s z e r ű t u d o m á n y v é t e l l e l (inquisitio simplex), ahol a vizsgáló
titokban tudakozódik az információk után és a vizsgálat eredményét is csak
összefoglalóan terjeszti a bíróság elé, ill.
 k ö z t u d o m á n y v é t e l l e l (inquisitio communis), ahol a vizsgáló
részletes, tanúvallomásokat is tartalmazó jelentést terjeszt a bíró elé.

j) Lényeges eltérés a vádelvű eljárástól, hogy sem a feleket, sem a tanúkat nem a bíróság hallgatja
ki, hanem az eljárás során végig központi szerepet játszó vizsgáló.

k) Az ítéletet a bíró hozza meg, az ő feladata annak kihirdetése.

l) A végrehajtás immár a hatóság, és nem a pernyertes feladata.

A XIV. század elején az Anjouk reformjai hatására jelentősen oldódott az eljárás szigorú
formalizmusa. Az eddig a formális bizonyítás alapján folyó per, most már az ügy tisztázását és az
anyagi igazság bírói kiszolgáltatását jelentette.
A hiteles helyek eljárásbeli szerepe erősödött és az eljárás egyes szakaszai ugyan írásbelivé
váltak, de a bíróság előtti perszakban a szóbeliség, a közvetlenség és a nyilvánosság továbbra is
érvényesült, a későbbiekben azonban fokozatosan háttérbe szorult.
Az írásbeliség elterjedésével új bizonyítási eszközi, az okirati bizonyítás jelenik meg.
A bíró eddigi passzív szerepe is jelentősen megváltozott. Jogosítványai révén ugyanis a per
vezetője lett.
Ebben a korszakban a polgári és a büntetőper lefolyásában még mindig nem volt lényegi
különbség, de a XVI. századra, a jogágak kialakulása miatt megtörtént az elkülönülés.
Mivel az ítéleteket már nem Isten hozta, hanem ténylegesen is a szabad belátása szerint
mérlegelő bíró, ezért megjelent a perorvoslatok intézménye. Ilyen volt pl. a fellebbezés, visszaűzés
vagy az ügyvédszó visszavonása.

Az eljárásban jelentős változások következtek be:

a) A hiteles helyek szerepének megnövekedése miatt és közreműködésük alapján kifejlődött az a

gyakorlat, miszerint a király és a nagybírák a hiteles helyhez küldött p e r b e h í v ó
p a r a n c s által idéztek (az ő tekintetükben tehát a pecsétküldés a XIII. század második
harmadában megszűnt). Ebben az esetben a panaszló fél a királytól, ill. a nagybírótól
perbehívó parancsot (mandatum evocatorium) eszközölt.

A parancs kiadója kijelölt egy királyi embert, aki az illetékes hiteles hely egy megbízottjával
kézbesítette az idézést a perbe hívott ellenérdekű félnek. Az idézést 60 napon belül kellett
átadni, különben hatályát vesztette. A perbeli idézés – a központi bíróságok előtt – legtöbbször
valamilyen nagyobb egyházi ünnep utáni nyolcadik napra szólt.

26
 Nemest felsőbíróság elé mindig perbehívó paranccsal idéztek, a ténylegesen kezén lévő
birtokát. A nemes perbehívó parancs mellőzésével, a bíróság színe előtt vagy a Királyi Kúrián
harmadnapra „szemtől szembe” is perbe hívhatta ellenfelét.

A városi polgárt a városi törvényszolga szóban idézte a törvényszék elé. A jobbágyot és a

szabad birtokkal nem rendelkező familiárist nem idézték, hanem előállították. Erről a bíró
felhívására az úrnak kellett gondoskodnia. Fennmaradt, ill. pontosodott az a gyakorlat,
miszerint fontosabb ügyekben a harmadik idézés már a pervesztés terhe mellett hívta fel az
alperest a tárgyaláson való megjelenésre.

b) A bíróság előtti eljárás valamelyik fél, ill. a felek bíróság előtti személyes vagy képviselő általi
megjelenésével indult. A meg nem jelenés joghatásai továbbra is a makacssági ítélet és az
örökhallgatás voltak.

c) A perfelvétel során komolyabb változásokkal nem találkozhatunk. A bírósági gyakorlat csupán

pontosított a már meglévő szabályokon. Kifogásnak tekintettek tágabb értelemben minden
olyan előterjesztést, amellyel a fél saját érdekeinek előmozdítását törekedett elérni ellenfelével
szemben. Szűkebb értelemben pedig az alperesnek a perbeavatkozás előtt tett ellenvetését
értették alatta. Az alperes kifogásként használhatta fel:
 a bíróság hatáskörének és illetékességének hiányát,
 a bíró személyében rejlő hibát (gyanús bíró),
 a felperes perképességének hiányát (a felperes becstelen, nem nemes stb.),
 az ügyvédi megbízás, a perbehívó parancs, az idézés stb. hibáját,
 kifogásolgatta azt is, hogy a felperes keresete elévült (praescriptio), ill.
 a felperes őt csalárdul zaklatja a perrel (calumnia).

d) A per megindulása (az előzetes eljárás) kapcsán még egy további lényeges változás történt, a
perhalasztás jogintézményének a bevezetése, ugyanis, mielőtt a bizonyításra sor került volna, a
bíró valamelyik fél, vagy a felek kérésére, ill. saját elhatározásából perhalasztást rendelhetett el.

Kérhette ezt az alperes, ha még nem volt törvényes korú, ill. bármelyik fél arra hivatkozva,
hogy ország dolgában kell eljárnia, s ezért indokolt az eljárást elhalasztani. Végső soron
történhetett a felek közös megegyezésére azzal, hogy majd egy választott bíróság előtt
kívánnak egyezségre jutni.

e) A bizonyítási eljárás fogalma is differenciálódott, adódóan abból, hogy célja továbbiakban az

anyagi igazság kiderítése lesz. A bizonyítás az a művelet, amellyel a bíróság egy, a múltban
lejátszódott eseményre, egy ügy eldöntése szempontjából lényeges, releváns tényre vagy
tényekre a jelen ténye észlelése alapján következtet.

A bizonyítási eljárás pedig olyan cselekmények összessége, amely magában foglalja a

bizonyítékok bíróság elé tárását, bírói észlelését, és az észlelet alapján a bíróság következtetését
az eldöntendő tényre, azaz a ténymegállapítást.

27
 A bizonyítási eljárás során az istenítéleteket fokozatosan felváltják az oklevéllel való
bizonyítás, a tanúbizonyítás és a szemle, valamint tovább differenciálódnak az eskü fajtái:
 előzetes esküt annak kellett tennie, aki alaposan gyanúsítható volt azzal, hogy más
ingatlanjogát igazoló okiratot tart magánál;
 perdöntő eskü az, ha egy perbeli állítás mellett semmilyen bizonyíték nem volt és
valamelyik fél felajánlotta esküjét és azt az ellenfél fogadta;
 a hamis eskü pedig az örök becstelenséget és büntetést vont maga után.

A tanúbizonyítás a XIII. század végéig minden esetben alaki, pusztán a fél melletti tanúságtétel
volt. A tanúbizonyság a XIV. század folyamán eltűnt a bizonyítási gyakorlatból. A
tudományvétel az eskü alapjául szolgáló anyagi tanúbizonyítás, az Anjouk reformjai által vált
általánossá, közkötelességgé.

A tanúknak már nem a fél mellett tett esküje volt a mérvadó, hanem vallomásuk, amely a félre
nézve kedvezőtlen is lehetett. Az egyszerű tudományvételt a per előkészítését, a kereset
megalapozását szolgálta. Többnyire a felperes indítványozta, aki kérhette, hogy „hivatalos
személyek” előzetesen gyűjtsék össze az ügyre vonatkozó tényeket, adatokat és ezeket
foglalják írásba.

A közös tudományvételre viszont már a per során került sor, ahol bármelyik fél kérhette, hogy
tanúit a hiteles hely kiküldötte és egy királyi ember a helyszínen vagy a vármegye
központjában részletesen hallgassa ki (ebben az esetben is készült írásos összefoglaló).

A szó szoros értelmében vett tanúbizonyítás (attestatio) azt jelentette, hogy a fél vagy a felek
önálló bizonyítással is élhettek, maguk állították tanúikat a hiteles hely, valamely hiteles
személy vagy a vármegye törvényszéke elé.

Mindezek mellett bírói szemle is egyre nagyobb szerepet kapott a bizonyítás során és az ítélet
meghozatalánál.

f) A per befejezése kapcsán jelentős újítás, hogy a per perletétellel is befejeződhetett, ha a felperes
visszavonta keresetét és megfizette a szokásjog által kialakított összegű bírságot.

g) Lényeges változás továbbá, hogy ebben a korszakban jelentek meg a perorvoslatok:

 F e l l e b b e z é s először a városi jogban jelent meg. Az országos jogban eleinte csak
akkor lehetett a királyhoz fordulni, ha az illetékes bíróság megtagadta az
igazságszolgáltatást. Ilyen esetben a király magához rendelte az eljárt bíróságot és
orvosolta a sérelmet. A XV. század végétől a megyétől a Kúriához lehetett fellebbezni,
sőt az úriszéktől a megyére is, onnan tovább olykor szintén a Kúriába.
 A t i l t a k o z á s eredetileg olyan jogvédelmi eszköz volt, amellyel vagyoni sérelem
bekövetkezését lehetett elhárítani. Az idők során perben is alkalmazták. Az ítéletet vagy
a végrehajtást a fél azért tilalmazta, hogy mulasztásait igazolva újabb bizonyítékokat
tárhasson a bíróság elé.
 A v i s s z a ű z é s vagy elűzés az ítélet olyan megtámadása volt, amellyel a
birtokperben hozott ítélettel szemben jogszerűen egy alkalommal lehetett élni. A

28
 pervesztes fél az ítélet végrehajtását – szimbolikus erőhatalommal, kivont karddal –
megakadályozhatta. Ennek okát (pl. bírói részrehajlás, hamis tanúk) a bíróság elé kellett
tárni. Ha az ok nem volt jogszerű, az ellenálló büntetésben részesült (a további
próbálkozás hűtlenségnek minősült).
 P e r ú j í t á s az ítélettel lezárt per új elbírálása volt. Ez a perorvoslat csak a pervesztes
felet illette a király kegyelméből.
 Az ü g y v é d s z ó v i s s z a v o n á s a (revocatio vocis procuratoris) annyit
jelentett, hogy a felperes közölhette a bírósággal, hogy az ügyvédje által a per során
előadottakat nem teszi a magáévá, mire némi bírság fizetése mellett a per folytatására új
határnapot tűztek ki.

h) Az ítélet végrehajtására tehát csak annak jogerősítése után volt lehetőség. Ekkor a pernyertes
fél egy éven belül végrehajthatta az ítéletet. Amennyiben ezt elmulasztotta, ismételten meg
kellett idéznie ellenfelét, és ha ez alkalommal mulasztását ki tudta menteni, akkor ismételten
kérhette a végrehajtás elrendelését.

29
5. Tétel
Jellemezze a polgári per menetét a 16-19. századi perjogi
szabályok alapján

A perrend általános jellemzői:

1526-ot követően az igazságszolgáltatás rendszerében is változások következtek be. A három

részre szakadt ország egyes területein a peres eljárások fejlődési iránya eltért egymástól. A királyi
Magyarország területén működő eljárásjog jellemzői:
 bár az uralkodók egyre több eljárásjogi tartalmú normát adtak ki, az eljárási garanciák
hiányoztak, figyelmen kívül hagytak egyes rendi álláshoz fűződő jogokat;
 birtokszerzési céllal koncepciós perek indultak;
 a jogalkalmazás során gyakoriak a visszaélések;
 számos birodalmi szabályt alkalmaztak;
 tisztázatlanok a hatáskörök és a jogorvoslati rendszer;
 többféle eljárási rend, fokozat létezik;
 az írásbeli per a domináns;
 sokféle perelhúzó magatartás ismert;
 oktavális ítélkezés folyik, hosszú törvénykezési szünetekkel. Oktavák:
 január 6-20.,
 április 20-30.,
 szeptember 29- október 15.,
 november 11-22.
Ekkor különül el az írásbeli és a szóbeli per, és véglegesen szétválik a bűnvádi és a polgári
perrend is, tehát a peres eljárásoknak négy típusát különböztethetjük meg.

ÍRÁSBELI POLGÁRI PER:

Jellemzői:
 előkelők, nemesek pere;
 hosszú lefolyású (longae litis vagy octavalis);
 a bíró szerepe háttérbe szorul, a felek és képviselőik uralják a pert (akkuzatórius jelleg);
 az eljárás az iratok beszerzéséből és értékeléséből állt:
 a felperes keresetet nyújtott be a bíróságon,
 a bíróság megvizsgálja, hogy alkalmas-e,
 ha igen, megküldte az alperesnek, aki a perfelvétel napjáig
 írásban válaszolhatott;
 a per mindvégig a pertárban zajlik, a felek feleselnek –
 általában három felelés volt megengedett, s az így összegyűlt iratok képezték a
p e r t e s t e t („amikor a pertest meghízott, egy nótárius összegyűjtötte az

30
 iratokat, s ezek alapján döntött a bíróság”), s ez lesz az ítélet alapja, azaz:
kereset, három felelet, utrumok;
 a bíróság ítéletet hoz, amely végítélet, de még nem jogerős, szóban történik a
kihirdetés;
 fellebbezésnek van helye, de akkor is csak iratokból döntenek;
 sokszor van perújítás, királyi engedéllyel, de anélkül is, ha az eljárt bíróság
megengedte.

K i r á l y i t á b l a e l ő tt i p o l g á r i p e r :

Szakaszai:
a) előkészületi szakasz –
 megintés,
 idézés,
 perfelvétel;
b) exceptiones;
c) allegationes;
d) ítélethozatal;
e) perorvoslat;
f) végrehajtás.

1. Előkészületi szakasz:

Megintés (admonitio):
 gyakori intézménye a megintés, amely során a leendő felperes felhívta az alperest a
tartozás teljesítésére vagy a sérelmezett magatartás abbahagyására;
 voltak olyan pertípusok, ahol az előzetes felhívás kötelező volt;
 a táblai per megindítása történhetett:
 keresetlevéllel, közvetlenül az illetékes bírósághoz fordulva; ennek lehetőségét
az 1720:30. tc. vezette be; fontos, mert nem kellett a hiteles helyek és az országos
nagybírák közreműködését igénybe venni;
 perbe hívó paranccsal, amelyet a személynöktől lehetett kérni. Ez a Királyi Tábla
valamely jurátusához szólt, aki a mandátum alapján az alperes perbe hívását
(idézését) végrehajtotta. Meg kellett jelölni benne, hogy ki, kitől, mit és milyen
jogcímen követel;
 a beérkezett dokumentumot a bíróság nyilvántartásba vette, majd intézkedett a felek
idézéséről.

Idézés:
 módja attól függ, hogy a perindítás keresetlevéllel vagy perbe hívó paranccsal történt;
 keresetlevél esetén
 a felperes vagy annak képviselője a keresetlevél beadásakor az alperes
részére szóló idéző levelet kért,
 amihez mellékelni kellett a kereset egy példányát és gondoskodnia kellett
arról, hogy az alperes azt megismerhesse.

31
  Lehetősége volt arról, hogy az idézést a Királyi Táblától kérje, de maga is
kézbesíthette.
 Az önálló kézbesítéshez a vármegyei hatóság (főszabályként a szolgabíró
és esküdtje) közreműködésére volt szükség.
 a perbe hívó parancs
 a tömeges idézésre volt alkalmas,
 ugyanis az idézést átadó tisztviselő egyben számba is vehette az
alpereseket és hitelesen tanúsíthatta az idézés tényét;
 az idéző levelet vagy a perbe hívó parancs másolatát lehetőleg az alperesnek
személyesen, annak lakásán, de mindenesetre „illendő helyen” kellett kézbesíteni (pl.
tilos átadni kocsmában);
 személyes átadás lehetetlensége esetén az irat a perbe fogott fél jobbágyának,
cselédjének is átadható volt, végső esetben a kézbesítő (a falusi elöljáróság két tagjának
jelenlétében) az alperes ajtajára is felszegezhette;
 ha az idézést a perbe vont földesúri hatalma alatt nem álló személynek adták át, ezt a
per során alaki kifogás tárgyává lehetett tenni, ami a per leszállását eredményezhette;
 a szabályszerű idézés perfüggőséget (litis pendentia) hozott létre – ettől kezdve a
felperes nem módosíthatta keresetét.

Perfelvétel:
 az eljárás fontos része;
 a korábbi időszakhoz képest módosul – 1724 után az új királyi táblák ügyrendjéhez
igazodott;
 a felperes agy ügyvédje az idézésben megjelölt napon megjelent a bíróságnál és
benyújtotta részletes írásbeli bizonyítékait, az idézést igazoló okiratait;
 kérte az alperes nyilatkozattételre való felhívását és a felperes részére az igazság
kiszolgálását;
 a benyújtott okiratot levatának nevezték, amit az ügyintéző átküldött a királyi tábla
üléstermébe;
 a személynök vagy képviselője a kérelmet átvette, dátumozta és kiszignálta a kijelölt
referensnek;
 az ügy előadója ezután a tanácsteremben, a jelen lévő bírói testület előtt felolvasta a
levata szövegét;
 a felperesi igény bejelentését a királyi tábla ülésjegyzőkönyvébe rögzítették;
 ezt követően a tanácskozás első, nyilvános része véget ért, és megkezdődött a zárt ülés;
 a felek és ügyvédeik a tanácsterem előtti helyiségbe, az ún. procuratoriákba vonultak
ki, ahol a perfelvétel további formaságai zajlottak;
 ide vitték ugyanis a referensek a tábla ülésén már felolvasott levatákat az alperes
szólítása, számbavétele végett;
 a referens a pert „fennszóval kikiáltva” az alperest jelentkezésre szólította fel;
 a kikiáltás, szólítás (proclamatio), az alperes bíróság előtti megjelenésre való felhívása a
formalitásokhoz ragaszkodó eljárásnak továbbra is fontos része maradt;
 a szólításra megjelent az alperes vagy ügyvédje, ennek tényét a levata-ív első lapjára
szintén bejegyezték;

32
  ezzel a per ténylegesen megindult, az ügy tehát most már a következő, második
perszakaszba lépett;
 ha a felperes nem jelent meg, a bíróság a pert elejtette, és a távolmaradót bírsággal
sújtotta;
 az alperest – távol maradás estén – a kereset összegéig marasztalták, sőt még bírságot is
kellett fizetnie.

2. Exceptiones:
 a táblai per második szakasza az exceptiók, azaz az alaki kifogások vitája;
 a felek élőszóban adták elő érveiket;
 majd az adott kérdést a bíróság közbenszóló ítélettel döntötte el;
 a gyakorlat annyiban módosult, hogy a vita egyre inkább írásban, kezdetben
tollbamondás, később a felek vagy az ügyvédek perjegyzőkönyvi bejegyzései révén
folyt;
 az exceptiók az ügy érdemét nem érintő alaki kifogások voltak, amelyek azonban a per
leszállását eredményezhették;

 támadhatta a felperes soronkívüliség iránti kérelmét vagy magát a

keresetlevelet annak félreérthető tartalma miatt;
 vitathatta az idézés szabályosságát;
 kétségbe vonhatta a felperes cselekvőképességét azon az alapon, hogy az
ellenfél kiskorú, nemessége vitás, ősi jogon a maga nevében perel, holott
atyja még él stb.;
 a perbe fogottak közül többen azt igyekeztek bebizonyítani, hogy a
kereset többféle követelést tartalmaz (actio est cumulata), noha a perrend
szerint az actióban csupán egyetlen dolgot csak egyetlen címen szabad
követelni;
 hatásköri kifogással is próbálkozhatott;
 azt is bizonyíthatta, hogy a kereseti jog elévült;

 az exceptiók a pert rendkívül elnyújthatták;

 az exceptiók és a rájuk adott válaszok számát 3-3-ban korlátozták, az allegatiókét és a
rájuk adott válaszokét 4-4-re, mégis a per elhúzódását eredményezte;
 a perek elhúzódásához hozzájárultak a gyakran előforduló perhalasztások –
 távollét, betegség, bizonyítékok beszerzése, peregyezség előmozdítása stb.,
 megakaszthatta az alperesnek a szavatosra (evictor) történő hivatkozása, majd e
szabatos perbe hivatása, ami újabb, külön levatával történt, és ugyancsak
perhalasztással járt;
 az evictor perbe vonása ellen a felperes (az alperes pozíciójának
erősödésétől tartva) gyakran kifogást emelt, ilyenkor tehát a perhalasztás
időveszteségét a felek előzetes vitatkozása, majd az evictorral való
további szóváltásai is megnövelték;
 hasonló vitára adott alkalmat a per folyamán utólag belépni kívánó felperestárs
(„avatkozó”, ingerens) jelentkezése, akinek a perbe bocsátása ellen mind az
eredeti felperes, mind az alperes gyakran tiltakozott;

33
  az eredeti, perkezdő ellenfelek meg is halhattak, ami pl. az alperes jogutódainak
perbe hivatását, tehát ismét újabb levatákat tett szükségessé, s a perbeli
személyek kicserélődését idézhette elő.

3. Allegationes:
 a perfolyam harmadik része;
 a per azon fázisa, ahol az érdemi vita és a bizonyítási eljárás történt;
 az allegatiók (érdemi érvelések) számát négyben maximálták;
 a bizonyítás ebben a korszakban már alapvetően materiális jellegű:
 oklevél-bizonyítás:
 a korban már alapvető fontosságú, hiszen a polgári perek döntő többsége
birtokper volt, ahol az anyagi jogosultságot éppen az oklevélbe foglalt
adománylevelek alapozták meg;
 növelte az írásbeli bizonyítékok súlyát, hogy az írásbeli perben a tanúk
nyilatkozata is oklevélbe foglalt írásos dokumentumként került a
peranyaghoz;
 megkülönböztetik a köz- és magánokiratokat;
 a közokiratok – ha hitelességüket az ellenérdekű fél nem támadta –
teljes bizonyítékul szolgáltak,
 a magánokiratok perbeli súlya a benne foglalt adatok
valószínűségétől, az okirat érdemi súlyától és alaki jellemzőitől
függött;
 tanúbizonyítás:
 leggyakoribb az előzetes tanúbizonyítás (collateralis inquisitio):
 ehhez a felek a nagybíráktól vagy ítélőmesterüktől vallató
parancsot (mandatum compulsorium) szereztek, és
 a tanúkihallgatást a parancs alapján kiküldött királyi táblai
jurátusokkal vagy megyei tisztviselőkkel végeztették el.
 A tanúk először esküt tettek, azután
 a megszabott kérdőpontok (deutrum) szerint megtették
vallomásukat (fassio), amit
 a kiküldött hatósági személy jegyzőkönyvbe foglalt.
 A tanúvallatási jegyzőkönyvet, ill. annak a vallatást kérő személy
részére bizonyságlevél formájában kiadott példányát azután a fél a
periratokhoz csatolta.
 bírói szemle (oculata revisio):
 a bizonyítás további fontos eszköze;
 a bíróság vagy valamely tagja a perbeli körülményről személyes
tapasztalatot szerzett.

4. Ítélethozatal
 ebben a szakaszban születik meg a „végítélet” (sententia), amely a per eddigi részét (az
ún. alappert) lezárta, de nem jelentette feltétlenül az ügy végleges befejezését;
 a kúriai ítéletek indoklása 1819 óta kötelező, de a rendelkező rész és az indoklás
ezután sem különült úgy el egymástól, mint napjainkban;

34
  a végítéletről (ha fellebbezés nincs) a Királyi Tábla a felek számára ítéletlevelet
(litterae sententionales) állított ki;
 ha a felek kérték, az egész perről, mint az összes mellékletek teljes szövegét
(vagy a mellékleteknek csupán felsorolását) tartalmazó, hiteles másolatot
kaphattak;
 a per nemcsak ítélettel, hanem a felek között létrejött peregyezséggel (compromissum)
is befejeződhetett;
 ehhez a bíróság is segítséget nyújthatott – bizonyos esetekben, pl. atyafiak
közötti perekben, a definitív ítélet előtt a békés egyezség létrehozását kísérelte
meg;
 e perektől meg kell azonban különböztetni azokat a táblai pereket, amelyekben a
felek a per megindulása előtt kötöttek egyezséget a királyi tábla előtt vitt ügyük
bizonyos feltételek szerinti (pl. perorvoslatok kizárásával) lefolytatására, vagy
amikor a pert – hasonló kikötésekkel – részben vagy egészben a királyi tábla
tagjai közül felkért választottbíróság (electi judices arbitri) terjesztették.

5. Perorvoslat:
 többféle perorvoslati lehetőség;
 fellebbezés (appellatio):
 leggyakoribb;
 mind az alperes, mind a felperes igénybe vehette;
 még azon a napon, amikor az ítéletet kihirdették, be kellett jelenteni, s lehetőleg
még ekkor a per jegyzőkönyvébe is, a királyi tábla ítélete után, be kellett
jegyezni;
 a bejelentés tárgyában a királyi tábla határozatot hozott, s hacsak valami perjogi
akadályt nem észlelt, a fellebbezést engedélyezte;
 a fellebbezési eljárás viszonylag gyorsan folyt le;
 a Hétszemélyes Táblán a per korábbi, királyi táblai referense ismertette a
periratokat;
 a hozott ítéletet nem helyben, hanem a királyi táblán hirdették ki;
 az esetek többségében közös, ún. kúriai ítéletlevelet is kiállítottak;
 ellenállás (oppositio):
 az alperes vehette igénybe;
 szimbolikus erőszak alkalmazására került sor a végrehajtást végző személyekkel
szemben;
 minden perben alkalmazható;
 a már megkezdett végrehajtást nem lehet vele jogszerűen megakadályozni;
 törvényben meghatározott perbeli mulasztás esetén kerülhet rá sor, pl.
elmulasztott perbehívás, a bírói illetékesség hiánya, vagy ha az ítélet szövege
homályos;
 visszaűzés (repulsio):
 az alperes vehette igénybe;
 szimbolikus erőszak alkalmazására került sor a végrehajtást végző személyekkel
szemben;
 csak az ősiségi joggal kapcsolatos perben alkalmazható;

35
  a végrehajtás színhelyén vagy az elfoglalni szándékolt birtok határszélén történt
azzal, hogy a pervesztes a bírói kiküldött előtt olyan eszközt (bot, buzogány,
kivont kard) mutatott fel, amely alkalmas volt az erőszak elkövetésére;
 a végrehajtást megszakította, a marasztalt fél birtokban maradt;
 ebben az esetben új per indul, amelyben a visszaűzőnek kellett bizonyítania azt
a törvényes okot, ami indokolttá tette a végrehajtás megakasztását;
 ügyvédszó visszavonása (revocatio procuratoris):
 a képviselő helytelennek, sikertelennek bizonyult érvelése esetén az ügyvédet
megbízó fél nyilatkozatával történt;
 a visszavonás csak az ügyvéd addigi cselekményeit, érvelését semmisítette meg,
utána a pert ugyanaz az ügyvéd vihette tovább;
 perújítás:
 az ítéletet valami okból sérelmező fél az egész eljárást újból lefolytathatta, ügyét
ismét a bíróság elé terjeszthette;
 gyakoribb formája az ún. egyszerű perújítás (novum simplex), amit az 1723:33.
tc. szerint egy új keresetlevélben (libellus novi), az első fokon eljárt bíróságnál
lehet kérni új érvelés vagy új bizonyítékok esetén;
 mindkét szemben álló fél igénybe vehette, s az új perben az újító fél
(novisans) lett a felperes, tekintet nélkül arra, hogy az előbbi perben
melyik oldalon állt;
 az alapperhez hasonló alakiságok szerint folyt le;
 az uralkodótól kért különleges perújító parancs alapján is meg lehetett ismételni
 kegyelemből való perújítás (novum cum gratia).

6. Végrehajtás
 ha a pervesztes fél nem élt perorvoslattal, vagy az sikertelen volt, a per a végrehajtás
szakaszához ért;
 időpontját és helyét a végrehajtással megbízott bíró jelölte ki, s erről a feleket előre
értesítette;
 ha a per meghatározott ingatlan tulajdonjogáért folyt, a kitűzött napon a kiküldött bíró
a felek és az összehívott szomszédok előtt, rendszerint a helyi hatóság jelenlétében, az
ítéletet felolvasta, és a pernyertest az elperelt birtokba bevezette;
 ha a végrehajtás valamely megítélt összeg vagy kiszabott bírság behajtására irányult, és
a kötelezett azt a helyszínen nem tudta készpénzben kifizetni, lehetőség volt megfelelő
értékű egyéb vagyontárgyak, szükség esetén ingatlan átadására;
 a lefoglalandó ingóságok meghatározása, ill. az elfoglalandó ingatlanok kiválasztása a
végrehajtó bíró feladata volt;
 a végrehajtás lefolyásáról a végrehajtó a királyi tábla számára jelentést készített, amit
azután a táblai ülésen bemutatott, majd a per irataihoz csatolt;
 végül a jelentés másodpéldányát az új tulajdonos részére jogainak biztosítékául,
bizonyságlevél (testimonales) formájában kiadta;
 ha a kötelezett törvénytelen ellenállás tanúsított, a pernyertes karhatalmat kirendelő
parancsot kérhetett a királytól;

36
 SZÓBELI POLGÁRI PER:

Jellemzői:
 alsóbb fokú bíróságok előtt;
 általában közrendűek részére;
 pergő, gyors lefolyású per;
 községi bíró vagy az úriszék előtt folyt le;
 sérelmek, követelés előadása, melyet a hatóság írásba foglal;
 megidézték az ellenérdekű felet ezután, aki válaszolhatott a felperes követelésére;
 a bíró a bizonyítékokat mérlegelve ítéletet hirdetett, amely ellen ebben a korban
fellebbezésnek már volt helye

37
6. tétel
Ismertesse a büntetőper menetét a XVI-XIX. századi perjogi
szabályok alapján

SZÓBELI BÜNTETŐPER:

Jellemzői:
 védő nélküli,
 fellebbezés ki van zárva,
 nemtelenek ellen folyik;
 csak kevésbé súlyos büntetéssel fenyegetett cselekmény esetén volt lehetséges, a perek
80%-a ilyen a korszakban;
 a vádat a megyei tiszti ügyész képviseli;
 a bíróság
 az úriszék,
 sedria,
 városi tanács;
 szóban replikálnak;
 általában egy tárgyaláson ítélet születik;
 fellebbezési lehetőség nincs.

ÍRÁSBELI BÜNTETŐPER:

Jellemzői:
 általában hivatalból indult;
 alapvetően írásbeli;
 vádképviselőként a tiszti főügyész vagy a királyi jogügyek igazgatója járt el;
 ha valaki ellen vádat emeltek, nekik kellett bizonyítaniuk, hogy bűncselekmény történt,
és hogy azt a perbe fogott követte el;
 a per szakaszai lényegében megegyeztek az írásbeli polgári perével;
 előzetes fogva tartást nemes esetében csak a legsúlyosabb esetekben lehetett
alkalmazni;
 a bíróságok a vallomások kicsikarása érdekében gyakran alkalmaztak kínvallatást,
tortúrát;
 a perben ügyvédek is közreműködtek, ismert volt a hivatalból kirendelt védő
intézménye is;
 az ítéletet ebben az esetben is elsősorban az írásos bizonyítékok alapján hozták;
 a nemesi jogállásúak fellebbezhettek a kúriai bírósághoz, azután kegyelmet kérhettek a
királytól;
 a nem nemesi jogállású elítéltek súlyosabb esetekben szintén kérhettek kegyelmet a
királytól.

38
 1. Sedria előtti bűnvádi per:

A Magyar Királyság területén a legtöbb per a vármegyei törvényszékek előtt folyt, hiszen ez a
fórum általános hatáskörű bíróság volt.
A serdria előtti bűnvádi per írásbeli büntetőper volt, mely ünnepélyes formában zajlott. A
nemesek bűnügyeinél minden esetben, nem nemeseknél csak súlyosabb ügyekben folytattak
írásbeli pert, más esetekben szóbeli (sommás) büntetőperre került sor.
Egyes esetekben kötelező volt az ügyvédi védelem. Az eljárás ismerte a fellebbezést és
lehetőség volt perhalasztó formai kifogások előterjesztésére. A per nyilvános volt. Az írásbeli
perben csak a per jegyzőkönyve került a törvényszék elé maga az írásbeli felelet váltás a pertárban
történt.
Szakaszai:
a) előkészületi szakasz;
b) érdemi, törvényszék előtti szakasz:
 perfelvétel (levata),
 kifogások,
 allegatio,
c) perbe bocsátkozás;
d) ítélet;
e) perorvoslat;
f) végrehajtás.

1. Előkészületi szakasz:
 a vármegyei bűnvádi eljárás általában hivatalból indult;
 régi szokás szerint a nemesi vármegyék meghatározott időközönként speciális
közgyűléseket, általános bűnvizsgálatokat tartottak, hogy hatóságuk előtt is ismertté
váljanak az elkövetett bűncselekmények;
 ha valamely büntetendő cselekmény a megyei hatóság tudomására jutott,
megkezdődött a hivatalos eljárás első, ún. előkészítő szakasza;
 feljelentéssel is megindulhatott az eljárás általában a sértett fél vagy annak
hozzátartozója, ill. az eset tanúja tette meg;
 ezen kívül természetesen bárki, aki valamilyen jogsértésről tudott, a megyegyűlésen
vagy a területileg illetékes fő- és alszolgabírónál bejelentéssel élhetett;
 a megyei joggyakorlat különbséget tett a feljelentések között:
 volt olyan, amelyet bizonyítékkal támasztottak alá  accusatio;
 volt olyan, amely csak a hatóság figyelmét hívta fel valamilyen visszásságra 
denuntiatio;
 a korabeli joggyakorlat két esetben ismert feljelentési kötelezettséget:
 felségsértés,
 istenkáromlás;
 a névtelen feljelentések nagy száma miatt az 1741:26. tc. előírta, hogy felségsértés
esetén a feljelentőnek a nevét is közölnie kell;
 az 1805:5. tc. szerint a névtelen feljelentést nem kellett kivizsgálni;
 az alaptalan vádaskodókat szigorúan büntették;

39
  a feljelentés általában a járási szolgabíróhoz, mint nyomozó hatósághoz került -
 ha a gyanúsított nemes volt, a közgyűlés elé, ha pedig nem nemes,
egyenesen a törvényszékhez kellett terjesztenie az ügyet;
 az állandó lakhellyel rendelkező nemesek az elmarasztaló ítélet
meghozataláig szabadon védekezhettek, őket csak tettenérés esetén
lehetett vizsgálati fogságba vetni;
 a nem nemeseket viszont már a gyanú felmerülésekor elfogathatta az
eljárást vezető tisztviselő – ők gyakran évekig vizsgálati fogságban
maradtak, annak ellenére, hogy ellenük azonnal megkezdődhetett az
eljárás;
 a nemesi alapjogok védelme miatt a nemesek letartóztatásához szükséges
volt a közgyűlés hozzájárulása is;
 a vármegyékben lefolytatott eljárás ezen szakaszában a bűncselekmény körülményeit
és a gyanúsított szerepét igyekeztek tisztázni;
 az előkészületi perszakaszhoz tartozó kihallgatásokat, a szemlét és látlelet felvételét
egyaránt az illetékes járási szolgabíró hajtotta vagy hajtatta végre –
 ez történhetett saját hatáskörében, a megyei törvényszék utasítására, ill. a
megyegyűlés határozata alapján;
 ő hallgatta ki a gyanúsítottakat, amelynek során a perbe fogott személyes
körülményeire vonatkozó és a deliktummal összefüggő tényeket rögzítette,
gyakran kényszervallatást is alkalmazva;
 az ő feladata volt a tanúk felkutatása, megesketése és kihallgatása;
 nyomot hagyó bűncselekmények esetében ő vezette a helyszíni szemlét;
 a szolgabíró rögzítette a bűnjeleket, és ő irányította a házkutatást is;
 a látlelet felvételére a megye tiszti orvosának (seborvosainak, bábának)
közreműködésével került sor;
 a nyomozás elvégzéséről és eredményeiről a szolgabíró összefoglaló jelentést,
esetleírást (species facti) készített, és ezt terjesztette az őt megbízó megyegyűlés
vagy megyei törvényszék elé;
 a megyegyűlés a vizsgálati iratokat véleményezésre az ügyészi hivatalnak adta át;
 az ügyészi véleményt előterjesztő ügyésznek a rendelkezésére bocsátott iratok
alapján kellett eldöntenie, hogy a gyanúsított felmentését vagy perbe fogását
javasolja, esetleg újabb, alaposabb vizsgálatot kér;
 az ügyész véleményét a közgyűlés elé terjesztette;
 indítványát a közgyűlés (hacsak időközben nem merült fel valamilyen módosító
körülmény), általában helybenhagyta;
 a közgyűlés a gyanúsítottat vád alá helyezte, vagy megszüntette ellene az eljárást;
 a testület döntése ellen nem lehetett fellebbezni;
 ha a per mellett döntöttek, az ügyet ismét átadták az ügyészi hivatalnak, most már
vádemelés céljából;
 a vádirat egyben idéző levél is volt –
 első részében (expositio) a vádbeli cselekmény leírása szerepelt,
 második része a vonatkozó törvénycikk felsorolását tartalmazta;
 harmadik fejezete az idézés (citationis commisio), azon nap megjelölése,
amelyen a vádlottnak a bíróság előtt meg kell jelennie;

40
  negyedik része (certificatio) a vádlott figyelmeztetése, hogy távolmaradása
esetén is ítélet születik;
 az előkészületi perszak a vádirat elkészítésével ért véget.

2. Érdemi, törvényszék előtti szakasz

 az enyhébb vétségek elkövetőit ebben a korban tiszti fenyítő eljárás alá vonták, a
súlyosabb bűncselekmények tettesei ellen büntetőpert indítottak;
 nemesek bűnügyeinél minden esetben, a nem nemesek ügyeiben a (háromévi
tömlöcnél) súlyosabbnak látszó bűntett esetében folytattak írásbeli pert, más esetekben
szóbeli (sommás) büntetőperre került sor;
 hasonlít a polgári perhez;
 a sedria előtti per elvben nyilvános volt, hiszen az 1486:65. tc. és az 1491:79. tc. a
törvényszéken való megjelenés jogát mindenki számára biztosította –
 a megyei statútumuk azonban korlátozták a nyilvánosságot, volt olyan
szabályrendelet, amely kereken kizárta azt, és még a bíróság ablaka alatt
hallgatózókat is pénzbírsággal sújtotta;

a) Perfelvétel – levata:
 az írásbeli per a perfelvétellel vette kezdetét;
 a felperesi feladatot a tiszti ügyész látta el, aki a perjegyzőkönyv első ívére feljegyezte a
kereseti és marasztalási kérelmet;
 nemesek esetében az előre elkészített vádlevelet külön mellékelte, nem nemesek
ügyeiben itt fogalmazta meg a vádat is;
 a sedria valamelyik tagja felolvasta a tiszti ügyésztől átvett vádlevelet, a bírósági jegyző
pedig írásban rögzítette a perfelvétel tényét;
 a bíróság „gyertyagyújtásig” várta a megvádoltat, ha nem jelent meg, a következő
napon a tiszti ügyész kérelmére makacssági ítéletet hoztak;
 ha a tiszti ügyész három, egymás utáni sedrián elmulasztotta a perfelvételt, a vádlottat
fel kellett menteni.

b) Exceptiones:
 a perfelvétel után a védő különböző perhalasztó vagy pergátló alaki kifogásokat
(exceptio) terjeszthetett elő, amelyekkel időt nyerhetett;
 hivatkozhatott pl. arra, hogy az idézés nem volt szabályok, vagy a levata országgyűlés
idején történt;
 a hivatalból kirendelt védőknek általában nem állt érdekükben a perhalasztás, ezért ez a
szakasz a legtöbb perben hiányzott, így inkább az érdemi vita során tett feljegyzések
növelték meg a pertest terjedelmét.

c) Allegatio – érdemi vita:

 a pertárban folyt;
 a felek írásbeli feleselését időnként a törvényszék (vallomások hitelesítéséről, a
kiegészítő vizsgálatok elrendeléséről, újabb gyanúsítottak elfogatásáról vagy
kihallgatásáról stb.) közbenszóló ítéletei szakították meg;

41
  a per időtartama az eset bonyolultságától, az érintett vádlottak számától, a felperes
ügyész szakmai felkészültségétől – esetenként a védő kifogásaitól – függően változott;
 akadt olyan egyszerűbb ügy, amelyben azon törvényszéki ülésen hoztak ítéletet,
amelyen a perfelvétel történt, de az ügyek zömét több törvényszéki ülésszakon, néha
több évig tárgyalták.

d) Litis contestatio – perbe bocsátkozás:

 a megyei büntetőper érdemi része a vádlott ügyvédjének a vádbeli állításra tett érdemi
nyilatkozatával, a perbe bocsátkozással kezdődött;
 a per sorsa gyakorlatilag ebben a szakaszban, a felek érdemi vitájában dőlt el;
 a felperes ügyész a vád bizonyítására becsatolta
 az esetleírást,
 a látleletet, valamint
 a vád tanúinak vallomását és ez utóbbiak hitelesítését kérte;
 a védő az alperes melletti tanúvallomásokkal és egyéb dokumentumokkal igyekezett a
felperes ügyész érvelését (és ezzel a vádat) gyöngíteni;
 az ügyész viszontválaszban hasonló módon igyekezett cáfolni a védő állításait, vagy
egyszerűen fenntartotta az eredeti keresetet;
 a replikák (allegatiók és közbenszóló ítéletek) után a égítéletre megérett pert a
törvényszék jegyzője ismertette a törvénykező bírák előtt;
 az ítéletet meghozó ülésen a felperes ügyész is részt vett, de szavazati joggal nem
rendelkezett.

3. Ítélet:
 a végítélet a per érdemében döntött;
 tartalmát tekintve
 vagy felmentést (sententia absolutaria),
 vagy marasztalást tartalmazott (sententia condemnatoria);
 ha a felmentés bizonyítékok hiányában történt, a tiszti ügyész később újra vádat
emelhetett;
 a törvényszéki eljárás az ítélethirdetéssel zárult, amelyre a tömlöcből elővezetett, addig
vizsgálati fogságban őrzött elítélt, vagy az erre az alkalomra beidézett és az
ítélethirdetés után letartóztatott alperes jelenlétében került sor.

4. Perorvoslat
 fellebbezés vagy perújítás;
 fellebbezés:
 a büntetőítélet elleni jogorvoslati lehetőség fokozatosan alakult ki –
 Werbőczy nyomán a gonosztevők elleni ügyekben nem volt helye
fellebbvitelnek;
 később már tettek kivételt;
 kezdetben az elmarasztalt illette meg,
 a XVIII. században vált általánossá, hogy az ítélet ellen a tiszti ügyész is
jogorvoslattal élhet;
 a rendi állás meghatározó volt:

42
  a nemesek általában rendelkeztek fellebbezési joggal,
 a nem nemesek csak a háromévi tömlöcnél súlyosabb ítélet ellen
kérhettek jogorvoslatot;
 halálos ítélet esetén a védő kötelessége volt a fellebbezés –
 a peranyagot ilyenkor felküldték a Királyi Kúriára, ahol előbb
(másodfokon) a királyi, majd ha szükséges volt (harmadfokon) a
Hétszemélyes Tábla hozott a megyei törvényszék végzését jóváhagyó
vagy módosító ítéletet;
 amennyiben mind a másod-, mind a harmadfokon halálos ítélet született,
az ügy iratait kegyelmi úton az uralkodó elé terjesztették;
 a királyi elhatározást végrehajtását a Magyar Királyi Udvari Kancellária által
rendelték el;
 a fellebbezés útján született ítéleteket a megyei közgyűlésen kihirdették és
ezután hajtották végre;
 perújítás (novum judicium):
 kivételes perorvoslati forma;
 a megyei törvényszák előtti perújítás esetén a vádat korábban képviselő ügyész
volt az alperes, az elmarasztalt fél a felperes;
 akkor volt rá lehetőség, ha az alperes védője döntőnek látszó, új bizonyítékokat
terjesztett elő, amelynek birtokában joggal számíthatott az elmarasztaló ítélet
mérséklésére vagy hatályon kívül helyezésére;
 kegyelem (aggradiatio):
 a kiszabott büntetés elengedése vagy mérséklése;
 az uralkodó kegyelmezési joga kezdetben korlátlan volt;
 az 1514:36. tc. a Dózsa-féle parasztfelkelésben résztevőket, az 1655:26. tc. a
földesúri joghatóság alatt állókat és a visszaeső bűnösöket zárta ki a kegyelmi
körből;
 a XVII. század végére szokásjogi alapon az országgyűlés, a helytartó, a
bíróságok és a pallosjoggal rendelkező földesurak is gyakoroltak kegyelmet;
 az 1715:40. tc. csak a királynak biztosított kegyelmezési jogot.

5. Végrehajtás:
 a jogerős ítéletet a korabeli szemlélet végrehajthatónak tekintette;
 a végrehajtás vármegyei feladat, az alispán vagy a rangidős szolgabíró hatáskörébe
tartozott;
 a testfenyítő büntetést (férfiak: bot, nők: pálca) nyilvánosan hajtották végre –
 ezt a büntetésfajtát csak a nem nemesi jogállású személyeknél alkalmazhatták;
 a tömlöcre ítélt rabok büntetését gyakran testi büntetésekkel is súlyosbították;
 súlyosbító eszközök voltak továbbá
 vasak,
 bilincsek,
 heti két-három napi kenyéren és vízen eltöltendő böjt;
 az egészségtelen megyei tömlöcöknél kedvezőbb volt a megvasalva és pandúrok
felügyelete alatt, de részben a szabad levegőn végzett közmunka, amelyet gyakran
alkalmaztak a szabadságvesztés körében;

43
  az elmarasztalt alperest terhelte a bűncselekménye által okozott kár, halál esetén a
„vérdíj” megtérítése, csakúgy, mint a per és a fogva tartás költsége;
 miután e költségek gyakran meghaladták az elítélt jövedelmét, általában lefoglalt
vagyonának részleges vagy teljes elárverezésével hajtották be az előírt összeget;
 a halálos ítéleteket nyilvánosan, hóhérpallossal vagy akasztófán, az ítélet kihirdetése
utáni harmadik napon hajtották végre.

2. Királyi Tábla előtt büntetőper:

A királyi táblai büntetőperek csaknem kizárólag a felségsértési, hűtlenségi és pénzhamisítási

ügyekben indultak. A táblai büntetőperben a királyi jogügyek igazgatója
 keresetlevelet (vádlevelet) nyújtott be a Királyi Táblához,
 idéztette a perbe fogottat, majd
 a kitűzött időpontban felvette a pert, mint a polgári perben a felperes.
A vádlott is exceptiókkal és allegatiókkal védekezhetett, mint a polgári perben az alperes. A
vád és védelem vitáját itt is közbenszóló ítéletek szakították meg, majd a Királyi Tábla végítéletet
hozott, amit a felek a Hétszemélyes Táblára fellebbezhettek.
A perbe fogott az eljárás alatt mindvégig fogságban volt, őt ugyanis a szóban forgó ügyekkel
kapcsolatban már az eljárás megindulásakor letartóztatták.
Ezekhez a vádlottat sújtó intézkedésekhez járult, hogy politikai perekben
 lefoglalták a vádlott iratait,
 vagyonát zár alá vették,
 ügyvédjének megválasztásában, majd az
 ügyvédet a védelem ellátásában kényszerintézkedésekkel is korlátozták.
A polgári pertől eltérően a perbefogottat és tanúit maga a Királyi tábla valamely kiküldözött
bizottsága hallgatta ki. A bizottság előtt személyesen kellett megjelenni, ez az eljárás tehát már
nemcsak a jegyzőkönyv lapjain folyt.
Mindez a politikai perekben a legnagyobb titoktartás mellett, különleges titkos ülésen s
gyorsított menetben történt.
Az ítéletet is zárt ülésen, titkosan hozták. Az ítéletet végrehajtás előtt jóváhagyás végett
Bécsbe terjesztették fel, éspedig a Hétszemélyes Táblán végső fokon kimondott halálbüntetés
esetén kegyelmi úton.
Az uralkodó által jóváhagyott halálos ítéletet a nádornak, mint a Kúria elnökének utasítására
Pest vármegye hajtotta végre.

44
7. Tétel
Jogorvoslatok 1848 előtti perjogunkban

Jogorvoslat az akkuzatórius eljárásban:

Az akkuzatórius eljárás a perorvoslatot nem ismerte, mivel a bírói döntés nem mérlegelés
eredménye volt. Ehelyett a bíró ellen lehetett kifogást tenni az ítélethozatal megtagadása vagy
elfogultság miatt.
Kálmán királyunk rendelkezése alapján ilyen panasszal magához a királyhoz vagy a zsinati
törvényszékhez lehetett fordulni. Az alaptalanul panaszt tevőt azonban megbírságolták, de
szigorúan büntették azt a bírót is, aki igazságtalanul járt el.

Jogorvoslat az inkvizitórius perben:

Lényeges változás volt, hogy ebben a korszakban jelentek meg a perorvoslatok:

 F e l l e b b e z é s először a városi jogban jelent meg. Az országos jogban eleinte csak
akkor lehetett a királyhoz fordulni, ha az illetékes bíróság megtagadta az
igazságszolgáltatást. Ilyen esetben a király magához rendelte az eljárt bíróságot és
orvosolta a sérelmet. A XV. század végétől a megyétől a Kúriához lehetett fellebbezni,
sőt az úriszéktől a megyére is, onnan tovább olykor szintén a Kúriába.
 A t i l t a k o z á s eredetileg olyan jogvédelmi eszköz volt, amellyel vagyoni sérelem
bekövetkezését lehetett elhárítani. Az idők során perben is alkalmazták. Az ítéletet vagy
a végrehajtást a fél azért tilalmazta, hogy mulasztásait igazolva újabb bizonyítékokat
tárhasson a bíróság elé.
 A v i s s z a ű z é s vagy elűzés az ítélet olyan megtámadása volt, amellyel a
birtokperben hozott ítélettel szemben jogszerűen egy alkalommal lehetett élni. A
pervesztes fél az ítélet végrehajtását – szimbolikus erőhatalommal, kivont karddal –
megakadályozhatta. Ennek okát (pl. bírói részrehajlás, hamis tanúk) a bíróság elé kellett
tárni. Ha az ok nem volt jogszerű, az ellenálló büntetésben részesült (a további
próbálkozás hűtlenségnek minősült).
 P e r ú j í t á s az ítélettel lezárt per új elbírálása volt. Ez a perorvoslat csak a pervesztes
felet illette a király kegyelméből.
 Az ü g y v é d s z ó v i s s z a v o n á s a (revocatio vocis procuratoris) annyit
jelentett, hogy a felperes közölhette a bírósággal, hogy az ügyvédje által a per során
előadottakat nem teszi a magáévá, mire némi bírság fizetése mellett a per folytatására új
határnapot tűztek ki.

45
 Jogorvoslat a Habsburgkorban:

Polgári perek:
 többféle perorvoslati lehetőség;
 fellebbezés (appellatio):
 leggyakoribb;
 mind az alperes, mind a felperes igénybe vehette;
 még azon a napon, amikor az ítéletet kihirdették, be kellett jelenteni, s lehetőleg
még ekkor a per jegyzőkönyvébe is, a királyi tábla ítélete után, be kellett
jegyezni;
 a bejelentés tárgyában a királyi tábla határozatot hozott, s hacsak valami perjogi
akadályt nem észlelt, a fellebbezést engedélyezte;
 a fellebbezési eljárás viszonylag gyorsan folyt le;
 a Hétszemélyes Táblán a per korábbi, királyi táblai referense ismertette a
periratokat;
 a hozott ítéletet nem helyben, hanem a királyi táblán hirdették ki;
 az esetek többségében közös, ún. kúriai ítéletlevelet is kiállítottak;
 ellenállás (oppositio):
 az alperes vehette igénybe;
 szimbolikus erőszak alkalmazására került sor a végrehajtást végző személyekkel
szemben;
 minden perben alkalmazható;
 a már megkezdett végrehajtást nem lehet vele jogszerűen megakadályozni;
 törvényben meghatározott perbeli mulasztás esetén kerülhet rá sor, pl.
elmulasztott perbehívás, a bírói illetékesség hiánya, vagy ha az ítélet szövege
homályos;
 visszaűzés (repulsio):
 az alperes vehette igénybe;
 szimbolikus erőszak alkalmazására került sor a végrehajtást végző személyekkel
szemben;
 csak az ősiségi joggal kapcsolatos perben alkalmazható;
 a végrehajtás színhelyén vagy az elfoglalni szándékolt birtok határszélén történt
azzal, hogy a pervesztes a bírói kiküldött előtt olyan eszközt (bot, buzogány,
kivont kard) mutatott fel, amely alkalmas volt az erőszak elkövetésére;
 a végrehajtást megszakította, a marasztalt fél birtokban maradt;
 ebben az esetben új per indul, amelyben a visszaűzőnek kellett bizonyítania azt
a törvényes okot, ami indokolttá tette a végrehajtás megakasztását;
 ügyvédszó visszavonása (revocatio procuratoris):
 a képviselő helytelennek, sikertelennek bizonyult érvelése esetén az ügyvédet
megbízó fél nyilatkozatával történt;
 a visszavonás csak az ügyvéd addigi cselekményeit, érvelését semmisítette meg,
utána a pert ugyanaz az ügyvéd vihette tovább;
 perújítás:
 az ítéletet valami okból sérelmező fél az egész eljárást újból lefolytathatta, ügyét
ismét a bíróság elé terjeszthette;

46
  gyakoribb formája az ún. egyszerű perújítás (novum simplex), amit az 1723:33.
tc. szerint egy új keresetlevélben (libellus novi), az első fokon eljárt bíróságnál
lehet kérni új érvelés vagy új bizonyítékok esetén;
 mindkét szemben álló fél igénybe vehette, s az új perben az újító fél
(novisans) lett a felperes, tekintet nélkül arra, hogy az előbbi perben
melyik oldalon állt;
 az alapperhez hasonló alakiságok szerint folyt le;
 az uralkodótól kért különleges perújító parancs alapján is meg lehetett ismételni
 kegyelemből való perújítás (novum cum gratia).

Büntető perek:
 fellebbezés vagy perújítás;
 fellebbezés:
 a büntetőítélet elleni jogorvoslati lehetőség fokozatosan alakult ki –
 Werbőczy nyomán a gonosztevők elleni ügyekben nem volt helye
fellebbvitelnek;
 később már tettek kivételt;
 kezdetben az elmarasztalt illette meg,
 a XVIII. században vált általánossá, hogy az ítélet ellen a tiszti ügyész is
jogorvoslattal élhet;
 a rendi állás meghatározó volt:
 a nemesek általában rendelkeztek fellebbezési joggal,
 a nem nemesek csak a háromévi tömlöcnél súlyosabb ítélet ellen
kérhettek jogorvoslatot;
 halálos ítélet esetén a védő kötelessége volt a fellebbezés –
 a peranyagot ilyenkor felküldték a Királyi Kúriára, ahol előbb
(másodfokon) a királyi, majd ha szükséges volt (harmadfokon) a
Hétszemélyes Tábla hozott a megyei törvényszék végzését jóváhagyó
vagy módosító ítéletet;
 amennyiben mind a másod-, mind a harmadfokon halálos ítélet született,
az ügy iratait kegyelmi úton az uralkodó elé terjesztették;
 a királyi elhatározást végrehajtását a Magyar Királyi Udvari Kancellária által
rendelték el;
 a fellebbezés útján született ítéleteket a megyei közgyűlésen kihirdették és
ezután hajtották végre;
 perújítás (novum judicium):
 kivételes perorvoslati forma;
 a megyei törvényszák előtti perújítás esetén a vádat korábban képviselő ügyész
volt az alperes, az elmarasztalt fél a felperes;
 akkor volt rá lehetőség, ha az alperes védője döntőnek látszó, új bizonyítékokat
terjesztett elő, amelynek birtokában joggal számíthatott az elmarasztaló ítélet
mérséklésére vagy hatályon kívül helyezésére;
 kegyelem (aggradiatio):
 a kiszabott büntetés elengedése vagy mérséklése;
 az uralkodó kegyelmezési joga kezdetben korlátlan volt;

47
 az 1514:36. tc. a Dózsa-féle parasztfelkelésben résztevőket, az 1655:26. tc. a
földesúri joghatóság alatt állókat és a visszaeső bűnösöket zárta ki a kegyelmi
körből;
 a XVII. század végére szokásjogi alapon az országgyűlés, a helytartó, a
bíróságok és a pallosjoggal rendelkező földesurak is gyakoroltak kegyelmet;
 az 1715:40. tc. csak a királynak biztosított kegyelmezési jogot.

48
8. Tétel
A polgári perjog fejlődése 1848-tól 1911-ig

A reformkori Magyarországon az első korszerű polgári eljárásjogi törvény a váltóeljárást

szabályozó 1840:15. tc. volt. Ez a jogszabály váltóügyekben a rendi különbségeket figyelmen kívül
hagyva gondoskodott a peres eljárás és végrehajtás gyors lefolytatásáról.

A magyar polgári jogrendszer alapjait lerakó 1848. márciusi törvények a perjog terén nem
hoztak lényeges változást. Eltörölték ugyan az úriszéket, és a megyei ítélőszék hatáskörébe utalták
a jobbágyok pereit, de új, polgári jellegű peres eljárás kidolgozására nem jutott idő.

Az osztrák eljárásjog:

A neoabszolutizmus alatt a Magyarországon is felállított császári bíróságok az osztrák eljárási

szabályokat, főleg a Provisorische Zivilprozessordnungot alkalmazták. Az idegen állam a törvény
előtti egyenlőségen és az egységes bírói szervezeten alapuló háromfokú eljárást vezetett be
magyar területeken is:
 a járásbíróságon (ill. a császári-királyi főszolgabíróságon) kezdődő perekre „sommás”
eljárást,
 a törvényszéki perekre az írásbeli eljárást írta elő.
Előremutató rendelkezés volt, hogy megkövetelték a felek, ill. ügyvédek által készített
periratok legalább két példányban való benyújtását, ezzel megszüntették a pertárban való
periratolvasás és az ott történő replikaírás kényszerét.
Az osztrák eljárási rend hiányossága volt
 a kötött bizonyítás és hogy
 a vagyoni követelések behajtására az adósok börtönét is felhasználta.
Az Optk. (mely 1852. szeptember 16-án lépett hatályba) közjogilag teljesen elfogadható volt
Magyarországon, viszont a jogegyenlőségek kívül több pozitív hatása volt, pl.
 megteremtette a bírói függetlenséget;
 kimondta, hogy a bíró és a felek kötelesek együttműködni;
 a feleket illeti a rendelkezési jog (bármikor megegyezhetnek egymással);
 a felek jogi pozíciója kiegyenlítődik (mellérendeltek);
 az eljárás szóbeli, nyilvános és közvetlen;
 jól képzett és jól kiépített ügyvédi kar jelenlétét irányozza elő.

ITSZ:

Az 1861-es Ideiglenes Törvénykezési Szabályok visszaállították a reformkori törvényeket, de

ezzel együtt a magyar peres eljárásban kialakult régi szokásjogot is. Visszaállt az 1848 előtti
 anyagi jog,
 eljárási jog és
 bírósági szervezet (kivéve: úriszék).
Az ITSZ több rendelkezése az osztrák perrendhez képest visszalépést jelentett:

49
  visszatér a rendileg tagolt, hosszú, „magánvállalkozásként” működtetett pereskedés;
 hiába kísérletezett azzal, hogy a rendes írásbeli és a sommás per mellett bevezesse a
rendes szóbeli pert.
Ezen szabályok azonban már 1848 előtt is elavultak voltak, a korabeli gazdasági
szükségleteknek már nem feleltek meg. Az osztrák perrendtartásból az ITSZ meghagyta
 a periratok két példányban való benyújtását
 a háromszori periratváltás elvét.
Az adósok börtönét nem vette át, de a peres eljárást további rendelkezésekkel egészítette ki.
Új, de kevéssé szerencsés kezdeményezése volt, hogy az eljárási szabályok megsértése esetére
külön jogorvoslatot, a „semmisségi panaszt” vezette be (alaki hiba miatt), és eltörölte a legkirívóbb
intézményeket, pl. a bírói parancsok (mandátumok) intézményét.

1868:54. tc.

A kiegyezés éveiben Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter benyújtotta a polgári

törvénykezési rendtartásról szóló javaslatot, s az – számos módosítással és kiegészítéssel – a
következő évben mint a Polgári törvénykezési rendtartásról szóló 1868:54. tc. törvényerőre
emelkedett.
Ez a törvény a peres eljáráson kívül a végrehajtást és bizonyos mértékben a peren kívüli
eljárást is szabályozta. A rendtartás az írásbeliségre épült, a per szerkezete a periratok szerint
tagolódott. Az ügy a periratok pertárban történő előkészítése után került a bíró elé, aki az iratok
tartalmát az ítélő tanácsban előadta és a bíróság ezen az alapon hozta meg ítéletét.

a) A törvény szerint a polgári peres eljárás a felek kérelmére indult –

 a bírói fórumok szigorúan ragaszkodtak az ügyfelek rendelkezési jogosultságához;
 minden esetben felfüggesztették a pert,
 ha az előzetes kérdésben büntetőbíróság döntött, ill.
 ha a perben kiskorú személy nem rendelkezett megfelelő képviselettel;
 gyakori volt az eljárás felfüggesztése azért is, mert valamely büntetőbíróságot kellett
előzetes döntés céljából megkeresni;
 az is előfordult, hogy az áttételre az ítélet meghozatala után került sor.

b) Az eljárás során jogegyenlőség érvényesült –

 a korábbi rendi állás sem az alkalmazandó anyagi jogi szabályok, sem az eljárás rendje
terén nem játszottak szerepet;
 a bíróság illetékességét az alperes rendes lakhelye vagy állandó szállása szerint
állapították meg.

c) A korabeli igazságszolgáltatási eljárás sommás jellegű vagy rendes volt. Sommás jellegű eljárás
esetén bíró, míg rendes eljárásban törvényszék járt el. Sommás eljárás alá tartoztak
 a 300 Ft értéken aluli keresetek, és
 az olyan ügyek, amelyeket a felek ilyen eljárásra utaltak.
 A sommás eljárás:
 a sommás eljárásban a tárgyalás szóbeli és nyilvános volt;

50
  ebben az esetben nem kellett írásos keresetlevelet benyújtani, a szóbeli kérelmet a
bíróság foglalta írásba;
 az ítélkező testület a jegyzőkönyv felvételekor kitűzte a tárgyalás helyét és idejét,
és meghagyta a feleknek, hogy bizonyítékaikat hozzák magukkal;
 a tárgyalási határnap rövid, három munkanap volt;
 ha a tárgyaláson mindkét fél megjelent, a bíró felvette az ügyet, a keresetet az
alperesnek felolvasta és a felek között egyeztetést kísérelt meg;
 ha ez nem sikerült, az alperest a kifogások és a védelmére szolgáló körülmények,
bizonyítékok előterjesztésére szólította fel;
 a megállapított tényállást a bíró a felek jelenlétében röviden jegyzőkönyvbe
foglalta, és a felek előtt felolvasta;
 ha a felek a tárgyalás folytán tanúkra hivatkoztak, és a tárgyalásra tanúikkal
együtt jelentek me, ezeket a bíró azonnal kihallgatta -
 a tanúkhoz a kérdést a bíró intézte, s azok válaszait a perről felvett rövid
jegyzőkönyvbe felvette;
 minden tanú kihallgatása után a felek külön kérdéseket indítványozhattak;
 a sommás perben is helye volt az eskü általi bizonyításnak;
 ha a felek az eljárás során megegyeztek, az egyezséget rövid jegyzőkönyvbe
vették, amely az ítélet erejével bírt;
 az eljárás berekesztése után a bíró azonnal ítéletet mondott, s abban a vesztes fél
részére legfeljebb nyolc napig terjedő határidőt szabott;
 a szóban kihirdetett ítéletet 24 órán belül írásba kellett foglalni;
 A rendes eljárás:
 nyilvános;
 a bíróság által tárgyalandó perek jegyzékét legalább három nappal a tárgyalás
előtt a bíróságon ki kellett függeszteni;
 a tárgyaláson a bíróság elrendelhette a nyilvánosság kizárását, ha az
„közerkölcsiség” vagy a felek bármelyikének érdekében állott;
 a tanácskozás, az ítélethozatal és annak hitelesítése zárt ülésben, az ítélet és
indokainak kihirdetése általában ugyanazon ülésben, de minden esetben
nyilvánosan történt;
 a rendes eljárás során sajátos, a törvény rendelkezéseiből fakadó szabályok
érvényesültek;
 köztudomású tényeket nem kellett bizonyítani;
 a perek során alkalmazott bizonyítási eszközök
 a beismerés,
 az okirat,
 a tanúvallomás,
 a bírói szemle és
 az eskü voltak;
 a bíróság előtti beismerést később visszavonni vagy módosítani nem lehetett;
 a tanúbizonyítás szintén jelentős volt:
 2 tanú egybehangzó vallomása olyan esemény igazolására, melynél együtt
jelen voltak, teljes bizonyító erővel bírt;

51
  a bíróság elvárta azonban, hogy a tanúk vallomása saját közvetlen
tudomásukon alapuló, világos és határozott legyen;
 nem lehetett tanú,
 aki az esküvel bizonyítandó tény történetkor tizenkettedik életévét
nem töltötte be, továbbá
 aki elmebeli vagy testi fogyatkozása miatt a valóságot bizonyosan
meg nem tudhatta vagy azt kétségtelen módon előadni nem képes;
 aki hamis tanúságért vagy hamis esküért már büntetve volt;
 a tényállás tisztázása érdekében a bíróság bírói szemlét rendelhetett el –
 előfordult, hogy a szemlére szakértőket küldtek ki;
 ha más bizonyíték nem volt, a bíróság esküt rendelt el;
 a tárgyalás végén ítéletet vagy végzést hoztak;
 a határozatoknak tartalmazniuk kellett a végrehajtás pontos szabályait is.

d) A fellebbvitel terén a törvény a fellebbezés mellett a semmisségi panaszt is ismerte;

 a semmisségi panasszal, amely az eljárásjogi szabály megsértése miatt használható
külön jogorvoslat volt, és azt gyakran az ítélethozatal előtt is lehetett alkalmazni, nem a
fellebbezési bírósághoz, hanem közvetlenül a Kúrián szervezett Semmítőszékhez került
fel a per;
 minthogy ilyen módon a jogorvoslatok száma indokolatlanul növelhető volt, ez
alkalmat kínált az amúgy is lassan folyó perek elhúzására;
 ezért is törölték el az 1881:59. tc.-kel.

A sommás eljárás:

1880-ban a Képviselőház utasítja az igazságügyi minisztert a közvetlen és szóbeli új

perrendtartás előkészítésére. Plósz Sándort és Emmer Kornélt küldik ki Nyugat-Európába az
összes polgári eljárásjogi törvény tanulmányozása végett és őket bízzák meg az új tervezet
elkészítésével.

Az 1881:59. tc. nemcsak a semmisségi panaszt (és vele együtt a Semmítőszéket) törölte el, de
 kiterjesztette a sommás eljárást,
 bővítette a járásbíróságok hatáskörét,
 megkönnyítette a fellebbvitelt
 és átalakította a Kúriát.
Az alapvető elvek azonban változatlanok maradtak, s egyre erősebben jelentkezett az igény
egy modern törvénykönyvre.

1885-ben két tervezet is készül, de egyik sem kerül az országgyűlés elé.

Az eljárási törvényt módosító, továbbfejlesztő jogszabályok közül a legjelentősebb a Szilágyi

Dezső kezdeményezésére megalkotott, a sommás eljárás reformjáról szóló 1893:18. tc. volt.
Ez a törvény
 a szóbeliség és a közvetlenség elvét a sommás eljárásban teljesen,
 a fellebbezésben részben érvényesítette,

52
  a kötött bizonyítási rendszer helyett bevezette a bizonyítékok szabad mérlegelését.
A rendes (írásbeli) eljárás hátrányai azonban ezzel még kirívóbbak lettek: a járásbíróság elé
tartozó, csekélyebb fontosságú, jogilag is kevesebb problémát jelentő ügyeket a korszerűbb szóbeli
eljárással intézték el.
A „rendes” eljárással a törvényszéken tárgyalt nagyobb jelentőségű, súlyosabb esetekben
viszont továbbra is az írásbeliség formalizmusával kellett megküzdeniük a feleknek és a
bíróságnak. A kétféle eljárás mind alapelveiben, mind részleteiben eltért egymástól.
A peres eljárás egységének hiányát növelte, hogy az eljárás több különös nemét, így
 a váltó- és kereskedelmi eljárást rendeletek szabályozták,
 a házassági, valamint a bányajogi eljárást idejétmúlt jogszabályok, s még inkább a
szokásjog, a bírói gyakorlat irányították.
Ráadásul ezek a különös eljárások gyakran indokolatlanul tértek el mind egymástól, mind az
általános szabályoktól.

1902-ben Plósz Sándor is benyújt egy új eljárásjogi tervezetet, ezt azonban politikai okokból
nem tárgyalják. Ugyanez történt egy 1907. évi javaslattal.
Majd 1910-ben Székely Sándor polgári perrendtartásról szóló tervezetét az országgyűlés az
1911:1. tc.-ben elfogadja.

53
9. Tétel
A büntető eljárásjog fejlődése 1848-tól 1896-ig

A büntetőeljárás:

Az 1848-’49. évi forradalom és szabadságharc időszakában a büntető perrendtartás átfogó

reformjára nem kerülhetett sor. Ennek ellenére fontos részintézkedések történtek:
 megszűnt a magánföldesúri bíráskodás,
 felszámolták az úriszéket (1848:11. tc.). A korábbi, hatáskörükbe tartozó büntetőügyek
a megyei törvényszékekhez kerültek;
 a büntetőeljárás terén alapelvi változást hozott a sajtótörvény (1848:18. tc.), amely
kimondta, hogy a sajtóvétségek esetén nyilvánosan esküdtszék ítél és felhatalmazta a
minisztériumot, hogy az esküdtszéki eljárást rendeleti úton szabályozza –
Deák Ferenc igazságügy-miniszter sajtóesküdtszéki rendelete (1848. április 29.) volt
Magyarországon az első perrendtartási jogszabály, amely
 a szóbeliség,
 közvetlenség,
 nyilvánosság,
 a kötelező védelem,
 az ügyfélegyenlőség és
 a bizonyítékok szabad mérlegelése elvét kötelező normává tette, és
 az igazságszolgáltatás terén nem ismerte el a rendi különbségeket.
A sajtóvétségeken kívüli egyéb bűncselekmények esetében egy ideig még a régi bíróságok, a
korábbi eljárás szerint ítéltek, de 1848 nyarától – az önvédelmi harcok miatt – a büntetőeljárásban
egyre nagyobb szerepet kaptak a statáriális bíróságok és a rögtönítélő hadbíróságok.

Az 1849. február 13-án elfogadott vésztörvény az államellenes bűncselekmények esetében

szakított a rendi jellegű büntetőjoggal. A törvény eljárási része – jóllehet, a háborús viszonyok
miatt – gyorsított eljárást vezetett be,
 a modern perrendtartás elveit,
 a közvetlenséget,
 a szóbeliséget és
 a nyilvánosságot követte.
Polgári elvek nyomán
 szabályozta újra az államellenes bűncselekmények körét,
 védte a polgári átalakulás törvényes eredményeit;
 érvényesítette a törvény előtti egyenlőség elvét,
 a büntetendő magatartásokat mindenki számára érthetően fogalmazta meg;
 a vádlott érdekében lehetővé tette a tárgyalás felfüggesztését;
 a tanúktól nem követelt esküt;
 tiltotta az erőszak alkalmazását.

54
 A Szemere-kormány rövid idő alatt megszervezte az új felsőbíróságokat, s azok elnökeihez
intézett leiratában, amelyet kötelező szabálynak ismertek el a bíróságok,
 megszüntette a testi büntetéseket,
 elrendelte a tárgyalások teljes nyilvánosságát és
 eltörölte a fellebbezési jog terén még fennmaradt rendi különbségeket;
 elrendelte a tárgyalások teljes nyilvánosságát és
 eltörölte a fellebbezési jog terén még fennmaradt rendi különbségeket.
Az újonnan szervezett legfőbb bírói fórum (a Hétszemélyes Főtörvényszék) – a magyar
bíráskodás történetében először – nyilvános tárgyalásokat tartott.

Az osztrák eljárásjog:

A neoabszolutizmus idején császári pátenssel léptették életbe a konzervatív szemléletű

osztrák perrendtartást, a vádelvű eljárás helyébe a hatékonyabbnak ítélt inkvizitórius eljárást
vezette be.
Az igazságszolgáltatásban nem tartotta helyesnek a laikusok közreműködését, ezért elvetette
az esküdtszéket.
A büntetőeljárás nyelve a német lett, amit az egységes jogalkalmazás igényével magyaráztak.
A büntetőeljárási rendelet 1853-ban jelent meg, hatálya az egész Habsburg Birodalomra
kiterjedt.
Az osztrák büntető perrendtartás háromfokú eljárást vezetett be:
a) a büntető igazságszolgáltatás általános hatáskörű fórumai a törvényszékek lettek –
 ez a megoldás tette lehetővé, hogy minden fontosabb ügy – ideértve a korábban rendi
főbíróságok előtt tárgyalt politikai természetű deliktumokat is – ezen fórum elé került;
b) a bíróság döntése ellen a birodalmi központban szervezett fellebbezési bírósághoz lehetett
fordulni –
 a törvényszék tárgyalásairól a nyilvánosságot a törvény kizárta, csak a felek hívhattak
meg legfeljebb 5-5 személyt;
 a nyomozóelvi eljárásnak megfelelően a bíró pervezetői jogköre szélesebb volt, a
letartóztatás elrendelése terén szinte szabad kezet kapott;
 a bizonyítás javarészt kötött volt;
 a vizsgálóbírói teendőket a járásbírák látták el –
 ez igen fontos funkció volt, mert a törvényszéki tárgyaláson a közvetlenség nem
érvényesült, a bíróság az iratokból, adott esetben a vizsgálóbíró által felvett
tanúvallomások, jegyzőkönyvek alapján ítélt;
c) a járásbíróságok hatáskörébe csupán csekély súlyú, javarészt kihágási ügyek tartoztak.
Az osztrák törvény szemléletét jól mutatja, hogy hogy a botbüntetést is megengedte.

Szabályozási kísérletek:

Az 1861-ben megtartott Országbírói értekezlet a szűkebb értelemben vett Magyarország

területére – csekély változtatással – az 1848 előtti büntetőeljárást állította vissza. Előremutató
intézkedésként a büntetőpert – kivéve a főbenjáró pereket – szóbelivé tette és megtiltotta a
kényszervallatást, a perbe fogottak testi bántalmazását.

55
 Az ITSZ normái a törvény előtti egyenlőség elvéből indultak ki, eltörölték a nemes és nem
nemes közötti rendi különbségeket. Kimondták, hogy a nem nemest is megilletik
 az elfogatás,
 a védelem és
 a perorvoslat tekintetében
mindazok a jogok, amelyek azelőtt a nemesség privilégiumai voltak.
A korabeli normaalkotók elvi indokokból ellenezték a testfenyítő büntetést, de egyes
kihágások esetén mégis megengedték annak „óvatos alkalmazását”. A polgári személyekkel
szembeni botbüntetést teljes mértékben csak az 1871:52. tc. törölte el.
A kiegyezés után Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter a törvényhozás elé terjesztette a
bűnvádi eljárás ideiglenes szabályozásáról szóló törvényjavaslatot, amelynek tervezetét Csemegi
Károly készítette.
Az országgyűlés azonban olyan hosszan tárgyalta a javaslatot, hogy az igazságügyi
kormányzat – az egységes eljárás megteremtése érdekében – intézkedésre kényszerült. Bittó István
igazságügy-miniszter a törvényjavaslat szövegét, mint „Ideiglenes eljárási szabályzatot”, 1872-ben
körrendelettel megküldte a bíróságoknak, és kérte, hogy ideiglenesen fogadják el irányadó
szabályként.
A bűnvádi eljárási szabályzat, amelyet fedőlapjának színe után Sárga könyvnek neveztek el,
hivatalos jogforrási erő hiányában is 28 évig irányította a büntető eljárásjogi gyakorlatot. A
szabályzat
 a szóbeliség és
 közvetlenség elvét, valamint
 a bizonyítékok szabad mérlegelését nem juttatta teljesen érvényre, és
 az esküdtszéki bíráskodásról sem szólt.
Nem érintette
 a járásbíróság előtti eljárást,
 a perújítás kérdését,
 a perorvoslatok előterjesztésének módját sem rendezte olyan mértékben, mint azt a
korábbi osztrák szabályozás tette.
A felsőbb szintű bíróságok előtti eljárás továbbra is a régi szokások szerint zajlott.
A Sárga könyv előremutató rendelkezéseit támogatták a jogtudomány képviselői, s a
szabályhoz idővel alkalmazkodott a bírói gyakorlat is. Hiányosságait az 1880-as évek elejétől a
Kúria eljárásra vonatkozó döntvényekkel igyekezett kiegészíteni, ill. módosítani.

A kodifikáció nélküli eljárásjog sajátosságai:

A korabeli büntetőeljárás nem követte a fejlett európai országok rendszerét:

 a nyomozás és a vizsgálat inkvizitórius jellegű és titkos voot;
 a védelmet engedélyezték, de csak a főbenjáró ügyekben tették kötelezővé;
 a védői jogok korlátozottak voltak:
 a letartóztatott terhelt a védőjével csak kivételesen találkozhatott,
 az iratok megtekintése a vád alá helyezésig csak kivételes lehetőség volt;
 sürgősebb eljárási cselekményeket a vizsgálóbíró vád nélkül is teljesíthetett;

56
 a vizsgálati iratok alapján, a királyi ügyészség indítványára a törvényszék az eljárás
megszüntetésére, a vád alá helyezés vagy közvetlen idézés elrendelése iránt az iratok
alapján határozott, néha hitelesítési tárgyalást tartott;
 a végtárgyalás több törvényszéknél a vizsgálati iratok alapján történt, a vádlottaknak és
a tanúknak igazolnia kellett, miért tértek el a vizsgálati vallomásuktól;
 a szabad bizonyítás elve sem érvényesült;
 első fokon a bizonyító eljárás befejezése után szóbeli, kontradiktórius tárgyalást
tartottak, de a vádelv még az ítélethozatalnál sem érvényesül, hiszen a bíróságok néha
az ügyész felmentő indítványa ellenére is marasztaló ítéletet hoztak;
 a felsőfokú bíróság kizárólag az iratok alapján döntött.

57
10. Tétel
A bűnvádi perrendtartás (1896:33. tc.) alapelvei

A Bp. főbb alapelvei megegyeztek a korabeli dogmatika elvi kívánalmaival. A francia mintát
követő hazai eljárásban is érvényesült
 a hivatalból történő eljárás,
 a közvetlenség,
 a szóbeliség,
 a nyilvánosság,
 az ügyfél-egyenlőség,
 a védelem szabadsága és
 a személyes szabadság indokolt mértékű védelme az előzetes letartóztatás és a
vizsgálati fogság idején.
Érvényesül még
 a védelem szabadsága,
 az ártatlanság vélelme: senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg bűnösségét a
jogerős bírói ítélet ki nem mondja;
 reformatio in peius tilalma: az ügyész súlyosbításra irányuló fellebbezésének
hiányában a másodfokú bíróság nem hozhat súlyosabb ítéletet.

a) Hivatalból történő eljárás:

 a modern büntetőeljárás szakított a hagyományos vádelvi felfogással;
 az állam büntetőjogi igénye – a magánindítványra üldözendő bűncselekmények szűk
körét kivéve – teljessé vált, az eljárást hivatalból indították;
 a Bp. következetesen érvényesítette a bírói pervezetés elvét.

b) Közvetlenség:
 a bíróság a perben a felekkel, s a többi perbeli személlyel, a tanúkkal és szakértőkkel
személyes kapcsolatot tart, s ezek a személyek egymás között is személyesen
érintkeznek;
 a közvetlenség fontos kritériuma az is, hogy a bíróság az ügy eldöntésekor nem vehet
figyelembe olyan körülményt, tényt, szempontot, amelyről az ítélő fórum nem
közvetlenül maga győződött meg;
 „A bíróság ítéletét csakis a főtárgyaláson fennforgott bizonyítékokra alapíthatja.
Iratoknak tartalma csak annyiban szolgálhat bizonyítékul, amennyiben azokat a törvény
szabályainak megtartásával a tárgyaláson fölolvasták.”

c) Szóbeliség:
 a büntetőügy eldöntése a bíróság előtt a felek részvételével tartott szóbeli tárgyalás
alapján történik;

58
  ez azt is jelenti, hogy a tárgyalás kontradiktóriussá vált, tehát a felek számára
lehetőséget adott a személyes véleménynyilvánításra, az ellenérdekű fél álláspontjának
cáfolatára;
 az előkészítő eljárás során összegyűjtött bizonyítékokat csak akkor lehetett figyelembe
venni, ha az ügy szóbeli tárgyalásán azt megfelelő formában a bíróság elé tárták;
 az ügynek csupán a periratok alapján történő eldöntése, a középkori írásbeli per a Bp.
szerint nem egyeztethető össze a közvetlenség és szóbeliség egymást feltételező elvével.

d) Nyilvánosság:
 a Bp. a büntető perbeli nyilvánosság két változatát ismerte;
 szabályozta a teljes nyilvánosság kritériumait:
 az érdeklődők jelenlétének lehetővé tétele az ügy érdemleges tárgyalásán,
 egyrészt a bíróság tevékenységének ellenőrzésére,
 másrészt a generális prevenció, az általános megelőzés követelményének
érvényesítése céljából;
 a nyilvánosság ezen változata sem volt teljes, igaz, a közrend és a közerkölcsiség
érdekében lehetett kizárni;
 az ügyfélnyilvánosság:
 a büntetőeljárásban az érintetteknek és érdekelteknek tette lehetővé, hogy az ügy
releváns részleteiről tudomást szerezzenek és az eljárás egyes mozzanatait
figyelemmel kísérhessék;
 ez a perbeli jogelv biztosította, hogy az eljárási cselekményeknél a felek és
képviselőik jelen lehessenek;
 a vizsgálatnál és a vád alá helyezési eljárásban főszabályként érvényesült az
ügyfélnyilvánosság, a nyomozati cselekménynél azonban ezt a törvény általában
nem engedte meg;
 a személyi tulajdont és szabadságot érintő hatósági eljárások (házkutatás,
személyi motozás, lefoglalás) esetén érintettnek vagy megbízottjának, továbbá
legalább 2 tanúnak azonban jelen kellett lennie;
 a nyilvánosság mindkét változata feltétlenül ki volt zárva a bíróságok és az esküdtek
tanácskozása és határozathozatala során.

e) Ügyfélegyenlőség:
 a büntetőeljárásban nem érvényesíthető teljes mértékben, mert gátolná a hatékony
bűnüldözést, és korlátozná az igazságszolgáltató szervek tevékenységét;
 a nyomozási és vizsgálati szakaszban a Bp. sem érvényesíti az ügyfélegyenlőség elvét, a
bíróság előtt azonban a vádlott és védője ugyanolyan szabadon fejthette ki véleményét,
mint ahogyan a vádló a vádat képviselte;
 a törvény a terheltet ügyfélnek tekintette, biztosította számára azt a jogot, hogy az
eljárás tárgyalási szakaszában
 bizonyításfelvételt,
 a bizonyítékok kiegészítését indítványozza,
 felszólaljon és
 jogorvoslatot kérjen;

59
  önmagában a terhelt beismerése sem bírt bizonyító erővel, ugyanis ebben az esetben is
be kellett szerezni a bűnösség egyéb bizonyítékait.

f) A személyes szabadság védelme:

 a Bp. haladó jogelvi követelmények alapján szabályozta a bűnvádi eljárás alá vontak
személyes szabadságának garanciáit;
 a szabályozás kiterjedt az előzetes letartóztatás, valamint a vizsgálati fogság
elrendelésének, végrehajtásának általános elveire és részletszabályaira;
 előzetes letartóztatást
 ezután csak a törvényben meghatározott esetekben lehetett elrendelni. Ezek az
esetek:
 tettenérés, ha kiléte azonnal nem állapítható meg;
 ha a terhelt megszökött vagy elrejtőzött és ha bizonyíték forog fenn arra
nézve, hogy a szökésre előkészületet tett;
 ha bizonyíték forog fenn arra nézve, hogy a terhelt valamilyen
 tettestársat,
 részest,
 orgazdát,
 bűnpártolót vagy tanút hamis vallomás tételére vagy a vallomás
megtagadására, ill.
 szakértőt hamis véleményadásra bízni akar vagy
 a bűncselekmény nyomait megsemmisíteni, megváltoztatni, vagy
elrejteni törekszik;
 ha a terhelt nem magyar honos és tartani kell attól, hogy a hatóság újabb
idézésére nem fog megjelenni;
 ha az ellene indított eljárás alatt újabb bűncselekményt vagy vétséget
követett el, ill. ennek elkövetésével fenyegetőzött;
 a szabadságelvonó intézkedést a vizsgálóbíró, a vádtanács vagy az ítélőbíróság
rendelhetett el;
 a határozatot minden esetben írásba kellett foglalni;
 az előzetes letartóztatásba helyezett személyt nem lehetett sokáig
bizonytalanságban tartani, a rendőrség köteles volt 24 órán belül kihallgatni;
 a kihallgatás után azonnal, de legkésőbb 48 óra alatt a vizsgálóbíróhoz kellett
kísértetni;
 az előzetes letartóztatás tartalmát is megszabta:
 a letartóztatás a nyomozás befejezésééig, legfeljebb 15 napig tarthatott,
 ezt azonban a vádtanács további 15 nappal meghosszabbíthatta;
 30 nap elteltével szabadlábra kellett helyezni a terheltet, ha nem volt ok
vele szemben a vizsgálati fogság elrendelésére;
 a Bp. értelmezése szerint az előzetes letartóztatás csupán őrizet, ezért a
letartóztatottnak joga volt magát a saját költségén élelmezni, saját ruháját és
ágyneműjét is használhatta;
 ha kívánta, munkát végezhetett vagy foglalkozását is űzhette, ha ez nem ütközött
a rögzített fogva tartási szabályokba;

60
  a törvény a vádtanácsot arra is felhatalmazta, hogy a terhelt kérelmére engedélyt
adjon, hogy őt a lakásán őrizzék;
 az őrizet költségeit azonban viselnie kellett, azt megelőlegezni tartozott;
 az előzetes letartóztatást azonnal meg kellett szüntetni, ha a vádhatóság a vádat
elejtette vagy az elrendelés eredeti oka megszűnt;
 ha az előzetes letartóztatást a szökés veszélyével indokolták, a terheltet óvadék
ellenében szabadon lehetett bocsátani;
 a Bp. a szabadságmegvonást vizsgálati fogságnak nevezte,
 ha a letartóztatást a vizsgálat elrendelésével egyidejűleg vagy a vizsgálat során
rendelték el;
 olyan terhelt ellen rendelhető el, aki a kihallgatása után is bűntett vagy vétség
nyomatékos gyanúja alatt marad;
 ha a vád tárgya halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő cselekmény,
a terheltnek szabadlábon hagyását csak a vádtanács engedheti meg;
 a törvény szerint arra kellett törekedni, hogy ennek tartalma a lehető legrövidebb
legyen;
 maximális időtartama rendszerint csak 3 hónap, de ezt a vádtanács nyomós
indok alapján meghosszabbíthatta;
 a vizsgálati fogságot meg kellett szüntetni, ha elrendelésének oka megszűnt vagy
az ügyész a vádat elejtette;
 a vizsgálati foglyot is megillették mindazon jogok és kedvezmények, amelyek az
előzetes letartóztatásban lévő személyt.

61
11. Tétel
A bűnvádi per elsőfokú eljárása a Bp. (1896:33. tc.) alapján

A büntetőeljárás fórumai:

A kisebb súlyú cselekményeket, az enyhébb megítélésű vétségeket és a kihágásokat a törvény

első fokon egyesbíróságok,
 járásbíróságok, ill.
 a közigazgatási hatóság elé utalta.
A bűntettek és a nagyobb vétségek azonban első fokon is társasbíróságok,
 a királyi törvényszék vagy
 az esküdtbíróságok elé tartoztak.
A büntetőeljárás alaptípusát a törvényszékek előtti rendes eljárás képezte. A Bp. ezt az eljárás
szabályozta részletesen, a többi fórum eljárás rendjére vonatkozó rendelkezések csak a
törvényszéki eljárástól való eltérésekre vonatkoztak.

A törvényszéki eljárás:

A törvényszék előtti eljárás négy szakaszra tagolódott:

a) előkészítő eljárás,
b) közbenső eljárás,
c) főtárgyalás és
d) perorvoslati eljárás.

1. Az előkészítő eljárás: a nyomozás:

A Bp. az előkészítő eljárás két szakaszát, a nyomozást és a vizsgálatot különítette el.
Anyomozási szakasz
 célja a vádemelésre jogosult tájékoztatása azon adatokról és tényekről, amelyek alapján
eldönthető, hogy az adott esetben lehet-e megalapozottan vádat emelni;
 a nyomozást rendszerint az ügyészség rendeli el, irányítja, fejezi be vagy szünteti meg;
 a nyomozást be kellett fejezni, ha a vizsgálat indítványozáshoz vagy a vádirat
benyújtásához megfelelő mennyiségű adat volt;
 meg kellett szüntetni a nyomozást,
 ha kiderült, hogy nem történt bűncselekmény,
 vagy (akár a bizonyítékok hiánya miatt, ill. a bizonyítékok megszerzésének
kilátástalansága folytán) a további eljárástól nem várhattak eredményt;
 az ügyészség önállóan nem végezhetett nyomozást, annak végrehajtása a rendőrség
feladata volt;
 ha az eljárás főmagánvádra indult, a nyomozást az illetékes rendőrség főnöke rendelte
el és szüntette meg.

62
 Avizsgálat
 célja azon adatok, tények bírói megállapítása, amelyek alapján dönteni lehetett arról,
hogy jogilag indokolt-e a főtárgyalás elrendelése vagy pedig meg kell szüntetni a
bűnvádi eljárást;
 a vizsgálatot kinevezett bíró, a gyakorlatban általában a vizsgálóbíró folytatta le;
 a vizsgálóbírói intézmény az osztrák joggyakorlatban is igen fontos szerepet töltött be;
 a Bp. is rendszeresítette ezt az állást, elrendelve, hogy az igazságügy-miniszter köteles
törvényszékeken erre a feladatra bírákat kijelölni.
A törvény kötelezővé tette a vizsgálatot
 a legsúlyosabb bűncselekmények esetén, valamint
 általában a sajtóügyekben, továbbá
 akkor, ha a vádat egyedül a magánvádló képviselte.
Csekélyebb jelentőségű ügyekben a vizsgálat fakultatív volt, annak elrendelése vagy
mellőzése a vádló vagy a terhelt indítványától, ill. a vádtanács határozatától függött.

Avádtanács:
 az ítélő törvényszék állandó tanácsa volt, amely elnökből és azon két bíróból állt, akiket
a törvényszék elnöke a bírák közül évenként erre a feladatra kijelölt;
 a fő funkciója a vád alá helyezési eljárás lefolytatása volt, de emellett felügyelte a
vizsgálóbíró tevékenységét és a vizsgálóbíró határozatával szembeni fellebbviteli
hatóságként járt el;
 a vizsgálóbíró a vádtanácstól utasítást kérhetett;
 a vádtanács utasításait a vizsgálóbíró köteles volt teljesíteni;
 a vádló, a terhelt és a magánfél, azaz, aki csak magánjogi igénye érvényesítése végett
lépett fel, ill. csatlakozott a bűnvádi perhez, a vizsgáló bíró minden intézkedése vagy
mulasztása ellen szóban vagy írásban panaszt tehetett a vádtanácsnál.
A vizsgálóbíró
 hallgatta ki a terheltet,
 rendelte el a helyszíni szemlét,
 gondoskodott a szakértői vizsgálatrók;
 a nyomozati cselekményeket csak hiányos voltuk miatt, a perjogi kétség eloszlatása
céljából lehetett megismételni;
 a teljes nyilvánosság a vizsgálat alatt ki volt zárva, az ügyfélnyilvánosság is csak
bizonyos esetekben érvényesült;
 a vádtanács zárt ülésben hozott határozatot, a tárgyalás azonban ügyfélnyilvánosság
előtt folyt.
A vizsgálat megszüntetése azonos joghatású volt a felmentő ítélettel:
 a vizsgáló a vizsgálat megszüntetéséről csak akkor dönthetett, ha a vádló a vádat
visszavonta;
 a vizsgálatot egyéb esetben csak a vádtanács vagy az ítélőbíróság szüntethette meg;
 A vizsgálat befejezését
 a vizsgálóbíró vagy
 a vádtanács mondhatta ki;

63
  az eljárás során tartott vizsgálat eredményeképpen a vádlónak döntenie kellett: vagy
elállt a vádtól vagy vádiratot adott be.

Amagánvád:
Az eljárás vádhoz kötött volt.
A közvádat az ügyészség képviselte, de az ügyészi rendes vádképviselet mellett a Bp. ismerte
a magánvád különböző formáit,
 a főmagánvádat és
 a pótmagánvádat.
A főmagánvádas cselekmények
 csekély súlyú, de jelentős számú esetben a Bp. a vádemelés és a vádképviselet jogát a
sértett félre ruházta, s ezzel tehermentesítette a vádhatóságot;
 az ilyen önálló jognyilatkozat tételére jogosult magánvádlót a törvény
főmagánvádlónak nevezte;
 főmagánvádas cselekmények közé tartozott pl.
 a becsületsértés,
 a könnyű testi sértés,
 a levél- vagy távirati titok megsértése magánszemélyek által,
 a magánlaksértés vétsége,
 idegen ingó vagy ingatlan vagyon megrongálásának vétsége;
 a törvény lehetővé tette, hogy az ügyészség közérdekből a vád képviseletét a
főmagánvádlótól az eljárás bármely szakában átvegye.
A Bp. a magánérdek védelme érdekében meghonosította a pótmagánvád intézményét:
 ebben az eljárásjogi rendszerben ugyanis a bíróság vád nélkül járhatótt el, az
ügyészséggel szemben pedig a kormánynak utasítási joga volt, így a kormánynak
lehetősége adódhatott (a vádemelés megtagadásával vagy a vád elejtésével) egyeseket
mentesíteni a bírói felelősségre vonás alól;
 ennek megakadályozására – ha az ügyész megtagadta vagy elejtette a vádat – a sértett
vagy törvényes képviselője az ügyész helyett bármely bűncselekmény esetén
magánvádlóként léphetett fel és így pótolta a eljáráshoz szükséges vádhatóságot.

Magánindítvány:
A Bp. mást értett a magánindítványra üldözendő bűncselekmény fogalmán. Ebben az esetben
a vádemelés hivatalból történt. A vádat tehát a vádhatóság képviselte, de az állam csak akkor
járhatott el, ha a sértett kérte (indítványozta) az eljárás megindítását.
Ide tartoztak az erkölcsileg is színezett bűncselekmények, mint pl.
 az erőszakos nemi közösülés,
 a szemérem elleni erőszak,
 a házasságtörés,
 a leányszöktetés,
 a nőrablás,
 a családi vagy rokoni körben elkövetett lopás.
A magánindítványra jogosult az ítélet kihirdetéséig indítványát enyhébb esetekben (pl.
családi lopás) visszavonhatta, s ekkor a bűnvádi eljárás megszűnt. Ezzel szemben pl. szemérem
elleni bűncselekmény esetében a magánindítványt nem lehetett visszavonni.

64
 A törvény indokolása szerint ennek az a célja, hogy az ilyen ügyekben magánindítvány
megtételét ne lehessen zsarolásra felhasználni.

Avédelem:
A védelemhez való jog lehetővé tette, hogy az eljárás alá vont minden büntetőügyben, az
eljárás bármely szakában a védő közreműködését kérhesse. Ezt a jogosultságot hivatalból kellett
biztosítani, ezért erre az illető hatóság képviselője (vizsgálóbíró, ügyész) köteles volt a terheltet
figyelmeztetni.
Ha a terhelt nem élt a védőválasztás jogával, bizonyos esetekben a bíróság köteles volt a
főtárgyalásra védőt kirendelni. Ezek az esetek:
 ha a vádat olyan bűntett miatt emelik, amelyre a törvény 5 évig terjedő
szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést állapít meg;
 ha a vádlott vagy törvényes képviselője, ill. házastársa fel-vagy lemenő rokonai
kívánják, bármely bűntett esetén;
 ha a vádlott 16 éven aluli;
 ha a vádlott siketnéma;
 ha a vádlott írni nem tudó néma;
 ha a bíróság azt az ügy körülményeinél fogva célszerűnek tartja.
A járásbíróság előtti eljárásban azonban csak választott védő vehetett részt, itt tehát nem volt
helye védő kirendelésének.
A választott és a kirendelő védő független volt a terhelttől, és saját belátása szerint járt el. Ha
pl. a terhelt nem akart védekezni vagy fellebbezni, a védő az ő akarata ellenére is élhetett e
jogokkal.
A védő ügyfele érdekében az eljárás bármely szakában, így a nyomozás alatt is gyakorolhatta
jogát. Joga volt letartóztatott védencével hatósági személy ellenőrzése nélkül érintkezni, és
megtekinteni az ügy iratait. E jogokat a hatóság csak az előkészítő eljárás alatt – az eljárás
sikerének veszélyeztetése esetén – korlátozhatta.

2. A közbenső eljárás
Az előkészítő eljárás és a főtárgyalás közé esett a közbenső eljárás, amelynek két változata
lehetett:
 a vád alá helyezés vagy
 a főtárgyalásra vonatkozó közvetlen idézés.

a) A vád alá helyezés:

 a vádhoz kötöttség elve miatt az ügyész vagy a magánvádló vádirata nélkül a bíróság
nem tűzhetett ki főtárgyalást;
 abban az esetben, ha a vizsgálati szakasz elmaradt, a vádiratot közvetlenül a
vádtanácshoz kellett beadni;
 ha vizsgálat folyt, az ügy további gazdája a vizsgálóbíró lett;
 a vádirat címzettei a vádiratot kézbesítették a terheltnek, aki a vádirat ellen kifogással
élhetett a vádtanácshoz;
 a vád alá helyezési perszakasz ezzel az aktussal vette kezdetét;
 a vád alá helyezési eljárást a polgári szabadság fontos biztosítékának tekintették, hiszen
ezen eljárás volt hivatva arra ügyelni, hogy a vádlottak padjára csak az kerülhessen, akit

65
 nem csupán a kormány utasítása szerint működő ügyész, hanem a független bírósági
szerv is megvádolt;
 a vádtanács megvizsgálta a beadványt, és
 vagy megszüntette az eljárást (ha a vádat nem látta megalapozottnak),
 vagy a vizsgálat kiegészítését rendelte el;
 ha a vádat megalapozottnak tartotta, vádhatározatot hozott, amellyel a terheltet
vád alá helyezte.
A terhelt kifejezés a bűnvádi eljárás alá vont személy általános elnevezése volt. A nyomozás
alatt, tehát amíg a vizsgálat nem volt elrendelve, ill. – a vizsgálati szakasz elmaradása esetén –
amíg a vádiratot nem nyújtották be, a Bp. a terheltet gyanúsítottnak nevezte.
A Bp. szerint a vádlott elnevezést csak arra lehetett alkalmazni, akit már vád alá helyeztek, ill.
akinek ügyében főtárgyalást rendeltek el.

b) A főtárgyalásra való közvetlen idézés:

 a törvény (francia mintára) pergazdaságossági megfontolásból rövidítette a
perfolyamot;
 abban az esetben, ha a terhelt nem kifogásolta a vádiratot, ill. az ügy csekélyebb súlyú és
(pl. tettenérés esetén) teljesen egyértelmű volt, az eljárás gyorsítása végett az előkészítő
eljárás után, a vád alá helyezési eljárás mellőzésével, a terhelt közvetlenül a
főtárgyalásra volt idézhető;
 a közvetlen idézést az ügyész a vádiratban indítványozhatta;
 magánvád esetén közvetlen idézésre nem volt mód, mert a Bp. a magánvádló feltehető
elfogultsága miatt kötelezően rendelte el a vád alá helyezési eljárást;
 ha az ügyészi indítványt elbíráló bíróság úgy ítélte meg, hogy az előírt törvényes
feltételek fennállnak, elrendelte a főtárgyalásra szóló közvetlen idézést, arra az ügyészt
és a terheltet a vádirat kézbesítése mellett idéző levéllel megidézte.

3. Főtárgyalás
A bűnvádi eljárás súlypontját, döntő szakaszát a törvényszék előtti főtárgyalás képezte. Az
eljárás korábbi szakaszai csak a főtárgyalás, a szűkebb értelemben vett bűnvádi per előkészítését
célozták.
Itt dőlt el az ügy, itt érvényesültek a büntetőeljárás alapelvei.
Az ártatlanság vélelmének megfelelően a tárgyaláson a vádlott mindig bilincs nélkül jelent
meg. Ez a mozzanat is arra utalt, hogy ő perbeli jogokkal rendelkező ügyfél, aki magát szabadon
védheti.
A főtárgyalás rendszerint nyilvános volt. A bíróság azonban a főtárgyalás egészére vagy egy
részére elrendelhette a nyilvánosság kizárását, ha az a közrendet vagy közerkölcsiséget
veszélyeztette. A tárgyalás azonban ekkor sem volt titkos, mert azon a feleken kívül mindegyik
vádlott és sértett részéről kijelölt két-két bizalmi férfi jelen lehetett.
Ha a nyilvánosság kizárása csak a főtárgyalás egy részére terjedt ki, az ítéletet nyilvánosan
kellett kihirdetni úgy, mint a teljesen nyilvános tárgyalás esetén.

66
 A törvényszék előtti főtárgyalás menete a Bp. szerint meghatározott rendben történt:
a) A tárgyalás megnyitása után először a vádlott személyi adatait, viszonyait tisztázták,
b) majd a megidézett személyek jelenlétének megállapítása következett.
c) Ezt követte a vádhatározat vagy a vádirat meghatározott részének felolvasása. A vádhatározat
vagy a vádirat részletes indokait nem olvasták fel, nehogy ezzel a vád aránytalan súlyt kapjon
és előre befolyásolja a bíróság tagjait.
d) Ezt követő lényeges eljárási mozzanat volt a vádlott érdemleges kihallgatása. A vádlott
éppúgy, mint az előkészítő eljárásban, a főtárgyaláson sem volt válaszadásra kötelezhető, a
feleletet megtagadhatta, és emiatt ellene semmiféle (sem fizikai, sem pszichikai)
kényszereszközt alkalmazni már nem volt szabad. Ha önként vallani akart, a bíróságnak
mindig meg kellett hallgatnia.

Abizonyítás:
A bizonyítási eljárás a maga egészében mindig a főtárgyaláson folyt le, kivételt nem tűrő
következetességgel a bíróság és a felek jelenlétében. A közvetlenség elvéből eredően a bíróság csak
a főtárgyaláson felvett bizonyítékokra alapíthatta ítéletét.
A bizonyítási eszközök változatosak voltak:
 a bíróság gyakran élt a tanúbizonyítással,
 hallgatott meg szakértőket és
 kérdezte magukat az eljárás alá vont személyeket is.
Eltérő vallomások esetén szembesítette az érdekelteket, s ha szükséges volt, az iratok (bírói
szemléről, házkutatásról felvett jegyzőkönyvek stb.) felolvasása következett.

A vádbizonyítási eljárás befejezése után a perbeszédekre került sor:

 először a vádló – tehát az ügyész vagy a magánvádló – vádbeszéde következett, amely
azonban a büntetés mértékére nem tehetett indítványt;
 őt követte a vádlott,
 majd a védő felszólalása;
 a vádló után a magánfél (sértett) vagy képviselője is felszólalhatott, magánjogi igénye
érdekében.
A védőbeszédre a vádló válaszolhatott, majd a vádlott és a védő viszontválasszal élhetett.
Az utolsó szó joga mindig a vádlottat illette meg.

Ítélethozatal:
A perbeszéd után a bíróság ítélethozatalra vonult vissza, titkosan tanácskozott, s a vádlottat
 vagy felmentette,
 vagy bűnösnek mondta ki.
A tanácskozás titkos volt, arról csak akkor vettek fel külön jegyzőkönyvet, ha a tanács nem
egyhangú ítéletet hozott, és a kisebbség különvéleményét rögzíteni kívánta.
Az ítélet, amelyet mindig írásba kellett foglalni, két főrészből állt,
 a rendelkező részből és
 az indoklásból.

67
a) A rendelkező rész
 többek között tartalmazta a vádlott felmentését, ill. elítélését;
 elítélés esetén tényállásszerűen meg kellett jelölni azt a bűncselekményt is, amelyben a
bíróság a vádlottat bűnösnek találta;
 az ítéletnek pontosan rögzítenie kellett
 a bűncselekmény törvény szerinti minősítését,
 a kiszabott büntetést,
 az alkalmazott törvényszakaszokat;
 mind a felmentő, mind a marasztaló ítéletet részletesen meg kellett indokolni.
b) A marasztaló ítélet indoklásában
 részletesen ki kellett fejteni, hogy a bíróság milyen tényekre alapozta döntését, és
 milyen bizonyítékokat használt a döntéshozatalhoz;
 az ítélet érvényességi feltétele volt továbbá a súlyosbító és enyhítő körülmények
részletezése.

Az ítélet kihirdetésére szintén szigorú szabályok vonatkoztak:

 a törvény szerint az ítéletet a tárgyalás befejezése után rendszerint azonnal meg kellett
hozni;
 az ítélethozatal rendje is szabályozott volt;
 az elnök felolvasta a király nevében hozott ítélet rendelkező részét és indokolását, ha ez
utóbbi még nem volt írásba foglalva, annak lényegét szóban kellett előadni;
 az ítélet rendelkező részét a bíróság, a felek és a közönség állva hallgatta meg;
 az ítélet kihirdetése után az elnök előbb a vádlót, majd a vádlottat kérdezte meg, hogy
kívánnak-e perorvoslattal élni vagy elfogadják az ítéletet;
 a megkérdezetteknek azonnal nyilatkozniuk kellett, hogy élnek-e a fellebbezéssel.

2. Az esküdtszéki főtárgyalás:

Az esküdtszéki tárgyalás rendje megegyezett a törvényszék előtti főtárgyaláséval, az eltérések

csupán a törvényszék és az esküdtbíróság közötti szervezeti különbségekből adódtak.
Az esküdtbíróság ugyanis (feladata szerint is elkülönülő) kettős bírói testületből,
 a 12 tagú esküdtszékből és
 a három tagú szakbírói tanácsból állt.
Az esküdtbíróság elnökének, aki azonos volt a szakbírói tanács elnökével, a tárgyalás
vezetésében, a tárgyalás rendjének fenntartásában még több teendője volt, mint a törvényszék
előtti főtárgyalás elnökének.
Neki kellett ugyanis gondoskodnia
 az esküdtszék megalakításáról,
 az esküdtek útbaigazításáról és
 a törvények tartalmának, értelmének magyarázatáról.

68
 Az esküdtbíróság előtti főtárgyaláson a vádlott személyi adatainak felvétele és a megidézettek
jelenlétének megállapítása után az esküdtszék megalakítására került sor. Erre az aktusra mindig
nyilvános ülésen, a felek és képviselőik személyes jelenlétében került sor.
A felek fontos joga volt ugyanis a visszautasítás, amellyel bizonyos esküdteket indokolás
nélkül kirekeszthettek az esküdtszékből.
A tárgyalása 30 esküdtet kellett beidézni a korábban összeállított esküdtlistáról. Közülük – ill.
a törvény értelmében eleve kizártak kihagyása után megmaradottak közül – a vád és a védelem
általában azonos számú, de legalább 7-7 esküdtet vethetett vissza úgy, hogy 12 esküdt
maradhatott meg.
Amint 12 esküdt és esetleg egy vagy több pótesküdt együtt volt, az esküdtszéket
megalakultnak tekintették.
Az esküdtszék tagjai és a pótesküdtek kötelesek voltak az ítélet kihirdetéséig az egész
főtárgyaláson jelen lenni. Ha eltávoztak, sérült a közvetlenség elve és az ítélet megtámadható lett.

Az esküdtész megalakítása után az elnök az esküdteket és a pótesküdteket a vádlott

jelenlétében, nyilvános ülésen megeskette. Ezután az esküdtek a vádlott helyével szemben
elfoglalták üléseiket.
A főtárgyalás a vádirat felolvasásával, a vádlott részletes kihallgatásával, a bizonyítással
folytatódott.
A bizonyítási eljárás ugyanúgy folyt le, mint a törvényszék előtti főtárgyaláson, az
esküdteknek azonban joguk volt
 a vádlotthoz,
 a tanúkhoz és
 a szakérőkhöz kérdéseket intézni.
A bizonyítás befejezése után a vád képviselője az esküdtekhez intézendő kérdésekre tett
javaslatot. A kérdések végleges szövegét a bíróság fogalmazta meg úgy, hogy azokra majd az
esküdtek csupán „igen” vagy „nem” szóval felelhessenek.
A főkérdés arra irányult, hogy bűnös-e a vádlott a vád tárgyává tett cselekményben.
Az esküdtekhez intézendő kérdések megállapítása után került sor a perbeszédekre.
Ezt követte az elnök fejtegetése, amelyben
 útmutatást adott az esküdteknek feladatukra, továbbá
 megmagyarázta az általuk megoldható jogi kérdéseket;
 felsorolta és ismertette azon törvényeket, amelyeket az ügy eldöntésekor a bíróságnak
az adott ügyben alkalmaznia kell.
Az elnöki fejtegetésben sem volt azonban szabad véleményt nyilvánítani sem a bizonyítás
eredményéről, sem a bizonyítékok mérlegeléséről.
Az elnöki fejtegetés után az esküdtek visszavonultak és mint esküdtszék zárt ülésen maguk
közül választott főnök vezetésével tanácskoztak. A feltett kérdésekről szótöbbséggel, nyílt vagy
titkos szavazással határoztak.
A bűnösség megállapításához kétharmados többség (8 szavazat) kellett, a többi kérdésbél
abszolút többség (7) is elegendő volt.
Szavazategyenlőség esetén a vádlottra kedvezőbb állásfoglalás lett érvényes.
A döntés után az esküdtek visszatértek a tárgyalóterembe. Az esküdtszék határozatát, a
verdiktet a vádlott előtt kihirdették, majd a szakbíróság – ha a döntés szerint a vádlott nem bűnös
– azonnal, tanácskozás nélkül, meghozta a felmentő ítéletet.

69
 Ha az esküdtszék a vádlottat bűnösnek nyilvánította, a szakbíróság a felek meghallgatása
után titkosan hozott ítéletet, amelyben megállapította a büntetés mértékét. Ezt követően az ítéletet
szabályszerűen kihirdették.
A Bp. rendelkezései nyomán
 az esküdti testület deklaratív, bűnösséget megállapító,
 a szakbíróság diszpozitív, büntetést kiszabó feladatot látott el.

70
12. Tétel
Jogorvoslatok a büntetőeljárásban a Bp. (1896:33. tc.) alapján

A modern jogorvoslati rendszerek legfontosabb ismérvei és fogalmai:

A modern eljárásjogok – legyek szó akár polgári, akár büntető eljárásjogról – egyik
legfontosabb alapköve a jogorvoslathoz való jogosultság alapelvi szintű törvényi deklarálása. Ez
az inkvizitórius eljárási rendszerben gyökerező alapelv nem jelent mást, minthogy az elsőfokú
(ügydöntő) határozat ellen mindig lehetőséget kell biztosítani annak felsőbb fórumok által történő
felülvizsgálatára.
A jogorvoslati lehetőség tehát nem csak a jogerőhöz kötődik, hiszen a fellebbezés még nem
jogerős határozat elleni, míg a perújítás már jogerőssé vált határozat elleni jogorvoslatot tesz
lehetővé.
Azonban a jogerőnek a szerepe is releváns lehet, pl. a rendes és rendkívüli jogorvoslatok
megkülönböztetése esetén.

Az a l a k i j o g e r ő az, amikor egy határozat rendes jogorvoslattal nem támadható meg

(pl. a másodfokú eljárást befejező határozat).
Az a n y a g i j o g e r ő két dolog összemosásának eredménye. Ez a két dolog az alaki
jogerő és az ítélt dolog. Az anyagi jogerő eljárásjogi hatása a perismétlés tilalma.

A j o g o r v o s l a t , mint generális kategória szélesebb és részben más tárgykört foglal

magában, mint a perorvoslat. „Magyarországon a törvényben meghatározottak szerint mindenki
jogorvoslattal élhet az olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogát
vagy jogos érdekét sérti”.
Tehát jogorvoslat nemcsak bírósági eljárás során hozott határozat, hanem bármely hatósági
döntés – vagy ilyen döntés meghozatalának az elmulasztása – ellen igénybe vehető jogintézmény.

A p e r o r v o s l a t ehhez képest egy szűkebb kategória, legegyszerűbb meghatározással „a

per során alkalmazható jogorvoslatokat” nevezzük perorvoslatnak. Ennél a jogintézménynél tehát
kifejezetten szükség van az igazságszoláltatási szervezetrendszer mechanizmusára.
Ezt az igazságszolgáltatási mechanizmust nevezzük más néven a per dinamikájának, amely
során a bíróság folyamatosan döntéseket hoz. Ezek a döntések (határozatok) lehetnek
 végzések vagy
 ítéletek.
A bíróság a per érdemében ítéletet hoz, minden más kérdésben végzéssel határoz.

A perorvoslatok osztályozása:
a) a rendes perorvoslat:
 felfolyamodás,
 fellebbezés,
 semmisségi panasz;

71
  az alaki jogerő előtt;
b) a rendkívüli perorvoslat:
 perorvoslat a jogegység érdekében,
 perújítás;
 az alaki jogerő után terjeszthető elő;
c) fellebbviteli és nem fellebbviteli: vannak olyan perorvoslatok, melyekről a határozatot hozó
bíróság dönt, ill. olyanok, amelyeknél felsőbb bíróság jár el;
d) átszármaztató és nem átszármaztató: vannak döntések, amelyeknél az elsőfokú bíróság jogköre
átszáll a perorvoslatról döntő felsőbb bíróságra;
e) önálló és járulékos: utóbbi egy másik perorvoslat létezését feltételezi;
f) a végrehajtásra halasztó és nem halasztó hatályú.

A perorvoslati rendszerek:
a) reformatórius: lényegében az elsőfokú eljárás megismétlése, új ítélet meghozatala, ismételt
eljárás elrendelése nélkül (perújítás);
b) reviziós: az alsóbíróság jogköre csak részben háramlik át a felsőbb bíróságra;
c) kasszációs: a felsőbíróság részben vagy egészben megsemmisíti az alsóbíróság ítéletét és a
nevezett bíróságot új eljárásra utasítja (perorvoslat a jogegység érdekében);
d) vegyes: a reformatórius és a kasszációs, valamint a kasszációs és revíziós rendszer keverékei.

Perorvoslatok az 1896:33. tc. alapján:

A Bp. a perorvoslat két változatát,

 a rendes és
 rendkívüli perorvoslatot ismerte.
A rendes perorvoslatok közé
 a fellebbezést,
 a felfolyamodást és
 a semmisségi panaszt sorolta.

A rendes perorvoslatok:
Afelfolyamodás
 az eljárás során hozott végzések (így pl. a vizsgálóbíró, a vádtanács stb. végzései) ellen
alkalmazható perorvoslat;
 feltétele, hogy a határozat módosítását vagy hatályon kívül helyezését eredményezze.

Afellebbezésnek
 büntetőperekben is csak ítéletek ellen van helye,
 amely során a fellebbviteli bíróság a büntetőpert vagy annak döntő részét
érdemlegesen újra elbírálta;
 a Bp. bevezette az egyfokú fellebbezést és a fellebbviteli eljárásban teret adott a szóbeli
bizonyításfelvételnek;
 az új rendszerben
 a járásbíróság ítélete ellen a törvényszékhez,
 a törvényszék elsőfokú ítélete ellen az ítélőtáblához lehetett fellebbezni;

72
  a Királyi Tábla elsőfokú ítélete ellen nem volt helye fellebbezésnek;
 ez a jogorvoslati rendszer a büntetőperek gyorsítását célozta;
 érvényesül a reformatio in peius elve: az ügyész súlyosbításra irányuló fellebbezésének
a hiányában a fellebbezési bíróság súlyosabb ítéletet nem hozhat;
 nincs helye fellebbezésnek:
 esküdtbíróság ítélete ellen,
 a törvényszéknek olyan ítélete ellen, mellyel a vádlottat egyedül olyan
bűncselekményben mondja ki bűnösnek, ill. olyan bűncselekmény vádja alól
menti fel, mely járásbíróság vagy közigazgatási hatóság hatáskörébe van utalva;
 a törvényszék másodfokon hozott ítélete ellen;
 fellebbezéssel élhetnek
 a vádlottnak javára és terhére a királyi ügyészség;
 a vádlott javára:
 a vádlott vagy házastársa, ha pedig a vádlott nem teljes korú, törvényes
képviselője (ő akár a képviselt akarata ellenére is),
 a védő a vádlottnak kifejezett akarata ellenére is,
 a vádlott örököse, de egyedül az ítéletnek a magánjogi igényre vonatkozó
része ellen;
 a vádlott terhére:
 a fő- és pótmagánvádló;
 a sértett, éspedig
 a vádlottat bűnösnek kimondó ítélet ellen egyedül magánjogi
igényére nézve és ennek tárgyában is csak akkor, ha a bűnösség
kérdésében vagy a büntetés kiszabására nézve az erre jogosultak
valamelyike fellebbezett;
 felmentő ítélet ellen csak abban az esetben, ha a vádló nem
fellebbezett;
 a sértett jogutódja, de egyedül az ítéletnek a magánjogi igényre
vonatkozó része ellen;
 a fellebbezést az ítélet kihirdetésekor rögtön be kellett jelenteni. Ha az ítéletet
kézbesítés útján közlik, akkor a kézbesítéstől számított 8 nap alatt kell bejelenteni.

Asemmisségi panasz
 francia eredetű, kifejezetten büntetőjogi vonatkozású intézmény;
 csak olyan ítéleteket lehetett megtámadni vele, amelyek ellen egyébként nem volt helye
fellebbezésnek. Ilyenek voltak pl.
 az esküdtbíróság ítéletei;
 a törvényszék olyan ítéletei, melyekre nézve a fellebbezés ki van zárva;
 a királyi ítélőtáblának első fokon hozott ítélete vagy érdemleges végzése;
 a királyi ítélőtáblának másodfokon hozott ítélete vagy érdemleges végzése;
 a törvényszék másodfokon hozott ítélete;
 összbüntetést kiszabó elsőbírósági ítélete;
 a semmisségi panaszt a Bp. szerint mindig a legmagasabb bírói fórum, a Kúria bírálta
el;
 ebben az eljárásban ténykérdést nem, csupán a jogi kérdést vizsgálták felül;

73
  a legfelsőbb szintű bíróság azt ellenőrizte, hogy a bíróságok az alaki és az anyagi
büntetőjog szabályait a törvénynek megfelelően alkalmazták-e;
 e jogorvoslatnak ugyanis valamilyen alaki vagy semmisségi ok alapján volt helye;
 a panaszt a bűnvádi per hivatalos szereplői,
 a főügyész,
 a vádlott és
 a védő nyújthatta be;
 semmisségi okok:
 az esküdtszék nem volt szabályszerűen megalakítva;
 az esküdtszék határozatának meghozásánál szavazó esküdtek valamelyike nem
volt jelen az egész főtárgyalás tartalma alatt;
 ha a határozat meghozásában olyan esküdt vett részt, akin valamilyen kizáró ok
fennforog. Kivéve, ha a semmisségi panasszal élőnek erről a kizáró okról
tudomása volt, de ezt az esküdtszék megalakításakor nem érvényesítette;
 ha a kérdések feltevésénél egyes rendelkezések meg voltak sértve;
 ha az elnök befejező fejtegetésében az esküdteknek téves vagy nem megfelelő
jogi felvilágosítást adott;
 ha az esküdtek határozata lényegében homályos, hiányos, vagy önmagának
ellentmondó;
 alaki semmisségi ok miatt a Kúria részben
 vagy egészben megsemmisíthette a megtámadott ítéletet,
 és az érintett bíróságot új eljárásra vagy új ítélet meghozatalára utasította;
 anyagi semmisségi ok esetén azonban a Kúria
 a megsemmisített ítélet helyet újat hozhatott,
 felmenthette a vádlottat, vagy
 megváltoztathatta a büntetés mértékét;
 az esküdtbíróság ítélete ellen csak alaki törvénysértés címén lehetett semmisségi
panaszt emelni;
 a Kúria az esküdtbírósági ítélettel szemben benyújtott semmisségi panaszt –
mint megalapozatlant –
 vagy elutasította,
 vagy új esküdtbírósági tárgyalást rendelt el, az ítéletet azonban nem
változtathatta meg.

Rendkívüli perorvoslatok:
Az első büntető eljárásjogi kódex két rendkívüli perorvoslati formát vezetett be.

Aperorvoslat a jogegység érdekében

 kivételes jellegét az adta, hogy ezzel csak a koronaügyész élhetett a Kúriánál;
 nincs időhatárhoz kötve;
 a tárgyalásra a koronaügyészen kívül más felet nem idéznek meg;
 az ülés nyilvános;
 az előadó előadja a perorvoslatra okot adó körülményeket, majd a koronaügyész
szóban kifejti a perorvoslat indoklását;

74
  ezt a formát egyébként bármely büntetőbíróság jogerős határozata ellen alkalmazni
lehetett, ha azt az ügyészség vezetője törvénysértőnek találta;
 amennyiben a Kúria valóban megállapította a törvénysértést, az elítéltet felmenthette
vagy enyhíthette a büntetést, a vádlott terhére azonban nem változtathatta meg a
megtámadott ítéletet.

Az ú j r a f e l v é t e l
 szintén rendkívüli perorvoslat volt, amit már a korábbi jog is ismert „perújítás” néven;
 a Bp. szintén lehetővé tette az újrafelvételt, jogerős bírói ítélettel befejezett
büntetőügyben az elítélt javára vagy terhére, szigorúan meghatározott esetekben;
 ilyen volt pl. ha az alapperben hamis okiratot használtak vagy a bírákat
megvesztegették;
 az első újrafelvételi indítvány elutasításáról vagy elfogadásáról rendszerint az első
fokon eljárt bíróság határozott;
 ugyanezen bíróság előtt folyt le az új eljárás és ez a testület hozott ítéletet is, amely
 ha az újrafelvételt az elítélt javára rendelték el, a korábbi ítéletnél nem lehetett
súlyosabb;
 az elítélt terhére elrendelt újrafelvétel esetén azonban a régi ítéletnél mind
súlyosabb, mind enyhébb új ítéletet hozhattak;
 az új ítélet ellen ugyanolyan perorvoslattal lehetett élni, mint más ítélet ellen.

75
13. Tétel
A polgári per alapelvei a Pp. (1911:I. tc.) alapján

A polgári perrendtartás kodifikációjának előkészületei az 1880-as évekre nyúlnak vissza,

amikor az országgyűlés két jogtudóst bízott meg a törvényjavaslat előkészítésével. Emmer Kornél
a francia polgári eljárásjog, míg Plósz Sándor a német mintát követve készítette el javaslatát,
melyek közül az utóbbi illeszkedik a magyar jogrendbe, így erre a tervezetre esett a választás.
A Pp. alapelvei már tükrözik azt a szemléletbeli változást, mely osztrák hatásra a német
perrendtartásban bekövetkezett, s így a liberálkapitalista alapokon nyugvó magyar perrendtartás
a kor egyik legmodernebb törvénye lett, melyben a szociális polgári per gondolata is kifejezésre
jutott.

A polgári perrendtartásról szóló 1911:I. tc. főbb alapelvei:

a) szóbeliség,
b) nyilvánosság,
c) közvetlenség,
d) rendelkezési elv,
e) tárgyalási elv,
f) bizonyítékok szabad mérlegelés és
g) a perbeli cselekvés szabadsága.

Aszóbeliség:
 ennek alapján a tárgyalás szóban zajlik és
 csak az a tény, bizonyíték, nyilatkozat vehető figyelembe, melyet a felek a tárgyaláson
szóban előadtak.

Anyilvánosság:
 a tárgyalás teljesen nyilvános, azon bárki jelen lehet;
 kivéve:
 14 év alattiak elvileg nem, még a bíróság épületében sem;
 nem megfelelő öltözet esetén;
 korlátozható:
 a felek kérhetik a nyilvánosság kizárását, ha az valamilyen érdeküket sérti;
 a bíró is kizárhatja a nyilvánosságot, ha azt a közrend védelme indokolja;
 az ítélethirdetés azonban mindenképp nyilvános.

Közvetlenség:
 a bíró a tényállás és az ítélet alapjául szolgáló bizonyítékokat közvetlenül észleli,
többnyire magán a tárgyaláson;
 kivéve amit nem a bíróság folytat le a tárgyalóteremben:
 kiküldött bíró,

76
  megkeresett bíró.

Rendelkezési elv:
 a feleket illette meg;
 a bíróság csak akkor ad jogvédelmet, ha a fél azt kifejezetten kéri;
 polgári pert ex officio nem lehet indítani!;
 a felek perbeli jogaikkal szabadon rendelkezhetnek, pl.
 egyezséget köthetnek, vagy
 le is mondhatnak jogaikról;
 a per urai a felek, de a bíró szerepe még sem korlátozódik arra, hogy a felek vitáját
felügyelje, hanem széles körű pervezetési joggal rendelkezik, pl.
 dönt arról, hogy hány tanú meghallgatását engedélyezi,
 kitűzi a határidőket,
 a tárgyalási rend fenntartása.

Tárgyalási elv:
 az eljárás tényanyagát és a bizonytó eszközöket a felek jelölték meg és szolgáltatták, s a
bíróság csak azt vehette figyelembe, amit a felek a perben felhoztak;
 a bíróság nem tűzte ki célul az objektív valóság kiderítését, a történeti tényállás teljes
feltárását, megelégedett a „jogi” igazság megállapításával;
 a bíróság hivatalból ritkán bizonyít: csak ha a döntéshez szükségesnek találja.

Bizonyítékok szabad mérlegelése:

 a bizonyítékokat egyenként és összességében kell értékelni;
 nincs előre meghatározott érték, sorrend.

Perbeli cselekvési szabadság:

 a rendelkezési elvvel van összefüggésben;
 a felek egymás között szabadon egyezkedhetnek a per tárgyában.

77
14. Tétel
Elsőfokú eljárás a Pp. (1911:I. tc.) alapján

A polgári perrendtartás a per menetét

 a perfelvételi és
 az érdemleges tárgyalás szakaszára bontotta.

A perbeli személyek:

Alperesként és felperesként a perben az vehetett részt, aki perbeli jog- és cselekvőképességgel

rendelkezett. Peres fél lehetett az aki a magánjog szerint jogképes. 1 Perbeli cselekvőképessége
mindenkinek van, aki szerződéssel lekötelezheti magát. Perbeli cselekvőképessége van továbbá
annak is, aki a szóban lévő per tárgyáról peren kívül jogérvényesen rendelkezhet.
A Pp. ismerte és szabályozta az az esetet is, amikor akár a felperesi, akár az alperesi
pozícióban egyszerre több fél szerepelt. Ennek sajátos esete a pertársaság, amikor több fél együtt
perelhet vagy együtt volt perbe vonható,
 ha a per tárgya közös jog vagy kötelezettség,
 ha ugyanazon ténybeli és jogbeli alapon vannak jogosítva, ill. kötelezve,
 ha a per tárgya hasonló ténybeli és jogi alapból származó jog vagy kötelezettség.

A bírák vonatkozásában szakmai képesítési követelményeket és összeférhetetlenségi

szabályokat állapított meg az 1869:4. tc. E kritériumrendszer meghatározta azt, hogy kiből, milyen
feltételek mellett lehet bíró. Ezt a szabályrendszert kiegészítve az eljárásjogi törvények pedig
meghatározták azt, hogy a bíróságnál dolgozó bírók közül az adott ügyben ki nem járhatott el 
kizárási okok.
A bíró már a törvény erejénél fogva nem járhatott el olyan ügyben,
 melyben mint fél szerepel vagy a féllel együtt jogosítva vagy kötelezve van, avagy a
per eredményétől függő megtérítéssel tartozik;
 ha a felek egyike hozzátartozója;
 melyben olyan személy van érdekelve, akivel örökbefogadó szülői vagy nevelő szülői,
ill. gyermeki vagy gyámi, vagy gondoki viszonyban áll;
 melyben mint valamelyik félnek törvényes képviselője, meghatalmazottja vagy
ügyvédje közreműködött;
 melyben mint tanút vagy szakértőt kihallgatták;
 amelyben mint az alsóbíróságnak vagy választott bíróságnak a tagja, a megtámadott
határozat hozatalában részt vett, vagy amelyben kiküldött vagy megkeresett bíróként
járt el, amennyiben eljárásának vagy határozatának előterjesztése következtében
felülvizsgálatról van szó.

1
A magánjog szabályai szerint kellett megítélni azt is, hogy mennyiben lehet fél a születendő magzat és az ismeretlen
örökös.

78
 A bírákon és a peres feleken kívül a Pp. lehetővé tette harmadik személyek perbeli
képviseletét, melynek esetei:
a) f ő b e a v a t k o z ó :
 „aki valamely dolgot vagy jogot, amely iránt más személyek közt per van folyamatban,
egészben vagy részben a maga részére követel, jogát a per jogerős eldöntéséig
főbeavatkozási perrel érvényesítheti”;
b) m e l l é k b e a v a t k o z ó :
 „aki jogilag érdekelve van abban, hogy más személyek között folyamatban lévő per az
egyik fél javára dőljön el, a fél pernyertességének elősegítése céljából a perbe
beavatkozhat”;
c) p e r b e h í v á s :
 az a fél, aki pervesztessége esetén harmadik személy követelésétől tart, vagy harmadik
személlyel szemben követelést támaszt, ezt a személyt perbe hívhatja.

A peres feleken, a bírón és a harmadik személy perbeli részvételén túl a Pp. lehetővé tette a
képviseletet, mely alapján a bíróság előtt a fél helyett
 törvényes képviselő vagy
 meghatalmazott (ügyvéd) is eljárhatott.
Mindezekből következik, hogy nem volt ügyvédkényszer a polgári perben (kivéve az
ítélőtáblai és kúriai eljárást), ezért a Pp. járásbíróság előtti eljárásban a bíróság kötelezettségévé
tette az ügyvéd nélkül eljáró fél kitanítását.
E kitaníttatási kötelezettségtől kell megkülönböztetni a Pp. által bevezetett szegénységi jogot.
S z e g é n y s é g i j o g b a n rendszerint az a fél részesülhet,
 akinek a jövedelme nem nagyobb, mint a lakhelyén szokásos közönséges napszám;
 a bíróság azonban az összes körülmények tekintetbe vételével szegénységi jogban
részesítheti azt a felet is, aki a perköltséget fedezni nem tudja anélkül, hogy a saját és
azoknak a hozzátartozóinak szükséges tartása sérelmet szenvedne, akiknek tartása a
törvénynél vagy a törvényes gyakorlatnál fogva köteles;
 az, akinek perlekedése már előre teljesen eredménytelennek mutatkozik, szegénységi
jogban nem részesíthető.
A szegénységi jog megadása következtében a fél
 egyelőre fel van mentve a szegénységi jog megadása iránti kértelem előterjesztésétől
kezdődően az ügyben felmerülő illetékek és bélyegek fizetése alól;
 a perköltség fedezéséül nem köteles biztosítékot adni;
 jogot nyer arra, hogy ügyének egyelőre díjtalan vitelére ügyvédet rendeljenek ki
számára;
 egyelőre fel van mentve a bírósági kiküldöttek díjainak és kiadásainak, a tanúk és
szakértők illetményeinek, valamint a szükséges hirdetmények és az ügygondnok
költségének fizetése alól, és ezeket az államkincstár előlegzi.

79
 Perfelvételi szakasz:

1. Keresetlevél
Az eljárás a keresetlevél bírósághoz történő benyújtásával kezdődött. A keresetlevél tartalmi
kellékei:
 a bíróság megjelölése;
 a felek megjelölése, nevük, állásuk vagy foglalkozásuk, perbeli állásuk és lakásuk
szerint, valamint a felek képviselőinek neve, állása vagy foglalkozása és lakhelye;
 a perfelvételi határnapon előadandó kereset közlése, vagyis a jog előadása, amelyet a
felperes érvényesíteni kíván és határozott kérelem  kereseti kérelem;
 azoknak az iratoknak a csatolása, melyből a bíróság hatásköre és illetékessége
megállapítható.
A keresetlevél és azon belül is a kereseti kérelem kulcsfontosságú a polgári per folyamán. A
rendelkezési és tárgyalási elvből kifolyólag ugyanis a bíróság csak abban a kérdésben és csak
olyan mértékben nyújthatott jogvédelmet, amelyet a felek kifejezetten elé tártak.
Ebből adódóan a felperesnek a kereseti kérelem előterjesztésekor határozottan és pontosan
meg kellett jelölnie, hogy mit kér a bíróságtól, mely bíróság ehhez a kereseti kérelemhez kötve
volt, attól többet vagy mást nem ítélhetett meg  keresethez kötöttség elve.
A bíróság a benyújtott keresetlevél kötelező tartalmi kellékeit hivatalból megvizsgálta, és
amennyiben hiányosság merült fel, és az pótolható volt, akkor a felperest határidő tűzése mellett a
hiányosság pótlására szólította fel.
Amennyiben a kerestlevéllel összefüggésben olyan körülmény következett be, mely
alapvetően lehetetlenné tette az eljárás folytatását, akkor a bíróság a keresetlevelet idézés
kibocsátása nélkül elutasította. Ilyen esetek:
 valamely pergátló körülmény,
 az ügyvédi képviselet hiánya,
 valamely hivatalból figyelembe veendő s nem pótolható más hiány fennforgása,
 ha a felperes a kijavítás végett visszaadott keresetlevelet újból hiányosan adja be.

Tekintettel arra, hogy a per megindításáról az eljárás ezen fázisában csak a bíróságnak és a
felperesnek volt tudomása, az alperest értesíteni kellett. Az alperes értesítése idézés formájában
történt, mely magában foglalja az alperes tájékoztatását és a keresetlevél megküldését.
Az idézés legfontosabb joghatása, hogy beáll a perfüggőség, mely szerint ugyanazon jog iránt
újabb per nem indítható (más bíróság előtt sem).

2. Tárgyalás
A modern perjogokban háromféle tárgyalási rendszer honosodott meg:
a) az osztott tárgyalási rendszer két részből áll,
 a perfelvételi és
 érdemi tárgyalásból;
 a kettő között éles cezúra van, és általában időben is elkülönülnek;
 a perfelvételi eljárás célja, hogy megszűrje az ügyeket;
b) az egységes tárgyalási rendszerben ilyen jellegű megosztottság nincs;
c) a vegyes rendszer a kettőt ötvözi oly módon,
 hogy az egy napon tartott tárgyalást osztja két részre,

80
  így ha a perfelvételi tárgyaláson a pert nem szüntetik meg,
 akkor a berekesztés után nyomban lehetőség van az érdemi tárgyalásra.
A Pp.
 a törvényszék előtti eljárásban az osztott,
 míg a járásbíróság előtti eljárásban a vegyes rendszert követte.

A perfelvételi tárgyaláson
 a felperes előadta keresetét, de magához a keresethez nem volt kötve (a rendelkezési
elvből adódóan), azt bármikor megváltoztathatta (felemeli, leszállítja, eláll tőle). Ezt
követően az alperes nyilatkozata következett, mely kétfajta lehetett:
 érdemi védekezés,
 alaki kifogás.

Ha a perfelvételi tárgyaláson a felperes nem jelent meg vagy keresetét nem adta elő, úgy
kellett tekinteni, mintha nem adott volna be keresetet.
Ha viszont a szabályszerűen idézett alperes maradt igazolatlanul távol, mulasztást követett el,
amiért őt a bíróság a kereseti kérelem egészében elmarasztalta, és a felperes javára perköltséget
állapított meg.

A perfelvételi szakban az alperes alaki kifogásait terjeszthette elő. Pergátló kifogások:

 hogy a kereset érvényesítése egyáltalában nem tartozik a polgári perútra vagy hogy
külön eljárásnak van fenntartva  az ügy nem tartozik bírósági útra;
 hogy törvény szerint a polgári pert más hatósági eljárásnak kell megelőznie;
 hogy a per nem tartozik a bíróság hatáskörébe, vagy hogy a bíróság nem illetékes 
hatáskör vagy illetékesség hiánya;
 hogy az ügybe választott bíróságnak kell eljárni;
 a perfüggőség kifogása;
 hogy a felek valamelyikének nincs perképessége, ill. hogy törvényes képviselője
mellőzve van vagy nincs igazolva;
 hogy a felperes a megelőző eljárásnak költségét a törvény értelmében meg nem
térítette;
 hogy a felperes a perköltségre nézve biztosítékot nem adott.
Amennyiben a bíróság a kifogásnak helyt adott, rendszerint megszüntette a pert. Ha viszont a
kifogást mint megalapozatlant elvetette, sor került a perbe bocsátkozásra.
Ez nem más, mint az alperes érdemleges válasza a keresetre, vagyis az alperes a kereset
tényalapját
 vagy elismerte,
 vagy tagadta,
 vagy kijelentette, hogy arról nincs tudomása.
Ha az alperes elismerte a keresetet, a bíróság azonnal ennek megfelelő ítélet hozott. Ha
viszont az alperes nem ismerte el a keresetet, ún. e l l e n k é r e l m e t terjesztett elő, amely a
felperes keresetének az elutasítására irányult. Az alperes indokolt esetben
v i s z o n t k e r e s e tt e l is élhetett a felperessel szemben.
A perbe bocsátkozással, amely kizárólag az alperes egyoldalú perbeli cselekménye volt, a
peralapítás lezárult. Ezt követően a felperes egyoldalúan nem vonhatta vissza a keresetét, a pertől

81
már csak az alperes beleegyezésével állhatott el, az alperes pedig többé nem élhetett pergátló
kifogással.

Az érdemi tárgyalás a per menetének a perbe bocsátkozást követő szakasza volt, amelyre a
bíróság a perfelvételi szak eredménye szerint tűzött ki határnapot. A pernek erre a második
szakaszára természetesen nem kerül sor,
 ha már a perfelvétel alkalmával egyezség,
 a keresetnek az alperes által történt elismerése,
 joglemondás vagy
 meg nem jelenés folytán az ügy lezárult.
Az érdemi tárgyalást az e l n ö k vezette,
 ő adta és vonta meg a szót a felektől,
 ő szólította fel a feleket nyilatkozataik megtételére, és
 ő gondoskodott a rend fenntartásáról.
A rendfenntartás során, ha a rendre utasítás eredménytelen, a teremből az illetőt kiutasíthatja,
szükség esetén ki is vezettetheti. Ha a tárgyalás rendjét másképp nem lehet fentartani, az elnök
elrendelheti az egész hallgatóság eltávolítását.
A tárgyalásban részt vevő személyeknek megsértéséért az illetőt az elnök 200 koronáig terjedő
büntetéssel sújthatja.
A tárgyalásról jegyzőkönyv készül (nem szó szerinti).

A tárgyalás legfontosabb része a b i z o n y í t á s , melynek során több dologra is tekintettel

kell lenni:
a) a közvetlenség elvéből adódóan szabad bizonyítás van. Kivételt csak a Pp.-ben meghatározott
esetek képezhetnek, pl.
 a távol lakó tanút megkeresés révén kihallgathatta a lakóhely szerinti illetékes
járásbíróság is;
 bizonyos tényeket csak közokirattal lehetett bizonyítani;
b) bizonyítási teher: annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy a bíróság az
állított tényt valónak fogadja el –
 minden főbizonyítással szemben meg volt engedve a másik fél részére az
ellenbizonyítás;
c) a feleknek kell megtenni a bizonyítási indítványokat, a bíróság csak kivételesen, a
pergazdaságosság érdekében a bíróság hivatalból is elrendelhetett bizonyítást;
d) szabad bizonyítási rendszer:
 a felhozott bizonyító tény bizonyító erejének mérlegelése a bíróság belátására van bízva;
 a kötött bizonyítás, mint kivétel van megengedve, pl.
 perbeli beismerés,
 közokiratok,
 szabályszerűen kiállított magánokiratok.

82
 A bizonyító eszközök:
a) okiratok,
b) szakértők,
c) szemle;
d) tanúbizonyítás:
 a tanú kihallgatásából, vallomásának jegyzőkönyvbe foglalásáról és a tanú
megesketéséből állt;
 ha az eskü ellenkezett a tanú meggyőződésével, helyette ünnepélyes fogadalmat
tehetett;
 az esküt, ill. fogadalmat arra kellett tenni, hogy legjobb tudomása és lelkiismerete
szerint az igazat és csakis az igazat mondta, és hogy abból semmit el nem hallgatott;
 a Kúria gyakorlata szerint hamis tanúzást csak az követett el, aki vallomására meg is
esküdött;
 tanúképp nem volt kihallgatható:
 a lelkész arra, amit vele a gyónásban vagy egyébként a titoktartás egyházi
kötelessége alatt közöltek;
 közszolgálatban lévő vagy abból kilépett olyan kérdésre, melyre nézve a
tanúságtétel a hivatali vagy szolgálati titoktartás kötelességét megsértené, ha e
kötelessége alól illetékes fellebbvaló hatósága fel nem menti;
 a közszolgálatban lévő egyén olyan ténykörülményre, mely közokirattal
bizonyítható, kivéve, ha a közokiratot aggályos, hézagos vagy kiállításának
körülménye tárgya a bizonyításnak;
 a király adja a felmentést
 a magyar és a közös miniszterekre,
 Horvát-Szlavón és Dalmátország bánjára,
 az állami és a közös számvevőszék elnökeire nézve;
 a tanú megesketését mellőzni kell:
 ha kihallgatásakor életének 14. életévét még nem töltötte be, vagy ha értelme
fejletlenségénél vagy gyengeségénél fogva az eskü jelentőségéről fogalma sincs;
 ha elmebeli vagy testi fogyatékosságánál fogva a valóságot meg nem tudhatta
vagy közölni nem képes;
 ha a tanú hamis tanúzásért vagy hamis esküért jogerősen el volt ítélve, habár
büntetését kiállta;
 ha az érdekelt felek a tanú megesketésétől közös megegyezéssel elállnak;
 a tanúságtétel megtagadható,
 ha a tanú a felek valamelyikének egyenes ágban rokona, testvére, házastársa vagy
jegyese;
 ha a kérésre adandó felelet bűnvádi eljárás alapjául szolgálhatna a tanú ellen;
 ha a kérdésre adantó felelet által a tanú vagy a vele közeli viszonyban álló
személyek valamelyike becsületében, vagy a tanú vagyonában jelentékeny
sérelmet szenvedne;
 oly ténykörülményekre nézve, amelyre a tanú nem nyilatkozhat anélkül, hogy a
hivatásával járó titoktartás kötelességét, meg ne sértse, amennyiben a titoktartás
kötelessége alól fel nem mentették;
 ha a tanú a kérdésre adandó felelettel műszaki vagy ipari titkot árulnak el;

83
  a tanúvallomás sajátos eseteként értelmezhető a fél e s k ü a l a tt i
k i h a l l g a t á s a , amikor a fél a saját perében tanúként kerül kihallgatása –
 a fél eskü alatti kihallgatásának eredményét a bíróság szabadon mérlegelhette,
tehát annak mindig az ítélethozatal előtt kellett történnie;
 a Pp. csak akkor engedélyezi, mint ún. szükségbizonyítási eszközt, ha a
bizonyítással terhelt félnek valamely döntő tényre vonatkozóan más bizonyíték
nem áll rendelkezésére, vagy ha a bizonyítás kiegészítésére feltételnül szükség
volt;
 további biztosíték az ellentétes eskü kiküszöbölésére, hogy a bíróság szabály
szerint mind a két felet kihallgatta, de csak az egyik felet, akinek a vallomása
valószínűnek mutatkozott, kötelezte vallomásának esküvel való megerősítésére;
 a fél eskü alatti kihallgatásától meg kell különböztetni az ún. egyezségi eskü
intézményét –
 a felek ugyanis megállapodhattak abban, hogy a döntő ténykörülmény valósága
vagy valótlansága valamelyik félnek vagy harmadik személynek erre a
ténykörülményre leteendő esküjétől függjön;
 ezt a rendelkezési elvre lehet visszavezetni;
 tulajdonképpen nem is bizonyító eszköz, mert a felek együttes akaratától függött,
hogy a jogvitás ügyükben bizonyítás és bírói döntés helyett eskütől függő
megállapodást kívánnak kötni;
 korszerűtlen intézmény.

Ítélethozatal:
Az érdemleges ítéletet a bíróság a bizonyítási eljárás alapján, általában zárt ülésen hozta meg.
Az eljárás során született bírósági határozatok lehettek:
 ítélet,
 végzés:
 pervezető végzés,
 eljárást megszüntető végzés.
Az ítélet felépítése:
a) preambulum – az ítélete Őfelsége, a Király nevében hozták;
b) bevezető rész – a felek megnevezése, perbeli állása, pertárgy, a bíróság megnevezése,
ítélethozatal időpontja;
c) rendelkező rész;
d) indokolás – tényállás, alkalmazott jog, bizonyítási eszközök stb.
Az ítélet kihirdetése nyilvános, kihirdetéskor a rendelkező részt fel kellett olvasni, az
indokolást pedig szóban, röviden ismertetni kellett. Ezt követően az ítéletet a feleknek
kézbesítették.
A végzés hasonló felépítésű, csak szerkezetileg egyszerűbb, pl. idézésnél nincs indoklás.
Az ítélet fajtái:
a) végítélet:
 a kereset minden része és annak minden vonatkozása tekintetében döntött;
 ezzel zárult le a per az elsőfokú bíróság előtt;
b) elkülönített végítélet:
 akkor kerül rá sor, ha a bíróság több alperes közül csak az egyik ügyében határozott;

84
85
c) részítélet:
 akkor hozhatja a bíróság, ha a perben érvényesített több követelés közül egyet vagy
többet, de nem mindet döntötte el és
 a kereseti követelés többi, a részítéletben még nem érintett részére a tárgyalást folytatni
kívánta;
d) közbenszóló ítélet:
 ez esetben a bíróság az egész keresetről döntött ugyan, de csak bizonyos vonatkozásban;
 pl. megállapította a kártérítési kötelezettséget, de az összeget még nem határozta meg.
A polgári perben hozott ítélet akkor lett jogerős és végrehajtható, ha 15 napon belül nem
fellebbeztek ellene. A jogerő legfontosabb hatása a res iudicata, vagyis ugyanabból a ténybeli és
jogbeli alapból származó követelés bírósági úton többet nem érvényesíthető.

Különleges perek:

A polgári perrendtartás ezen szabályai a rendes vagyonjogi per lefolytatására vonatkoztak.

Voltak azonban olyan vagyonjogi perek is, amelyek a rendestől többé-kevésbé eltérő, sajátos
szabályozást igényeltek:
 ilyenek a gyorsabb eljárással lefolytatott sommás visszahelyezési és sommás
határperek, amelyeknél célja a meglévő birtokállapot védelme volt;
 telekkönyvi,
 bányaügyi,
 községi bíráskodás,
 választottbíróság előtti eljárás;
 az általánostól eltérő szabályok vonatkoztak a személyi állapot iránti ún.
státuszperekre;
 sajátos eljárás szerint zajlott a házassági per,
 a gyermek törvényességének megtámadása,
 a gondnokság alá helyezés és
 a holtnak nyilvánítás.

86
15. Tétel
Jogorvoslatok a polgári perben a Pp. (1911:I. tc.) alapján

Az 1911:I. tc. alapján, ha az ítélet kézbesítésétől számított 15 napon belül egyik fél sem él
jogorvoslati jogával, akkor az ítélet jogerőssé és végrehajthatóvá válik. A jogerő egyik
legfontosabb hatása a res iudicata, vagyis ugyanabból a ténybeli és jogalapból származó követelés
iránt ugyanazon felek között sem ugyanazon, sem más bíróság előtt nem lehet újra pert indítani.
A követelés bírói úton tehát többé nem érvényesíthető.
A Pp. a rendes (még nem jogerős határozatokkal szemben alkalmazható) és fellebbviteli (a
pert elbírálás végett magasabb fórumhoz átvivő) perorvoslatok közül hármat nevesít:
a) fellebbezés;
b) felülvizsgálat;
c) felfolyamodás.
Elsőfokú határozatok ellen kétféle perorvoslatot lehetett benyújtani, attól függően, hogy az
 ítélet  fellebbezés;
 végzés  felfolyamodás.

Fellebbezés:

A fellebbezés az elsőfokú bíróság tényállásra és jogkérdésre is kiterjedő, nem jogerős ítélete

ellen igénybe vehető perorvoslat, amely által a pert ez felsőbb bírósági fórum bírálja el. A Pp. által
meghonosított fellebbezési rendszer kétfokú volt, vagyis:
 a járásbíróság ítélete ellen a törvényszélhez,
 a törvényszék ítélete ellen az ítélőtáblához lehetett fellebbezni.
A fellebbezést az elsőbíróságnál kell benyújtani. A fellebbezésnek magában kell foglalnia
 az ítélet megjelölését, amely ellen a fellebbezést intézik;
 a fellebbezés kijelentését;
 határozott kérelmet, hogy a fellebbező az ítéletet egész terjedelmében vagy melyik
részében támadja meg.
Helytelen elnevezés esetén a fellebbvitelt tartalma szerint ítélik meg.
A járásbíróság ítélete ellen a fellebbezést jegyzőkönyvbe is lehet mondani.
A fellebbezést az ítélet közlésétől számított 15 napon belül annál az elsőbíróságnál kellett
benyújtani, ill. bejelenteni, amelynek ítélete ellen a fellebbezés irányul. A fellebbviteli bíróság a
fellebbezést kétféle módon intézheti el:
 szóbeli tárgyalás vagy
 nyilvános előadás útján.
Szóbeli tárgyalás esetén a pert a felek részvételével újra kellett tárgyalni, míg nyilvános
előadás esetén az írásbeliség elve érvényesült, amennyiben a felek itt nem szólalhattak fel, a
fellebbezési bíróság újabb bizonyításfelvétel nélkül, az elsőfokú bíróság ítélete, valamint a
tárgyalási jegyzőkönyv és mellékletei alapján döntött.
Nyilvános előadásnak csak akkor volt helye, ha a fellebbező fél írásban lemondott a szóbeli
tárgyalás lehetőségéről.

87
 A fellebbviteli fórum az elsőfokú bíróság ítéletét
 helybenhagyhatja,
 megváltoztathatja,
 a korábbi ítéletet hatályon kívül helyezheti és az eljárást megszüntetheti, ha az elsőfokú
bíróság pergátló körülmény ellenére érdemi ítéletet hozott,
 lényeges eljárási szabályok megsértése esetén az elsőbíróság ítéltét feloldja és az
elsőbíróságot új eljárásra kötelezheti. Ebben az esetben azonban a bíróság végzéssel
hozza meg döntését.
A járásbíróság ítélete ellen nem lehet fellebbezni, ha
 pénz fizetése,
 munka teljesítése vagy
 ingó dolog iránt indították a pert és a per tárgya
 az 50 koronát nem haladja meg.

Felfolyamodás:

A felfolyamodás az eljárás folyamán hozott és egyéb bírósági végzések ellen használható,

kisebb jelentőségű fellebbviteli perorvoslat.
Az eljárás folyamán hozott végzések ellen azonban csak a Pp-ben meghatározott esetekben
van helye felfolyamodásnak. Jogszabálysértés nem kötelező eleme, de feltétele, hogy a határozat
 módosítását vagy
 hatályon kívül helyezését eredményezze.
A felfolyamodás határideje 8 nap. Annál a bíróságnál kell benyújtani, amely a megtámadott
végzést elsőfokon meghozta.

Felülvizsgálat:

A felülvizsgálat a fellebbezési fórum nem jogerős ítélete ellen irányuló perorvoslat, amely
által a per harmadfokú bíróság elé kerül. Felülvizsgálati kérelemnek csak a Pp-ben taxatíve
felsorolt esetekben és jogcímeken van helye. A felülvizsgálati bíróság döntést általában csak
jogkérdésben hozhat, tehát az alsó fokú bíróság ténymegállapításait csak jogszabálysértés esetén
vizsgálhatja felül.
Felülvizsgálatnak van helye:
 ha a per tárgyának értéke 500 korona felett van -
 perköltség viselésének vagy mennyiségének felülvizsgáltatására csak akkor van
lehetőség, ha a felülvizsgálat egyúttal az ítélet egyéb része ellen is irányul;
 a felsőbíróság illetékességének felülvizsgálatára csak akkor van hely, ha a törvény nem
állapít meg kizárólagos illetékességet –
 nincs helye felülvizsgálatnak azon az alapon, hogy a per a járásbíróság vagy a
törvényszék hatáskörébe tartozik;
 nem lehet élni vele, ha nem volt előtte fellebbezés;
 a felülvizsgálat az ítélet előtti eljárásban hozott határozatokra is kiterjed;
A felülvizsgálati kérelem határideje 15 nap az ítélet kézbesítésétől számítva, de már az ítélet
kihirdetése előtt is lehet benyújtani felülvizsgálati kérelmet.

88
 A kérelmet ügyvéd által ellenjegyezve a fellebbezési bíróságnál kell benyújtani. A
felülvizsgálati kérelemnek magában kell foglalnia:
 a felülvizsgálandó ítélet megjelölését,
 határozott kérelmet arra nézve, hogy a fél az ítéletet egész terjedelmében vagy melyik
részében támadja meg;
 annak kijelentése, hogy az ítéletet milyen alapon támadja meg.
A felülvizsgálati bíróság az ítéletet csak annyiban vizsgálhatja felül, amennyiben az a
felülvizsgálati, ill. a csatlakozási kérelemmel meg van támadva.
Az alaptalan felülvizsgálati kérelmet kérőt, mint konok perlekedőt, 1000 koronáig terjedő
bírságban lehet marasztalni. A bírságért való felelősség elsősorban a felülvizsgálati kérelmet
ellenjegyző ügyvédet terheli.

Rendkívüli perorvoslatok:

Az 1911-es Pp. rendkívüli perorvoslatokat nem ismervén, a p e r ú j í t á s t külön perként

konstruálja meg. A törvényben taxatíve meghatározott perújítási okok esetén a bíróság jogerős
végítélete perújítási keresettel megtámadhatók. Ilyen okok:
 az ítélőbíróság nem volt szabályszerűen megalakítva;
 az ítélet meghozatalában a törvény erejénél fogva kizárt bíró vett részt;
 az adott fél ellenfelének, vagy másnak a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekménye
miatt lett pervesztes (c r i m e n );
 az adott fél olyan bizonyítékot hoz fel, amelyet az alapperben nem használt, de ha
használt volna, az részére kedvezőbb ítéletet eredményezett volna (n o v u m );
 ha az ítélet meghozatalában olyan bíró vett részt, akit a fél kifogása következtében
kizártak;
 ha olyan fél vett részt a perben, akinek perbeli cselekvőképessége nem volt, s az
eljárásban nem törvényes képviselő által vett részt;
 ha valamelyik fél nevében harmadik személy meghatalmazás nélkül járt el stb.
A perújítási keresetet rendszerint annál a bíróságnál kellett beterjeszteni, amelynek jogerős
végítéletét támadja a fél keresete. Határideje 6 hónap, amelynek elmulasztását igazolással
orvosolni lehetett, kivéve, ha a végítélet jogerőre emelkedése óta 5 év eltelt.
Ennek a jogintézménynek az érdekessége abban áll, hogy teljesen úgy kell rá tekinteni, mintha
nem előzte volna meg már egy bírósági eljárás.
Tehát a perújítás során hozott ítélet ellen fellebbezéssel, a fellebbezési bíróság ítéletével
szemben felülvizsgálattal lehet élni. A felülvizsgálati bíróság perújítás során meghozott ítélete
természetesen már nem támadható meg perorvoslattal.

89
16. Tétel
A proletárdiktatúra büntetőeljárási modellje 1949-1954 között. A
népbírósági és a koncepciós perek jellegzetességei

Köztörténeti előzmények:

A II. világháború és annak elvesztése, valamint a szovjet front átvonulását követő

újjászervezés mind a büntető anyagi jogban, mint a büntető eljárási jogban változásokat indított el.
Ezek közül némely a háború következményeként jelentkezett, némely pedig a fokozatosan
megváltozó politikai körülmények folyományaként definiálható.
A Dálnoki Miklós vezette, Debrecenben felállított Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1944.
december 22-én nyilatkozatban vállalta, hogy a háborús és népellenes bűnösöket felkutatja és
megbünteti. Ezt a nyilatkozatot a Szovjetunióval 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti
egyezményben megerősítették.
A kormány január 25-én már meg is tárgyalta az erről szóló rendelettervezetet, melynek célja
az elfogadott rendelet bevezetőjéből kiderül:
„az ideiglenes nemzetgyűlés által 1944. évi december hó 21. és 22. napjain a Debrecenben adott
felhatalmazás alapján az ideiglenes nemzeti kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mindazok, akik a
magyar népet ért történelmi katasztrófa okozója, ill. részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket, - az
esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában a
következőket rendeli.”
A rendelet szövege az 1945:7. tc.-kel törvényerőre emelkedett.
A szovjet „felszabadítás” következtében a SZEB és a szovjet hadsereg jelenléte miatt
megváltoztak a belpolitikai erőviszonyok, amelyet jól jelzett, hogy a kommunisták politikai súlya
megnövekedett: 1945-ben már megszerezték a belügy és igazságügy irányítását.
Mindennek az eredménye a szovjet politikai ideológia megjelenésében és fokozatos
elmélyülésében, valamint a jogszolgáltatás jellegének megváltozásában is érzékelhető volt.

A büntetőeljárási jog fejlődési szakaszai:

A büntető eljárásjog fejlődésében az első átfogó, szocialista összefoglalásig két markáns

fejlődési periódus különíthető el:
a) az elsőben alapvetően külpolitikai okok következtében megőrizték a demokratikus
jogállamnak legalább a kereteit, s így a klasszikus büntető igazságszolgáltatás rendszerét. 1947-
ig illegális, önmagában is törvénytelen módszereket leginkább a rendőrségi és a bizonyítási
eljárásban alkalmaztak;
b) a második periódusban, jórészt szintén a nemzetközi helyzet változása miatt, a lehúzott
„vasfüggöny” mögött kiépített diktatúra már saját igényeinek megfelelő moszkvai mintára
szabta át a büntetőeljárási szisztémát –
 látszólag alig változott valami, legalábbis a külsőségeket illetően;
 volt ugyanis törvény,

90
  működtek a bíróságok,
 sőt a szakirodalom is hangsúlyozta az új típusú szocialista törvény és gyakorlata
garanciális felsőbbrendűségét;
 egyébként is volt a hatalomnak valami érthetetlen ragaszkodása a legális formák
látszatának megtartása iránt.

A büntetőeljárás formái 1945-’49 között:

A második világháború utáni első években sajátos kettőség jött létre a büntető
igazságszolgáltatásban:
 egyrészről maga az eljárási rend többszöröződött meg,
 másrészről pedig a büntetőeljárás belső egyensúlya billent fel.
A köztörvényes bűnözők elbírálására felélesztett, régi büntetőeljárási rend mellett, azzal
párhuzamosan, kifejezetten a politikai jellegű ügyekre új, külön eljárásként hívták életre 1945-ben
a népbíráskodást, majd 1947-ben az uzsorabíróság különtanácsaként az ún. munkásbíráskodást.
A háborús események elmúltával, a belső rend megszilárdulása után is fenntartották, sőt
folytonosan szélesedő hatáskörrel ruházták fel az ún. kivételes állapot (hadi vagy polgárháborús)
körülményei között indokolt rögtönbíráskodást is, a statáriális eljárást.

A rendőrség szerepének átértékelődése:

Ebben az új helyzetben átrendeződött a büntetőeljárás hatóságai közötti eredeti

feladatmegosztás. Fel- és átértékelődött a rendőrség szerepe.
Az újonnan megalkotott eljárásokban mentestült a vizsgálóbírói ellenőrzés alól, továbbá
felszabadulva az ügyészi „segédcsapati” szerepkörtől, önálló nyomozó hatósággá lépett elő. Sőt a
hagyomány büntetőeljárásban is egyértelműen a bizonyítás „urává” vált, s így különösebb
jogszabályi változtatás nélkül – a tényállás feltárásában – a bírósággal egyenrangú közreműködője
lett a büntető felelősségre vonásnak.

A módosított büntető perrendtartás:

Már a Horthy-korszakban megkezdődött az eljárás leegyszerűsítése:

 az 1921:3. tc. az állami és a társadalmi rend hatásosabb védelméről rendelkezett, s az
eljárást érintő rendelkezései szerint a törvény által meghatározott bűntettek és vétségek
eseteiben a terhelt távolléte
 sem a vád alá helyezést,
 sem a főtárgyalást,
 sem az ítélethozatalt nem gátolta;
 az 1938:16. és az 1940:18. tc.-kel kihirdetett külön, valamint az 1939-es honvédelmi
törvény körében szabályozott kivételes hatalom alapján megjelent rendkívüli és
különleges bíráskodás továbbélt 1945 után is.
A legjobban a közönséges (köztörvényes) bűncselekmények miatti büntető
igazságszolgáltatás szervezetét és jogi rendjét zilálta szét a háború. A hadi és állam elleni (majd az
új: háborús, népellenes) bűnökkel szembeni megtorlás szinte folyamatos volt.

91
 A büntető perrendtartás alaptípusaként szabályozott főtörvényszéki eljárás negyven év alatt
annyira leegyszerűsödött, hogy alig különbözött már az eredetileg sommás formánk elgondolt
járásbírósági eljárástól.
A garanciális minimum felé hajló kiegyenlítődés különösen a törvényszék ún. egyesbírói
eljárását jellemezte.
A törvényszék klasszikus tanácsi jogkörébe tartozó ügyekben is ez a változás figyelhető meg:
 az előkészítő eljárásban a nyomozással szemben visszaszorult a bírói vizsgálat,
 korlátozták a terhelt ún. kifogásemelési jogát,
 s ezzel az egész közbenső eljárás érdeme és értelme, a vád előzetes vádtanácsi
ellenőrzése szűnt meg.
Ez összességében azt jelentette, hogy az előkészítő eljárásnak az eredendően inkvizitórius
jelleget ellensúlyozni hivatott bírói kontrollja teljesen elsorvadt.
Az egyszerűsítés és a gyorsítás jelent meg a tárgyalási szakban is, mely két formában ölthetett
testet:
 büntetőparancs –
 járásbíróságoknál,
 kihágás,
 főmagánvád és
 ügyészi indítvány esetén;
 bíróság elé állítás:
 vádirat és
 tárgyalás kitűzése nélkül,
 egyszerűbb és kellően felderített ügyekben,
 ügyész az előzetes letartóztatottat állítja bíróság elé.

Rögtönbíráskodás:

1945. október 15-én a 9600/1945. ME. számú rendelet bevezette a rögtönbíráskodást, az ún.
statáriális eljárás intézményét. A rögtönbíráskodás elrendelése a rendkívüli állapottal volt
összefüggésben.
A statáriális törvénykezés az igazságügyi, valamint a belügy- és honvédelmi miniszter
együttes döntése alapján veheti kezdetét. Ekkor az érintett törvényszék elnöke hirdetményben
tette közzé azokat a bűntetteket,
 amelyekre nézve a rögtönbíráskodást elrendelték,
 azt a területet, melyre a rendelet hatálya kiterjed, továbbá
 a figyelmeztetést, hogy az ilyen bűncselekmény elkövetőjét halál fenyegeti.
A rögtönítélő bíróság elé kerültek azok az elkövetők,
 akiket bűncselekmények elkövetése közben tetten értek, ill.
 akiknek bűnössége „minden valószínűség szerint haladéktalanul be fog bizonyosodni”.

A statáriális eljárásban
 sem alakszerű nyomozásnak,
 sem vizsgálatnak,
 sem vádirat benyújtásának,
 sem kifogásnak nem volt helye.

92
 Az ügyész feladata
 a terhelt kötelező letartóztatásának elrendelése,
 a bizonyítékok biztosítására,
 tanúk,
 szakértők előállítására,
 a bíróság értesítésére,
 a szükséges karhatalom,
 ítélet végrehajtó,
 lelkész,
 orvos jelenlétének megszervezésére terjedt ki.
A tárgyalás során a törvényszék öt hivatásos bírából álló tanácsa járt el. Az eljárás lefeljebb 72
óra időtartamú lehetett, ennek utána vagy gyorsított, vagy pedig rendes útra kellett terelni z
ügyet.
Az ügyész előadása után következett
 a bizonyítás,
 a perbeszédek és
 a döntés, mely lehetett
 halálra szóló,
 felmentő, ill.
 gyorsított vagy rendes eljárásra utalás.
Az ítélet ellen rendes perorvoslatnak helye nem volt. A kegyelmi kérelemnek sem volt
felfüggesztő hatálya. A rögtönítélő bizottság tanácsa,
 ha kegyelemre ajánlotta az elítéltet, haladéktalanul felterjesztette a kérelmet az
igazságügy-miniszterhez,
 ha nem, intézkedett a halálos ítélet két órán belül történő végrehajtásáról.

A népbírósági eljárás:

A népbíróságok felállítását már 1944 decemberében szorgalmazta a Magyar Kommunista

Párt, s intenzív agitációja nem maradt eredmény nélkül: az Ideiglenes Nemzeti Kormány az
Ideiglenes Nemzetgyűléstől nyert felhatalmazása alapján már 1945. január 25-én kibocsátotta a
népbíráskodásról szóló első rendeletét.
Elsődleges célja a háborús bűnösök megbüntetése volt, de már a rendelet megjelenésekor
nyilvánvalóvá vált, hogy a valódi háborús bűnösök mellett tovább két nagy társadalmi csoportot
célzott meg a népbíráskodás.
Háborús bűnökkel terheltként értelmezték az 1919-et követő rezsim
 felelős személyeit,
 politikusait és
 államférfijait is.
A népbírósági jog visszaható erejű deklarálásának és (analógia alapján a háborús bűnösökre
nemzetközileg is elismert, de kiszélesített tétellel) az elévülés tagadásával gyakorlatilag utat
nyitott a politikai megtorlás előtt: a népbíróság elé kerülhetett mindenki, aki a Horthy Miklós vagy
Szálas Ferenc nevével fémjelzett korszakban bármiféle funkciót betöltött.

93
 A népbíróságokról szóló rendelet novellája ezt az 1945 előtt „elkövetett” bűntettekre szóló
értelmezést tovább tágította, s kiterjesztette mindazon cselekményekre, melyek „a népek háború
utáni békéjének vagy együttműködésének megnehezítésére vagy megontására alkalmasak.”
Némi összefüggések figyelmen kívül hagyásával a népbírósági jogot alkalmazhatóvá tették a
politikai bűncselekményekre általában.
A nem szabályozott kérdésekben a tradicionális bírósági eljárás maradt érvényben, így az
előkészítő eljárás során is az 1896. évi perrendtartás szabályait kellett volna alkalmazni. Valójában
nem volt vizsgálati eljárás, a népügyészt ruházták föl vizsgálóbírói jogosultsággal.
A népügyész
 viseli a vádat a népbíróság előtt;
 az igazságügy-miniszter nevezi ki a helyi nemzeti bizottság ajánlása, ill. meghallgatása
után;
 ő rendeli el az előzetes letartóztatást, ami ellen jogorvoslatnak nincs helye, s 30 nap
elmúltával a népbíróság hosszabbíthatja meg.
Klasszikus értelemben vett közbenső eljárás a népbírósági törvénykezés során nem volt, mert
nem engedett a jog
 sem kifogást,
 sem pedig bírói vád alá helyezést.
A vádat a népügyész nyújtotta be, aki azonban politikai pozícióban lévén, nem volt
szükségképpen jogász, így jogi szakismerettel rendelkező közvádlót kérhetett fel. Az ún. politikai
ügyész az ügy
 történelmi,
 politikai vagy
 pszichológiai jelentőségére hívta fel a figyelmet.
A tárgyalás a politikai pártok által delegált s így nyilvánvalóan politikai szempontokat
képviselő ötfős bíróság előtt zajlott. A tárgyalást vezető bíró, minthogy szakbíró volt, s így
feltételezhetően politikailag nem elkötelezett, csupán tárgyalásvezető jogkörrel rendelkezett, az
ítélet meghozatalába nem szólhatott bele.
A népíróság a bizonyítási eljárás teljes lefolytatása előtt a már bebizonyítottnak látszó
bűncselekmények tekintetében közbenszóló határozattal állapíthatja meg a vádlott bűnösségét.
Rendes perorvoslat volt a fellebbezés, amelyet egyoldalúan korlátoztak. A terhelt kezdetben
csak a legsúlyosabb büntetések ellen fellebbezhetett, utóbb is csak a háborús bűncselekményeken
kívül eső vád esetén.
A védőnek nem biztosítottak önálló jogorvoslati jogot. Az ügyész csatlakozó fellebbezési jogát
viszont elismerték.
A fellebbezéseket elbíráló hatóság, a Népbíróságok Országos Tanácsa alapvetően
reformatórius jogkörben járt el. A tényállási hibákat önmaga orvosolhatta, s az így megváltozott
tényállás alapján, teljes körű anyagi jogi megváltoztató jogkört gyakorolt.
Az 1947:34. tc. a fellebbezési jogot is megszüntette, se helyette a semmisségi panaszt vezette
be. Ez azonban csak törvénysértés esetére jelentett perorvoslatot, ténykérdés ügyében nem lehetett
benyújtani.

94
 Az uzsorabíróságok munkástanácsainak eljárása:

Az uzsorabíróságok külön ún. munkástanácsainak eljárásában nem a forma volt az új, hiszen
az már a húszas évek elején is létezett. Az 1920. évi 15. tc. hívta életre az árdrágító visszaélésekről
szóló rendelkezések között ezt az intézményt, melynek összetétele:
 a tanács elnöke és
 egy tagja szakbíró,
 harmadik pedig behívott ülnök volt.
Az uzsorabíróságok eljárására a gyorsaság volt a jellemző. Az eljárásra elvileg a Bp. szabályai
voltak irányadók, valójában azonban sem vizsgálatnak, sem alakszerű nyomozásnak helye nem
volt az uzsorabíróság törvénykezésében.
A vádat az ügyész nyújtotta be, azt követően haladéktalanul intézkedni kellett az ügy lehető
legsürgősebb tárgyalásáról. Az eljárás elejétől a végéig az együtt ülő bíróság előtt a lehetőséghez
képest félbeszakítás nélkül folyt le.
Nyilván ez a gyorsított forma tette alkalmassá arra az uzsorabíróságot, hogy direkt
osztálypolitikai eszközként funkcionáljon. Új összetételében tükröződött a régi bírókkal szembeni
bizalmatlanság is, hisz az immáron öt munkásszármazású bíró uralta a döntési folyamatot.
Tulajdonképpen az uzsorabíróságok is a büntetőeljárás egyik gyorsított változatát jelentették,
melynek végén jogorvoslat kizárásával akár halálbüntetés is kiszabható volt.

A proletárdiktatúra büntetőeljárási modellje:

A kommunista mozgalom történetírásában fordulat évének nevezett 1948 után

akadálymentesen kezdődhetett meg a szovjet mintájú jog adaptációja. Az 1949:11. tc., mely a
népnek a büntető igazságszoláltatásban való részvételéről és a fellebbvitel egyszerűsítéséről szól,
már hamisítatlan keleti elemeket hordozott.

Népi ülnökök:
 az egyik leglényegesebb változás az egyetemes néprészvétel intézményesítése, amelyet
egyértelműen az általános bizalmatlanság jegyében honosítottak meg;
 megszűnt a járásbíróság, ill. a törvényszékek egyesbírói jogköre;
 az elsőfokú bíróságok is tanácsban járva jártak el;
 a bírósági tanácsok összetételére vonatkozóan az 1948:22. tc. kimondta, hogy
 a járásbíróságon a hivatásos bíró mellett 2 nép ülnök,
 a törvényszéken pedig a két hivatásos bíró mellett három ülnök foglaljon helyet
az ítélőtanácsban;
 a népi ülnökök a tanács egyenrangú tagjai lettek.

95
 Egyfokú fellebbvitel:
 ugyancsak a korszak újítása;
 megmaradt a bíróság reformatórius jogköre;
 eltörölték a súlyosítási tilalmat, tehát nyitott volt az út a másodfokon az újbóli, de
rendes jogorvoslattal meg nem támadható „igazság” megállapítására;
 sőt a perorvoslat a törvényesség érdekében elnevezésű jogorvoslat lehetővé tette a
hatlom oldaláról a terhelt terhére való változtatást, ha netán „hibásan” működött volna
a jogszolgáltató gépezet;
 a vizsgálat területét tovább csökkentették,
 immáron csak magánvádas ügyekben volt természetes, továbbá
 ha az ügyész arra javaslatot tett vagy
 ha azt a bíróság szükségesnek látta;
 az 1950:1. törvényerejű rendelet már teljes egészében felszámolta a vizsgálóbírói
intézményt, s feladatait a rendőrség és az ügyészség között osztotta meg.

Koncepciós perek:
A koncepcióra épülő eljárások nem külön formát jelentettek a büntetőeljárások általános és
különös modelljei között, hanem a büntetőeljárások valamennyi területén felbukkanó speciális
kezelési módot.
Maguk a koncepciós perek sem voltak egységesek, többféle „mintával” találkozhatunk a
magyar joghistóriában. A koncepciós elemeket tartalmazó büntetőügyek felülvizsgálatára
létrehozott bizottság jogász albizottságának csoportosításában eszerint az elkülöníthető kategóriák
a koncepciós perek között:
 az erkölcsileg, jogelméletileg kifogásolható jogszabályok alapján lefolytatott ügyek;
 erkölcsileg és jogilag helytelen szakmai-politikai irányítás hatására elbírált ügyek;
 hatályos büntető anyagi vagy eljárásjogi szabályok megsértésével elbírált ügyek. Ezen
belül voltak olyan eljárások,
 melyekben kitalált tényállásokat koholt bizonyítékokkal támasztottak alá;
 valós tényekből hamis következtetésekre jutottak;
 valós tények alapján valósághű konklúziókat vontak ugyan, de kegyetlen,
embertelen büntetések kiszabásával fejezték be az ügyet.

Az első szocialista büntető perrendtartás:

Az 1951:3. tc. törvény, a szocialista büntető perrendtartás felfogható az 1896-os büntető

perrendtartás maradványaként, bár a miniszteri indoklás eredeti, szovjet mintára utalt. Az viszont
tény, hogy meghozatalát semmiféle jogirodalmi munkálkodás nem előzte meg, elméleti alapvetés
nem készítette elő.
Az új szabályozás lényegében a régi Bp. értelmezésében járásbírósági, ill. gyorsított bűnvádi
eljárást tette meg főszabállyá.
Egységes bűntetti eljárást szabályozott, differenciálás nélküli megoldással. Két egyszerűsített
eljárási formát is ismert azonban:
 a büntetőparancsot, ill.
 a bíróság elé állítást vádirat és tárgyalás kitűzése nélkül.
Főbb jellemzői:

96
  a per statikájának és dinamikájának különválasztott szabályozási módszerét választotta
(szemben a hagyományos francia kodifikációs mintával);
 előbb taglalta
 az alapelveket és
 a résztvevőket,
 a bizonyítékokat és
 a bizonyítási eszközöket, majd
 a második felében szólt
 a tárgyalás-előkészítésről,
 tárgyalásról,
 ítéletről,
 fellebbezésről,
 rendkívüli perorvoslatokról és
 különleges eljárásokról;
 személyi szabadság biztosítása,
 a terhelő és mentő körülmények figyelembevétele,
 szabad bizonyítás,
 büntetőeljárás kizárása,
 többszöri eljárás tilalma,
 nyilvánosság és
 az anyanyelv használatának a joga.

Az eljárás szakaszai:
a) A nyomozó hatóságok
 az ügyész és
 a rendőrség, egyéb jogszabály szerint
 a Belügyminisztérium államvédelmi szervei is.
 A nyomozás során – legalábbis a törvény szerint – az ügy érdemében csak az ügyész
dönthetett:
 ő hosszabbíthatta meg a rendőrség által foganatosított 48 órás előzetes
letartóztatást,
 az ő joga volt dönteni a törvény betűje szerint a vádemelésről vagy a vádirat
mellőzésével a bíróság elé állításról;
 Magáról a nyomozásról, a nyomozás menetéről, a nyomozási cselekmények alaki
rendjéről a törvény nem rendelkezett.
 Ugyanakkor megszüntette a bírói elővizsgálatot, tagolatlan és egységes nyomozati
rendszert hívott életre.

b) A tárgyalás előkészítése során az ítélőbíróság tanácselnöke, a hivatásos bíró járt el:

 egyfelől konstatálta a per előfeltételeinek meglétét és döntött a tárgyalás
kitűzéséről,
 másrészt a tanács elé utalhatta a előkészítést.
 Utóbbi akkor vált aktuálissá, amikor dönteni kellett
 az áttételről,
 a nyomozás kiegészítéséről,

97
  az eljárás felfüggesztéséről,
 az eljárás megszüntetéséről vagy
 a büntetőparancs kibocsátásáról.

c) A tárgyalás vezetése a tanács elnökének feladata volt. Maga a tárgyalás nem tért el a szokásos
büntetőeljárási struktúrától
 (megnyitás,
 számbavétel,
 a vád ismertetése,
 terhelt kihallgatása,
 bizonyítási eljárás,
 perbeszédek,
 ítélethozatal).

d) A perorvoslati eljárás megoszlott a rendes és rendkívüli jogorvoslati formákra:

 a rendes perorvoslat az erőteljesen egyszerűsített egyfokú fellebbezés volt, melyről
tanácsülésen vagy tárgyaláson döntöttek;
 a másodfok felülbírálati joga teljesnek mondható, sőt kiterjedt a fellebbezéssel
nem érintett ítéleti részekre is, ha az a terhelt javára szolgált;
 a másodfokon eljáró bíróság elvileg köve volt az elsőfokú tényálláshoz, ha azt
azonban hibásnak ítélte, megváltoztathatta az iratok alapján vagy
bizonyításfelvétellel;
 az anyagi jogi hibák orvoslására reformatórius jogkörhöz juttatta a törvény a
másodfokú tanácsot, amiben súlyosítási tilalom nem terhelte (mert az egyszerűen
hiányzott);
 rendkívüli perorvoslatok között a régi, a polgári büntető perrendtartás idevágó
rendelkezései mellett megjelent a perorvoslat a törvényesség érdekében, mellyel a
legfőbb ügyész élhetett bármely jogerős határozat ellen.

1954:5. tc.:

A büntető perrendtartás első novellájában a politikai enyhüléssel párhuzamosan újra

felbukkant a garanciák kérdése. Ilyennek volt tekinthető a nyomozás során több változtatás, mint
 a terheltté nyilvánításhoz szükséges indokolt határozat,
 a nyomozás befejezésekor kötelező iratismertetés,
 a nyomozás határidején rögzítése, vagy
 az ügyészi hatáskör megkurtítása a vádirat mellőzésével történő bíróság elé állítás
megszüntetésével.
A tárgyalás előkészítését a törvény a szovjet büntetőperrendtartásból kölcsönzött
intézménnyel egészítette ki: az előkészítő ülés bevezetésével:
 az előkészítő ülés az ügyet érdemben nem tárgyalhatja, csupán ellenőrzi, hogy az
ügyész vádirata alapos-e és hogy helyes volt-e a korábbi vizsgálat;
 feladata, hogy
 ne engedje meg az eljárási szabályok megsértését a megelőző eljárásban és
 ne engedje meg helytelenül és alaptalanul a bíróságnak való átadását;

98
  a törvény értelmében kötelező,
 ha a terhelt előzetes letartóztatásban volt vagy
 ha 2 évnél súlyosabb börtönnel fenyegetett bűntettel vádolják.
A fellebbezési eljárásban erősen szűkült a bíróság reformációs és növekedett a kasszációs
jogköre.
Ekkor szűnt meg a másodfokon a laikus részvétel.

99
17. Tétel
Jogképesség a rendi magánjogban

A j o g k é p e s s é g a jogalany azon jogi helyzete, lehetősége, melynek eredményeképpen

jogok és kötelezettségek alanyává válhat.

Az ember jogképessége általános felfogás szerint az élve születéssel kezdődött és haláláig

tartott. Ugyanakkor a rendi jog már jogvédelemben részesítette a m é h m a g z a t o t
(nasciturus) is. A XIV. századtól kezdve találkozunk olyan gyakorlattal, mely a férj halálát
követően, az özvegységben maradt feleség áldott állapotára tekintettel a férj vagyonát nem
osztotta fel, hanem megvárta vele a gyermek megszületését.
Ténylegesen függő jogi helyzet alakult ki azért, hogy a még meg nem született gyermek
vagyonjogi szempontból ne kerüljön hátrányos helyzetbe. A lassan alakuló gyakorlatot rendezte
az 1542:43. tc., mely előírta, hogy az áldott állapotban lévő özvegyasszonynak rangjának megfelelő
őrizetet (custodia) biztosítsanak.
Az őrizetet az azonos rendi jogállású asszonyok látták el, akiknek a gyermek születésénél is
jelen kellett lenniük, azért, hogy bizonyíthassák, a gyermek élve született. Ha nem született meg
élve, nem lehetett számolni vele.

Az ember jogképessége a halál tényének megállapításával szűnt meg. Ezt az egyházi

anyakönyvezés elterjedésével a halotti anyakönyvi bizonyítvány kiállításával bizonyították,
amelynek elsődlegesen öröklésjogi következményei voltak.
A magyar szokásjogi rendszer nem ismerte az eltűnt ember holttá nyilvánítását. Ez a
jogintézmény majd csak a polgári korban, pontosabban az OPTK hatálybalépését követően vált
gyakorlattá. Mindaddig egy embert csak akkor tekintettek halottnak, ha a halál tényét kétséget
kizáróan bizonyítani lehetett.

A rendi jog azonban nem azonos mértékben juttatott jogokat az alattvalóknak, akiknek ily
módon nem volt azonos jogképességük sem. A XI-XII. században ember és ember között a jog
azon az alapon tett különbséget, hogy valaki szabad állapotú-e vagy szolga. A rendi
privilégiumok megszilárdítását követően már a jogalanyok jogképessége aszerint különbözött,
hogy mely rendbe tartoztak.

A jogképességet befolyásoló tényezők:

A jogképesség terjedelmének megítélésében tehát a döntő a nemesi rendhez való tartozás volt.
A rendiség kialakulása után teljes jogképességgel rendelkezett, aki
 magyar születésű vagy honosított,
 törvényes születésű vagy törvényesített,
 nemes,
 férfi,
 bevett vagy törvényes vallási felekezethez tartozik.

100
 Tehát a jogképességet befolyásolta
 törvényes születés,
 honfiúság,
 rendi állás,
 vallás és
 nem.

1. T ö r v é n y e s az a személy, aki törvényes házasságból vagy a házasság megszűnését

követő 300. napon belül született. Ez utóbbit Werbőczy meghatározása szerint utószülöttnek
nevezzük.
A házassági jogot a kánonjog szabályozta. A gyermek törvényességének megállapításához a
magyar rendi jog a római joghoz hasonlóan kiegészítő szabályokat alkalmazott. Ezek közül az
egyik legfontosabb a fogamzás vélelme, amely szerint a gyermek fogantatása a születéstől visszafelé
számított 182. és 300. nap közé tehető.
Amennyiben a gyermek házasságon kívül született, úgy törvénytelennek tekintendő, s így
nem számítható be, mint örökös. A gyermek hiányzó törvényességét kétféle módon lehet
orvosolni,
a) utólagos házasságkötéssel és
b) királyi kegyelemmel.

Utóházasság:
 amennyiben a házasságkötésnek a gyermek születése után nem volt akadálya, és
 a gyermek anyja és apja a kánonjog szabályai szerinti házasságot kötöttek, akkor
 rendi jogunk azt vélelmezte, hogy a gyermek eleve ebből a házasságból született;
 az utólagos házasságkötéssel törvényesített gyermek jogállása ezáltal teljesen azonossá
vált azzal a gyermekével, aki eleve érvényes házasságból született.

Királyi kegyelem:
 amennyiben a természetes anya és apa között nem jöhet létre házasság valamilyen
házassági akadály miatt ÉS
 az apának nincs törvényes fiú utóda;
 az apa kérhette az uralkodótól, hogy törvényes házasságon kívül született
fiúgyermekét törvényesítse;
 a törvényesítést követően azonban, ha az apának mégis született törvényes és érvényes
házasságból utóda, a törvényesített gyermek a törvényesítés személyi hatályát
továbbra is élvezte és nemesi rendi jogállását is megtarthatja;
 DE a törvényesítés a vagyonjogi hatályát elveszti, azaz a királyi kegyelemmel
törvényesített gyermek sem az apai ősi jószágot, sem az apai adománybirtokot nem
örökölhette.

2. H o n fi ú az volt, aki a Szent Korona joghatósága alá tartozott. A magyar honfiúi jogállást
vagy születéssel vagy honfiúsítással lehetett megszerezni.
Rendi jogunk a honfiúság megállapításánál elsődlegesen a vérségi elvet (ius sanquinis)
érvényesítette, azaz magyar honfiú apának gyermeke magyar honfiú lett. Az anya jogállását csak a
házasságon kívül született gyermekek esetében vették figyelembe.

101
 Nem magyar honfiút, azaz idegent honfiúsítani kellett a teljes jogképesség megszerzéséhez.
Idegeneket az államalapítás óta befogadtak uralkodóink, akik ezáltal vagy a király katonái lettek
és birtokadományban is részesültek, vagy hospes jogokat kaptak és ezzel a közszabadok
társadalmi rétegét gyarapították.
Uralkodóinknak mindvégig jogában állt idegeneket magyar honfiúvá tenni és ezzel a magyar
nemesi kiváltságokban részesíteni. Ezért a magyar országgyűlés fokozatosan megszerezte
magának azt a jogot, hogy idegeneket a magyar nemesi rendbe csak az országgyűlés
beleegyezésével lehessen honfiúsítani. Ezt nevezzük ü n n e p é l y e s h o n fi ú s í t á s n a k .
Az ünnepélyes honfiúsítás intézménye az Árpád-kor végére nyúlik vissza. Hivatalosan az
első honfiúsításra az 1542:50. tc.-vel került sor, amikor Musika Márton esztergomi várkapitányt az
országnak tett jószolgálatai jutalmául birtokkal adományozta meg a király, s egyidejűleg felvette a
magyar nemesek sorába.
Az ünnepélyes honfiúsítás eljárási szabályai csak a XVII. században alakultak ki. Eszerint az
uralkodó terjesztette az országgyűlés elé, ha valakit ünnepélyesen honfiúsítani akart. Az
előterjesztésben fel kellett sorolni az országnak, ill. a királynak tett jószolgálatokat. Amennyiben
az országgyűlés elfogadta a király előterjesztését, a honfiúsítandó személynek előbb 1000, Mária
Terézia uralkodásától kezdve (1741:41 tc.) 2000 aranyforintot kellett a királyi kincstárba befizetni.
Amíg a befizetés nem történt meg, az idegen sem a honfiúsítás előnyeit nem élvezhette, sem
ingatlan birtokába nem lehetett beiktatni. Ezután az érintettnek vagy az országgyűlés, ha az
ülésezett, vagy a magyar udvari kancellária előtt esküt kellett tennie, amely esküben a király iránti
engedelmességet és az ország törvényeinek a tiszteletben tartását kellett megígérnie.
Az eskütétel után kapja meg a honfiúsított az ún. diploma indigenatust, amely tartalmazta az
eskü szövegén túl azt is, hogy az illető a kincstárba befizette az eljárási díjat. Ezt törvénybe
foglalták és ki is kellett hirdetni.

A honfiúsítás történhetett h a l l g a t ó l a g o s a n is. Ilyen módon azonban csak az ország

adózó polgárai közé vehettek fel valakit, azaz
 vagy polgári rendi jogállást szerezhetett, ha valamely szabad királyi város polgárai
sorába vették fel,
 vagy jobbágy lett, ha egy éven át megfizette a földesúri szolgáltatásokat.

3. Nemesi r e n d i j o g á l l á s t vagy eredeti vagy származékos módon lehetett

megszerezni.
Az eredeti szerzésmód azt jelentette, hogy a nemesi jogállás közvetlenül a királytól származik.
Ez abból az elméletből eredeztethető, amely szerint szerződéses kapcsolat van az uralkodó és a
nemesség között, s ezért csak a nemesség tehet királlyá valakit, míg a nemesség is csak a királytól
származhat.

Az eredeti szerzésmód esetei:

 királyi birtokadományozás (donatio regia),
 címereslevél adományozása (litterae armale),
 fiúsítás (praefectio),
 fiúvá fogadás (adoptio),
 törvényesítés és
 ünnepélyes honfiúsítás.

102
 A k i r á l y i b i r t o k a d o m á n y o z á s a legősibb nemességszerzési mód. Szent István
törvényéből ismeretes, hogy az államalapítást követően Magyarországban is kialakult az a szokás,
hogy a király a hozzá hű embereit birtokadománnyal jutalmazta.
A birtokadomány ténye önmagában nemessé tette a megadományozottat, nem volt szükség
arra, hogy ún. adománylevelet is adjon hozzá az uralkodó. A birtokadományozás
érvényességéhez szükséges volt, hogy a megadományozottat beiktassák a birtokba.

Az eladományozható birtokok mennyisége egy idő után elfogyott, ezért új lehetőséget kellett
keresni királyainknak ahhoz, hogy a nemesi rend tagjai közé emelhessék a nekik jószolgálatot
teljesítőket. Erre szolgált a c í m e r e s l e v é l , amelyben
 egyrészt felsorolták a megadományozott érdemeit és azokat az indokokat, melyekért a
kiváltságban részesült,
 másrészt pontosan leírták és lerajzolták a címert, melynek használati jogát kapta a
megadományozott.
A megadományozott ilyenkor armális nemes lesz.
Miután a címereslevél adományozása rendkívül mértékben megkönnyítette a nemesítést, egy
idő után már korlátozni kellett ezt a lehetőséget –
 a XVII. században általánossá vált, hogy polgári jogállású személy nemesítéséhez a
városi tanács és legalább két királyi tanácsos ajánlására volt szükség,
 míg más szabad ember nemesítését a lakhelye szerint illetékes vármegye
közgyűlésének vagy három királyi tanácsosnak kellett ajánlania.
 Jobbágyot is lehetett címereslevéllel nemesíteni, de ahhoz földesurának és a vármegye
közgyűlésének az ajánlása kellett.
Az elnyert címereslevelet a megadományozott lakóhelye szerint illetékes vármegyei
közgyűlésén a kiállítástól számított egy éven belül ki kellett hirdetni. Ha a kihirdetés elmaradt,
akkor a nemesítés érvényét vesztette.

A fi ú s í t á s olyan privilégium, amellyel a király a fiágon magvaszakadt nemes leányát

vagy nemzetségének valamely nőtagját nemesi jogokban részesítette. Ezzel a fiúsított nő egy új
nemesi család alapítójává vált. Valójában ezzel a lehetőséggel a nemesi család ősi és adományos
birtokainak továbbörökítését tették lehetővé.
A fiúsítást mint nemességszerzési módot az Anjouk honosították meg Magyarországon.
Addig ismeretlen jogintézmény volt, mert szemben állt
 egyrészt a nemzetség,
 másrészt a király öröklési jogával.
Első adatunk 1332-ből való, amikor Károly Róbert a Nádasd nemzetség egyetlen életben
maradt nőtagját, Margitot fiúsította. A privilégiumlevél rögzíti, hogy a nemzetség férfitagjai
Károly Róbert mellett tanúsított hűségükért haltak meg. Ezért, hogy a király iránt tanúsított
hűségükért ne veszítsék el ingatlan vagyonukat, az életben maradt kislányt tette meg a nemzetségi
vagyon örökösének.

103
 Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond is élt a fiúsítás lehetőségével, de azt igyekeztek korlátok
közé szorítani. Ez azt jelentette, hogy
 csak az apa kérhette a királytól, hogy leányát vagy családjának nőtagját fiúsítsa,
 akinek a nemzetségben belül előbb negyed-, majd ötödízigleni rokonságon belül már
nem éltek férfiak,
 a vagyon öröklésének biztosítása végett.
Ilyenkor a lányt jogilag hozzák a fiú helyzetébe, s ha nem nemeshez megy férjhez, akkor is
viszi tovább a nemesi címet.
Egyes nemesi családok esetében az adott szabálytól eltértek, ennek ellenére a fiúsítással
történő nemesítés nem vált tömeges méretűvé.

F i ú v á f o g a d á s s a l (adoptatio) az a nem nemes szerzett nemességet, akit fiágon

magszakadás előtt álló nemes királyi engedéllyel fiává fogadott és ezzel a királyi adományból
származó birtokában örökösévé tett.
Mai fogalmaink szerint ez az eljárás lényegét tekintve az örökbefogadásnak felelt meg.
Werbőczy ennek két formáját ismerte:
 amikor egy nemes valakit fiává fogadott;
 amikor egy nemes egy másik nemest testvérévé fogadott. Ezt testvérré fogadásnak
hívjuk, és nem nemességszerzés mód, mivel kizárólag nemest lehetett testvérré
fogadni. A testvérré fogadás ugyanakkor kölcsönös is lehetett.
A fiúvá fogadás feltétele, hogy
 a nemes magszakadás előtt álljon,
 a király engedélyezze és
 a nemesnek ne legyen törvényes fiú utóda.
Amennyiben a fiúvá fogadás után mégis törvényes fiú utód született,
 a fiúvá fogadás személyi hatályát megtartotta, azaz a fiúvá fogadott továbbra is nemes
maradt,
 de vagyoni hatályát elvesztette, azaz a fiúvá fogadó nemzetségének ősi és adományos
birtokát nem örökölhette.

Származékos megszerzési módról akkor beszélünk, amikor a király közvetlenül nem avatkozik be
a nemesi rendi állás megszerzésébe, hanem azt valamilyen családjogi esemény határozza meg.
Ennek két lehetőségét ismerte a rendi jogunk:
 születéssel és
 házasságkötéssel.

S z ü l e t é s s e l jutott nemességhez az, aki törvényes házasságból született. Általános

szabálynak tekinthető, hogy alapvetően az apa rendi jogállása határozza meg a törvényes
gyermek jogállását: nemes ember gyermeke születéssel nemes, polgár jogállású férfi gyermeke
polgár lett.
Ha nem nemes apának nemes anyától született törvényes gyermeke, a főszabálytól eltérően a
gyermek nem az apa jogállását követte, hanem ún. agilis, azaz félnemes lett.
Nemes férfi törvénytelen gyermeke az anya jogállását követi.

104
 H á z a s s á g g a l is lehetett nemességet szerezni, de ez csak a nők számára jelentett
elsőbbséget. Amennyiben nem nemes nő nemes férfihoz ment feleségül, a házasságkötés tényével
szerzett nemesi jogállást. Ezt hívjuk közlött nemességnek.
Közlött nemes jogállású nő nemes férje halála után is megtartotta (és ha a házasság nem az ő
hibájából szűnt meg) nemességét, de csak addig, amíg férje nevét viselte, azaz nem kötött újabb
házasságot. Ha nem nemes férfival lépett új házasságra, közlött nemesi jogállását elvesztette.

4. Teljes jogképességgel csak az u r a l k o d ó (katolikus) és a b e v e tt (református,

evangélikus, unitárius) v a l l á s h o z tartozók rendelkeztek. Bevett vallásnak azokat tartották,
amelyeket a törvény egyenjogúsított a római katolikus vallással, és tagjai számára törvény
biztosította a vallásszabadságot.
Tűrt vallásnak minősült a zsidó és az izmaelita, amelyeknek gyakorlását törvény ugyan nem
tiltotta, de szabadságukat nem is védte. A tűrt vallást követők
 nem viselhettek hivatalokat,
 nem lehettek bérlők, szőlőföldnek tulajdonosai,
 keresztények ellen nem tanúskodhattak.
Tiltott vallások voltak a különböző szekták.

5. Teljes jogképességgel a rendi korszakban csak f é r fi a k rendelkeztek. A nők magánjogi

jogképessége elsődlegesen a vagyonjogi viszonyokban mutatkozott meg. A magyar feudális jog
határozott különbséget tett a férfi és a nő jogképessége között.
Werbőczy megfogalmazása szerint a „férfi nem a méltóbb”. A nők jogképességét eleve
korlátozta, hogy férjhezmenetelükig apai hatalom, házasságkötésüket követően pedig férji
hatalom alatt álltak alatt álltak.
Az apai szerzett vagyonból a leányok egyenlő arányban részesedtek fiútestvéreikkel.
Ugyanakkor a nő nem gyakorolhatott családi jogokat, nem gyakorolhatta az apai hatalmat. Apai
vagy férji hatalom alatt állt, s – az anyát kivéve – nem viselhetett gyámságot. Az anya gyámsága is
csak gyermekei vonatkozásában állhatott fenn.
Amíg férfi volt a családban, a családi okiratokat a férfiak őrizték, a nők csak másolatot
kaphattak, mivel alkalmatlanok a haza fegyverrel való védelmére.
A nők a korlátozásokkal egyidejűleg bizonyos kivételes előnyöket is élvezhettek, amelyek a
férfiakat nem illették meg:
 már 12. életévük betöltésével férjhez mehettek, ezáltal kikerültek az apai hatalom alól
és a házasságkötés tényével teljes korúakká váltak. A házasságkötés a nők számára
„nagykorúsító tényező” volt, s teljeskorúságukat akkor sem vesztették el, ha esetleg 24.
életévük betöltése előtt házasságuk megszűnt;
 házasságkötésükkel, ha nemes emberhez mentek feleségül, nemesekké váltak, ám
fordítva ez nem illette meg a férfiakat;
 nagyobb hatalmaskodás esetén a férfiakra fej- és jószágvesztő büntetést szabtak ki, de
nőket halálbüntetéssel semmilyen körülmények között nem lehetett sújtani.
Női különjogok:
 hitbér:
 részben a germán jogból, részben egyházi jog hatására a nő vételárából fejlődött
ki;
 nagysága a férj vérdíjához igazodott;

105
  Werbőczy szerint egyrészt a törvényesen egybekelt nők vételára, másrészt a nő
szüzességének ára is – teljes hitbért a nő csak az első házasságban kap, második
házasságban már csak felet, harmadikban csak negyedet;
 a férj adta a házasság megkötését követően feleségének, amely a házasság
fennállta alatt a fér tulajdona volt és ő is rendelkezett vele;
 a nő csak férje természetes vagy jogi halála után kapta meg az örökösöktől;
 a hitbérigény a törvényesen megkötött házasság elhálásával keletkezett, ám
peresíthetővé csak a férj halála után vált;
 a nő elveszítette hitbérigényét,
 ha a Szentszék házasságtörésben marasztalta, és a férj nem bocsátott meg
neki,
 ha tudva vérfertőző házasságot kötött,
 ha a neki felajánlott hitbért azért nem fogadta el az örökösöktől, hogy
továbbra is férje birtokában maradhasson,
 ha önként, szerződésben lemondott a hitbérről,
 ha tudatosan károsította az örökösöket;
 két fajtája alakult ki:
 törvényes hitbér és
 szerződéses hitbér;
 a legalapvetőbb különbség a kettő között (jogi szerkezetüket tekintve), hogy a
törvényes hitbér a férj egész vagyonát terhelte. Előbb ugyan a szerzett
vagyonból kellett kiadni, de ha az nem volt elegendő, akkor az ősi birtokból
kellett a hitbérigényt kielégíteni;
 a szerződéses hitbér csak a szerzett vagyont terhelte;
 míg a törvényes hitbér nagyságát a férj rendi állása határozta meg, ill.
befolyásolta a nő házasságainak száma, addig a szerződéses hitvér összegét
szerződésben állapították meg és nem lehetett alacsonyabb a törvényes hitbér
összegénél;
 kialakult az ellenhitbér fogalma is, amikor a vagyonosabb feleség biztosított
hitért férje számára, ez azonban csak szerződéses hitbérként érvényesülhetett.

 Jegyajándék:
 jegyajándék (res paraphernales) alatt értették mindazon ingóságokat, tipikusan
ékszereket, ruházati tárgyakat, amelyeket az eljegyzés alkalmával, ill. a
házasságkötés előtt a vőlegény vagy bárki más a menyasszony számára adott;
 a nő tulajdonát képezte és a rendelkezési jog is őt illette meg – ezt a nő nem
veszíthette el házasságtörés, vérfertőző házasságkötés esetén sem;
 ha a házasság az eljegyzést követően nem jött létre, a vőlegény az általa adott
jegyajándékot csak akkor követelhette vissza, ha a házasságkötésre a nő
hibájából nem került sor;
 a jegyajándék felett a nő szabadon rendelkezhetett, ha nem élt e jogával és
gyermekei sem voltak, akkor a jegyajándék a házasság megszűnését követően a
férjére szállt;
 törvényes öröklés esetén a leányok örökölték édesanyjuk jegyajándékát.

106
 Hozomány:
 a hozomány (allatura) olyan ingó vagy ingatlan vagyon, amelyet a menyasszony
atyja vagy fiútestvérei, de általában a leendő férj kivételével bárki más az a
házasság vagyoni terheinek megkönnyítése céljából;
 a hozomány a házasság fennállta alatt a nő tulajdona, de a férj rendelkezett vele;
 a házasság megszűnésével a hozomány visszajárt a nőnek vagy örököseinek;
 ha a hozományba kapott vagyont a házastársak a házasság fennállta alatt
felélték, a házasság alatt szerzett vagyonbók kellett a nőnek vagy örököseinek
visszaadni;
 ősi vagyonból csak akkor kellett visszaadni, ha bizonyíthatóan az ősi vagyonba
ruházták be;
 ha nem volt szerzett vagyon és a beruházás sem volt bizonyítható, a hozományt
elfogyasztottnak nyilvánították – ebben az esetben nem kellett kiadni;
 a nőnek visszatartási joga volt férjének birtokain a hozományt illetően -
 nem volt köteles az örökösöknek elhunyt férjének birtokait mindaddig
átadni, amíg ők a hozományát ki nem fizették;
 ha nem volt elég pénz az özvegy nő kielégítésére, a férj birtokainak egy részét a
hozomány biztosítására zálogba adták;
 a hozományt a férj hagyatékából első helyen kellett kiadni az özvegyen maradt
nőnek, minden más hitelezőt megelőzve: ez a szabály a fiscust is kötelezte, ha
örökölt;
 a hozományra való igény a jobbágyoknál is fennállt, melyet részben a szokásjog,
részben kúriai döntések, majd pedig az 1840:8. tc. határozott meg.

 Leánynegyed (quarta puellaris):

 jogintézménye igen korán megjelent jogrendszerünkben;
 legelső törvényi említése éppen az 1222-ben kiadott Aranybullában történik,
amelynek 4. cikke kimondja „ha valamely nemes ember fiúmagzat nélkül hal
meg, birtokának negyed részét leánya kapja; a többivel azt művelje, ami neki
tetszik”;
 az apai ősi birtokból kellett kiadni és a leányokat együttesen illette;
 pontos szabályozása csak a későbbi századokban alakult ki, amikor kimondták,
hogy a leánynegyedet az apa halálakor az örökösöknek, a birtok közbecsűjében
kellett kiadni a leányok számára;
 természetben csak akkor volt kiadható, ha a leány apjának vagy fiútestvéreinek
hozzájárulásával nem nemeshez vagy birtoktalan nemeshez ment feleségül.

 Hajadoni jog (ius capillare):

 az apátlan, árva leánynak az a joga, hogy az atyai vagyon fiúörököseitől
rangjának megfelelő lakást, ellátást, ill. férjhezmenetelére esetére hozományt,
kiházasítást igényelhet;
 elnevezése onnan származik, hogy a még férjhez nem ment lányok nem fedték
be a fejüket kendővel, vagy más fejfedő alkalmatossággal;

107
  ha az alap után a fiútestvér örökölte az apai vagyont, a leányoknak eredetileg
csak az apai ház használata és a leánynegyednek megfelelő birtokrész
haszonélvezete járt;
 későbbi jogunk férjhezmenetelükig a leányok számára az apai birtok egészét
haszonélvezetben hagyta;
 az oldalági örökösök is kötelesek voltak a lányoknak férjhezmenetelükig az atyai
vagyon egészét meghagyni hajadoni jog címén;
 egyedül az elhalt fiai vehették mindjárt igénybe a birtokot az apa halála után, és
nővéreiknek csak ellátással és kiházasítással tartoztak;
 a rangjuknak megfelelő ellátás a leányokat minden körülmények közt megillette;
 a kiházasítás az apa ingó vagyonában való részesítést jelentett;
 ha a leány az atya halála után egyenlő részt kapott az ingókból, akkor nem
követelhette a kiházasítást;
 ha az apa vagy a fivérek már kiházasították, akkor az ingókon történő osztály
során ezt beszámították a lány osztályrészébe;
 a hajadoni jog csak a fiágat illető vagyont, azaz az ősi és az apai szerzett vagyon
terhelte, ezzel szemben a leánynegyed csak az ősi vagyont;
 a fivérek kötelesek voltak a leányok kiházasítására egyenlő részt adni, az apa
legalábbis szerzett vagyona terhére akár többet is, akár kevesebbet is adhatott.

 Özvegyi jog (ius viduale):

 az özvegyasszony a primitív jogrendszerekben nem több, mint egy, a család
számára megőrzendő vagyontárgy;
 ilyen vagyontárgyi minőségében az özvegyasszony az elhunyt férj
hagyatékához tartozott;
 amíg az özvegy férje nevét viselte,
 addig az elhunyt férj házában maradhatott,
 rangjának megfelelő ellátást kellett kapnia,
 ill. ha újból férjhez ment, kiházasítást követelhetett;
 ha az örökösök az elhunyt férj birtokaiba akartak jutni, az özvegyet
megegyezéssel ki kellett elégíteni, vagy a békés megegyezés hiányában bírói
ítélettel az elhunyt férj vagyonának megfelelő részére lehetett korlátozni az
özvegy jogát -
 ez a megfelelő rész Werbőczy korára a hitbér közbecsű értékének
megfelelő nagyságú birtokot jelentett;
 a nem főrangú, legfeljebb közepes vagyoni helyzetű nemesasszonyok
ténylegesen nem voltak kitehetők a férj birtokából, legalábbis az első
házasságukban nem;
 ha az özvegyi jog címén férje birtokát vagy annak egy részét használó özvegyet
a birtokból erőszakkal kivetették, az özvegy perrel visszahelyeztethette magát a
birtokba;
 az özvegy nőnek a haszonélvezetében lévő birtokot a jó gazda gondosságával
kellett kezelnie;
 a birtokot nem terhelhette meg;

108
 ha szándékosan vagy gondatlanul károkat okozott, ezeket köteles volt az
örökösöknek megtéríteni;
 a vis maiorért nem felelt;
 ha szükséges és hasznos beruházásokat eszközölt, ezek költségeit
visszakövetelhette;
 a férj birtokára vonatkozó okleveleket az örökösöknek tartozott kiadni,
különben férje jószágaiból kiűzhetővé vált, elveszítette özvegyi jogát;
 az özvegyi jog elenyészett
 ha a férj halála után kiderült, hogy házasságtörést követett el, s ebben a
Szentszék elmarasztalta,
 ha tudva vérfertőző házasságot követett el,
 ha önként lemondott özvegyi jogáról;
 az özvegyi jog nem volt korlátozható, ha kiskorú gyerekei voltak az elhunyt
férjtől, mert ők még nem kezelhették a birtokot.

109
18. Tétel
Cselekvőképesség a rendi magánjogban

A c s e l e k v ő k é p e s s é g az embernek azon képessége, hogy saját cselekedeteivel

magának vagy másnak jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat.
A cselekvőképesség alapja az ember értelmi képessége, azaz cselekményei
jogkövetkezményeinek belátására való képesség. Ennek foka szerint megkülönböztetünk
 cselekvőképes,
 korlátozottan cselekvőképes és
 cselekvőképtelen embereket.
A cselekvőképességet befolyásoló tényezők:
 életkor,
 nem,
 elmeállapot,
 rendi állás és
 becsület.

Életkor:

Az életkornak a cselekvőképesség szempontjából különös jelentősége volt. A kor vélekedése

az életkorról egyebekben azt is tükrözi, mikortól tekinti a társadalom és a jog felnőttnek, tehát
cselekményei jogkövetkezményeinek belátására képesnek tagját.

Életkor az Árpád-korban:
 csak általánosságban beszélnek az oklevelek a korról: pl.
 etate minores - kiskorú,
 in etate tenera - gyermekkor,
 pupillaria etas - hajadoni kor;
 a régi magyar jog két kort különböztet meg:
 cselekvőképtelen kor
 cselekvőképes, vagyis törvényes kor -
 férfiak: 14,
 lányok: 12.

Életkor a rendi magánjogban:

 emberkorúak, vagyis teljes jogúak (aetatis perfecta) -
 férfiak 24,
 nők 16;
 növedékkorúak, vagyis törvényes korúak (aetatis imperfecta) -
 fiúknál 14,
 lányoknál 12;

110
  a XV. század folyamán a két kor jogi értelemben egyesült, a fiúk és a lányok esetében
egyaránt a 12. életévnél határozták meg a törvényes kort.

Rendi jogunk különbséget tett teljes és nem teljes korúak között. A teljes kort ma
nagykorúságnak nevezzük. A teljes kor a férfiak esetében 24. életévük betöltésével következett be,
nőknél a 16. életévük elérésével, ill. már 12. életévük után is teljes korúakká válhattak, ha
házasságot kötöttek.
Mindkét nembeli kiskorúak 12. életévük betöltéséig serdületlenek (impuberes), 12. és 24/16
életévük között serdültek (puberes), azaz törvényes korúak.

Aserdületlenek
 teljesen cselekvőképtelenek, ezért apai vagy apjuk halála után gyámi hatalom alatt
álltak;
 perképtelen és nem perelhető - ha valaki serdületlent perbe hívott, a serdületlen
vérdíjának megfizetésével büntették.

A s e r d ü l t e k (vagy törvényes korúak)

 korlátozottan cselekvőképesek, azaz bizonyos joghatályos cselekményeket végezhettek;
 a törvényes korúak életkoruk előrehaladtával egyre több jogot gyakorolhattak;
 12 évesen már perjogi cselekvőképességgel rendelkezik, vagyis ő maga perelhet és ő is
perelhető;
 12 éves lány törvényes képviselőjének hozzájárulásával már férjhez mehet;
 14 éves fiú ajándékot fogadhat el, de ingyenes juttatást csak törvényes képviselőjének
hozzájárulásával tehetett, vagyis egyoldalú és előnyökkel járó szerződést köthet;
 16 éves már kölcsönt vehet fel és ezért zálogba adhatja birtokát, vagyis
kötelezettségeket tartalmazó szerződéseket is köthet;
 18 éves fiú örökbevallásokat tehet, vagyis rendelkezhet ingatlanvagyonának egy
részéről is - ebben a vonatkozásban visszavonási jogot adott a törvényes korú számára
a jogrend, mely két irányban érvényesül -
 egyrészt a törvényes korúak meghatározott feltételek mellett saját jogi tényeiket
ezzel érvényteleníthették,
 másrészt az árvák gyámjuknak az ő nevükben létesített jogügyletei ellen vagy az
apai hatalom alatt állók apjuk ellenében élhettek ezzel a joggal.

Ateljes korúak
 teljes cselekvőképességgel rendelkeznek,
 de az apai hatalom alól nem szabadultak fel;
 az apai hatalom csak akkor szűnt meg apa és teljes korú fia között, ha közöttük a
vagyon megosztása történt.

A joggyakorlat szempontjából nagy jelentősége volt az életkor megállapításának. Az

anyakönyvvezetés a középkorban ismeretlen volt, csak a XV-XVI. század fordulóján Itáliában
alakult ki az a gyakorlat, hogy a megkeresztelt gyermekek nevét és az elhalálozottakét az illetékes
plébános feljegyezte.

111
 Az egyházi anyakönyvvezetés a Német-római Birodalomban a reformáció után vált
gyakorlattá, Magyarországon pedig a XVII. században terjedt el.
Az életkor megállapítására az anyakönyvvezetés hiánya miatt egy külön eljárást kellett
lefolytatni, amire rendszerint jogvita esetén került sor. Ha valamelyik fél kétségét fejezte ki a
gyermek perbeli képességét illetően, a bíró életkort megállapító eljárást (revisio aetatis) rendelt el.
A gyermeket bíróság elé állították, és a bíró az esküdtekkel megszemléléssel kísérelte meg az
életkort megállapítani, vagy az illetékes hiteles helyet bízta meg az eljárás lefolytatására. Ebben az
esetben a hiteles hely két tagja a gyermek lakóhelyén tudakozódott a rokonoktól, szomszédoktól,
ismerősöktől a születés időpontjáról vagy ezek megszemléléssel állapították meg a gyermek korát.
Az eljárásról és a döntésről kiállított kormegállapító okiratot időlátott leveleknek (litterae
revisionales aetatis) nevezzük.

Elmeállapot:

Az elmebetegeket teljesen cselekvőképtelennek tekintették, azaz törvényes képviselőjük

jóváhagyása nélkül joghatályosan semmit sem tehettek.

Nem:

Nem tekintetében a férfiak teljes cselekvőképességgel rendelkeztek.

A nők azonban csak korlátozott cselekvőképességgel bírtak, amennyiben
 gyámi tisztséget nem tölthettek be (kivéve az anya saját gyermekeinek
vonatkozásában);
 ha van férfi a családban, a családi okiratokat ők őrzik, a nők csak másolatra tarthatnak
igényt;
 saját vagyonukat apjuk, ill. férjük kezeli;

Rendi állás:

A nemesek rendelkeznek teljes cselekvőképességgel, míg a polgárok és jobbágyok csak

korlátozottal.

Becstelenség (infamia):

A személyek - középkori jogunk szerint - vagy jóhírűek, vagy gyalázatosak. Az infamia

valami alávaló tett, tehát a törvény megsértésének jogkövetkezménye volt. Az elkövetett
bűncselekmény nyomán kiszabott büntetés a személyt jó hírétől és nevétől megfosztotta.
Az infamia visszahatott az ember cselekvőképességére. Werbőczy szerint esetei
 a vértagadás,
 hűtlen gyámság,
 okirat-hamisítás,
 hamis eskü.
Az infámiában marasztalt személyt
 minden társaságból kizárták,
 nem viselhetett gyámi tisztséget, közhivatalt,

112
 törvényszék előtt sem vádló sem tanú nem lehetett,
 pert nem indíthatott,
 birtokait, összes fekvő jószágainak tulajdonjogát veszti.

113
19. Tétel
A dolgok osztályozása. Tulajdon és birtok a rendi magánjogban

A dolog egyértelmű meghatározását a magyar rendi magánjogban nem találhatjuk meg. A

materiális értelemben vett testi tárgyaktól, a dolgoktól (res) megkülönböztethetjük az immateriális
értelemben vett testetlen tárgyakat, azaz a jogokat.
Dolog jogi értelemben minden testi tárgy, amely jogviszonynak önálló alanya lehet.
A római joghoz hasonlóan itt is számít a fődolog-mellékdolog szempont. A mellékdolog osztja
a fődolog jogi sorsát.

Forgalomképes és forgalmon kívüli dolgok:

A szokásjog, a törvény, ill. a királyi kiváltságlevelek egyes jószágokat kivettek azon dolgok
köréből, amelyek jogügyletek tárgyai, vagyis f o r g a l o m k é p e s e k lehettek.
F o r g a l m o n k í v ü l i d o l g o k n a k tekintették a kánonjogi szabályok értelmében az
ún. szentelt, azaz az egyház használatára rendelt dolgokat:
 templomok,
 kápolnák,
 szertartási kellékek stb.
E körbe tartoztak az egyház számára rendelt javak is. E vonatkozásban érvényesült
Magyarországon is a holtkézi jog intézménye, amely azt jelentette, hogy ha egy dolog egyszer az
egyház tulajdonába került, onnan nem kerülhetett ki, még hűtlenség esetében sem.
Forgalmon kívüli dolgoknak minősültek az ún. kincstári javak, amelyeket a király és az
udvartartása számára rendeltek.
Forgalmon kívüli dolognak minősültek továbbá a vármegyékben a közösség javára rendelt
vármegyeház, szabad királyi városokban a városi fundus. Maga a szabad királyi város is
forgalomképtelen dolog volt, azonban zálogba adása lehetséges volt. Az ingatlanok egy része sem
volt forgalomképes (vagy csak korlátozottan).

Ingók és ingatlanok:

I n g ó d o l o g n a k minősült az a tárgy, amely mozog, vagy állagsérelem nélkül

elmozdítható, a Hármaskönyv értelmében
 a zálogba adott ingatlan,
 a legalább 50 lóból álló ménes,
 a könyvtár,
 ősi pénz, amely azt az összeget jelentette, amely ősi birtok eladásából származott.
Általános fogalom szerint i n g a t l a n az a dolog, mely állagsérelem nélkül nem
mozdítható el, pl.
 a gazdálkodás alapjául szolgáló földterület,
 a rajta épült épület,

114
  a XVIII. századtól minden olyan vagyontárgy, amely az ingatlanhoz tartozott és annak
rendes megműveléséhez szükséges volt (gazdasági eszközök, a föld megműveléséhez
szükséges állatállomány).
Társadalmi szempontból jelentős dolgok is ingatlannak minősültek, pl.
 ház,
 levéltár,
 fegyverek,
 díszruha,
 hintó.

Lehet a dolog vegyes is, pl. ingatlan lehet egy birtoktest, de ha azt zálogba adják, akkor már
ingónak számít.

További csoportosítások:

Rendi jelleg szerint

 nemesi,
 nem nemesi.
1844-ig nemesi birtokot csak nemes szerezhetett.

Eredete szerint megkülönböztethetjük

 az ősi vagyont és
 a szerzett vagyont

Birtok:

A b i r t o k (possessio) egy jogilag védett tényleges állapot valamilyen vagyontárgy felett. A

magyar jogban nem alakult ki éles különbség a birtok és a tulajdon között, mivel nálunk minden
föld tulajdonosa a Szent Korona, ezért nem is számít. Sőt a korabeli jog elsődlegesen a birtokost
védte, a birtokban ülő fokozott jogvédelemben részesült.

B i r t o k o s n a k nevezzük azt, aki valamely fekvő jószágot részben jövedelmének

beszedésére, részben a jobbágyi szolgáltatások teljesítésére nyilván, valóságos és békés uralmában
tart.

A magyar jogrendszerben a birtok, a possessio kifejezést kért értelemben használták:

 „a birtok valamely ingó vagy ingatlan dolog uralma, használata és kormányzása”;
 „a ius possessionarium alatt általában a várakat, kastélyokat, erdősségeket, városokat,
mezővárosokat, falukat, birtokrészeket, földeket, réteket, erdőket és pusztákat kell
érteni”.

A birtokost meghatározott jogok illették. A birtokost megillető jogosultságok közül a magyar

magánjog a birtokost védte, akinek jogában állt a támadót, aki őt a birtokából ki akarta vetni,
erőszakkal is elűzni. Érvényesül a vim vi repellere elv.

115
 Ha a jogtalan támadó a birtokos kivetette birtokából, a kivetés időpontjától számított egy éven
belül a birtokos erővel is visszaszerezhette azt.
A birtokláshoz különböző előnyök kapcsolódtak, amelyek közül az egyik legfontosabb volt,
hogy a birtokosnak nem kellett igazolnia birtoklásának jogcímét. A vélelem amellett szólt, hogy a
birtokos jogosan tartja kezében a birtokot.
Nem terhelte a birtokban levőt a bizonyítási kötelezettség. A bizonyítási teher mindig arra
hárult, aki kívülálló volt, aki be akart jutni a birtokba. Ennek kellett az erősebb jogot bizonyítania.
Nem volt különösebb jelentősége annak, hogy jóhiszemű vagy rosszhiszemű-e a birtokos. De
bizonyos korlátozott következmények mégis kapcsolódtak a hiszemhez:
 a jóhiszemű birtokosnak joga volt a dolog gyümölcsére. Ezt tőle a tulajdonos sem
perelhette vissza.
 Az elévülés idejének letelte után, a birtokban ülő akár rosszhiszemű birtokos is
megszerezte az elbirtoklás előnyeit.
Werbőczy szerint a magyar jogban két esetben volt jelentősége a rosszhiszeműségnek –
 rosszhiszeműnek minősült a birtokos, aki nem akarta elfogadni a szerződéses vagy
törvényes zálogjoggal biztosított tartozás teljesítését azért, hogy a zálogbirtokot
továbbra is a kezében tarthassa, élvezze annak gyümölcseit;
 rosszhiszemű volt továbbá az az özvegy, aki megtagadta a hitbér elfogadását, hogy
továbbra is élvezze férje birtokát.
Az ilyen rosszhiszemű birtokosok nemcsak a birtokot, de követelésüket is elveszítették.
Ezenkívül rosszhiszeműnek minősültek azok a birtokosok is, akik maguknak jogtalanul kincstári
javadalmakat foglaltak el. Ez a rosszhiszemű magatartás 100 év elteltével örököseiknek már nem
ártott.

A birtokost megilleti
 a használat,
 a haszonélvezet,
 a jobbágyszolgálat és
 a birtokvédelem.

Birtokszerzési módok:
Eredeti szerzésmódok:
 foglalás:
 csak uratlan dolog megszerzése, melyet vadászat, halászat és madarászat útján
lehetett foganatosítani;
 egyesülés:
 ha ingó dolog ingatlannal egyesült, akkor a dolog az ingatlan tulajdonosáé lett;
 ha több tulajdonos ingó dolgai egyesültek és szét nem választhatók, akkor
 ha az ingó dolgok egyneműek, az egyesülés arányában szerezték meg a
tulajdonjogot,
 ha különneműek, a jelentősebb értékű dolog magához vonta a csekélyebb
értékű dolog tulajdonjogát;
 kincslelet:
 szabályozására az 1795. évi tervezetben tettek először kísérletet;

116
  a kincs olyan értékes és rejtett ingó dolog, melynek tulajdonosa régiségénél
fogva nem állapítható meg.
 termelés, tenyésztés;
 növekmény;
 feldolgozás:
 a jobbágy földesurának szerez.

Származékos szerzésmód:
 á t a d á s (traditio):
 5 konjunktív feltétele van:
 jogelőd jogosultsága (szavatos);
 szabad rendelkezés a vagyontárgy felett;
 felek közötti megegyezés;
 törvényes jogcím;
 tényleges birtokátszállás;
 ö r ö k l é s (egyetemes):
 az örökös tulajdonjogot szerzett mindazon dolgok felett, melyek az örökhagyó
halálának pillanatában az örökhagyó tulajdonában voltak és az örökséghez
tartoztak;
 hagyomány:
 tulajdonjogot szerez, ha a hagyomány tárgya az örökhagyó tulajdonában volt a
halál bekövetkezésekor.

Tulajdon:

A t u l a j d o n (proprium) egy dolog felett fennálló jogi hatalom.

A tulajdon már a római jogban sem jelentett korlátlan hatalmat a dolog tulajdonosának, mivel
a tulajdon részelemei nem feltétlenül egy kézben összpontosultak. Ez a megállapítás még inkább
igaz a rendi tulajdonviszonyokra.
A tulajdon tartalmi elemei, mint
 a birtoklás,
 használat és
 hasznok szedésének joga, valamint
 élők között és halál esetére szóló rendelkezési jog
elvált egymástól és különböző személyek jogában állt ezek gyakorlása.
Ez a gyakorlat következett egyrészt a nemzetségi szállásbirtok rendszeréből, másrészt
királyaink birtokadományozó gyakorlatából.
Így a tulajdon csak az ingókon és a szerzeményi vagyonon lehetett teljes, az ősi javakon és az
adományos ingatlanokon azonban csak korlátozott. Ami a tulajdonjogot korlátozta:
 ősiség,
 megváltási jog,
 a Szent Korona háramlási joga.

117
20. Tétel
Ősi és szerzett vagyon. Az osztály a rendi magánjogban

Ősi vagyon:

Ő s i n e k nevezzük azt az elidegeníthetetlen, megterhelhetetlen, kötött birtokot, amely

legalább egyszer törvényes öröklés révén apáról fiúra szállt vagy osztályra bocsátották.
A kötött itt azt jelenti, hogy a mindenkori birtokos csak átmenetileg birtokolja a földet, s a
birtokot meg kell őrizni a következő generáció számára – azaz a mindenkori birtokos nem valódi
tulajdonos, csak birtokos, használó.
Az ősi vagyon nyomai a honfoglalás korára nyúlnak vissza. Az Aranybulla 4. cikkelye szerint
a nemes vagyonáról, miután a leánynegyedet kiadta, szabadon rendelkezhetett. A szokásjogi
gyakorlatot ez azonban letörni nem tudta, továbbra sem volt szabad végrendelkezésre lehetőség.
Nagy Lajos az 1351:11. tc.-vel biztosította az ősiséget. Eszerint az ősi birtok nem kerülhet ki a
nemzetség kezéből, közös birtoklása azonban lehetséges. Ennek két fajtája van:
 fiúi osztatlanság: egy apa hatalma alatt a család összes tagja vagyonközösségben él;
 testvéri osztatlanság: az apa már meghalt, de a fiúk továbbra is vagyonközösségben
élnek;
 a legidősebb fiú lett a család feje és a közös vagyon kezelője – ő még kevésbé
rendelkezett szabadon az ősi vagyonnal, mint az apa, aki az ősi vagyont
számadási kötelezettség nélkül kezelte;
 az osztatlanul élő testvéreknek magánvagyonuk is lehetett a közös tulajdonban
lévő vagyon mellett – erről a különvagyonról csak addig rendelkezhettek
szabadon, amíg meg nem osztoztak a közösön -
 a családi vagyon felosztása alkalmával az egyes testvérek magán
különvagyonát is beolvasztották a közösbe;
 ha valamelyik testvér nagyobb magánbirtok szerzése előtt állt és ebből
nem akart osztozkodni közösségben élő testvéreivel, el kellett válnia
tőlük oly formán, hogy lemondott a közös vagyonban reá eső részről –
ebben az esetben a magánvagyonrész nem került be a közösbe;
 a magánvagyon leszűkült, később már csak arra az egyéni magánvagyonra
vonatkozott, amely az ősi birtok gyümölcséből származott –
 ez közös tulajdoni viszony, még az ősi vagyon vonatkozásában sem ment
túl a testvéreken, mert csak a testvérek tarthatnak igényt egymás
magánvagyonára (1723:47. tc.);
 a közös vagyon haszna közös volt, így a közös vagyont ért kárt is közösen kellett
viselni;
 ha a közös vagyont veszteség fenyegette, az osztatlanság többi tagját, szükség
esetén ismételt figyelmeztetés után bíróilag kellett meginteni, hogy a közös
jószágot fenyegető kárt közös teherviseléssel hárítsák el;
 ha a bírói megintés sem segített, perrel lehetett kikényszeríteni a bírói
megintés elhárításához szükséges anyagiak biztosítását;

118
  ha kár érte a vagyont, a tagok részük arányában viselték a terheket;
 az önhibából eredő kártért egyedül az elkövető volt felelős;
 az osztatlan osztályos a közös vagyon felosztása előtt is megterhelhette saját
osztályrészét, a többiekét azonban csak akkor, ha azok hozzájárultak és csak a
közös vagyon hasznára, azaz kizárólag a hasznos beruházások céljára szolgált.

Az ősi vagyonban nemcsak az első szerző, hanem az összes utód joga megtestesült. Éppen
ezért az ősi birtokot kézen tartó természetes személy sajátos tulajdonos, hiszen rendelkezési joga
az ősi birtokon rendkívül korlátozott:
 el nem idegeníthette, csak abban az esetben, ha az öröklésre jogosultak, az ún.
osztályos atyafiak ehhez hozzájárultak;
 nemcsak örökjogon nem idegeníthette el, hanem időlegesen sem, azaz zálogba sem
adhatta az osztályos atyafiak előzetes hozzájárulása nélkül.
E szigorú szabályok alól csak két kivételt ismertek:
 a végszükség esetét, amikor halálos ítélettől vagy hadifogságból az apa csak úgy
szabadulhatott, ha ősi birtokát áruba bocsátották, s a megváltáshoz szükséges pénzt
csak így tudták megszerezni hozzá;
 ha az ősi birtok értékének növelése céljából a birtok egy részét azért idegenítették el, hogy
az ezért kapott pénzt a maradék ősi birtokba fektessék be, így annak értékét jelentős
mértében megnöveljék.

Szerzett birtok:

S z e r z e tt birtoknak tekintették azt a jószágot, melyet a tulajdonos saját maga vásárolt,

adományba kapott vagy elbirtokolt.
Szerzett birtok felett tulajdonosa szabadon rendelkezhetett élők között és halál esetére
egyaránt. Ha valaki életében nem rendelkezett, a szerzemény utódaira szállt, s ezzel a szerzett
birtok ősivé alakult át. Az apa végrendeleti úton gyermekeit csak azok rendkívül súlyos
visszaélése esetén zárhatta ki az öröklésből.
Nem lehetett szerzeménynek tekinteni azt a birtokot, amelyet ősi birtok eladásából eredő
pénzen vásároltak. Az így vásárolt birtok ősi birtoknak számított, függetlenül attól, hogy
formailag új szerzemény volt.

Az adománybirtok származhatott
 a királytól,
 a nádortól és lehetett
 magánadomány is.
Az adománybirtokban benne rejlett a király, a Szent Korona joga is. Az adománylevél egyik
nélkülözhetetlen záradéka meghatározta, hogy az adománybirtokot kik örökölhették. Az
adománylevélben meghatározott örökösök hiányában az adománybirtok visszaszállt a koronára.
Tipikusan csak a fiúk számára adományozták királyaink a birtokot. Ha a fiág kihalt, a birtok
visszaszállt a koronára, hiába voltak nőági rokonok. A király abba nem szólt bele, hogy a fiúk
életében a leányok is örökölhessenek.
Az első szerzőnek jogában állt az adománybirtok öröklésében leányait is részesíteni. Ezzel a
kiterjesztő joggal kizárólag végrendeletben élhetett, s ez a jog csak addig élt, ameddig voltak fiági

119
örökösök. A király csak azt határozta meg, hogy milyen esetekben száll vissza a koronára az
adománybirtok.

A jószágok értéke:
A vagyontárgyak fontossága miatt minden dolognak valamilyen értéket tulajdonítottak,
melyet Werbőczy a dolgok becsűjének nevezett. Rendi jogunk a dolog értékének három fajtáját
ismerte:
a) közbecsű,
b) örökbecsű és
c) igazbecsű.

A k ö z b e c s ű (aestimatio communis) az ingóknak és ingatlanoknak a bírói gyakorlatban,

a XVI. század elejére kialakult állandó értéke volt. A közbecsű érték megmerevedését jól mutatja,
hogy Werbőczy közzétett egy közbecsű értéktáblázatot a Tripartitumban.
A bírói gyakorlat szerint, ha ismerték a szóban forgó vagyontárgy évi hozadékát, akkor ennek
tízszeresét tartották a dolog közbecsű értékének. Később már nem állapították meg az évi
hozadékot, hanem a táblázatokban foglalt közbecsű értékeket alkalmazták.
A Hármaskönyvben megtalálható közbecsű tábla értelmében egy lakott, megművelt
jobbágytelek közbecsű értéke 1 márka (4 aranyforint), az elhagyott, dezerta jobbágytelek közbecsű
értéke 1 aranyforint volt.
Bíróságaink leggyakrabban ezt a közbecsű értéket alkalmazták
 a bírságok,
 perköltségek,
 az adósság meghatározásakor.
A közbecsű értékének megfelelően foglalták le és adták zálogba az elmarasztalt vagyonát. Fej-
vagy jószágvesztő ítélet esetében a lefoglalt családi jószágok közbecsű értéken voltak
visszaválthatók. Közbecsű értékben adták ki a leányoknak a leánynegyedet, az özvegyeknek a
hitbért.
A XVI. századtól kezdve a közbecsű érték a nagyarányú infláció következtében egyre
távolodott a szóban forgó vagyontárgy valódi értékétől.

Az ö r ö k b e c s ű értéket (aestimatio perennalis) csak az ingatlanoknál alkalmazták. Értéke

pontosan tízszerese volt a közbecsűnek. Csak kivételesen, büntetőszankcióként ítélték meg. Egy
kivétel volt, ha a szerződő felek kölcsönösen örökbecsűben állapodtak meg.
Büntetőszankció jelleg érvényesült és ezért örökbecsűben marasztalták azt, aki
hatalmaskodva szerzett magának birtokot házára, jószágra vagy egyházi birtokra. Örökbecsűben
marasztalták azt is, aki mást el nem követett hűtlenséggel vádolt, s ezen a címen akarta magának
megszerezni a bevádolt birtokát.

Az i g a z b e c s ű r ő l (aestimatio condogna), azaz a méltányos értékről már Werbőczy is

beszélt, mely a gyakorlatban nem volt más, mint a piaci ár. A XVIII. század gyakorlatában a
közbecsű érték szerencsére lassanként jelentőségét veszítette. A bírói gyakorlat helyette
következetesebben az igazbecsűt alkalmazta ítéleteiben.

120
 Osztály:

Az o s z t á l y a közös vagyon megosztását jelenti. Ez történhet békés megegyezés vagy

királyi, nagybírói parancs alapján. A közös vagyon felosztását kikényszeríthette az atya, de
kikényszeríthették a fiúk is. Természetes módon az apa halálával került rá sor.

Az atya osztályra kényszeríthette fiait,

a) ha a fiú kezet emelt apjára;
b) ha olyan bűncselekmény elkövetésével vádolta a fiú a szüleit, amely nem vonatkozott a
királyra, az országra (e körbe tartozott a hűtlenség kivételével minden bűncselekmény);
c) ha a fiú hadifogságba esett atyjukat nem igyekezett kiváltani;
d) ha a fiú a szülei élete ellen leselkedett;
e) ha a fiú gonosz cimborák társaságában pazarló életet folytatott.
Ezekben az esetekben sem zárhatta ki az apa az ősi vagyonából a fiát, csupán arról volt szó,
hogy az ősi vagyont fel kellett osztani és a fiúnak ki kellett adni az őt megillető részt.

A fiúk kényszeríthették osztályra apjukat,

a) ha az atya az ősi vagyont pazarolta, el akarta idegeníteni;
b) ha elhanyagolta az apa a birtokát;
c) ha kegyetlenül vagy ok nélkül gyakorolta fenyítő jogát;
d) ha bűntett elkövetésére akarta kényszeríteni fiát;
e) ha teljes korú fiát házasságkötésében megakadályozta.

Az osztály alkalmából az ingókat és az ingatlanokat leltárba foglalták, melybe csak a közös

vagyon került. A család tagjait esküre is lehetett kötelezni, hogy a közös vagyonból nem titkoltak
el semmit.
Az ingókat, így a zálogbirtokot is a férfiak és nők között, egyenlő részben osztották meg. A
fegyvereket és hadifelszerelést azonban a fiúk már az osztály előtt kivették a maguk részére.
Az ingónak számító családi oklevelet nem osztották szét. Ez közös marad, a legidősebb
fiútestvér őrizte, aki szükség esetén köteles volt kiadni az oklevelet annak a testvérnek, akinek
perben erre éppen szükség volt. Nők csak az oklevelek másolatára tarthattak igényt.
Az ingatlanokból általános szabályként csak a férfiak részesültek. Egy kivétel volt, ha az első
szerző leányaira is kiterjesztette az öröklés jogát, akkor a lányok is részesültek az ingatlanból.
Ezeket az ingatlanokat annyi részre osztották, ahány osztályos volt, és minden egyes résznek
lehetőleg egyenlő mennyiségűnek és minőségűnek kellett lennie. Az osztályrészeket ezután
kisorsolták. Ritkábban azt a gyakorlatot követték, hogy
 valamelyik osztályost bízták meg az egyes osztályrészek kialakításával,
 a többiek választottak először,
 és az marad meg a felosztónak, amely részre a többiek nem tartottak igényt.

Különös helyet kapott az ingatlan felosztásánál a családi ház. A szokásjog értelmében az atyai
ház tartozékával együtt a legkisebb fiút illette. Úgy azonban, hogy testvérei a közös vagyonból új
házakat építhessenek és a közös területből házépítésre megfelelő földet kapjanak. Werbőczy
Hármaskönyve szerint erre a célra jobbágyokat ki lehetett becsültetni telkükből azért, hogy ott
nemesi kúriát építsenek azok az osztályosok, akiknek nem volt háza.

121
 A legkisebb fiú ezen előjogát az magyarázza, hogy ő maradt legtovább a szülői házban, neki
kellett gondoskodnia szüleiről. Ha az atyai ház olyan értékű volt, hogy a közös vagyonból a
testvéreknek nem építettek megfelelő új házakat, akkor az apai házat felbecsültették, és ennek
értékét a legfiatalabb osztályrészébe beszámították.
Az özvegy anya is részesült az ingó vagyonból, az ingatlanokból azonban nem. Az ingókból
az özvegy egy gyermekrészt kapott, ha éltek gyermekek. Ezen kívül az özvegyet megillette
 az elhunyt férj hintaja,
 annak kocsilovai,
 ünneplő ruhája és
 jegygyűrűje.
A pecsétgyűrűket a fiúk örökölték.

Az osztály jogkövetkezménye volt, hogy

 az osztályon, törvényes öröklésen átment birtok ősi birtokká vált;
 így az osztályosok kölcsönös öröklési jogot szereztek egymás örökrészére úgy, hogy ha
valamelyiknek az ága kihalt a többi testvére ágai örökölték az osztályrészt;
 az osztályrész az osztályosok között elbirtokolhatatlan volt;
 az osztályosok egymás iránt szavatossággal tartoztak. Kötelesek voltak együttesen
védeni azt a testvért, akivel szemben pert indítottak a közös vagyonból eredő
osztályrészre vonatkozóan. Az osztályos atyafiaknak kötelessége volt, hogy alperesi
pozícióban perbe szálljanak, s megvédjék osztályos atyafiúkat;
 a szabályosan végrehajtott osztály egy év letelte után már csak per útján volt
megváltoztatható.

Az osztálynál elkövetett hibák orvoslására két lehetőség alakult ki:

a) osztályigazítás és
b) új osztály.

O s z t á l y i g a z í t á s t kérhetett az, akit az osztálynál mellékes, kisebb jelentőségű

dologban megrövidítettek vagy az osztály során kapott jószágának egy részét önhibáján kívül
perben elvesztette. Ilyen volt, ha hibát követtek el a telek mennyisége és minősége, vagy a
jobbágyok száma körül.
Az osztályigazítás úgy történt, hogy akik az osztályosok közül többet kaptak, a károsult
számára átadtak osztályrészükből, hogy megközelítőleg azonos értékű osztályrészhez juthasson
mindenki.

Ú j o s z t á l y r a akkor kerülhetett sor,

 ha valamelyik osztályost lényeges dolgokban szándékosan rövidítették meg,
 ha az osztályosok hibájából vagy csalárdságból lényegesen kisebb értékűt, kevesebbet
vagy semmit sem kapott valamelyik utód,
 ha valamelyik osztályos önhibáján kívül háborúban vagy perben osztályrészét, ill.
annak jelentős részét elveszítette.
Nem kívánhatott új osztályt,
 akinek egész osztályrészét vagy annak jelentős részét háborún kívül, erőhatalommal
vették el,

122
  aki osztályrészét hűtlenség, bűncselekmény vagy adósság miatt veszítette el.
Mielőtt az új osztályt végrehajtották, az egyes osztályrészeket eredeti állapotukba kellett
visszahelyezni. Az osztályosoknak kötelezni kellett magukat, hogy osztályrészeiket új
osztályrészre adják,
 így az ingó-ingatlan vagyont, valamint
 az összes osztályrészre vonatkozó oklevelet eskü alatt be kellett szolgáltatniuk.
Be kellett jelenteniük
 az egyes vagyontárgyakon történt változásokat, valamint
 a beruházásokat, ill.
 az okozott károkat.
Így állították helyre az eredeti osztatlanságot, azaz in integrum restitutiót kellett végrehajtani
és az osztályra bocsátást újból le kellett folytatni.

123
21. Tétel
Adományrendszer a rendi magánjogban

A XI-XII. században az adományrendszer szempontjából két fő birtoktípust lehet

megkülönböztetni:
 a királytól származó adománybirtokot és
 a honfoglaló nemzetségek szállásbirtokát.

Szállásbirtok:

A magyar birtokrend kezdetben a nemzetségi kötelékeken nyugodott. A honfoglaló magyarok

törzsenként, nemzetségekként telepedtek le, ennek megfelelően az elfoglalt földterület a
nemzetségek tulajdonába került. Ezt nevezzük szállásbirtoknak.
Amikor a törzsi-nemzetségi szervezet felbomlott, a szállásbirtok is az egyes családok
tulajdonába ment át, de a vérrokonság révén a nemzetségek igyekeztek megakadályozni, hogy
kikerülhessen a nemzetség birtokából az adott szállásbirtok.
Szent István jogilag is megkülönböztette a szállásbirtokot a király által adományozott
birtoktól. Az adománybirtok alapját a királyi jog (ius regium) képezte, mert az államalapítást
követően minden ingatlan főtulajdonosa Magyarországon is a király lett.
A királyi főtulajdon alapja
 részben közjogi (várbirtok, uratlan és urafogyott birtok, valamint a büntetésül
elkobzott birtok),
 részben magánjogi (királyi család magánbirtoka) természetű volt.
Szent István az általa adományozott birtokokat a nemzetségi szállásbirtokkal teljes egészében
azonosította. Ez a szabály Kálmán uralkodásáig maradt érvényben, amikor Könyves Kálmán az
általa adományozott birtokokra az ági öröklés elvét léptette életbe: ezzel az oldaláig rokonokat,
azaz a nemzetségi tagokat kizárta a király által adományozott birtok örökléséből.
Ekkor indult meg a küzdelem a szállásbirtoknál meglévő nemzetségi jog és az
adománybirtokban megtestesülő királyi jog között.

A nemzetségi kötelék ereje az egész rendi korszakon keresztül képes volt megakadályozni,
hogy a szállásbirtok vagy annak egy meghatározott része kikerüljön a nemzetség tulajdonából. Ez
döntően befolyásolta a rendelkezés jogát és az öröklési szabályokat is.

Az adománybirtok hazai változata az Árpádok rendezetlen trónutódlási rendje és a

trónharcok nyomán alakult ki. Miután az uralkodók fenntartottak bizonyos királyi jogokat az
adományozott földekre, annak tulajdoni viszonyai alapjaiban tértek el a szállásbirtok tulajdoni
helyzetétől.

Királyaink birtokadományozást már igen korán adománylevéllel eszközöltek, amellyel a

megadományozott per esetén tulajdonjogát bizonyítani tudta. A szállásbirtokra vonatkozóan

124
értelemszerűen nem állt írásos dokumentum a birtokosok rendelkezésére. Per esetén legfeljebb
eskütársak közreműködésével letett, ún. földre tett esküvel bizonyíthatták tulajdonjogukat.
Éppen ezért, a szállásbirtokosok egyre gyakrabban kértek a királytól adománylevelet arra a
birtokra, amely szállásbirtokként már a tulajdonukban volt. A XIII. századra alakulhatott ki ennek
nyomán az az elv, hogy minden földesúri birtok végeredményben a királytól származó
adománybirtok.
Az adományozás rendszerét többször is igyekeztek szabályozni, s ezen törekvések hatására
alakult ki Werbőczy korára az adományozás érvényes rendje. Az adományozó személye szerint
különbséget tettek
 királyi,
 nádori és
 magánadomány között.

A nádori adomány:

A nádori adományt jelentősen korlátozták. Ennek gyökerei minden jel szerint Hunyadi János
gyámkormányzósága idejére (1446-1453) vezethetők vissza, akinek az adományozási jogkörét
szűkebben határozták meg.
Később ezek a megszorítások érvényesültek a Mátyás által 1485-ben kiadott nádori
cikkelyekben meghatározott nádori adományra is.
Szabályai:
 A nádor maximum 32 jobbágytelket adományozhatott. Tilos volt nagyobbat csak azért
megosztania, hogy a 32 jobbágytelki maximumot tarthassa.
 A nádor egy személynek csak egyszer adományozhatott, mégpedig csak olyan
birtokot, amely nemcsak jogilag, de ténylegesen is visszaszállt a koronára.
 Ún. sajátkézből történő adományozást kezdeményezhetett.
 Csak nemesnek adományozhatott.

Magánadomány:

A nyugati hűbéri jog hatására lehetővé vált hazánkban is, hogy a megadományozott,
amennyiben nagy földbirtokra tett szert, saját híveinek, katonáinak további adományt tegyen. Így
jött létre a magánadomány.
Ez azt jelentette, hogy
 a tulajdon a királyé,
 a rendelkezési jog a megadományozotté,
 a birtoklási jog pedig azé, aki tényleges birtokában tartja az ingatlant.
Nyugat-Európában ez a hűbéri láncolat kialakulását eredményezte. Magyarországon a hűbéri
hierarchia kialakulását a nemzetségek erős joga megakadályozta, melyek, ha az öröklési rendszert
nem is tudták megváltoztatni, de meg tudták akadályozni azt, hogy a magánadomány révén a
birtok nemzetségen kívüli idegen kezére kerüljön.
A Nyugat-Európában érvényesülő hűbériség egyes elemei elegyedtek az ősi, nemzetségi
öröklési szabályokkal, amiből kialakult az a sajátos magyar tulajdonviszonyi-rendszer, amely egy
családon belül egyesítette a hűbéries adományrendszert és a nagycsaládi-nemzetségi kötöttségi
rendszer meghatározó elemeit.

125
126
 A királyi adomány:

A királyi adomány azt jelentette, hogy az uralkodó az országnak vagy a királynak

jószolgálatokat tett személyt birtokadományban részesítette a Szent Korona föld feletti
főtulajdonjogából kifolyólag. A királyi birtokadomány a feudum és a benefícium keveréke.
A király bárkinek adhatott birtokot, melynek nagysága csak a király akaratától függött, sőt az
uralkodó a már egyszer adományban részesített személynek többször is adhatott birtokot.
A királyi adomány örökíthető, az örökösnek meg kellett ígérnie, hogy a jövőben is az
uralkodó mellett fog állni. Magszakadás esetén ezért háramlik vissza a Koronára a birtok, hiszen
nincs senki, aki megígérné, hogy a jövőben is az uralkodó mellett fog állni.

Az a d o m á n y l e v é l tartalma:
 a megadományozott megjelölése, jószolgálatainak felsorolása;
 a jószágnak és tartozékainak leírása, az adománybirtok fekvése, határainak rögzítése;
 az adományozás jogcíme;
 egyéb záradékok –
 salvo iure alieno: akkor is bele kellett érteni az oklevélbe, ha nem írták bele. Ez
azt jelentette, hogy az adományozás más jogának sérelme nélkül történt. Ha más
volt a tulajdonos, akkor az adomány érvénytelen (1715:33. tc.). Csak akkor volt
érvényes az adományozás, ha az adományt kieszközlő előadása a valóságnak
megfelelt;
 öröklési záradék: az adománylevél lényeges eleme. Az öröklés rendjét többféle
módon lehetett rögzíteni, pl.
 csak fiúk örökölték az adománybirtokot,
 mindkét nem számára biztosították az öröklést az adománybirtokba,
 a fiúág kihalása után az utolsó fiúág leányága örökölte az
adománybirtokot;
 a vegyes adomány elterjedése után gyakran úgy szólt, hogy a fiúág
kihalása esetén a leányágnak ki kellett fizetni azt az összeget, amit az első
adományos befizetett a kincstárba, hogy érdemei mellett megkapja az
adománybirtokot;
 Fontos záradék a nil iuris. Ekkor azt vállalja az illető, hogy nem fog olyan joggal
élni, amellyel elvenné a tulajdonszerzőtől az így megszerzett tulajdonjogát.
 keltezés;
 aláírások.
Az adománybirtok a fiak között egyenlő arányban öröklődik.

Az adományozás jogcímei:
Minden adományt a király (és a nádor) valamilyen jogcímre hivatkozásra tett. Ez az a jog,
amelynél fogja a jószág visszaszállt a koronára és így újból eladományozhatóvá vált. A magyar
joggyakorlat hat adományozási jogcímet ismert:
(1) magszakadás (defectus seminis);
(2) hűtlenség (nota infidelitatis);
(3) királyi jog (ius regium);

127
 (4) új adomány (nova donatio);
(5) királyi hozzájárulás különböző esetei (consensus regius);
(6) fegyverjog (ius armorum).

Magszakadás:
 akkor állt elő, ha az adománybirtokos az adománylevélben meghatározott öröklésre
jogosult utód nélkül halt el, azaz a fiág számára adományozott birtok esetében az
utolsó fiú halálával, „per defectum seminis talis vel talis”;
 nem jelenti az egész család kihalását, csak az öröklésre jogosultak sorrendjének
megváltozását;
 ha valaki magszakadásra hivatkozva kért a királytól birtokot, s ez a magszakadás nem
bizonyosodott be a perben, a magszakadásra hivatkozó adományost nem büntették
meg, hiszen csak a király jogát akarta tisztázni, más becsületébe nem gázolt;
A magszakadástól meg kell különböztetni az ún. caducitást, az urafogyottságot, amely a
család kihalását jelentette.

Hűtlenség:
 szankciója fej- és jószágvesztés;
 a jószágvesztő hatály az elkövető egész vagyonára, ingókra és ingatlanokra,
adományos és vásárolt birtokára egyaránt kiterjedt;
 nem veszítették el azonban vagyonrészüket a hűtlenségbe esett személlyel közösen
birtoklók, a családi osztatlanság esetén gyermekei, testvéri osztatlanság esetén
testvérei. Ezek osztályrészét a vagyonelkobzás előtt ki kellett adni, ezért szabályos
osztályra került sor;
 a vagyonból a nők részét is ki kellett fizetniük az örökösöknek, adott esetben a
kincstárnak is, a feleségnek a hitbért, a leányoknak a leánynegyedet, mint ahogyan
köteles volt a kincstár a hitelezőkkel szembeni követelések teljesítésére is;
 más vétlenek jogait nem sérthette a hűtlenség jogkövetkezményeként beálló
vagyonvesztés -
 ez a szabály csak a XIII. században alakult ki, addig a vétlen családtagokkal
szemben is érvényesítették a vagyonvesztő hatályt;
 a hűtlenség elvágta az öröklés jogát az elkövető és rokonai között, és ez akkor sem állt
vissza, ha a király megkegyelmezett a hűtlenségbe esett személynek;
 ez a birtok szerzett birtoknak minősült, amire az osztályos atyafiaknak nem volt
joga;
 ezért az ősi birtokból a hűtlenségbe esett gyermekei közül csak azok kapták meg
osztályrészüket, akik a hűtlenség elkövetése előtt születtek;
 a hűtlenség jogi halált eredményezett, azaz a vagyonvesztő hatálya
 de facto a cselekmény elkövetésének a pillanatában beállt,
 nem pedig de iure, amikor a bíróság azt jogerős ítéletében megállapította;
 ha valaki hűtlenségre hivatkozással kért a királytól birtokot és nem tudta bebizonyítani
a hűtlenséget, mivel így ártatlan személyt az egyik legsúlyosabb bűncselekmény
elkövetésével vádolta meg, az általa felkért birtok örökbecsű értékében marasztalták.

128
Királyi jog:
 királyi jog alatt általában a visszaháramlási jogot értették;
 emellett ún. rejtett királyi jognak nevezték azt, ha egy birtok jogilag visszaszállt a
királyra, ténylegesen azonban még nem volt a Korona kezén;
 a rejtett királyi jogra az adománykérők másodlagosan hivatkoztak;
 kérelmükben első helyen említették a magszakadást vagy a hűtlenséget, de
ehhez hozzátették a királyi jogot is;
 a megoldásnak gyakorlati jelentősége volt;
 ha csak magszakadásra vagy csak hűtlenségre hivatkoztak, a nemesi birtokra
vonatkozó 32 évi elbirtoklási idő csak arra adott lehetőséget, hogy 32 évre
visszamenően bizonyítsák a magszakadás, ill. a hűtlenség tényét;
 ha ezeken az alapjogcímeken túl a rejtett királyi jogra is hivatkoztak, akkor 100
évre visszamenően bizonyíthatták, hogy magszakadás vagy hűtlenség történt.

Új adomány:
 az új adománynál olyan személyt kért a királytól adományt, aki ténylegesen benne ült
a birtokban, csak nem tudta jogát bizonyítani;
 valamelyik őse kapott adománylevelet, de az vagy megsemmisült, vagy
megrongálódott;
 nem volt bizonyítóeszköze, a királytól kért új adomány ezt volt hivatva pótolni;
 abban az esetben, ha a birtokos egyben már tulajdonosa volt a birtoknak, az új
adománynak az volt a feltétele, hogy csak a jószághoz kötődő eredeti öröklési
rend megerősítését kérhette a birtokos;
 nem változtathatta meg az eredeti öröklési rendet, nem szűkíthette csak a fiúkra,
nem terjeszthette ki a lányokra is;
 ez az eljárás ugyanis az ún. infamia egyik változatát, a vértagadás
bűncselekményét merítette volna ki;
 másik esete, amikor a birtokban ülő sohasem volt tulajdonos. Ez az eset az
elbirtoklással következett be;
 nem rendelkezett soha adománylevéllel, megszerezte az elbirtoklás előnyeit, s
erre hivatkozva kérte a királyt, hogy tegye tulajdonossá;
 ezért olyan öröklési rendet kérhetett, amelyet ő szeretett volna vagy amilyet a
király akart adni.

Királyi hozzájárulás:
 királyi hozzájárulás megszerzése esetén az osztályos atyafiakkal szemben a
megadományozottnak csak azt kellett bizonyítania, hogy jó szolgálatokat tett annak,
aki őt magánadományban részesítette;
 két fő típusa alakult ki:
 azonnali hatályú királyi hozzájárulás kellett
 adománybirtok örökbevallásához, eladásához,
 adománybirtok közbecsű értékénél magasabb összegért történő zálogba
adásához,
 az időleges bevalláshoz és
 a magánadományhoz;

129
  jövőbeli hatályú királyi hozzájárulás kellett kérni
 fiúvá és
 testvérré fogadás esetében,
 fiúsításkor, valamint
 szabad végrendelkezési jog kérésénél az adománybirtoknál. A szabad
végrendelkezési joggal a magszakadás előtt álló királyi hozzájárulással
megszerezhette azt a jogot, hogy vagyonát végrendeleti úton arra
hagyhatta, akire akarta. Jövőbeli hatályú, mert ha a szabad
végrendelkezési jog megszerzése után a jogosultnak törvényes utóda
született, akkor a szabad végrendelkezési jog hatályát vesztette.

Fegyverjog:
 a török kiűzése utáni időkben, a Habsburg uralkodók gyakorlatának köszönhetően
alakult ki;
 korábbi joggyakorlatunk egyáltalán nem ismerte;
 bevezetésének az volt a magyarázata, hogy fegyverjogra, azaz a török elleni harcokban
való részvételre hivatkozva a Habsburg uralkodók idegeneknek, azaz saját híveiknek
adományozták a magyar nemesség birtokait;
 különösen I. Lipót és III. Károly élt ezzel a lehetőséggel;
 a magyar nemesség gyakran tiltakozott e joggyakorlat ellen;

 a fegyverjog nem lehet jószágnyerés címe, mivel ez csak a birtokba vételnek módja,
mert abból csak a háború költségei visszahívásának joga származik, amely költségeket
ha visszatéríti a megjelenő és jogát bebizonyító régi adományos, elenyészvén a
fegyverjog, a birtokot régi birtokosának kell visszaadni (1715:10. tc.).
 A vegyes adománynál a megadományozott a királynak és az országnak tett
jószolgálatokon kívül fizetni is tartozott a fiscusnak. Mivel a XVI. századra nagyjából
elfogytak az adományozható birtokok, csak azokat a birtokokat adományozhatta el a
király, amelyek magszakadás vagy hűtlenség címén visszaszálltak reá.
 Így egyre inkább a vegyes adomány vált uralkodóvá. Ez a vegyes adomány nem volt
más, mint az adományrendszer keretei közé illesztett adásvételi szerződés.
Ugyanakkor az adománybirtokért fizetett pénzből a nőág is részesült abban az esetben,
ha a fiágnak magva szakadt, a birtok visszaszállt a királyra és a fiscusnak fizetett pénzt
ekkor vissza kellett adni a leányágnak.

Különbséget tettek az adományozás jogcímei között aszerint is, hogy a megadományozott

mennyiben ellenszolgáltatás fejében kapta az adományt. Eszerint különbséget tettek
 tiszta és
 vegyes adomány között.

A t i s z t a a d o m á n y sajátossága, hogy az adományos a birtokot kizárólag korábban

szerzett érdemek jutalmaként, minden további ellenszolgáltatás nélkül kapta.

130
 Kérdés volt az is, hogy az eladományozandó birtok ténylegesen is a korona vagy a király
kezén van-e, vagy csak jogilag szállt vissza Ebből a megközelítésből különböztetjük meg
 a teljes adományt és
 a peres adományt.

A t e l j e s a d o m á n y azt jelentette, hogy az adományozásra felkért birtok ténylegesen

és jogilag is visszaszállt a királyra és ténylegesen nem ül senki a birtokban.

A p e r e s a d o m á n y n á l a király tulajdonképpen csak felperesi jogosultságot

adományozott, attól tette függővé az adomány tényleges átadását, hogy megnyerte-e a pert vagy
sem az adományt kérő a birtokban ülővel szemben.

A két adományozási változat különböző fajtájú oklevéllel történt:

 A teljes adomány esetén a tulajdonjog igazolására egyedül alkalmas függőpecsétes
oklevelet állíttatott ki a király.
 A peres adomány pátenssel, azaz rányomott pecsétű oklevéllel történt, melyet a per
megnyerése után függőpecsétes okirattá alakítottak át.

Beiktatás:
A nemesi birtok tulajdonjogának a megszerzéséhez elengedhetetlen feltétel volt az az eljárás,
amelyet bevezetésnek vagy beiktatásnak neveztek. Ennek célja az volt, hogy az adományos a
jószág kétségtelen tulajdonosává, egyben birtokosává váljék, mert a bevezetéssel tisztázódott,
hogy a király az adománnyal nem sértette-e meg mások jogát.
Minden adomány érvényét vesztette, ha az adományozást nem követte szabályszerű
beiktatás. A Mohács előtti évszázadokban nemcsak a királyi adományozás biztosítékaként
foganatosítottak beiktatást, hanem minden ingatlanszerzéshez szükséges volt. Így örökrészeknél
az örökrészbe be kellett iktatni az örökösöket, a zálogbirtokba be kellett iktatni a záloghitelezőt is.
A beiktatáshoz a beiktatást kérelmezőnek beiktatást elrendelő parancsot, mandátumot kellett
kieszközölnie a királytól vagy az ország valamelyik nagybírójától. A parancsban a parancsot
kibocsátó személy megjelölte az eljárásra jogosult királyi embert vagy embereket és az eljárásra
illetékes hiteles helyet.
Ha több királyi embert jelölt meg a parancsot kibocsátó, a beiktatást kérelmező ezek közül
maga választhatott. A beiktatást elrendelő parancsoknak két válfaja volt:
 az egyik teljes terjedelmében magában foglalta az adománylevelet is, felsorolván az
adományos érdemeit. Ilyen parancsot csak a király adhatott ki;
 a másik nem tartalmazta az adománylevelet, csak utasítást adott a hiteles helynek,
hogy a parancsban megjelölt királyi emberrel együtt foganatosítsa a beiktatást. Ezt a
nagybírák is kiadhatták.
Lényeges különbség volt a beiktató parancs két változata között abban is, hogy az a parancs,
mely az adománylevelet is magában foglalta, egy évig volt érvényes, a másik csak 60 napig.
A beiktatást az adománylevél keltétől számított egy éven belül feltétlenül foganatosítani
kellett, különben az adomány érvénytelenné vált. A beiktatásra a helyszínen, az elnyert birtokban
került sor általános szabályként.
Ha azonban az adományba kapott jószág ellenség által megszállt területen feküdt vagy
pestisjárvány miatt nem volt megközelíthető, a beiktatást a megyegyűlésen is foganatosítani

131
lehetett. Ez utóbbi gyakorlat érvényesült a török hódoltság korában, amikor rendszerint Pest
megye közgyűlésén zajlott a beiktatási eljárás.
A beiktatásra mindig a szomszédok és határosok jelenlétében kellett sort keríteni. Ha több
jószágból álló uradalomra kapott adományt valaki, a bevezetést az adományozott birtok
központjában foganatosították.

A beiktatási paranccsal rendelkező személynek el kellett mennie a birtok fekvése szerint

illetékes hiteles helyhez, mely jogosítva volt a beiktatási eljárás lebonyolítására. A hiteles hely
értesítette
 a szomszédokat,
 a határos birtokosokat,
 a helybeli lakosokat a beiktatás időpontjáról.
Ezek jelenlétében a királyi ember a hiteles helyi ember társaságában vagy magát a
megadományozottat, vagy annak megbízottját iktatta be a birtokba. A joghatályos cselekményeket
a királyi ember foganatosította:
 ő olvasta fel az adománylevelet és a beiktatási parancsot. Mind az adománylevél, mind
a beiktatási parancs latin nyelven íródott. Ezt kevesen értették, ezért a királyi embernek
 a vidéken szokásos nyelven meg kellett magyarázni, hogy mit tartalmaznak e levelek.
 Ezután kézen fogta az adományost vagy megbízottját,
 néhány lépést tett vele,
 a földről egy rögöt vett fel és adott át az adományosnak,
 s fennhangon kijelentette, hogy a megnevezett adományost a jószág birtokába bevezeti,
és az adományozó nevében elrendeli, hogy azt minden jövedelmével és hasznával
örökjogon bírhassa.

A beiktatás érvényességi kelléke, hogy nyilvánosan és nappal történjék. Alattomos bevezetés

esetében a bíróság a megkárosítottnak nemcsak a birtokot ítélte vissza, hanem a magát
alattomosan bevezettetőt még a birtok örökbecsűjében is elmarasztalta.
Alattomosnak minősült az a bevezetés is, ha valaki az országgyűlésen az egyébként az ország
ügyében távollevő birtokába vezette be magát.

A beiktatásra azért volt szükség, hogy még „utolsó” lehetőségként tisztázni lehessen a birtok
tulajdonjogát. Ezért a beiktatás alkalmával bárki ellentmondhatott a beiktatásnak. Ha ez
bekövetkezett, a beiktatást kérő személyt tilos volt a birtokba bevezetni. Amennyiben ez mégis
megtörtént, a beiktatást kérő elvesztette az adott birtokot.
Az ellentmondó személynek nem kellett indokolnia az ellentmondást. Akinek a beiktatását az
ellentmondással megakadályozták, annak ellentmondást indokló pert kellett kezdeményeznie.
A beiktatást követően a királyi ember és a hiteles helyi ember három napig a birtokon maradt,
majd visszatérve az illetékes hiteles helyre további 12 napig együtt maradtak, mert ez idő alatt
még történhetett ellentmondás.
A 15 nap letelte után az eljáró emberek jelentést tettek a hiteles helynek, majd a hiteles hely
készítette el az eljárásról a jelentést a királynak vagy a beiktatást elrendelő nagybírónak,
elmondván jelentésében az eljárás lefolyását és az esetleges ellentmondást is.

132
 Az ellentmondásnak rendkívül nagy volt a jelentősége. Az ellentmondás értelme a
jogfenntartás és a birtok védelme. Történhetett személyesen vagy meghatalmazott útján. Ha az
ellentmondás joga több személyt illetett meg, elegendő volt egy személy fenntartására.
A birtokban ülő ellentmondás esetén a bevezetés megszakadt. Ha az adományos a jószágot az
ellentmondás ellenére elfoglalta, a jószág elvesztésén túlmenően az elfoglalt birtok közbecsűjében
is marasztalták.
Ha 15 nap alatt senki sem mondott ellent, a bevezetés épen maradt, az adományos birtokba
vehette a jószágot. Ha ebben bárki ezután akadályozta, bírói ítélettel nemcsak birtokát nyerte
vissza, hanem az akadályozó az adományosnak minden kárát köteles volt megtéríteni.
Aki birtokon kívül mondott ellent, csak per útján érvényesíthette jogát, ugyanúgy az is, aki 15
nap eltelte után élt az ellentmondás jogával. Nem kellett ellentmondania annak,
 akinek joga nem forgott veszélyben,
 akinek csak pénzkövetelése volt valamelyik adományos birtokon,
 a nőnek a leánynegyed vagy a hitbér tárgyában, mert ezeket az új tulajdonosnak is ki
kellett adnia.
Ha valaki másnak a birtokát jogtalanul eladta, s ehhez királyis consensust is szerzett, a jogos
birtokosnak nem kellett ellentmondani, mivel a hamisan kieszközölt királyi hozzájárulás
érvénytelen volt, így csak ezt kellett bizonyítani.

133
22. Tétel
Elévülés, elbirtoklás. Zálogjog a rendi magánjogban

E l é v ü l é s és e l b i r t o k l á s :

Az elévülés és az elbirtoklás két egymást kiegészítő jogintézmény. Az elévülés időmúláshoz

kötött jogvesztést jelent, az elbirtoklás pedig időmúláshoz kötött jogszerzést.
A magyar rendi jogban az elévülés a kereseti jog elvesztését, míg az elbirtoklás előnyeinek a
megszerzését jelentette. Ellentétben a római joggal, ahol az elévülés tulajdonjogvesztést, az
elbirtoklás tulajdonjogszerzést eredményezett.

Ahhoz, hogy a „hosszas birtok”, azaz az elbirtoklás megvalósuljon, meghatározott

feltételeknek együttesen kell teljesülniük:
 a dolog legyen elbirtokolható,
 meghatározott időnek kell eltelnie,
 zavartalanul, szakadatlanul kell birtokolni a szóban forgó vagyontárgyat.

Nem volt elbirtokolható rendi jogukban az osztályos atyafiak között az osztályrész, idegen
viszont elbirtokolhatott osztályrészt. Nem lehetett elbirtokolni továbbá
 a hitbért,
 a leánynegyedet,
 zálogbirtokot,
 szomszédok közötti telekhatár.

Az elbirtokláshoz meghatározott időnek kellett eltelnie:

 királyi birtokoknál, koronajószágoknál: 100 év;
 egyházi javak: 40 év;
 nemesi jószágok: 32 év;
 városi birtokok: 12 év (valószínűbb az 1 év és 1 nap).
Az elbirtoklási időben jogutódlásnak volt helye, ami azt jelentette, hogy az eltelt idő átszállt az
örökhagyóról az örökösre, az eladóról a vevőre, az elajándékozóról a megajándékozottra.

Az eredményességhez zavartalannak kellett lennie a birtoklásnak. A birtoklást kétféle módon

lehetett megzavarni:
 de facto, ténylegesen, amikor a birtokost kivetették a birtokából; és
 de iure, jogilag, amelynek három változatát ismerték:
 tiltakozás,
 bírói megintés,
 perindítás.

134
 A birtoklást leggyakrabban t i l t a k o z á s s a l zavarták meg. Ehhez nem kellett más, mint
hogy a tulajdonos megjelenjen valamely hiteles hely előtt, ott jegyzőkönyvbe mondja jogfenntartó
nyilatkozatát. Erről papírt is kapott, de a hiteles hely a tiltakozásról nem értesítette a birtokost.

B í r ó i m e g i n t é s esetén a tulajdonos az ország valamelyik nagybírójához fordult. Tőle

bírói parancsot eszközölt ki a birtokban ülőhöz címezve, amely bírói parancsban a nagybíró
felszólította a birtokban ülőt, hogy adja át a birtokot a kieszközlőnek.
Ez a bírói megintés tulajdonképpen p e r i n d í t ó előzmény. Rendeltetése az, hogy ha el
lehet kerülni a pert, akkor arra ne kerüljön sor. A tulajdonos keresetlevelet nyújtott be a
bírósághoz, amellyel pert kezdeményezett.
A keresetlevél benyújtásakor kellő gondossággal kellett eljárni, mert ha a perindítónak nem
álltak a rendelkezésére mindazon bizonyítékok, amelyekkel saját igazát maradéktalanul alá tudta
támasztani, akkor elveszítette a pert, beállt a res iudicata, az ítélt dolog esete, ami azt jelenti, hogy
még egyszer ugyanabban az ügyben pert indítani nem lehet.
A birtokos ilyenkor fordulhatott a királyhoz adománylevélért, amivel tulajdonjogát is
bizonyítani tudta.

Az elbirtoklás m e g s z a k a d a kivetés, tiltakozás, bírói megintés vagy perindítás esetén. Ez

azt jelenti, hogy az addig eltelt idő elvész, s abban a pillanatban új elbirtoklás kezdődik.

Az elbirtoklás n y u g v á s á n a k két fő típusa volt:

 országos nyugvás és
 egy adott, konkrét birtokra vonatkozó nyugvás.
Szünetelt az elbirtoklás országosan, ha azt időben később alkotott törvény visszaható hatállyal
rendelte el. Az országos nyugvásnak rendi jogunkban mindig konkrét rendelkezés volt az alapja.
Ezek az országos nyugvások rendszerint külső vagy belső háborúhoz tapadtak. Pl.
 1542:22. tc. a mohácsi csatavesztéstől 1542-ig országos nyugvást mondott ki;
 1714:70. tc. a Rákóczi-szabadságharc idejére rendelt el országos nyugvást (1703-1711).
A nyugvás kezdete előtti és a nyugvás befejezése utáni időt össze kellett adni.
Nyugodott az elbirtoklás egy adott birtokra vonatkozóan, ha az apa hadifogságban vagy
száműzetésben volt, és otthon nem volt a jog megvédésére alkalmas családtag. Nyugodott az
elbirtoklás abban az esetben is, ha az árva a 16. életévét még nem töltötte be.

A római jogban az elbirtokláshoz szükség volt a jóhiszeműségre, míg a magyar rendi jogban
nem, ezért a magyar jogban az elbirtoklás eredménye is más. Nálunk csak az elbirtoklás előnyeit
szerezte meg az elbirtokló, míg a római jogban tulajdonjogot eredményezett. Ha valamilyen úton-
módon a tulajdonoshoz visszakerült a tőle elbirtokolt dolog, akkor tulajdonjoga teljes egészében
feléledt, az elbirtokló ezen a címen nem indíthatott pert.

135
 Zálogjog:

A zálogszerződés (pignus) létrejötte mögött mindig egy kölcsönszerződés 2 állt. Ebben az adós
arra vállalt kötelezettséget, hogy a hitelezőtől kapott kölcsön fejében hasznot hajtó jószágot ad a
hitelező birtokába annak biztosítására, hogy a szerződésben meghatározott idő elteltével a kölcsön
összegét visszafizeti.
A zálog lehetett
 kötelemkeletkeztető és
 kötelemmegerősítő jogintézmény.
Ezt a tényt támasztja alá a történelmileg kialakult három típusa:
(1) fiducia (tulajdoni zálog), amikor a zálogadós a záloghitelező tulajdonába adta a
szerződést biztosító zálogtárgyat;
(2) pignus (kézizálog/birtokzálog), amelyben a zálogtárgyat már csak a hitelező birtokába
adták használatra; és
(3) hypotheca (jelzálog), mely esetben a zálog már csak jelzi a szerződés létrejöttét.

A magyar rendi magánjogban viszonylag korán megjelent a zálogjog intézménye, de csak a

pignus volt ismeretes, amikor a zálogadós, követelése biztosítékaként a zálogtárgyat átadta a
záloghitelező birtokába. Ez volt a helyzet nálunk az ingatlanok átruházása esetében is.
Aquinói Szent Tamás tanításának hatására a kánonjog tiltotta a kamatszedést, mert minden
kamatot uzsorának tekintett. Ennek a tilalomnak az ésszerű megkerülésével került sor arra, hogy a
zálogadós átadta birtokát a záloghitelezőnek, aki a kamat helyett élvezte a zálogbirtok
gyümölcseit.
A kánonjog később elejtette a kamatszedés tilalmát, de Magyarországon már olyan általánossá
vált a birtok kézizálogként való kezelése, hogy nem változtattak a kialakult gyakorlaton.
Ebben még egy tényező játszott szerepet: a telekkönyv hiánya. Nem volt olyan közhitelű
nyilvántartás, amelybe be lehetett volna vezetni a birtokra felvett hitelt. A XIX. század első felétől
bizonyos földkönyvi gyakorlat kezdett elterjedni, s megjelent a jelzálog is, de ezt csak igen szűk
körben alkalmazták.

A k é z i z á l o g n a k (pignus) keletkezését tekintve három változata alakult ki

Magyarországon,
 a szerződéses,
 a bírói és
 a törvényes zálog.

Létrejöttét tekintve a legtöbb feltétellel a szerződéses zálognak kellett rendelkeznie. Feltételei:

 keletkezéséhez elengedhetetlenül szükséges a hiteles helyi bevallás;
 a szerződést kötni kívánó felek kötelesek voltak személyesen vagy ügyvédvalló
oklevéllel meghatalmazott személy képében megjelenni valamelyik illetékes hiteles
hely előtt, ahol a birtokot zálogba adni kívánó, a leendő zálogadós szóban közölte a
hiteles hellyel, hogy milyen követelés biztosítékaként kívánja átadni meghatározott
földbirtokát és mennyi időre;
2
A kölcsön olyan szerződés, amelyben a kölcsönadó a dolog tulajdonjogát engedi át a kölcsönbe vevőnek azzal a
kikötéssel, hogy azt meghatározott idő elteltével ugyanolyan mennyiségben és fajtában adja vissza.

136
  a földbirtok meghatározásánál annak
 jogi természetére,
 ősi,
 adományos vagy
 szerzett jellegére is ki kellett térnie;
 ha ősi birtok zálogba adásáról volt szó, ugyanazt az eljárást kellett lefolytatni, mint az
ősi birtok eladásánál, mivel az osztályos atyafiakat nemcsak elővételi, hanem
előzálogba-vételi jog is megillette –
 az osztályos atyafiaknak abban a sorrendben, ahogy a törvényes öröklés
szabályai szerint örököltek volna, fel kellett kínálni a birtokot, hogy élhessenek
jogaikkal. Ehhez közölni kellett azt is, hogy mekkora zálogösszegről és mennyi
időről van szó;
 az adománybirtok zálogba adásánál tekintettel kellett lenni annak értékére –
 közbecsű értéken zálogba lehetett adni;
 ha közbecsű értékénél magasabb áron akarták zálogba adni, a király azonnali
hatályú hozzájárulását kellett kérni;
 a szerzett birtokot minden előzetes feltétel nélkül zálogba adhatta;
 amennyiben a szerződő felek a hiteles hely előtt tisztázták a zálogba adandó birtok
természetét, a szerződés feltételeit, akkor zálogba adásról szóló szerződést köthettek;
 ahhoz, hogy a szerződéses zálogjog érvényesen megszülessen, beiktatásra is szükség
volt, de csak abban az esetben, ha a zálogba adandó birtok közbecsű értéke az 50
forintot meghaladta (ez a szabály tulajdonképpen a 12 és fél jobbágyteleknél nagyobb
birtokra vonatkozott);
 birtokot legfeljebb 32 évre lehetett zálogba adni –
 ha a felek ennél hosszabb időt kötöttek ki, akkor érvénytelen volt a szerződés;
 a szerződés lejárta előtt 32 éven túlra is meghosszabbítható volt abban az
esetben, ha a zálogösszeget megemelték, és a felek rögzítették a szerződés
idejének meghosszabbítását.

Bírói zálogról akkor beszélünk, amikor a zálogszerződést bírói ítélet pótolta:

 ekkor nem került sor hiteles hely igénybevételére, hiszen a bíró ismerte a feleket, felette
állt az osztályos atyafiaknak, ezért ősi birtok zálogba adását is elrendelhette
joghatályosan;
 nem kellett kikérni a bírónak a király hozzájárulását sem, mert a bíró csak közbecsű
értékben rendelhette el a zálogba adást;
 beiktatásra szükség van, ha a zálogba adandó birtok közbecsű értéke az 50 Ft-ot
meghaladta;
 a bíróság a bírói zálogot a perköltségek biztosítására alapította elsősorban, de a
pernyertesnek fizetendő összeg biztosítékaként is létrejöhetett.

137
 Törvényes zálogról akkor beszélünk, amikor a szerződést, ill. a bírói ítéletet az absztrakt
jogszabály hozza létre:
 nincs szükség beiktatásra, mert mindig a birtokban ülőt illeti meg;
 visszatartási jognak is nevezhetjük;
 a birtok tulajdonosa mindaddig nem vehette birtokba az ingatlant, amíg a birtok
használójának követelését nem teljesítette;
 törvényes zálogjog illette meg
 az özvegyasszonyt az özvegyi jog és a hitbér mértékéig,
 az árva leányokat hajadoni jog címén.

É r v é n y t e l e n a szerződés,
 ha akár a zálogadós, akár a záloghitelező cselekvőképtelen volt, ill.
 kényszer, fenyegetés vagy megtévesztés hatására kötötte meg a szerződést;
 ha olyan feltételeket tartalmazott, amelyek lehetetlenné tették a zálogösszeg kifizetését.
Ilyen feltételnek minősült,
 ha a szerződést 32 évnél hosszabb időre adták zálogba, kivéve azt az esetet, ha jó
szolgálatok jutalmaként is történt a zálogba adás;
 mely attól tette függővé a zálogbirtok visszaadását a záloghitelező részéről,
hogy neki ne legyenek követelései a zálogbirtokon dolgozó jobbágyoktól;
 ha bármely feltétel hiányzott.

A záloghitelező jogai:
 jogában állt, hogy a zálogbirtokot birtokában tartsa,
 szabadon használja és
 mint jóhiszemű birtokos a kamatok helyett élvezte a zálogbirtok gyümölcseit;
 megillette az a jog, hogy a kezén lévő zálogbirtokot alzálogba adja. Az alzálogba adást
azonban csak az alapzálog-szerződésben meghatározott feltételekkel lehetett megkötni.
Ez azt jelentette, hogy
 nem adhatta nagyobb összegért zálogba, mint ahogyan kapta,
 nem adhatta hosszabb időre, mint amennyire az alapzálog-szerződést
kötötték.
 Ha olyan alapzálog-szerződést kötöttek, amelyben a záloghitelezőnek bizonyos
kötelezettségeket írtak elő, ezeknek is tovább kellett szállnia az alzálogba
vevőre;
 a zálogbirtokon beruházásokat tehet, de
 csak a szükséges beruházások teljes összegét követelhette a zálogadóstól a
szerződés lejártakor.
 A hasznos beruházások összegét csak a hasznosság mértékéig igényelhette. Ha
ennek megítélésében vitatámadt az adós és a hitelező között, akkor e kérdésben
bíró döntött.
 A fényűző beruházások összegét egyáltalán nem követelhette a hitelező az
adóstól;
 kiköthette magának érvényesen, hogy ha újból zálogba kívánja adni a zálogadós a
birtokot, első helyen őt kell figyelembe venni, azaz mindenki mást megelőzhetett.

138
 A záloghitelező kötelességei:
 köteles a szándékosan vagy a gondatlanságból okozott károkat megtéríteni. A vis
maiorból fakadó károkért nem felelt;
 ő élvezi a zálogbirtok gyümölcseit, ezért neki a kötelessége a köztartozások teljesítése.
Pl. a XV. században
 telekkatonaságot kellett állítania,
 úriszéket neki kellett tartania,
 be kellett szedni a birtok után járó adókat;
 a zálogszerződés lejártakor, amennyiben a zálogadós teljesíteni akart és tudott, köteles
volt visszaadni a zálogbirtokot –
 ha az érvényesen teljesíteni kívánó zálogadós teljesítését a hitelező nem fogadta
el, akkor rosszhiszeművé vált, s ezzel minden követelési jogát elvesztette és a
szerződés lejáratától szedett gyümölcsök értékét meg kellett térítenie.

A zálogadós jogai és kötelezettségei:

 a zálogbirtokra vonatkozó tulajdonjogát a zálogszerződés érvényességének idejére is
megtartotta. Ebből következően jogában állt a zálogba adott birtokot eladni, de csak
ugyanazon követelésekkel adhatta el, amilyen kötöttségek a birtokon eredetileg voltak;
 köteles volt a birtokot a hitelező birtokába adni;
 a zálogszerződés lejártakor csak teljesítés után kaphatta vissza birtokát a hitelezőtől. A
zálogbirtokra vonatkozó tulajdonjog nem enyészett el akkor sem, ha a zálogadós a
lejáratkor nem teljesített, vagy akár 32 év után sem teljesített. Akár ő, akár örökösei a
lejárat után bármikor visszaválthatták a zálogba adott birtokot3;
 érvényes teljesítés: a zálogadós kifizette a kölcsönt, valamint a hitelező által teljesített
szükséges és elismert hasznos beruházások összegét. A teljesítés összegét csökkenthette
a hitelező által okozott károk összegével.

3
Ennek az a magyarázata, hogy a zálogbirtok elbirtokolhatatlan volt.

139
23. Tétel
Kötelemkeletkeztető tényállások és szerződési biztosítékok a
rendi magánjogban

Kötelemkeletkeztető tényállások:

A k ö t e l e m olyan jogviszony, amelyben az egyik fél a másik félnek valamit szolgáltatni

köteles. A szolgáltatót adósnak, a másik felet hitelezőnek nevezzük.
Werbőczy szerint a kötelem keletkezhet
 egyezésekből,
 kötésekből, vagyis szerződésekből,
 gonosztettek által, vagyis delictumokból és
 más tényállásokból (házasság, gyámság).

A kötelmek igen változatos életviszonyokból keletkezhetnek. A legfontosabb szerepet a

kötések, azaz a szerződések töltötték be.
A s z e r z ő d é s joghatás előidézésére szánt megengedett többoldalú akaratnyilatkozat,
melynek alanyai az adós és a hitelező.
A kötések lehetnek
 egy- (ingyenes) vagy
 kétoldalúak (terhes),
abban az értelemben, hogy az egyik fél csak jogosult, a másik pedig csak kötelezett vagy
mindkét fél jogosult és kötelezett egyaránt.

A jogviszony alanyai közötti kapcsolat többféleképpen alakulhat. Lehetséges, hogy a

kötelemben csak egy tartozás áll fenn egy követeléssel szemben, ilyenkor beszélünk
e g y o l d a l ú k ö t e l e m r ő l . A rendi magánjogban ez a helyzet a delictumok által
keletkeztetett kötelmeknél fordul elő, pl. hűtlenség vagy nagyobb hatalmaskodás esetében.

Lehetséges az is, hogy a kötelem alanyai jogosultak és kötelezettek is egyszerre, ilyenkor

k é t o l d a l ú k ö t e l e m r ő l beszélünk. Ennek tipikus formája a szerződés.

A szerződés tárgya a szolgáltatás. A kötések tartalmi elemei

 egyrészt lehetnek kényszerűek (kógens), vagy
 megengedők (diszpozitív), azaz a felek akaratától függők.
Általános szabályként a felek szabadon állapodhattak meg a szerződés tárgyában és
tartalmában. Ugyanakkor voltak olyan tartalmi elemek, amelyeket szokás, ill. a törvények
rendelkezései szerint kötelezően bele kellett érteni a szerződésbe.
Másrészt az egyes kötések tartalmi elemei között különbséget tehetünk úgy is, hogy
 lényeges,
 természetes vagy

140
  mellékes elemről van-e szó.
Ez mindig az adott kötés fajtájától függött. Lényeges eleme
 az adásvételnek a pénz,
 az örökbevallásnak hogy hiteles helyi pecsét legyen rajta.
Természetesem eleme a kötéseknek
 a szavatosság, mivel a természeti jog is megkívánja, hogy a felek a szerződés
teljesítéséért felelősséget vállaljanak.
Mellékes eleme a szerződéseknek mindaz, amit a felek világos feltétellel vagy kötéssel a
kötéshez hozzákapcsoltak, mint
 a kezesség,
 a zálog,
 a bánatpénz kikötése.

Általános elvek:
 a hiba nélküli kötést teljesíteni kell;
 a kötés tárgyának lehetségesnek és megengedettnek kell lennie, mind fizikai, mind
erkölcsi értelemben –
 ezért mindazon kötések, melynek teljesítése a felek testi erejét meghaladta vagy
amelyeket törvényeink tiltottak, mint pl. a gonosztettek, kötések tárgya nem
lehetett;
 nem lehetett kötés tárgya az a dolog, amelyről a felek nem rendelkezhettek;
 az ősi fekvő javakat az apa fiai sérelmére nem idegeníthette el;
 gyámgyermek gyámja beleegyezése nélkül nem tehetett kötést;
 a kötéseknek a felek önkéntes elhatározásán kell alapulnia –
 szükség volt, hogy a felek között konszenzus, azaz akarategyezés jöjjön létre,
melyet írásban vagy szóban nyilvánosságra kellett hozni;
 a már teljesített szolgáltatás alapján lehetett követelni az ellenszolgáltatást;

A szerződést létesítő formaként értékelték valamilyen jelképnek, okmánynak, pálcának az

átadását. Magyarországon a szerződéskötéshez tartozott az áldomásivás és az eskü, de nem
szerződést létesítő tényezőként, hanem a létrejött szerződés bizonyítására.
A szerződések érvényességéhez általában nem volt szükség írásba foglalásra, kivéve ha
ingatlan jószág volt a megegyezés tárgya.

Aszerződés érvénytelen,
 ha a szerződő felek valamelyikének nem volt jogilag figyelembe vehető akarata;
 ha cselekvőképtelen
 (elmebeteg,
 serdületlen,
 infamisok);
 a törvényes kort betöltött, de még nem nagykorú kiskorú szerződései csak abban az
esetben érvényesek, ha atyjuk vagy gyámjuk hozzájárult a szerződésekhez –
 ez csak a visszterhes szerződésekre állt,

141
  az ingyenes szerzés esetén, amikor csak kedvezményezett volt a kiskorú, akkor
atyai, gyámi hozzájárulás nélkül is érvényes volt a 12. életévét betöltött kiskorú
szerződése;
 ha kényszer, fenyegetés, megtévesztés hatása alatt áll a szerződő, mivel a kötésre
irányuló akaratnak szabadnak kellett lennie, így hiányzott a jogilag értékelhető akarat,
ha azt kirekesztették vagy megszorították;
 ha törvényes örökös sérelmére kötötték –
 nem eleve érvénytelen, csak ha az érdekeltek részéről megtámadták és így
érvénytelenné vált;
 a gyám által tett kötések, elidegenítések, amennyiben nem voltak hasznosak a
gyámgyermeknek –
 a törvényes korra jutott gyermek által megtámadhatók, így utólag érvénytelenek
lehetnek;
 ha valaki a másét idegenítette el, pl.
 osztatlan testvérek egymás részét, vagy
 hitvestárs hitvesének vagyonát.

Szerződési biztosítékok:

Fölöttébb kockázatos volt nemcsak ősi birtok, hanem bármely más ingatlan vásárlása. Ezért a
vevők különböző szerződési biztosítékokkal igyekeztek a maguk érdekét megvédeni. A
szerződési biztosítékok közül Werbőczy a tehervállalást és a szavatosságot tárgyalta. Gyakrabban
előforduló szerződési biztosítékok voltak még
 a foglaló,
 a kötésbeli büntetéspénz,
 az eskü és
 a kezesség.

Tehervállalás (onus assumere):

 tehervállalás esetén az eladó arra kötelezte magát, hogy ha a vevőtől az osztályos
atyafiak elvennék, elperelnék az eladott birtokot, az eladó kártalanítja más, hasonló
értékű birtokkal;
 kártalanítási kötelezettségvállalás;

Szavatosság (evictio):
 az eladó arra kötelezi magát, hogy ha a megvásárolt, megszerzett birtokra vonatkozóan
a szerző ellen bárki pert indított és ezzel alperesi pozícióba került, az alperes szerző
oldalán köteles volt belépni a perbe, és minden tőle telhető segítséget megadni, hogy
perét megnyerhesse;
 perbeli, védelmi kötelezettségvállalás;
 a perköltségekből is kivette a szavatos a maga részét.

142
Foglaló (arrcha):
 mindig a szerződés megkötésének jele volt, ami azt jelentette, hogy a felek által
megkötött szerződést teljesíteni kellett;
 ha valamelyik fél hibájából mégsem teljesült a szerződés, akkor a foglalót adó fél azt
elvesztette, a foglalót kapó félnek kétszeresen kellett visszaadnia.

Bánás díja (arrcha poenitentialis):

 meg kell különböztetni a foglalótól, mert ha valaki a szerződést megkötötte, sőt a
teljesítést megkezdte, akkor a szerződéstől már nem állhatott el;
 ha a vevő az elállás jogát fenntartotta magának, akkor köteles volt bánatpénzt fizetni,
de ez nem jelentette azt, hogy az eladónak is jogában állt a szerződéstől visszalépni.

Kötésbeli büntetéspénz (vinculum):

 kiköthették a szerződő felek arra az esetre, ha valaki a kötést jogos indok nélkül
megszegte volna;
 ilyen esetben az egyezségben kikötött büntetést kellett megfizetni;
 nagysága a felek akaratától függött.

Eskü:
 az egyik legősibb biztosíték;
 célja a kötésben tett ígéretek megszegésének elkerülése;
 ha valamelyik fél mégis megszegte ígéretét, akkor valójában saját esküjét szegte meg,
ezzel hitszegővé vált, s ennek megfelelően büntették.

Kezesség:
 időnként a felek kezest is állítottak;
 a kezes arra vállalt kötelezettséget, hogy a szerződésből származó tartozást a fél helyett
teljesíti.

143
24. Tétel
Örökbevallás és kölcsönszerződés a rendi magánjogban

Örökbevallás:

A szerződések közül a legfontosabb helyet a nemesi ingatlanok tulajdonjogának

átruházásával kötött örökbevallások foglalták el. Ma ezt a nemesi birtok
 eladásának,
 cseréjének vagy
 ajándékozásának neveznénk.
Az a d á s v é t e l (emptio-venditio) olyan szerződés, amelyben az eladó a tulajdonát képező
dolgot tultajdonátruházási szándékkal, meghatározott vételár ellenében a vevő tulajdonába adja.
A c s e r e (cambium) egy dolog tulajdonjogának átruházása más dolog tulajdonba adása
ellenében.
Az a j á n d é k o z á s (donatio privata) a dolog tulajdonjogának ingyenes átadása a
megajándékozott számára.

Kellékei:
a) Az örökbevallást hiteles személy vagy hiteles hely előtt kellett kötni hiteles pecsét alatt,
mégpedig függő pecsét alatt, mert tulajdonjogot átruházni csak függőpecsétes
oklevéllel lehetett a XIII. századtól kezdve.

b) Személyesen vagy teljhatalmú képviselők útján kellett megjelenni a szerződő feleknek,

és akaratukat élőszóval kellett kinyilvánítani. A személyesen megjelent felek
nyilatkozatát joghatályosan a hiteles helyek csak akkor fogadták el, ha azok tagjai
személyesen ismerték a szerződő feleket vagy az általuk ismert felek igazolni tudták a
szerződő felek azonosságát.
Teljhatalmú megbízott csak abban az esetben járhatott el, ha az eljárásra ügyvédvalló
oklevéllel megbízást kapott. A hiteles helyek elég nagy körültekintéssel jártak el. Ennek
ellenére nemegyszer megtörtént, hogy félrevezették őket az ún. álorcás személyek, akik
másnak adták ki magukat, mint akik. Ezzel az 1723:46. tc. értelmében bűncselekményt,
infamiát követtek el.

c) Az élőszóban kifejtetteket a hiteles személy írásba foglalta, a XVIII. századig latin

nyelven, még akkor is, ha a szerződő felek magyarul nyilvánították ki szerződési
akaratukat. Az írásba foglalás után a szerződő felek nyelvén az írásba foglalt szerződés
tartalmát ismertetni kellett.

144
Örökbevallás ősi vagyonra:
 ha ősi vagyon elidegenítéséről volt szó, az elidegeníteni kívánt ősi vagyont fel kellett
kínálni (praemonitio) mindazoknak, akiknek törvényes öröklési joga volt a szóban
forgó birtokra –
 a felkínáláshoz nem volt elegendő csak az eladási szándék közlése, hanem az
eladás feltételeit is az öröklésre jogosultak tudomására kellett hozni;
 erre a felkínálásra azért volt szükség, mert az osztályos atyafiakat, az öröklésre
jogosultakat elővételi jog illette meg az ősi birtokra vonatkozóan;
 az elidegenítő szóban volt köteles kijelenteni elidegenítési szándékát a hiteles hely előtt
–
 szóbeli előterjesztésében közölnie kellett, hogy ingatlanát örökáron, az
ingatlanra vonatkozó okiratok kíséretében adja át a vevőnek;
 azon okiratok, amelyeket nem tudott az eladó átadni a vevőnek, érvénytelenek;
 az adásvétel tárgyát képező ingatlan esetében közölni kellett az eladóval a birtok
fekvését, annak határait és az eladott birtok jogi természetét, azaz milyen birtokot adott
el, ősit, szerzettet, adományosat vagy nem adományos birtokot;
 az ősi és az adományos birtoknál további feltételeket kellett teljesíteni;
 ősi birtok esetében a XIV. század végéig tipikus gyakorlat volt, hogy az egész osztályos
atyafiság személyesen megjelent a hiteles hely előtt, s itt szóban kijelentették, hogy
hozzájárulnak az ősi birtok elidegenítéséhez -
 később elegendő volt ügyvédvalló oklevelet kiállítani, amelyben az eladót
felhatalmazták az elidegenítésre;
 az osztályos atyafiakkal szemben védelmet a vevő számára leginkább ez az
ügyvédvalló oklevél kiállítása jelentett;
 ha ilyennel nem rendelkezett az eladó, akkor bizonyítania kellett, hogy
fölajánlotta az osztályos atyafiaknak az elidegeníteni kívánt ősi birtokot;
 a felkínálásnak, mely bírói úton történt, abban a sorrendben kellett történnie, amilyen
sorrendben az osztályos atyafiak örököltek volna;
 a közelebbi ág felajánlásban megelőzte a távolabbi ágat;
 mivel nagyobb nemzetség esetén előfordulhatott a legjobb szándék ellenére is, hogy az
elidegenítő valamelyik általa nem ismert osztályos atyafinak nem tudta felkínálni az
ősi birtokot, kialakult az a gyakorlat, hogy a birtok fekvése szerint illetékes
megyegyűlésen az ősi birtokot eladni kívánó kihirdette eladási szándékát és annak
feltételeit;
 az osztályos atyafiak nem kívánhattak kedvezőbb feltételeket, mint mások;
 ha a megyegyűlésen jelenlévő osztályos atyafi nem emelt kifogást az elidegenítés ellen,
később már hiába emelt volna panaszt, úgy tekintették, mintha hozzájárult volna az
elidegenítéshez;
 az osztályos atyafiaknál kevesebb joguk volt a nem osztályos atyafiaknak és a
szomszédoknak –
 nekik nem kellett felkínálni az eladni szándékozott birtokot, de ha ők tudomást
szereztek az elidegenítési szándékról, azonos feltételek mellett, mások előtt
megszerezhették az elidegeníteni kívánt birtokot, s nekik is volt elővételi joguk;
 az ősi birtokot csak meghatározott indok esetén lehetett eladni -

145
  az elidegenítés lehetett menthetetlen (igaz ok nélküli), amikor valaki az
adósságait gonoszságból vagy pazarlásból (pl. kártyaadósság) tette. Ebben az
esetben a szerződés érvénytelen volt;
 lehetett menthető (okszerű) indokból. Ilyennek minősült az olyan elidegenítés,
mely gazdaságilag célszerű volt, pl. a megmaradó birtokra hasznos
beruházásokat tett lehetővé. Ha vita támadt abban, hogy hasznos vagy nem
hasznos az elidegenítés, a bíróság döntött;
 okszerű volt az indok, ha valaki idegen kézen levő zálogbirtokot váltott
vissza vagy hitbért, leánynegyedet fizetett ki. Ezzel a megmaradó
birtokrészt tehermentesítették;
 a menthető indokkal történő elidegenítéshez kellett az osztályos atyafiak
hozzájárulása, mert a szerződés ugyan érvényes volt, de az osztályos
atyafiak hozzájárulása nélkül, általuk érvényteleníthetővé vált;
 szükségszerű volt az elidegenítés, amikor az elidegenítő rabságból vagy
hatalmaskodás miatt kiszabott fejvesztésből menekült –
 ha ilyen szükségszerű elidegenítésre került sor, akkor a birtokot nem
kellett felajánlani az osztályos atyafiaknak;
 nem kellett felajánlani a szükséges elidegenítésen túl az ősi birtokot akkor sem
 ha az elidegenítő olyannak adta el a birtokot, akinek megvolt az elővételi joga;
 ha más hasonló értékű jószágra cserélték át;
 ha hű szolgálatok jutalmául történt a birtok elidegenítése, elajándékozása. Per
esetén a megadományozottnak csak a hűséges szolgáltatásokat kellett
bizonyítania;
 a perbeli egyezségnél sem kell, amelynél az ősi ingatlanra vonatkozó kétes
kimenetelű pertől szabadult az elidegenítő;
 az osztályosok öröklési joguk sérelme miatt követelhették az örökvallás felbontását –
 ehhez bizonyítaniuk kellett a vér- és jogközösséget az örökvallást tevő
elidegenítő és az érvénytelenítést kérelmezők között;
 a győztes osztályos köteles volt a jószág árát és a beruházások költségeit
megtéríteni a vevőnek, mert csak e feltételek teljesítésével válthatta magához az
elidegenített birtokot.

Örökbevallás adománybirtokra:
 e birtokban benne van a király főtulajdonjoga, ezért szükségszerű feltétele volt az
örökbevallásnak, hogy a király azonnali hatályú hozzájárulását meg kellett szerezni.

Ö r ö k b e v a l l á s s z e r z e tt b i r t o k r a :
 a szerzett birtok a tulajdonos szabad rendelkezésének tárgyát képezte, ezért adásvétel,
csere, ajándékozás tárgya is lehetett minden megkötöttség nélkül.

Ahhoz, hogy az örökbevallás érvényes legyen, szükség volt a vevő birtokba iktatására, melyet
a szerződés megkötésétől számított egy éven belül teljesíteni kellett, különben az örökbevallás
érvényét vesztette.

146
 Amennyiben a szerződő felek a hiteles hely előtt a szokásjognak megfelelően kötötték meg az
örökbevallást, még nem jelentette azt, hogy az osztályosok örökre elveszítették jogosultságukat. A
hagyományoknak megfelelően élhettek visszavásárlási jogukkal. Ekkor a vevőt kártalanítani kellett,
azaz vissza kellett fizetni
 a vételárat,
 s az időközben tett beruházások összegét.
Ez alól csak úgy menekülhettek, ha a szerződés szövegébe bevették az ún. nil juris záradékot.
Ez azt jelentette, hogy az eladó örökre lemondott saját maga és utódai nevében a birtok
visszaváltásáról.

Kölcsön:

A kölcsön (mutuum) olyan szerződés, amelyben a kölcsönbe adó a dolog tulajdonjogát engedi
át a kölcsönbe vevőnek azzal a kikötéssel, hogy azt meghatározott idő elteltével ugyanolyan
mennyiségben és fajtában adja vissza.
A kölcsönszerződés tárgya mindig valamilyen helyettesíthető dolog, mint
 a pénz,
 gabona,
 fa.
Bár tagadhatatlan, hogy amikor kölcsönről beszélünk, elsősorban hitelügyletekre gondolunk,
mely esetekben a szerződés tárgya meghatározott pénzösszeg átadása az adós számára azzal a
feltétellel, hogy a felek megállapodása szerint a kölcsön tárgyát visszaszolgáltatja a hitelezőnek
(h i t e l e z é s ).
A kölcsönszerződés feltételei elsődlegesen a felek akaratától függnek, ugyanakkor bizonyos
általános szabályok az egyedileg megkötött szerződésekből is megállapíthatók. Amikor a
szerződő felek kölcsönszerződést kötöttek, ehhez különösebb alaki feltételeket nem kellett
figyelembe venniük.
Akár szóban, akár írásban is megköthették a szerződést. Amennyiben szóbeli megállapodás
születetett az adós és a hitelező között, a szerződés tényét
 vagy a felek nyilatkozata,
 vagy a megállapodásnál jelen lévő tanúk bizonyíthatták.

147
25. Tétel
Házassági köteléki jog a rendi korban. Atyai hatalom és gyámság
a rendi magánjogban

A HÁZASSÁG:

A házasságkötés legrégibb formája a nőrablás és a nővétel volt.

A n ő r a b l á s intézménye
 a teljes nőközösséget – amely a törzshez tartozó valamennyi férfi számára
hozzáférhetővé tette a törzshöz tartozó valamennyi nőt – váltotta fel;
 a nő idegen néptől, törzsből vagy idegen községből való megszerzését jelentette, amely
a nő kizárólagos birtoklásával járt együtt;
 István törvényei nem engedték meg, ám ha a szülők ebbe utólagosan beleegyeztek,
akkor érvényes házasság jött létre.
A régi magyar jog szerint házasság n ő v é t e l útján köttetett,
 azaz a férfi a nőt a családatyai hatalom birtokosától megvásárolta;
 a nővétel módjáról Gardízi pasa történetíró tudósításában találunk adalékokat.

Vagyoni hatások:
A családi vagyonközösség elvénél fogva a vőlegény csak családalapítás után szerezhetett saját
vagyont, így a vételárat rendszert a vőlegény atyja ajánlotta fel. A házasságkötéskor a leány apja a
vételárat, mintegy vagyoni biztosítékul, a vőlegénynek visszaadta.
A házasságkötés így gyakorlatilag két jogügyletből állt:
 a tulajdonképpeni házasságkötésből, amely az adásvételi szerződés aláírását és a
vételár kifizetését foglalta magában, valamint
 a megkötött szerződés teljesítéséből, amely a nőnek a vőlegény házába kísérését
jelentette (traditio puellae).

A keresztény házasság:
A keresztény egyház tanítása szerint a házasság a férfi és a nő isteni rendelésén nyugvó
legbensőbb egyesülése, amely csak a házasulandó felek kölcsönös megegyezése alapján jöhet létre.
Az egyház befolyása folytán a házasságkötés fokozatosan elvesztette adásvételi jellegét, a
vőlegény már nem fizetett vételárat, hanem az átalakult hitbérré, a nő részére kirendelt vagyonná.
Az egykori vételárat az általában pénzben vagy gyűrűben adott foglaló jelezte.
A kereszténység terjedésével egyre inkább szokássá vált a jegygyűrű, ill. a gyűrű általi
eljegyzés.
A kötelék érvényességét az egyházi jog szerint bírálták el. Eredetileg a katolikus, később a
protestáns felek számára saját egyházuk joga, ill. II. József türelmi rendelete érvényesült e
tekintetben.
Az egyház előtt zajló házasságkötési szertartás az Árpád-házi királyoktól kezdve gyakorlatan
volt. Kálmán házasságkötésről szóló törvénye szerint
 minden házasságkötés az egyház színe előtt,

148
  a lelkész jelenlétében,
 alkalmas tanúk szeme láttára,
 az eljegyzés foglalóadás valamely jelképével és
 a mind a két fél beleegyezésével történik
 (máskülönben az nem házasság, hanem paráználkodás).
E szabályozás igyekezett megakadályozni
 egyrészt az alattomos, valamint a keresztények és a pogányok közti házasságokat,
 másrészt a házasságkötés nyilvánossá tételét is célozta.
a) Az 1279. évi budai nemzeti zsinat kiközösítéssel és nagy összegű váltság fizetésével fenyegette
azokat a jegyeseket, akik házassági akaratukat a templomon kívül nyilvánították ki.
b) A tridenti zsinat (1545-1563) a házasság érvényességi kellékévé tette, hogy az az illetékes
lelkész és 2 tanú jelenlétében történjék. E tridenti határozat Magyarországon csak a XVII.
század végén, a XVIII. század elején nyert alkalmazást a katolikusok körében, hiszen ennek
hatálya a protestánsokra nem terjedt ki.
c) A házasságkötési ceremóniát megelőző egyházi kihirdetés kötelezettségét először az 1215. évi
IV. lateráni közzsinat mondta ki. A kihirdetés célja a házassági akadályok felkutatása volt.
d) Magyarországon az 1279-ben tartott budai nemzeti zsinat ugyan szintén elrendelte a
templomban történő három egymást követő vasárnapon való kihirdetést, ám ez egészen a XV-
XVI. századig nem vált gyakorlattá.

Házasságkötés a bíró előtt:

I. Nagy Lajos király korában gyakori volt a bíró előtt megkötött vagy éppen újrakötött
házasság.
A bírói eljárás alapjául általában az szolgált, hogy a férfi erőszakot követett el a nő és az ezt
tárgyaló büntetőperben a bíró ítéletében a vádlottat az illető leány feleségül vételére kötelezte.
Ezekben az esetekben a bíró maga adta át a leányt és a házasságot e pillanattól kezdve
tekintették érvényesnek.
Az egyházi szertartás keretében házasságot kötött férfi gyakran a bíró elé vezette feleségét,
amelynek célja pusztán a házassági beleegyezés megismétlése volt.

Eljegyzés és jegyesség:
Érvényes eljegyzést a kánonjog szabályaihoz igazodva csak a 7. életévét betöltött fiú és leány
köthetett. E szabály gyakorlati betartása, ill. megtartásának igazolása azonban gyakran akadályba
ütközött, hiszen hosszú ideig még nem volt sem egyházi, sem állami anyakönyvezés vagy más
olyan feljegyzés, amelyből az eljegyzésre készülő felek életkorát biztosan meg lehetett volna
állapítani.
A kánonjog a 7. életév betöltése mellett megkívánta azt, hogy a jegyesek beleegyezése valódi,
komolyan meggondolt és szabad legyen, valamint határozott személyre kellett vonatkoznia.
Az érvényesen megkötött eljegyzés bizonyos erkölcsi kötelezettséget rótt a felekre:
 az eljegyzés foganatosításának pillanatától kezdve a jegyesek kölcsönös hűséggel
tartoztak egymásnak, amelynek esetleges megszegése egyházi büntetést vont maga
után;
 az egyházi jog alapján a jegyesség (sponsaliciae) kötelezett a házasság megkötésére;
 kényszert mindazonáltal e kötelezettség kikényszerítésére nem lehetett alkalmazni;

149
  a tridenti zsinat határozatait megelőzően a jegyesek együtthálása külön házasságkötés
nélkül is házasságot eredményezett;
 az eljegyzés aktusa ezen túlmenően az ígért házasság megkötése iránti kötelezettséget
is jelentette.
Az eljegyzés felbontására akkor kerülhetett sor, ha a jegyesek erről kölcsönösen megegyeztek:
 akit gyermekkorban jegyeztek el, felnőttként elállhatott az eljegyzéstől;
 egyébként a jegyesség hatálya megszűnt
 valamelyik fél halála,
 valamely feltétel meghiúsulása vagy
 egyházi rendbe lépés miatt;
 egyoldalú visszalépésre jogot adott
 a másik fél erkölcstelensége,
 eretnekség,
 becsületvesztés,
 hosszas indokolatlan távollét.
Az egyházi rendes bíró hatáskörébe tartozott annak megítélése, hogy valamelyik fél egyoldalú
visszalépése elegendő okot ad-e az eljegyzés felbontására. Ennek megállapítása általában per
útján, kivételes esetekben a megyés püspök peren kívüli eljárásában történt.

Házassági akadályok:
Bizonyos házassági akadályok fennállta esetén nem jöhetett létre érvényes házasság a felek
között. Az egyházi kihirdetés bevezetése e házassági akadályok felismerését célozta.
Relatív házassági akadályok:
 rokonság,
 sógorság,
 előzetes házasságtörő kapcsolat,
 előző házastárs megölése,
 keresztény és nem keresztény házassága.
Abszolút:
 cselekvőképtelenség,
 már fennálló házasság,
 egyházi rend,
 herélt.
Az abszolút házasság bárkivel, a relatív csak azzal szemben gátolta a házasságot, akivel
szemben fennállt.

a)fejletlen kor:
 a szokásjog szabályai szerint fejletlen korú fiú vagy leány nem köthetett érvényes
házasságot;
 a fejletlen kor
 fiúnál a 14. életév,
 leánynál a 12. életév be nem töltését jelentette;
 Werbőczy már mindkét nem tekintetében a 12. életévet tekintette „vízválasztónak”.

150
b) n ő s z t e h e t e t l e n s é g :
 az elhálás lehetetlensége;
 az elhálást gátolhatta
 valamely harmadik személ boszorkánykodása, bűvös-bájos ténykedései, ill.
 valamelyik fél testi fogyatékossága, amely nem tette lehetővé a házassági tartozás
teljesítését;
 a nősztehetetlenségi perek már a XIV. század folyam sem számítottak ritka jelenségnek;
 ilyen jellegű pereket megindítani csak valamelyik fél magánpanasza alapján lehetett,
elbírálásukat pedig az egyházi bíróságok jogkörébe utalták;
 a per legfontosabb ütőkártyái a bizonyítékok voltak, amelyek megszerzése
leggyakrabban szakértői szemle keretében történt;
 a szemle lebonyolításával a bíró a szükséges tudományos és szakmai ismeretekkel
rendelkező személyeket, így orvosokat, bábákat vagy éppen tapasztalt öregasszonyokat
bízott meg;
 a szakértői szemle, a tanúkihallgatás és az eskütételi eljárás alkalmával összegyűjtött
bizonyítékok alapján a bírói igyekezett igazságos döntést hozni;
 a bíró egyes esetekben a feleket meghatározott próbaidőn át további együttélésre
kötelezte;
 az ítélet meghozatalára a bizonyítási eljárás lefolytatása, ill. a próbaidő letelte után
került sor;
 a megtámadott házasság semmissé nyilvánítása esetén a házasságra képes fél érvényes
új házasságot köthetett, ám a házassági tartozás teljesítésére képtelen felet egyszer s
mindenkorra eltiltották újabb házasságkötéstől;
 perújításnak volt helye, ha a képtelen fél utóbb alkalmassá vált a házaséletre –
 ilyen esetben ismét szakértői szemlét tartottak és ennek eredményétől függően a
bíró visszaállította a felek között fennálló korábbi házasságot, tekintet nélkül arra,
hogy a másik fél időközben esetlegesen már újból frigyre lépett.

c) K é n y s z e r :
 érvényesen nem jöhetett létre házasság, ha egyik vagy másik felet annak megkötésére
akarata ellenére kényszerítették;
 a kényszerházasságtól megkülönböztették azokat az eseteket, amikor a hatóság
kényszereszközök bevetése mellett szólította fel a már együtt hált jegyeseket a házasság
megkötésére;
 nem számított érvényes házasságnak a valamely érdektől vezetett színlelt
házasságkötés.

d) T é v e d é s :
 kizárólag a személy azonosságára vonatkozó tévedést fogadták el házassági
akadályként.

e) V é r r o k o n s á g :
 István törvényei szerint a vérrokonság heted ízéig visszamenőleg tiltották valamennyi
házasságkötést;

151
  az 1215. évi IV. lateráni közzsinat negyedik ízig visszamenőleg nem tartotta
elképzelhetőnek a vérrokonok közti házasságot;
 XV. századi törvényeink e tilalmak megszegőit vérfertőzés és hűtlenség
bűncselekményének elkövetésével vádolták, és fej- és jószágvesztéssel büntették;
 a Hármaskönyv különbséget tett
 a jóhiszeműen (a vérrokonságról való tudomás hiányában) és
 a rosszhiszeműen kötött vérrokoni házasság között –
 a rosszhiszemű házas fél fejét és vagyonát is kockáztatta cselekményével;
 negyedízig visszamenőleg az egymással sógorsági viszonyban állók sem köthettek
érvényes házasságot.

f) R o k o n s á g :
 házassági akadályt képezett a törvényes rokonság, vagyis az örökbefogadás;
 örökbefogadó és örökbefogadott nem fogadhatott örök hűséget egymásnak;
 a keresztelés és a bérmálás folytán keletkezett lelki rokonság is gátolta a házasságkötést;
 a szülők gyermekeik jegyesével, ill. a gyermekek szüleik jegyesével nem köthettek
házasságot.

g)Méltatlan házasság:
 a szolgasorban élő férfi vagy nő csak földesura engedélyével köthetett házasságot;
 a szabad sorsú férfit I. István törvényei szabadságvesztéssel fenyegették, ha rabnővel
kötött házasságot és vele három ízben paráználkodott;
 a régi magyar jog ugyan nem zárta ki azt az eshetőséget, hogy szabad sorsú nő
rabszolgához kívánt feleségül menni, ám az érvényességhez elengedhetetlen volt a nő
szüleinek beleegyezése -
 ha férjhezmenetelére a szülők tudta és hozzájárulása nélkül került sor, akkor a
szülők „méltatlan házasság” címén pert indíthattak a házasság érvénytelenítése
érdekében.

h) Nős papok:
 a papság nősülésének kérdése sokáig vitatott volt a magyar társadalmi és jogéletben;
 Kálmán törvényei szerint a már nős papok feleségüket megtarthatták, de a nőtlenül
pappá lett férfiak nem nősülhettek meg;
 a XIII. században III. Ince pápa rendelkezései folytán minden egyházi jövedelmüket
elvesztették azok a papok, akik nem hagyták el feleségüket;
 a XVI. század folyamán ismét kezdett szokássá válni a papi rend kötelékében állók
házasságkötése;
 ezzel egyidejűleg több kísérlet született arra, hogy a papságot a nőtlenségi kötelezettség
betartására indítsák;
 a papi nőtlenség Magyarországon a korabeli európai államoknál jóval később, csupán a
XVII. századtól kezdve kezdett állandósulni.

152
i) T ö b b n e j ű s é g :
 újabb érvényes házasság létrejöttét gátolta meg bármelyik fél korábban érvényesen
kötött, még fennálló házassága;
 e tilalom megszegőjét vagyonának elkobzásával, ill. súlyosabb esetben halálbüntetéssel
sújtották.

j) G y i l k o s s á g :
 házassági akadályt jelentett, ha valamelyik fél a másik fél házastársát újabb
házasságkötés lehetőségének megteremtése érdekében megölte;
 az egymásnak titokban házasságot ígérő házasságtörő felek nem köthettek házasságot a
kánonjog szabályai szerint;
 nőrablást követően a felek között csak akkor jöhetett létre házasság, ha a bíró és esküdt
társai előtt lefolytatott eljárás során a leány a nőrablással vádolt ifjút választotta és nem
szüleihez kívánt visszatérni.

k) V a l l á s k ü l ö n b s é g :
 András idejében jelentkezett először erőteljesen –
 ennek oka a kamaraispánságokat, valamint a só- és vámtisztségeket kezelő
zsidókkal és izmaelitákkal szembeni megmutatkozó közelégedetlenségben
keresendő;
 az 1233. évi beregi egyezményben II. András esküvel fogadta, hogy a zsidókkal
vagy izmaelitákkal házasságra lépő keresztényeket jószágvesztéssel és
szabadságvesztéssel fogja megbüntetni;
 a vegyes házasságok szigorú megítélése és tilalma a XV. századtól kezdve mutatott
némi változást;
 a XVII. században a katolikus egyház már elfogadta a vegyes házasságokat, és a
protestáns fél katolikus vallásra való áttérését csak akkor követelte meg, ha ezzel együtt
más olyan házassági akadály is fennállt, amely alól az érintett félnek a pápától
felmentést kellett kérnie;
 előrelépést jelentett III. Károly 1731-ben kiadott Carolina Resolutiója, amely elismerte a
vegyes házasságokat, de megkötésüket a katolikus fél lelkészének hatáskörébe utalta;
 az 1790-’91. évi országgyűlésen hozott törvények hiába gördítettek el minden akadályt a
vegyes házasságok megkötésének útjából, a gyakorlatban a katolikus lelkészek a
protestáns féllel szemben felmerült aggályaikra hivatkozva egyszerűen megtagadták a
közreműködést;
 maga a katolikus püspöki kar úgy döntött, hogy a katolikus lelkész a vegyes
házasságokat csak akkor áldhatja meg, ha a protestáns fél a születendő gyermekekre
vonatkozóan reverzálist adott;
 bizonyos szent napokon és időszakokban nem illett házasságot kötni.

153
 Hatóságok:
A középkorban a házassági ügyek a katolikus egyház, a szentszékek hatáskörébe tartoztak. A
rendi Magyarországon, miután többvallású lett, több egyházi fórum is illetékes lehetett a kötelék
érvényessége kérdésében, ha a két fél különböző valláshoz tartozott.
Az ellenreformációt követő években a köteléki bírósággal nem rendelkező protestáns felek
ügyében is katolikus szentszékek döntöttek, noha anyagi jogként a protestáns jogot kellett volna
alkalmazniuk.
II. József türelmi rendelete változtatott ezen a helyzeten, és a protestáns felekre nézve világi
bíróságok illetékességét kívánta kimondani.
A rendi jog utolsó korszakában vegyes házasságnál mindegyik félre saját egyháza joghatósága
állott meg (lehetséges volt tehát, hogy ugyanaz a kötelék az egyik félre nézve érvényes volt, a
másikra nem.

A házasság felbontása:
Bár a kánonjog szerint a házasság felbonthatatlan életszövetségnek minősült, a régi magyar
jog elismerte a felek kölcsönös beleegyezésén nyugvó elvállást. Erre utalnak többek között a
Váradi Regestrumban összegyűjtött, a XIII. századból származó egyes iratok.
Az első esztergomi zsinat határozatai alapján a felesége házasságtörését bizonyító férfi más
nővel új házasságot köthetett. A nőnek ugyanakkor meghatározott esetekben joga volt a házasság
egyoldalú felbontására. E jogával élhetett akkor,
 ha férje őt hamisan vádolta meg házasságtöréssel, vagy
 ha férje őt „gyűlölségből” elhagyta és más országba távozott.
Minthogy a katolikus kánonjog szerint a megkötött és elhált házasság felbonthatatlan, csak
érvénytelenítés volt lehetséges olyan okon, amely már a kötést is lehetetlenné vagy semmissé tette
volna.
A keleti ortodox jog ismert bontóokot (házasságtörés, melynek bizonyítása esetén a vétlen fél
jogosult volt más házasságot kötni), a protestáns vallások ismerték a bontás lehetőségét, az
ortodox egyház tágabb keretekben is, bár az összes keresztények vallották a házasság alapvetően
életre szóló jellegét.
A katolikus kánoni bíróság, ha érvénytelenség nem állt fenn, csak az ágytól és asztaltól való
elválasztást (separatio a thoro et mensa) ismerte el:
a) ideiglenesen történhetett ez a szétválasztás határozott vagy határozatlan időtartamra,
lényegében feloldva a feleket a házassággal együtt járó pozitív lelkiismereti
kötelezettségek jelentős része alól (de nem a kötelező hűség és az újraházasodás tilalma
alól);
b) véglegesen engedélyezték a különválást házasságtörés esetén, a sértett fél kérésére.
A protestánsok is ismerték ezt az intézmény, mint a válást megelőző ideiglenes megoldást,
amely a házassági vagyonközösséget mindenesetre megszüntette.

154
 ATYAI HATALOM:

A családot az ugyanazon a családatya hatalma alatt álló személyek alkották:

 a feleség,
 a gyermekek és
 a gyámgyermekek.
A családatya hatalma alatt álltak azok a törvényes korúak is, akik a családi közös vagyonban
maradtak.
A családatyai hatalom kezdetben korlátlan, elsősorban uralmi jellegű hatalmat jelentett, majd
a későbbi jogban védelmi természetűvé vált. A családatyai hatalom alól önálló háztartás
alapításával, a családi vagyon megosztásával lehetett szabadulni.
A családatyai hatalom jellemzően megnyilvánult abban, hogy a férj felesége felett korlátlan
fenyítési joggal bírt. László törvényei a férjnek azt is megengedték, hogy a házasságtörésen tetten
ért feleségét megölje.
A családatya kezdetben feleségét és gyermekeit szükség esetén eladhatta vagy elzálogosíthatta.
Az eladási jog előfutára volt a házasságkötés első formájának, a nővételnek.
A családatyai hatalom erőteljessége megmutatkozott a büntetőjog területén is. Így kezdetben a
kiközösítés nemcsak az apára, hanem feleségére és gyermekeire is vonatkozott. László annyiban
enyhítette a korai szabályozást, hogy lopásnál a családtagok büntetőjogi felelősségét csak a 10
éven felüli gyermekekre szorította.
A család tagjai vagyonközösségben éltek, amelynek képviselője a családatya volt. Ha ő meghalt,
akkor házastársa és gyermekei kezdetben nem az öröklés, hanem a vagyonközösség alapján léptek
a családi vagyonba.
A törvényes kort el nem ért gyermekek atyjuk halála után a nemzetség legközelebbi férfi
tagjának hatalma alá kerültek. A nemzetségi gyám nem rendelkezhetett szabadon a hatalma alatt
álló gyermek vagyonával. Ha a gyám az ősi vagyon indokolatlanul elidegenítette, akkor a gyámolt
törvényes kora elérése után a korábbi jogügyletet érvényteleníthette.

GYÁMSÁG:

A gyámság intézménye arra hivatott, hogy a szülők hiányában, ill. azok akadályoztatása
esetén védelmet nyújtson a koránál fogva még szellemileg fejletlen kiskorúnak.
Első királyaink nem alkotta kifejezetten a gyámságra vonatkozó rendelkezéseket, az árvák
védelméről családi körben gondoskodtak. A gyámság intézményét először törvényi szinten II.
Ulászló 1510:4. tc.-e rendezte.

a) n e m z e t s é g i g y á m s á g :
 a gyámi hatalom legrégibb formája a magyar jogban;
 a törvényes kort még el nem ért gyermekek atyjuk halála után a nemzetség legközelebb
álló férfi tagjának hatalma alá kerültek;
 a gyám képviselte és védelmezte a gyermeket;
 annak vagyona felett nem rendelkezhetett szabadon;
 törvényes kora elérése után a gyámolt a gyámja által kötött jogügyleteket esetlegesen
megtámadhatta.

155
b) tö rvényes, rendelt és végrendeleti gyám:
 gyámjuk volt az árváknak törvényes korukig;
 a gyám az apát helyettesítette;
 sorrend az ősi vagyonban:
 törvényes,
 rendelt,
 míg szerzett vagyonban
 végrendeleti, majd
 rendelt;
 a Hármaskönyv szóhasználata szerint gyámja volt a hajadon nőnek és az
elmebetegeknek is;
 és gyámként járt el az atya gyermekei anyai ági vagyonának kezelésében.
 általában férfit rendeltek gyámul, de a magyar jog megadta a gyám jogállását özvegy
női felmenőknek is;
 a gyámságot nem volt köteles vállalni a kijelölt személy,
 ha sokgyermekes,
 távollakó,
 súlyos közhivatalt viselő,
 beteg,
 öreg vagy
 nem teljes korú,
 ha halálos ellensége volt a gyámoltnak, ill. atyjának;
 nem lehetett gyám
 a pazarló,
 a rossz erkölcsű,
 a nincstelen,
 az árvák javaira vágyakozó,
 az ítélet alatt álló,
 az infámis és
 a hatalom alatt álló;
 a gyám feladata:
 leltárt venni,
 az árvák neveléséről gondoskodni,
 vagyonukat gondosan kezelni,
 s arról a gyámság lejártakor számot adni;
 ha nem híven viselte tisztét, elmozdítható volt;
A király a rendi korban – a keresztény elvek értelmében -, „mint az özvegyek és árvák
gyámolítója” a főgyám szerepkörében köteles és jogosult volt ellenőrizni hivatalból minden gyám
működését.
A király, ill. a megye gyakorolta a gyámhatóság szerepkörét. Városban a városi hatóság tette
ugyanezt, a jobbágyárvák feletti gyámságot pedig a földesúr viselte, ill. ellenőrizte.

156
26. Tétel
Házassági vagyonjog és női különjogok a rendi magánjogban

Női különjogok:

1. Hitbér:
 részben a germán jogból, részben egyházi jog hatására a nő vételárából fejlődött ki;
 nagysága a férj vérdíjához igazodott;
 Werbőczy szerint egyrészt a törvényesen egybekelt nők vételára, másrészt a nő
szüzességének ára is – teljes hitbért a nő csak az első házasságban kap, második
házasságban már csak felet, harmadikban csak negyedet;
 a férj adta a házasság megkötését követően feleségének, amely a házasság fennállta
alatt a fér tulajdona volt és ő is rendelkezett vele;
 a nő csak férje természetes vagy jogi halála után kapta meg az örökösöktől;
 a hitbérigény a törvényesen megkötött házasság elhálásával keletkezett, ám
peresíthetővé csak a férj halála után vált;
 a nő elveszítette hitbérigényét,
 ha a Szentszék házasságtörésben marasztalta, és a férj nem bocsátott meg neki,
 ha tudva vérfertőző házasságot kötött,
 ha a neki felajánlott hitbért azért nem fogadta el az örökösöktől, hogy továbbra
is férje birtokában maradhasson,
 ha önként, szerződésben lemondott a hitbérről,
 ha tudatosan károsította az örökösöket;
 két fajtája alakult ki:
 törvényes hitbér és
 szerződéses hitbér;
 a legalapvetőbb különbség a kettő között (jogi szerkezetüket tekintve), hogy a
törvényes hitbér a férj egész vagyonát terhelte. Előbb ugyan a szerzett vagyonból
kellett kiadni, de ha az nem volt elegendő, akkor az ősi birtokból kellett a hitbérigényt
kielégíteni;
 a szerződéses hitbér csak a szerzett vagyont terhelte;
 míg a törvényes hitbér nagyságát a férj rendi állása határozta meg, ill. befolyásolta a nő
házasságainak száma, addig a szerződéses hitvér összegét szerződésben állapították
meg és nem lehetett alacsonyabb a törvényes hitbér összegénél;
 kialakult az ellenhitbér fogalma is, amikor a vagyonosabb feleség biztosított hitért férje
számára, ez azonban csak szerződéses hitbérként érvényesülhetett.

157
2. Jegyajándék:
 jegyajándék (res paraphernales) alatt értették mindazon ingóságokat, tipikusan
ékszereket, ruházati tárgyakat, amelyeket az eljegyzés alkalmával, ill. a házasságkötés
előtt a vőlegény vagy bárki más a menyasszony számára adott;
 a nő tulajdonát képezte és a rendelkezési jog is őt illette meg – ezt a nő nem veszíthette
el házasságtörés, vérfertőző házasságkötés esetén sem;
 ha a házasság az eljegyzést követően nem jött létre, a vőlegény az általa adott
jegyajándékot csak akkor követelhette vissza, ha a házasságkötésre a nő hibájából nem
került sor;
 a jegyajándék felett a nő szabadon rendelkezhetett, ha nem élt e jogával és gyermekei
sem voltak, akkor a jegyajándék a házasság megszűnését követően a férjére szállt;
 törvényes öröklés esetén a leányok örökölték édesanyjuk jegyajándékát.

3. Hozomány:
 a hozomány (allatura) olyan ingó vagy ingatlan vagyon, amelyet a menyasszony atyja
vagy fiútestvérei, de általában a leendő férj kivételével bárki más az a házasság vagyoni
terheinek megkönnyítése céljából;
 a hozomány a házasság fennállta alatt a nő tulajdona, de a férj rendelkezett vele;
 a házasság megszűnésével a hozomány visszajárt a nőnek vagy örököseinek;
 ha a hozományba kapott vagyont a házastársak a házasság fennállta alatt felélték, a
házasság alatt szerzett vagyonbók kellett a nőnek vagy örököseinek visszaadni;
 ősi vagyonból csak akkor kellett visszaadni, ha bizonyíthatóan az ősi vagyonba
ruházták be;
 ha nem volt szerzett vagyon és a beruházás sem volt bizonyítható, a hozományt
elfogyasztottnak nyilvánították – ebben az esetben nem kellett kiadni;
 a nőnek visszatartási joga volt férjének birtokain a hozományt illetően -
 nem volt köteles az örökösöknek elhunyt férjének birtokait mindaddig átadni,
amíg ők a hozományát ki nem fizették;
 ha nem volt elég pénz az özvegy nő kielégítésére, a férj birtokainak egy részét a
hozomány biztosítására zálogba adták;
 a hozományt a férj hagyatékából első helyen kellett kiadni az özvegyen maradt nőnek,
minden más hitelezőt megelőzve: ez a szabály a fiscust is kötelezte, ha örökölt;
 a hozományra való igény a jobbágyoknál is fennállt, melyet részben a szokásjog,
részben kúriai döntések, majd pedig az 1840:8. tc. határozott meg.

4 . L e á n y n e g y e d (quarta puellaris):
 jogintézménye igen korán megjelent jogrendszerünkben;
 legelső törvényi említése éppen az 1222-ben kiadott Aranybullában történik, amelynek
4. cikke kimondja „ha valamely nemes ember fiúmagzat nélkül hal meg, birtokának
negyed részét leánya kapja; a többivel azt művelje, ami neki tetszik”;
 az apai ősi birtokból kellett kiadni és a leányokat együttesen illette;
 pontos szabályozása csak a későbbi századokban alakult ki, amikor kimondták, hogy a
leánynegyedet az apa halálakor az örökösöknek, a birtok közbecsűjében kellett kiadni a
leányok számára;

158
  természetben csak akkor volt kiadható, ha a leány apjának vagy fiútestvéreinek
hozzájárulásával nem nemeshez vagy birtoktalan nemeshez ment feleségül.

5 . H a j a d o n i j o g (ius capillare):
 az apátlan, árva leánynak az a joga, hogy az atyai vagyon fiúörököseitől rangjának
megfelelő lakást, ellátást, ill. férjhezmenetelére esetére hozományt, kiházasítást
igényelhet;
 elnevezése onnan származik, hogy a még férjhez nem ment lányok nem fedték be a
fejüket kendővel, vagy más fejfedő alkalmatossággal;
 ha az alap után a fiútestvér örökölte az apai vagyont, a leányoknak eredetileg csak az
apai ház használata és a leánynegyednek megfelelő birtokrész haszonélvezete járt;
 későbbi jogunk férjhezmenetelükig a leányok számára az apai birtok egészét
haszonélvezetben hagyta;
 az oldalági örökösök is kötelesek voltak a lányoknak férjhezmenetelükig az atyai
vagyon egészét meghagyni hajadoni jog címén;
 egyedül az elhalt fiai vehették mindjárt igénybe a birtokot az apa halála után, és
nővéreiknek csak ellátással és kiházasítással tartoztak;
 a rangjuknak megfelelő ellátás a leányokat minden körülmények közt megillette;
 a kiházasítás az apa ingó vagyonában való részesítést jelentett;
 ha a leány az atya halála után egyenlő részt kapott az ingókból, akkor nem követelhette
a kiházasítást;
 ha az apa vagy a fivérek már kiházasították, akkor az ingókon történő osztály során ezt
beszámították a lány osztályrészébe;
 a hajadoni jog csak a fiágat illető vagyont, azaz az ősi és az apai szerzett vagyon
terhelte, ezzel szemben a leánynegyed csak az ősi vagyont;
 a fivérek kötelesek voltak a leányok kiházasítására egyenlő részt adni, az apa legalábbis
szerzett vagyona terhére akár többet is, akár kevesebbet is adhatott.

6 . Ö z v e g y i j o g (ius viduale):
 az özvegyasszony a primitív jogrendszerekben nem több, mint egy, a család számára
megőrzendő vagyontárgy;
 ilyen vagyontárgyi minőségében az özvegyasszony az elhunyt férj hagyatékához
tartozott;
 amíg az özvegy férje nevét viselte,
 addig az elhunyt férj házában maradhatott,
 rangjának megfelelő ellátást kellett kapnia,
 ill. ha újból férjhez ment, kiházasítást követelhetett;
 ha az örökösök az elhunyt férj birtokaiba akartak jutni, az özvegyet megegyezéssel ki
kellett elégíteni, vagy a békés megegyezés hiányában bírói ítélettel az elhunyt férj
vagyonának megfelelő részére lehetett korlátozni az özvegy jogát -
 ez a megfelelő rész Werbőczy korára a hitbér közbecsű értékének megfelelő
nagyságú birtokot jelentett;
 a nem főrangú, legfeljebb közepes vagyoni helyzetű nemesasszonyok ténylegesen nem
voltak kitehetők a férj birtokából, legalábbis az első házasságukban nem;

159
 ha az özvegyi jog címén férje birtokát vagy annak egy részét használó özvegyet a
birtokból erőszakkal kivetették, az özvegy perrel visszahelyeztethette magát a birtokba;
 az özvegy nőnek a haszonélvezetében lévő birtokot a jó gazda gondosságával kellett
kezelnie;
 a birtokot nem terhelhette meg;
 ha szándékosan vagy gondatlanul károkat okozott, ezeket köteles volt az örökösöknek
megtéríteni;
 a vis maiorért nem felelt;
 ha szükséges és hasznos beruházásokat eszközölt, ezek költségeit visszakövetelhette;
 a férj birtokára vonatkozó okleveleket az örökösöknek tartozott kiadni, különben férje
jószágaiból kiűzhetővé vált, elveszítette özvegyi jogát;
 az özvegyi jog elenyészett
 ha a férj halála után kiderült, hogy házasságtörést követett el, s ebben a
Szentszék elmarasztalta,
 ha tudva vérfertőző házasságot követett el,
 ha önként lemondott özvegyi jogáról;
 az özvegyi jog nem volt korlátozható, ha kiskorú gyerekei voltak az elhunyt férjtől,
mert ők még nem kezelhették a birtokot.

160
27. Tétel
A magyar magánjog rendszere, alapelvei, jogforrásai és
jogfejlesztő eszközei 1848 után

JOGRENDSZER

Általános magánjog Közjog

Kereskedelmi jog:
Magánjog: szűk értelemben
személyek, vett kereskedelmi alkotmányjog,
dologi jog, vagy hiteljog; közigazgatási jog,
kötelmi jog, egyházjog,
öröklési jog, értékpapírjog, büntetőjog,
váltójog, csődjog, eljárásjogok
családjog
tőzsdejog

A magántulajdonra épülő piacgazdaság kibontakozásával a magánjog a polgári társadalmak

legjellemzőbb és legfontosabb jogágává vált. Az intézményesítés során az emberi szabadság nagy
vívmányaként elhatárolták egymástól
 a köz- és magánszférát,
 az ún. közérdeket és magánérdeket;
 a politikát és a gazdaságot.
Erre az elgondolásra épült fel a polgári jogtudományban a közjog és a magánjog elhatárolása,
ill. szembeállítása. Az újonnan kialakult civil társadalom igyekezett a közjog által szabályozott
államhatalomtól elválasztani saját vagyoni, ill. családi viszonyait.
Ezért a szélesebb értelemben vett magánjog körébe sorolták
 a vagyonjogot,
 a családjogot,

161
  a kereskedelmi jogot stb.
A magánjogot egyfajta mellérendelt jogviszonyként fogták fel, ahol a szembenálló jogalanyok
jogilag egyenlők, (míg a közjognál alá- és fölérendeltségi viszonyról beszéltek).
A magánjogot polgári jognak is nevezik a római szabad polgárok jogának, a ius civilének
fordításaként.
A magánjog a jogrendszernek az az ága, mely a legközvetlenebb összefüggésben áll a
gazdasági viszonyokkal:
 a magántulajdon lehető legteljesebb elismerésére épül;
 jogilag egyenlő alanyok vesznek részt benne;
 tiszta formájában szabályai betartását vagyoni jellegű befolyással mozdítja elő, vagyis a
jogág szabályainak megsértőit főleg vagyoni szankciók érhetik, és a szankciók
érvényesítése többnyire az érdekelt (jogosított) felek autonóm akaratától függ;
 olyan érdekeket védelmez, amelyeket az állam elsősorban magánérdeknek ismer el, és
lehetőleg nem avatkozik bele sem engedélyek, sem pedig irányítás útján.

Szakjogok:

A történeti fejlődés során az egységes római civiljogból a rendi elkülönültség által is

ösztönözve bizonyos speciális életviszonyokra különleges szabályok alakultak ki, melyek eltértek
az általános magánjogtól (ius generale).
Ezeket a magánjog szakjogainak nevezzük (ius speciale), amelyek elsősorban szintén
magánjogi jellegű szabályokat tartalmaznak, de rendszerint az illető tárgyra vonatkozó
közigazgatási, eljárási és büntetőjogi szabályokkal együtt.
A különbség nem lényegbeli, hanem fokozatbeli. Ezek a szakjogok az életviszonyok különös
ágait sajátosan szabályozzák, olyanformán, hogy tételeik összessége többé vagy kevésbé önálló,
saját alapelvei által dominált egész gyanánt jelentkezik.
Ilyen pl.
 a kereskedelmi jog,
 a váltójog,
 a csődjog,
 a tőzsdejog,
 a bányajog,
 a tengerjog stb.
A XX. század első harmadában önálló szakjoggá vált a munkajog és a nemzetközi magánjog
is. A szakjogok az általános magánjogon belül helyezkednek el, de úgy, hogy a „ius speciale
derogat generali (a speciális jog lerontja az általános jogot)” érvényesül. Ezért rájuk nézve az
általános magánjog csak mögöttes, kisegítő (szubszidiárius) jogforrás.

162
 A magánjog alapelvei:

A polgári magánjog középpontjában az egyéni szabadság, az autonómia áll. Ennek

értelmében a magánjog alapelvei
 a polgári jogegyenlőség,
 a tulajdon szabadsága,
 a szerződési szabadság és
 a szerzett jogok tiszteletben tartása.
A polgári jogegyenlőség princípiuma szerint magánjogi értelemben nincs különbség az egyes
emberek között. Egyetlen ember sem rendelkezhet egy másik ember felett jogi hatalommal.
A tulajdonos elvileg szabadon rendelkezhet tulajdonával, ha ezzel másnak nem okoz kárt.
A szerződő felek akarata jogi értelemben szabad. Ez a tulajdonjog szabadságának természetes
következménye. A felek szabadon dönthetnek arról, hogy akarnak-e szerződést kötni, vagy sem.
Ha igen, kivel, milyen típusú vagy külön nem szabályozott formájú legyen a szerződés, s azt
milyen tartalommal töltsék meg.
Az állam még jogszabállyal sem foszthatott meg senkit szerzett vagyoni jogától, csak nagyon
indokolt esetben és megfelelő kártérítés mellett.

A magánjog rendszere:

A jogtudománynak az a feladata, hogy a jogágak tételeit rendszerbe foglalja és tartalmukat

kifejtse. A rendszerbe foglalás logikai művelet, amelynek az a célja, hogy a jogszabályokat
 egyfelől közös elemeik,
 másfelől különbözőségük szerint csoportosítsa.
A magánjogot két fő részre szokták felosztani:
 vagyonjogra, ill.
 személyi és családjogra.
Ez elé egy általános rész illeszkedik, az egész anyagot pedig az öröklési jog zárja. Ezt az
egyébként nem kizárólagos megoldásként elfogadott felosztást a német pandekta-jogtudomány
dolgozta ki és onnan vette át a magyar jogtudomány is.
Az első polgári törvénykönyv tervezetének munkálatai során Szászy-Schwarz Gusztáv
javaslatára eltértek az ötös felosztástól, az általános részbe tartozó rendelkezéseket elsősorban a
kötelmi jogi részbe illesztették, hogy ezzel is az egyébként sokban hűségesen követett német
polgári törvénykönyvtől való függetlenségüket hangsúlyozzák.

Általános rész:
 a pandektajog legsajátosabb és legtipikusabb intézménye, amely a különös fogalmak
közös jegyeiből képzett fogalmakból állt;
 ezek rendszerint nem közvetlen magatartási szabályok, hanem olyan általános elvek,
fogalmak és tényezők, amelyek a különös rész minden szabályára egyaránt
vonatkoznak (pl. jogügylet fogalma);
 általában ezért is teszik e szabályokat a kódexek elejére, mert így nem kell minden
résznél megismételni;
 feladata, hogy bevezessen a jogág elméleti alapjaiba, s melynek ismerete a magánjogi
gondolkodásra meghatározó hatást gyakorol;

163
  megismertet tehát a jogi kultúrával és a magánjog forrásaival;
 a magánjog általános alapelveinek bemutatásával (ésszerűség, igazságosság,
jogbiztonság) segítséget nyújt a jogalkalmazónak az egyes konkrét jogszabályok
értelmezésénél;
 a magyar magánjogban a meghatározó szokásjogi szabályozás miatt különös
jelentőségre tett szert az esetleges joghézagok feloldásánál, a bírói jogalkalmazói jog
kialakulásánál.

A magánjog fejlesztésének eszközei:

A magyar polgári magánjogot átfogó törvénykönyv nem szabályozta. Ebből következően

annak alakulását több tényező is befolyásolta. A polgári korban a magyar jogban a törvény a
legfontosabb jogforrás. Hazánkban legalisztikus jogi kultúra alakult ki, ami azt jelentette, hogy a
törvények presztízse különösen nagy volt.

Törvények:
 a törvényalkotás mind mennyiségében, mind minőségében ugrásszerűen fejlődni
kezdett;
 elősegítette a jogbiztonságot, a kiszámíthatóságot, ill. lehetővé tette a magánjog gyors
és határozott modernizációját;
 számos ilyen törvény született, pl.
 1874:18. tc. a vaspályák által okozott halál vagy testi sértés miatti kártérítésről;
 1876:16. tc. a végrendeletek alakiságáról;
 1877:20. tc. a gyámságról és gondnokságról;
 1894:31. tc. a házassági köteléki jogról;
 1894:33. tc. az állami anyakönyvvezetésről;
 1884:16. tc. a szerzői jogról;
 1890:2. tc. a védjegytörvény;
 elsősorban a bírói gyakorlaton keresztül hatottak a kötelmi jogra a gazdaságot
szabályozó törvények. A legfontosabb ezek közül a kereskedelmi törvény volt (1875:37.
tc.), mert a polgári törvénykönyv hiányában a bíróságok a kereskedelmi jogi
jogszabályokat a kötelmi jogban is alkalmazták, pl.
 ügyletértelmezés,
 egyetemlegesség,
 gazdaságosság,
 kártérítés,
 kötbér,
 foglaló,
 bánatpénz,
 törvényes kamat stb.;
 fontos volt még
 1876:27. tc. váltótörvény;
 1881:17. tc. csődtörvény;
 1884:17. tc. ipartörvény;
 1908:58. tc. csekktörvény.

164
Rendeletek:
 az állami beavatkozás fokozódásával egyre jelentősebb jogforrássá váltak;
 először az 1914:50. tc. adott a háborús körülményekre tekintettel széles körű
felhatalmazást a minisztériumnak magánjogi jogviszonyokat is szabályozó rendeletek
kibocsátására;
 1924: szanálási törvény:
 a kiadások apasztása és a bevételek gyarapítása érdekében az ebben a körben
fennálló törvényektől is eltérhettek a minisztériumok;
 1931:26. tc. a gazdasági világválság nyomán két évre adott felhatalmazást, hogy az
ország gazdasági és hitéletének rendjét megóvják (ezt később évről évre
meghosszabbították).

Kódextervezetek:
 a magyar magánjog fejlődésére teljesen egyedi módon, de hatással voltak a sikertelen
kodifikációs kísérletek is;
 a kor alapvető szükségletének tekintették, hogy egy nemzet képes legyen a jogi és
területi partikularizmus helyébe írott, összefoglalt, átfogó jogfejlesztést eredményező
jogot alkotni;
 a kodifikáció az egy jogágba tartozó jogszabályoknak egyetlen, átfogó rendszerű
törvénykönyvbe foglalását jelentette;
 a kódex elkészülte után született törvények csak a különös rendelkezések felbontásai,
részletezései, melyre a törvénykönyv fő elvei, tételei ugyanúgy vonatkoznak;
 a jogalkotás különleges fajtája, melyet az egységesség, a teljességre való törekvés
különböztet meg az egyszerű törvényhozástól, s a rendszeresség és egy új minőség
létrehozása az inkorporációtól;
 Magyarországon először az 1848:15. tc. deklarálta, hogy a minisztérium az ősiség teljes
és tökéletes eltörlésének alapján ki fogja dolgozni a polgári törvénykönyvet, sőt ennek
törvényjavaslatát a legközelebbi országgyűlés elé terjeszti;
 1867:
 a kiegyezés után két évvel látta az igazságügyi kormányzat újra elérkezettnek az
időt arra, hogy a kodifikációs munkálatok előkészületeit megkezdhessék;
 eleinte csak résztervezetek készültek, melyek közül csak Teleszky István
öröklési jogi javaslata került az országgyűlés elé;
 Grosschmid Béni ez ellen készített egy ellenjavaslatot, ami később a
kódexjavaslat alapja lett;
 1900. évi javaslat:
 az igazságügyi minisztérium 1895-ben állandó bizottságot szervezett;
 1900-ra elkészült az első egységes magánjogi törvényjavaslat tervezette,
indoklással együtt;
 serkentőleg hatott a tudományos életre és a jog irodalomra;
 nem egységes;
 1913. évi tervezet:
 az igazságügy-miniszter átdolgozta és a következő évben a képviselőház elé
terjesztette;

165
  a képviselőház egy bizottsága ugyancsak átdolgozta és megint csak az
országgyűlés elé vitte a most már negyedik tervezetet, de a háború
megakadályozta érdemi tárgyalását;
 1928. évi javaslat:
 Szászy Béla államtitkár vezetésével újabb bizottság alakult és elkészítette az
ötödik és egyben legjobb tervezetet;
 felhasználták a svájci PTK tanulságait, de nem annyira reformkódex készítésére
törekedtek, hanem inkább a fennálló magyar magánjog értékes elemeinek
rendszeres egybefoglalására;
 nem lett belőle törvény, még ebben az évben az országgyűlés elé került, de a
bekövetkező gazdasági világválság megakadályozta elfogadását;
 a bírói gyakorlat egyre inkább a tervezeteket kezdte használni, különösen az
Mtj.-t alkalmazták.

Szokásjog:
 univerzális jogforrás, melynek ereje semmiben sem marad el a törvény mögött;
 különösen így van ez a magánjogban, hiszen ez az a jogág, amelynek szabályait a
mindennapi élet gyakorlása alakítja ki, közvetlenül az érdekeltek szükségleteinek
hatása alatt;
 a szokásjogban a szokást respektálják, mely először a kötelező erő tudata nélkül
pusztán a meglévő példákhoz való önkéntes alkalmazkodásból alakul ki;
 a következő lépés a szokásjognak az állam részéről történő elismerése;
 állami elismerése, ill. a törvényhez való adott viszonya mindig a politikai rendszertől
függött;
 keletkezését semmilyen törvényes tilalom nem tudta megakadályozni, még a
törvényrontó erejét tagadó törvényt is lerontotta, ilyenkor ugyanis a szokásjog illegitim
módon jött létre;
 az állam bármilyen szabályt készíthetett, de arra nem volt hatalma, hogy bármilyen
jogot érvényesítsen;
 történeti iskola (1860-as évek): a szokásjog egyenrangúságából indultak ki.

Bírói gyakorlat:
 már Werbőczy idején jogforrásnak számítottak;
 1723-tól kezdődően, ha a két tábla ugyanabban a jogkérdésben többször egyformán
nyilatkozott, akkor az „irányadó elvi kijelentés”-nek számított;
 Mária Terézia, 1768. november 14-i leiratával elrendelte ezek összegyűjtését egy
bizottság által, és azt, hogy ezeket a Kúria mindkét táblája vizsgálat alá vegye;
 a gyűjteményt Planum Tabulare (1800) néven adták közre;
 a bíróságok kétféle módon reagáltak a szokásjogra: konstitutív és deklaratív módon;
 a bíróság az eléje vitt konkrét esetben jogszabály hiányában is köteles volt
dönteni. Ilyenkor a hazai jog szellemében, analóg jogtételeket,
törvénytervezeteket, külföldi törvényeket és a jogtudomány megállapításait
tanulmányozva ítélkezett  konstitutív megoldás;
 deklaratív megoldásról akkor volt szó, ha a bíróság már egy kialakult szokásjogi
tételt alkalmazott ítéletében –

166
  ezzel az aktussal az életben gyakran csak lassan és sokszor nem
zökkenőmentesen kialakult szokásjogi szabályokat kötelező formában is
felismerhetővé tette;
 még a bírói ítélet sem állapított meg egymagában általános szokásjogi
szabályt, csak azt juttatta kifejezésre, hogy a bíró az ítélet alapjául
szolgáló jogelvet általános szabálynak tekinti;
 amennyiben ez állandósult a bírói gyakorlatban, a törvényhozó már nem
hivatkozhatott arra, hogy a bíróság nem helyesen mérte fel a jogszabályt
 létrejött tehát a szokásjog;
 az államhatalomnak a „hallgatólag” elismerését nevezték jogi
közmeggyőződésnek, ami azt jelentette, hogy a szokásjoggal ellenkező
magatartást jogellenesnek minősítették;
 a bírói jogalkalmazás kifejezett jogszabályok helyesbítésében is megnyilvánulhatott –
 ha a bíró felismerte, hogy valamelyik jogszabály szembekerült a társadalom
igazságérzetével, erkölcsi felfogásával, máris egy törvényrontó szokásjogi
tételnek törhetett utat;
 az egységes ítélkezés és a bírói szokásjog jogforrási rendelkezése érdekében az 1881:59.
tc. (perrendtartási novella) megadta a felsőbíróságoknak a döntvényalkotási jogot –
 a Királyi Kúria tehát törvényes felhatalmazás alapján nyert korlátolt jogalkotási
hatáskört, ugyanis csak eltérő bírói gyakorlat, ellentétes ítélkezés esetén
határozhatta meg a követendő irányt;
 a felsőbíróság felülvizsgálta a kialakult bírói gyakorlatot és egységes szokásjogi
tételeket alakított ki;
 csak arra a területre vonatkozott, ahol ellentétes gyakorlat alakult ki. Hiányzott
tehát a teljesség és a rendszeresség.

Jogtudomány:
 a német Professorenrecht színvonalát nem érte el, de példaképnek tekintette;
 az önálló magyar jogtudomány az Országbírói Értekezlet után kezdett kibontakozni;
 kezdetben nem is tudta magát függetleníteni a német és az osztrák jogtudomány
hatásaitól;
 a századfordulóra vált önállóvá;
 jelentős jogtudósok
 Grosschmid Béni,
 Szászy-Schwarz Gusztáv,
 Marton Géza,
 Kuncz Ödön;
 a tudomány és a jogalkotás, ill. jogalkalmazás kapcsolatát az elmélet és a gyakorlat
sajátos elegye jellemezte;
 a jogtudósok készítették a legjelentősebb törvényeket, a polgári törvénykönyv
tervezeteit;
 konkrét jogesetekkel is foglalkoztak.

167
28. Tétel
Természetes személyekre vonatkozó jogképesség és
cselekvőképesség a polgári korban

A magyar polgári magánjog a személyeknek két csoportját ismerte:

 természetes személy és
 jogi személy.
A fizikai személy, az ember megítélésében a polgári társadalomban jelentős változás történt.
Az emberi jogok általános elismerésével a jogképesség körében fokozatosan megszűntek a
kirekesztő, differenciáló megszorítások, ennek szellemében változott a cselekvőképesség
meghatározása is.

Jogképesség:

Az ember polgári értelemben vett jogképessége történetileg a rendi előjogok

megszüntetésével és a tulajdonosi képesség általános elismerésével jött létre. Azt a tételt, hogy
minden ember jogképes, a polgári korszakban deklarálták először, mint jogelvet pedig az OPTK
mondta ki első esetben.
Pontos meghatározását a pandektajog dolgozta ki, amely a korlátlan individualizmus
követelményeinek megfelelően, a jogrend, a jogi szabályozás kiindulópontjává és központjává
tette vagyoni vonatkozásban is az egyes embert.
A m a g á n j o g i j o g k é p e s s é g az embereknek azt az absztrakt lehetőségét jelenti,
amely alapján bárki magánjogi viszony alanya lehet, bármilyen magánjogi jogviszony alanyaként
szerepelhet. A jogtudomány szerint az ember jogképessége
 általános,
 egyenlő és
 feltétlen, mely
 az élveszületéstől a halálig tart.
A jogképesség elvesztése, az ún. polgári halál a magyar polgári magánjogban ismeretlen volt.

A magyar jogban azonban az erős rendi tradíciók, a korabeli munkamegosztás és a társadalmi

értékítéletek a jogképességet bizonyos mértékig befolyásolták:
 az 1874:23. tc.-ig a nők férjhezmenetelükig gyámság alatt álltak.
 Eltérő szabályok vonatkoztak a nőkre és a férfiakra a fenntartott
 hajadoni jognál,
 hitbérnél,
 özvegyi jognál,
 özvegyi öröklésnél,
 hozománynál,
 nászajándéknál és
 közszerzeménynél;

168
  a külföldiek szerzési és öröklési képességéről az 1888-ban kiadott 203. számú elvi
határozat rendelkezett a korábbi ingadozó gyakorlat megszüntetése érdekében,
viszonossághoz kötve azt;
 a vallás szerinti megkülönböztetésnek elsősorban a családi jogban volt jelentősége, de
csak a polgári házasság bevezetéséig;
 az 1895:43. tc. kijelentette, hogy a polgári jogok gyakorlása a hitvallástól
független;
 a nemesek vonatkozásában továbbra is megmaradta a hitbér és a közszerzemény
intézménye;
 hitbizománya is csak nemesnek lehetett;
 nem vesztette el jogképességét még a szegénységi fogadalmat tett szerzetes sem,
öröklött vagy más módon szerzett vagyonáról, vagyoni jogairól történt lemondása csak
a rend irányában volt érvényesnek tekinthető.

Cselekvőképesség:

A c s e l e k v ő k é p e s s é g az embernek azon képessége, hogy saját nevében, saját

akaratelhatározásából tud jogokat szerezni és kötelezettségeket vállalni. A feudális jogban a
cselekvőképességnek nem volt nagy jelentősége. A kapitalizmus ezzel szemben az egyén akaratát
helyezte a jog középpontjába, ezért a cselekvőképesség kérdésének jelentősége megnőtt,
különösen a szerződés megkötésének feltételeként.
A cselekvőképességgel kapcsolatban két kérdés várt megválaszolásra:
 a cselekvőnek a jogrend tilalmába ütköző cselekményei neki vétségként (delictum)
beszámíthatók-e (vétőképesség), továbbá hogy
 ügyleti cselekményeivel érvényesen előidézhet-e joghatásokat (ügyleti képesség).
A magánjog az ún. értelmi cenzus alapján állapította meg a cselekvőképességet. Mivel ezt nem
lehetséges esetről esetre megvizsgálni minden egyes embernél, ezért külső kritériumként bizonyos
korhatárokat vontak meg.

Cselekvőképes volt
 az az önjogú,
 nagykorú, 24. életévét betöltött ember,
 aki nem állt gondnokság alatt.
Önjogú volt az, aki nem állt másnak magánjogi hatalma alatt (atyai, gyámi, gondnoki
hatalom).
A cselekvőképesség ilyen jelentős korlátozása gazdasági szempontból káros volt (magas a
korhatár), ennek ellenére magánjogunk konzervativizmusa fenntartotta a Werbőczy óta fennáll 24
éves korhatárt.

A korlátolt cselekvőképesség kifejezése a házassági törvény (1894:31. tc.) óta vált általánossá.
Ebbe a kategóriába
 a 12. életévét betöltött kiskorú, valamint
 a gondnokság alá helyezett személy tartozott, akit nem soroltak a cselekvőképtelenek
közé.

169
 A korlátoltan cselekvőképes a reá nézve teherrel nem járó szerződés útján jogokat
szerezhetett, kötelezettségektől mentesülhetett. Egyébként törvényes képviselője nélkül szerződést
nem köthetett.
A gyámtörvény (1877:20) vezette be a gyakorlatba a cselekvőképtelenség kategóriáját.
Cselekvőképtelenek voltak azok,
 akik 12. életévüket még nem töltötték be, vagy
 akik elmebetegségük miatt vagyonuk kezelésére képtelenek voltak.
A cselekvőképtelenségre vonatkozó szabályokat a jogtudomány számos képviselője mind
jogi, mind orvosi szempontból élesen kritizálta. A magyar magánjog tehát elsősorban az OPT
hatására meghatározott korhatárhoz kötötte a cselekvőképtelenséget és nem azt vizsgálta, hogy az
illető fiatalkorú akaratelhatározásra képes-e vagy sem.

170
29. Tétel
Gyámság és gondnokság a polgári korban

Gyámság:

A gyámság a kiskorú gondviseléséről, vagyonának kezeléséről történő gondoskodás

jogintézménye azok számára, akik nem állnak atyai hatalom alatt.
A kiegyezést követően a gyámságról és gondnokságról szóló 1877:20. tc. az atyai hatalom alatt
nem álló kiskorúakat gyámság alá helyezte. A törvény különbséget tett
a) nevezett (atya választ);
b) természetes és törvényes (anya);
c) törvényes (rokonok); és
d) rendelt gyámok (gyámhatóság rendel) között.

Természetes és törvényes gyám volt a kiskorú gyermek anyja, törvényes gyámnak minősültek a
rokonok.
Nevezett gyámot az atya választhatott kiskorú gyermekének, míg rendelt gyám kirendelése a
gyámhatóság jogkörébe tartozott.
Ha az atya a törvényben előírt módon gyámot nem nevezett, akkor a gyámság az anyára
szállt, mint természetes és törvényes gyámra. A nő újbóli férjhez menetele a gyámsági viszonyt
nem szüntette meg, de kiskorú gyermeke vagyonának számadás nélküli vagyonkezelését igen.
Az anya után törvényes gyámság illette meg
 az atyai nagyatyát, utána
 az anyai nagyatyát, majd pedig
 a férfi rokonok következtek.
Amennyiben a kiskorúnak sem nevezett, sem természetes és törvényes, sem törvényes gyámja
nem volt, akkor a rokonok meghallgatásával a gyámhatóság rendelt gyámot.

Nem viselhettek gyámságot

 a nők,
 az anyát,
 az örökbefogadó anyát
 és a házastársat kivéve;
 az atyai hatalom, gyámság vagy gondokság alatt állók;
 akiket atyai hatalmuktól a bíróság megfosztott, ill. gyámi tisztükből a gyámhatóság
elmozdított;
 szerzetesek;
 botrányos életvitelt folytató személyek;
 csőd alatt állók;
 azok, akiket valamely bűncselekmény elkövetése miatt hivatalvesztésre ítéltek.

171
 A gyámság viselését a törvényben meghatározott esetek kivételével elutasítani nem lehetett. E
rendelkezések megszegőjét 200 forint pénzbírsággal sújtotta a törvény. A gyámság viselése alól
mentesültek, ill. a mentesítés iránti kérelmet nyújthattak be azok, akik
 60. életévüket betöltötték;
 egyidejűleg már más személy gyámjaként is eljártak;
 öt gyermekről gondoskodtak;
 kiskorú lakhelyétől és birtokától olyan távol laktak, hogy számukra a gyámság ellátása
nagy anyagi teherrel és nehézséggel járt volna;
 miniszterek;
 országgyűlési képviselők;
 katonák;
 közhivatalnokok;
 köztisztviselők;
 világi papok.
A gyámhatóság helyben hagyta olyan személyek mentesítés iránti kérelmét is, akik olyan
betegségben szenvedtek, amely gátolta őket a gyámság kielégítő módon való ellátásában.

A gyám, mint a gyámsága alatt álló kiskorú törvényes képviselője, egyes kivételektől
eltekintve teljes jogkörrel képviselte a kiskorút annak peres és nem peres ügyeiben:
 gondoskodnia kellett
 a kiskorú neveléséről és
 taníttatásáról,
 testi épségének megőrzéséről,
 vagyonának lelkiismeretes és ésszerű kezeléséről;
 a kiskorú vagyonát is kezelő gyámnak évente jelentést kellett benyújtania a
gyámhatóságnak gyámoltja tanítási, nevelési és egyéb személyi viszonyairól.

A gyámság megszűnt
 a gyám vagy a gyámolt halálával,
 a kiskorú teljes korúvá válásával,
 a kiskorú atyai hatalom alá kerülésével (pl. törvényesítés vagy örökbefogadás útján),
 a gyám felmentésével,
 a gyám elmozdításával.

A gyámot elmozdítani akkor lehetett, ha gyámi tisztét nem megfelelően látta el, különösen,
 ha elhanyagolta a kiskorú tartását és nevelését;
 magatartása veszélyeztette a kiskorú erkölcsi és testi fejlődését;
 a kiskorú vagyonát hűtlenül vagy hanyagul kezelte;
 a kiskorú képviseletének elmulasztásával kárt okozott.

172
 Gondnokság:

A gondnokság az ügyek vitelére képtelen, ill. alkalmatlan nagykorúak képviseletének

biztosítását szolgáló jogintézmény.
A gyámságról és a gondnokságról szóló 1877:20. tc. a nagykorú személy gondnokság alá
helyezését rendelte el, ha az
 elmebeteg vagy magát jelekkel megértetni nem tudó siketnéma volt;
 magát jelekkel megértetni tudó siketnéma vagy gyengeelméjű, és vagyonának
kezelésére alkalmatlan volt;
 tékozló életvitelt folytatott;
 egy évnél hosszabb ideig ismeretlen helyen tartózkodott, vagy hazautazásában és
vagyona kezelésében valamely ok meggátolta;
 egy évnél hosszabb szabadságvesztésre ítélték.
Az első három esetben a gondokság alá helyezést a bíróság, az utóbbi két esetben pedig a
gyámhatóság mondta ki. A gondnokság elsősorban
 a házassági életközösségben élő házastársat, utána
 az atyát és
 a legközelebbi rokonokat illette.

A tékozlás fogalmát a törvény nem határozta meg pontosan. A tékozlókkal kapcsolatban már
az 1723:48. tc. rendelkezett birtokaik zárlat alá helyezéséről. A zárlat intézményét az ITSZ is
megőrizte, de a tékozlást nem definiálták.
A bírósági gyakorlat szerint tékozlónak minősült az, aki vagyonát komoly cél nélkül, a józan
gondolkodástól eltérő módon haszontalan költekezéssel csökkentette.
Vagyonuk megfelelő kezelése érdekében bizonyos esetekben kiskorúak gondnokság alá
helyezését is elrendelte az új szabályozás.

Az 1877:20. tc. alapján a gondokságból kizáró és a gondnokság viselése alól mentesítő okok
megegyeztek a gyámságból kizáró s a gyámság viselése alól mentesítő okokkal.
A gondnokság viselését elutasítani csak a törvényben meghatározott esetekben lehetett. E
rendelkezés megsértőjét 200 forint pénzbírsággal sújtották.

A gondnok a gondnoksága alatt álló személyt teljes jogkörrel képviselte a bíróság előtt annak
peres és nem peres ügyeiben. Ha a gondnokolt távol lévő vagy szabadságvesztésre szóló ítéletét
töltő személy volt, akkor a gondnok képviseleti joga csak a vagyon kezelésével összefüggő
eljárásra terjedt ki.
A vagyont kezelő gondnok köteles volt minden évben a gondnokolt egészségi állapotáról
jelentést készíteni a gyámhatóságnak.

A gondnokság megszűnt
 a gondnok vagy gondnokolt halálával,
 a gondnokság alóli felmentéssel,
 ha a gondnok nem megfelelően látta el kötelességét,
 a gondnokságból elmozdították.

173
 A gondnokságot elrendelő bíróság vagy gyámhatóság megszüntethette a gondnokságot. A
bíróság a gondnokolt vagy gondnoka kérelmére megszüntette a gondnokságot az elmebetegek és
a magukat jelekkel megérteni nem tudók esetében, ha ezen gondnokság alá helyezést indokló
okok megszűntek.
A bíróság a gondnokolt kérelmére megszüntette a gyengeelméjűek és ügyeik vitelére
képtelen, de magukat jelekkel megérteni tudók, továbbá a tékozlók feletti gondnokságot, ha a
gondnokság alá helyezésre a gondnokolt kérelmére kizárólag az ő érdekében került sor.
A kiskorúak vagyonának kezelésére elrendelt gondnokság megszűnt a kiskorú teljessé
válásával vagy ha atyai hatalom alá került.
A gyámságra és a gondnokságra vonatkozó szabályokat tartalmazott és az 1877:20. tc. egyes
rendelkezéseit módosította az 1885:6. tc. E szabályozásokat követően 1945-ig a gyámsággal és a
gondnoksággal csak miniszteri rendeletek foglalkoztak, olyan részterületeket rendezve, mint pl.
 a gyámi és gondnoki nyilvántartás,
 a gondnokolt vagyonának leltározása,
 a hadba vonultak gondnoksága vagy
 a hivatalos gyám kirendelésének lehetősége.

174
30. Tétel
Jogi személyek a polgári korban (kivéve a kereskedelmi
társaságok), különös tekintettel az Mtj. szabályozására

A j o g i s z e m é l y vagyonforgalmi intézmény, amely a jogi kultúra fejlődésének az

eredménye, hiszen a nem természetes személy jogalanyként való elismeréséhez már megfelelő
absztrakciós készség szükséges. A jog ilyenkor bizonyos szervezeteket, ill. vagyonokat úgy
tekintett, mintha személyek volnának, és - legalábbis vagyoni jogok és kötelezettségek
tekintetében - jogalanyisággal ruházta fel azokat.
A jogi személyiséggel rendelkező szervezeteknél a jog bizonyos emberi magatartásokat a jogi
személy magatartásaként ismert el, hogy a gazdasági kapcsolatokban megfelelően tudjanak
működni.
A jogi személyt alapító szerződés egy magasabb szintű formát hozott létre, a kötelem egy
jogilag elismert szervezetté alakult át, amely révén az azt alkotó emberektől különálló szervezet
jött létre, mely jogalanyiságot kapott.
Az Mtj. 43. §-a értelmében jogképes
 az államkincstár,
 a törvényhatóság,
 a város és egyéb község,
 általában minden olyan jogi alakulat vagy intézmény, amelynek a fennálló törvények
értelmében önállóan lehetnek magánjogai és kötelezettségei.
A 45 §. értelmében a jogi személy a törvény és szervezeti szabályaik korlátai között
cselekvőképesek, feltéve hogy az ehhez szükséges szerveik törvényszerűen ki vannak rendelve. A jogi
személy szerződés kötésére és jognyilatkozat tételére, valamint más jogcselekmények végzésére
képes, képviseletében eljárni erre rendelt szervei hivatottak.
A jogi személy székhelye az a hely, ahol a jogi személy ügyeit intézik, hacsak a törvény vagy a
szervezeti szabályok más helyet nem jelölnek meg (46. §).
Ha a jogi személy megszűnik, vagyonának sorsa a törvények és a szervezeti szabályok szerint
alakul (47. §).

Egyesület:

A magyar magánjog szerint minden olyan önkéntes alapítású testület, amely különleges
rendeltetésénél fogva eltérő jogi szabályozás alá esett, egyesület volt. Az egyesület autonóm
szervezet volt, a társadalom életében való részvétel eszköze. Üzleti vállalkozással is
foglalkozhatott, általában azonban inkább kulturális, szociális, politikai, tudományos, művészeti
stb. céllal hozták létre.

Az egyesület jogi szabályozásának kialakulása az OPTK egyetlen szakaszára épült, amely az

egyesületet jogalanyisággal ruházta fel. Magyarországon a szabad egyesületalapítási jog törvény
hiányában a bírói gyakorlatban alakult ki:
 létrejöttéhez nem volt szükség állami engedélyre, csak belügyminiszteri láttamozásra.

175
 A jogintézményt a PTK 1900. évi tervezete szabályozta először, amely szigorúan elválasztotta
egymástól az egyesületi köz- és magánjogot. Az egyesületi közjog meghatározta az egyesület
 keletkezésének,
 működésének és
 megszűnésének jogi feltételeit, valamint
 a felügyeleti jogot.
Az egyesületi magánjog körülírta, hogy milyen feltételekkel vehet részt az egyesület jogi
személyként a magánjogi forgalomban.
Mtj.:
 (49. §): egyesület megalakulásához legalább hét személy együttese elhatározására van
szükség, akik
 az egyesület megalakulását elhatározzák,
 a szervezeti szabályokat megállapítják és
 kirendelik a szükséges egyesületi szerveket;
 az egyesület létrejövetele a hatósági intézkedés bekövetkeztétől függ,
amennyiben a közjogi szabályok szerint az egyesület létrejöveteléhez az
alapszabályoknak kormányhatósági láttamozásra vagy jóváhagyása vagy más
hatósági intézkedés szükséges;
 (50. §): az alapszabályok csak úgy érvényesek, ha azokat okiratba foglalták;
 az okiratot legalább hét tagnak kell aláírnia, akik az egyesület megalakításában is
részt vettek.
 (51. §): Az alapszabályok határozzák meg (a törvény korlátai között):
 az egyesület nevét, célját és székhelyét;
 a tagok belépésének és kiválásának módját és feltételeit;
 a tagok jogait és kötelességeit, különösen, hogy a tagok tagsági
hozzájárulásokra kötelesek-e, és amennyiben igen, milyen nemű és
méretű hozzájárulásra;
 a közgyűlés összehívásának módját és előfeltételit, határozatok
hozatalának és írásba foglalásuk módozatait;
 az egyesület igazgatására és képviseletére hivatott szerveket,
hatáskörüket és alakulásuk módozatait;
 az esetleges szükséges egyéb szervezeti szabályokat.
 Az egyesületeknek olyan nevet kellett választania, amely országos jellegű volt,
vagy ugyanabban a községben már fennálló más egyesületektől világosan
megkülönbözteti.
 (52. §): az egyesület megalakulása semmis, ha célja
 törvényes tilalomba,
 jó erkölcsbe vagy
 a közrendbe ütközik.
 (53. §): az egyesület ügyeiben a tagok közgyűlésen határoznak.
 (54. §): A közgyűlés hatáskörébe tartozott
 az alapszabályok kiegészítése és módosítása,
 a felügyelet az egyesületi szervek működése felett,
 az egyesület feloszlatásának elhatározása és

176
  minden olyan egyéb egyesületi ügy, amelyet a törvény vagy az alapszabályok
kifejezetten a közgyűlés hatáskörébe utalnak vagy az egyesület más szervének
hatáskörébe nem utalnak.

 (64. §) Minden egyesület rendelkező intézőszervvel, mely több tagból is állhat. Ha

intézőszervül az elnökön vagy más tisztviselőn felül választmány vagy egyéb külön
szerv is van rendelve, közöttük az intézőszerv tennivalói az alapszabályokban
megszabott hatáskörük szerint oszlanak meg.
 Többtagú intézőszerv az egyesület ügyeiben szótöbbséggel határoz, hacsak az
alapszabályok másként nem rendelkeznek. Érdekelt tag a határozathozatalban
nem vehet részt.

Alapítvány:

A magyar jogi műnyelvben Széchenyi István által meghonosított alapítvány elnevezésű

intézmény szervezetileg hasonlított a társasághoz, de nem személyek egyesülése volt, hanem az
alapítók tulajdonától elszakadt vagyonok összekapcsolódása.
A jótékony célú adományozás egyik formája volt az a nyilvános kezelés és ellenőrzés alatt álló
vagyon, amelynek kamatait - a törzsállomány érintetlenül hagyásával - csak az előre megjelölt
célra használhatták fel.
Különbözött az a l a p t ó l , amely olyan különleges célra rendelt vagyon, melynek nemcsak a
hozadéka, hanem a tőkéje is felhasználható volt.
Az alapítvány modern fogalma a XIX. században alakult ki:
 eszerint az alapítvány egyoldalú jogügylet révén jön létre;
 az alapító a felajánlott összegtől megvált, és ezután az általa meghatározott kezelő
szerv vitte tovább az ügyeket, amelynek szerződései révén lett az alapítvány jogosult,
ill. kötelezett;
 az alapítvány vagyonát elidegeníteni nem lehetett;
 a jövedelmét csak a kitűzött célra lehetett fordítani;
 az alapítvány részére általában olyan vagyont kötöttek le, amely biztos, állandó
jövedelmet jelentett, pl. bizonyos tőkét, mely kamatozott, továbbá ingatlant vagy
értékpapírt.
Az alapítványok különleges nemei a közalapítványok voltak, amelyek közcélt szolgáltak és
valamely közigazgatási szerv kezelésében álltak. Ilyen volt
 Ludoviceum (1808:7. tc.),
 MTA (1872:11. tc.),
 Nemzeti Színház (1840:44. tc.),
 Nemzeti Közművelődési Alapítvány (1929:33. tc.), és
 így működtek az egyetemek is ebben a korszakban.

Mtj.:
 (82. §.): alapítvány akkor jön létre, ha valaki tartós célra rendel úgy vagyontárgyakat,
hogy a vagyontárgyak megfelelő szervezet kezelésében önálló vagyonként az
alapítványt mint személyt illessék;
 (83. §.): alapítvány rendeléséhez okiratba foglalt alapítványi ügylet szükséges;

177
 alapítványt az alapító halál esetére végintézkedéssel lehet rendelni az erre megszabott
alakban;
 (84. §.): az alapítványi ügylet meghatározhatja (a törvény korlátai között) az alapítvány
 nevét,
 célját,
 székhelyét,
 szerveit és
 kezelésének módját;
 ha az alapítványi ügylet az alapítvány célját csak általánosságban jelöli meg,
vagy az alapítvány szervezetéről egyébként nem kellően rendelkezik, a
főfelügyelőhatóság a szükséghez képest intézkedik;
 ha a hiányokat célszerűen pótolni nem lehet, a főfelügyelőhatóság az
alapítványul rendelt vagyont, amennyiben maga az alapító kifogást nem tesz
vagy az alapítványi ügylet másként nem rendelkezik, lehetőleg hasonló célú
más alapítványnak juttatja.
 (85. §): alapítványt csak közérdekű célra lehet rendelni. Ilyen:
 jótékony,
 kegyeleti,
 egyházi,
 iskolai,
 kórházi,
 tudományos,
 közművelődési,
 általában közhasznú célra irányuló alapítványokon felül a családi alapítvány,
amely egy vagy több meghatározott családhoz tartozók nevelésével,
kiházasításával vagy tartásával járó költségek fedezésére vagy hasonló célú
szolgáltatásra irányul.
 (86. §.): az alapítványi ügylet semmis, ha célja
 törvényes tilalomba,
 jó erkölcsbe vagy
 a közrendbe ütközik.

178
31. Tétel
A kereskedelmi jog kialakulása, fogalma, forrásai és hatása
magánjogunk fejlődésére; a kereskedelmi ügyeltek, a kereskedő
fogalmának meghatározása, a tárgyi kereskedelmialapügyletek

A kereskedelmi jog kialakulása:

A kereskedelmi jognak az általános magánjogfogalomtól való elkülönülése nem egy

kizárólagos elv mentén, hanem történeti fejlődés útján történt. A kereskedelmi jog először mint
külön jog (ius singulare) a középkorban alakult ki. A feudális társadalomban egyébként is minden
rendnek külön jogai, privilégiumai voltak.
Így történt ez a kereskedők vonatkozásában is, különösen azért, mert ők még jobban
elkülönültek a tradicionális foglalkozásoktól. A kereskedők nem a zárt közösségeken belül, hanem
azok között kereskedtek, tehát külön jogvédelemre szorultak. Kialakították saját szokásjogukat,
szervezeteiket. Testületi alapszabályaikat később a városi hatóságok megerősítették, és a
kereskedelmi bíróságok is eszerint jártak el.
A kereskedőknek védekezniük kellett az egyházi magánjog kereskedelemellenes
intézményeivel szemben is. Kereskedelem nélkül azonban a feudalizmus sem lehetett meg. Nem
véletlen tehát, hogy az egyház még a kamatvétel tilalmát sem tudta a gyakorlatban érvényesíteni.

Kezdetben a kereskedelmi jog a kereskedők joga (ius mercatorum) volt, vagyis az a jog, amely
a kereskedők egymás közötti viszonyait szabályozta. Elsősorban nem is az ügyek természete,
hanem a jogalanyok szerint különült el. Mégis megteremtette a modern kereskedelmi jog
majdnem valamennyi fontos intézményét.
Olyan szokásjog volt ez, amelyet az évszázadok során jogkönyvekben rögzítettek,
statútumokba foglaltak, és megfelelő alapokat nyújtotta a XIX. század nagy kereskedelmi
törvényeinek.

A modern kereskedelmi jog és a rendi jogok ius commercialéja között általános elvi és
határvonalbeli különbség húzódott, amelyre már az elnevezés is rámutat: kereskedők joga, ill. a
kereskedelem joga.
A kereskedelmi jog tehát már nem egy foglalkozás jogát jelentette, sőt nem is foglalta
magában a kereskedelemre vonatkozó összes jogszabályt, hanem annak csak egy részét.
Másrészről ide sorolták
 a gyáriparra,
 fuvarozásra,
 bankügyletekre,
 tőzsdékre,
 értékpapírokra stb.
vonatkozó szabályokat, amelyek tervszerű, rendszeres és intenzív gazdálkodást folytattak és
tömegforgalmat bonyolítottak le, szilárd alapjait teremtve meg ezzel az intenzív gazdálkodásnak.

179
Ezért szerencsésebb lett volna a vállalkozók joga elnevezés. Így lett a kereskedelmi jog a magánjog
szakjoga.

Nem minden országban található az általános magánjogtól elkülönült kereskedelmi jog.

A kereskedelmi jognak a magánjogtól való különválását elsősorban az indokolta, hogy a
tömegforgalom sajátos igényeit egyes esetekben az általános magánjog keretein belül nem lehetett
megnyugtató módon kielégíteni.
A vállalkozóknak olyan szabályozásra volt szükségük, amely a gyors üzletkötést
előmozdította, de emellett kellő biztonságot is nyújtott, kidomborította a nyerészkedési jelleget,
lehetőséget adott a nemzetközi egységesítésre is.
A kereskedelmi jog a gazdasági fejlődés dinamikájából adódóan sokkal gyorsabban fejlődött,
mint az általános magánjog. Állandóan módosult és bővült az anyaga. Magyarországon az
1875:37. tc.-t, a kereskedelmi törvényt 1945-ig több mint 100 törvénnyel egészítették ki és
korszerűsítették, pl.
 váltó,
 csekk,
 védjegy,
 légi fuvarozás,
 üzleti záróra,
 szövetkezetek újabb formái,
 kereskedelmi üzlet átruházása,
 értékpapírok,
 biztosítás,
 ipari kiállítások,
 árumintavásárok,
 tisztességtelen verseny,
 árurészügylet,
 kartellek szabályai.

A kereskedelmi jog fogalma:

A kereskedelmi jog a vállalkozások szükségleteihez igazodó magánjog, de nemcsak

magánjogi jellegű szabályokat tartalmaz, hanem az illető tárgyra vonatkozó közigazgatási, eljárási
és büntetőjogi rendelkezéseket is. Elsősorban a javak tömeges forgalmával kapcsolatos kérdéseket
szabályozza.
Itt érintkezik leginkább a magánjoggal, főleg a kötelmi joggal úgy, hogy a magánjog
szabályait a saját céljainak megfelelően átalakítja, másrészt az eltérő, sajátos és új életviszonyokra
külön szabályokat is alkot.
A vállalkozóknak nemcsak a közvetlen, hanem a közvetett tevékenysége is sajátos
szabályozást igényelt, így a kereskedelmi meghatalmazott (cégvezető, kereskedelmi utazó, segéd,
ügynök stb.), a fuvarozó és a szállítmányozó munkája. Emellett azokat a jogviszonyokat szintén a
kereskedelmi jog körébe vonták, amelyek valamilyen okból célszerűnek látszottak, hogy az
általános magánjogtól eltérő rendelkezések alá kerüljenek.
Így lett a biztosítási és a kiadói ügylet kereskedelmi ügylet, és ezért tartozott a kereskedelmi
jog hatálya alá a részvénytársaság és a szövetkezet akkor is, ha pl. sporttal, művelődéssel vagy

180
más, nem elsősorban üzlettel összefüggő tevékenységet folytattak. Mégis szervezetüknél fogva
tömeges üzletkötéssel és a nagytőke szervezésével foglalkoztak, emiatt számos olyan kérdés
merült fel a működésükkor, amelyeket csak a kereskedelmi jog tudott megfelelően szabályozni.

A gazdaság és kereskedelem univerzális jellegűvé vált, igyekezett túllépni a politikai

határokon, és egyre inkább nemzetközivé alakult, amely természetesen egységes szabályozást
igényelt. Ezért a világkereskedelembe bekapcsolódó országok az általánosan elfogadott
jogszabályokat igyekeztek beépíteni saját jogrendszerükbe, amely általában a két élenjáró
kereskedelmi törvénykönyv,
 a francia és
 a német kereskedelmi törvénykönyv mintájának a követését jelentette.

A kereskedelemben a jogi hatást kiváltó cselekmények folyamatosan és rövid időközökben

követték egymást. Az így létrejövő tömegforgalom akadálytalan lebonyolítása érdekében a
szerződést szabadon kellett értelmezni.
Amikor másodpercek alatt akár több száz ügyletet is kötne, nem lehet minden esetben
bonyolult alaki szabályokat betartani. Sem idő, sem apparátus nem volt arra, hogy pl. a
szerződéseket írásba foglalják vagy aláírást tanúsítsanak. A gyorsan és formakényszer nélkül
megkötött ügyletek csak szigorú feltételek és az adott szó szentségében való bizalom, a korrekt
üzleti magatartás mellett voltak lehetségesek.
Védeni kellett tehát a jóhiszemű fogalmat a gyors üzletkötés mellett is. Biztosítani, hogy a
kereskedő a megkötött ügylet véglegességében megbízhasson, ne lehessen azt mindenféle
kifogásokkal semmissé tenni, hosszadalmas eljárással az időt húzni.
Ezért a kereskedelmi jog egyfelől nagy szabadságot biztosított a szerződés megkötésének
módjára nézve, de az általános magánjog által előírtaknál sokkal szigorúbb következményekkel
számolhatott az, aki a vállalt kötelezettségének nem tudott vagy nem akarta eleget tenni.
Pl. a kereskedelmi ügyletből eredő tartozásért az adóstársak mindig egyetemlegesen és feltétel
nélkül felelnek, holott ez az általános magánjog szerint a legritkább esetben fordul elő.
A magánjogtól eltérő szabályozás azért is szükséges volt, mert a sokszor ellentétes érdekű
felek között tömegesen kötött kereskedelmi ügyletekből kifolyólag sokkal többször alakult ki
jogvita, mint az élet más területén.

A jóhiszemű visszteherszerzést a kereskedelmi jog ismerte el először és csak innen vette át

később a magánjog. A tapasztalatlan, a kereskedelmi jogban járatlan fél védelmében a
kereskedelmi jog a kereskedőnek fokozott gondosságot ír elő.
Az ún. rendes kereskedő gondossága arra kötelezte a kereskedőt, hogy a kereskedelmi jog
előírásait szigorúan betartsa és a vele ügyletet kötő nem kereskedőket ezekre figyelmeztesse, pl.
hogy az általános magánjog által esetleg megengedett kifogásokat a kereskedelmi bíróság nem
fogja figyelembe venni.

A kereskedelmi szigort mutató szabályozás volt, hogy

 az adós intés nélkül is késedelembe esett;
 a kereskedő ajánlatot hallgatással vissza nem utasíthatott;
 kikötés nélkül is megfelelő kamatot kellett fizetni;

181
  a teljesítés akkor is követelhető volt, ha a szerződéskötés és a teljesítés között eltelt idő
alatt az árak változása az eladó gazdasági létét fenyegette.
Más jogágaktól kölcsönzött megoldásokat is alkalmazott a kereskedelmi jog. Ilyen volt
 a kereskedelmi tevékenység hatósági ellenőrzése, de pl.
 a törvény egyes rendelkezéseinek megsértése esetére büntetőjogi szankciókat is
alkalmaztak.

1840. évi kereskedelmi törvények:

A reformkorban Széchenyi István a liberális ellenzés egyik fő követelésévé tette a

kereskedelmi és váltótörvényt, aminek meg is lett az eredménye. Így született meg
 az 1840:16. tc. a kereskedőkről,
 az 1840:17. tc. a gyárak jogviszonyáról,
 az 1840:18. tc. a közkeresetre összeálló társaságokról,
 az 1840:19. tc. a kereskedői testületről és alkuszokról stb.
Az 1840. évi törvényhozás tehát azt a megoldást választotta, hogy egységes kódex helyett
szétbontotta az egész anyagot és külön-külön törvénybe foglalta azokat. Ennek ellenére e
jogszabályok nagy része európai színvonalúnak mondható. Ezek a törvények a neoabszolutizmus
idején is érvényben maradtak.
Bármilyen jelentős alkotások is voltak az 1840. évi kereskedelmi törvények, a gazdasági
fejlődés, a szabályozatlan intézmények sokasága és a jogegység igénye 1876 után fontos
követelménnyé tette a kereskedelmi jognak a megváltozott körülményeknek megfelelő
szabályozását.
A magyarországi kereskedők és vállalkozók kérésére ezért a kereskedelmi miniszter 1872-ben
megbízta Apáthy Istvánt, hogy a német kereskedelmi kódex alapján készítse el az új magyar
kereskedelmi törvényt. Az Apáthy által elkészített törvényjavaslatot széles társadalmi és szakmai
vitára bocsátották; ennek hatására került be a kereskedelmi törvénybe a szövetkezeteket
szabályozó rész.
Az országgyűlésnek már nem volt szükséges hosszas tárgyalásokra. Csupán néhány ülésen
foglalkoztak a javaslattal és főleg stirális javítások után 1875. május 16-án törvénybe iktatták, majd
1876. január 1-jén hatályba lépett. Egyes rendelkezései (pl. a közraktárokról szóló) több, mint 100
évig hatályos törvények maradtak.

1875:37. tc. (Kt):

A magyar kereskedelmi törvény a német kereskedelmi törvény alapján készült, sokszor

egyszerűen csak lefordították az egyes részeket magyarra. Ez természetesen nem az önálló ötletek
hiánya, hanem inkább a kereskedelmi jog nemzetközisége miatt történt.
A magyar viszonyoknak - minden szempontból - a német kereskedelmi törvény felelt meg a
leginkább. A napóleoni kodifikáció óta több mint egy fél évszázad eltelt már, míg a német
törvényt csak néhány évvel azelőtt fogadták el (1862), és akkoriban a legtökéletesebb kódexnek
tartották.
Németországnak sem volt még ekkor egységes polgári törvénykönyve. Ezért a kereskedelmi
törvénybe számos olyan rendelkezést is fel kellett venni, amelyeknek semmiféle specifikus
kereskedelmi jellegük nem volt, hanem magánjogi természetűek voltak. Még kedvezőbbé tette a

182
német kereskedelmi törvényt az a tény, hogy Ausztria elég hamar, már 1863. július 1-jén
egészében átvette a német törvénykönyvet.
A fejlettebb viszonyok között létrejött német kereskedelmi törvény átvételét a modernizációra
való sajátos törekvés is indokolta. 1867 után a magyar igazságügyi politikai a legfejlettebb
országokhoz való felzárkózás érdekében a gazdaság fejlesztését a modern nyugati jogintézmények
átvételével is igyekezett elősegíteni.
Ezekkel a jogszabályokkal nemcsak a gazdaság fejlődése útjában lévő akadályokat akarták
eltűntetni, hanem olyan jogszabályokat is igyekeztek recipiálni, amelyek jelentősen ösztönzik a
gazdasági növekedést.
A magyar kereskedelmi kodifikáció készítése során figyelembe vették hazánk eltérő
viszonyait. Többek között azt is, hogy a német és a magyar törvény elkészülte között időben
Magyarországon lezajlott egy alapítási láz és mindjárt utána egy gazdasági válság (1873).
Ezért a magyar kereskedelmi törvény a részvénytársaságokra nézve sokkal részletesebb és
fejlettebb lett, mint az eredeti német szabályozás.

Nem vette át a magyar törvény

 a betéti részvénytársaságot és
 a csendes társaságot;
 nem került szabályozásra a tengerjog sem. Magyarországon a tengerjogra nézve - mely
Ausztria egyetértésével intézendő - az 1774. évi Editto politico di navigazione
mercantile austriaca és a francia kereskedelmi törvénykönyv második könyve maradt
hatályban;
 az alkuszok jogállására vonatkozó rendelkezések eltérő tartalommal készültek.
Szemben a német kereskedelmi törvénnyel a magyar tartalmazta
 a szövetkezeti,
 a közraktári,
 a biztosítási és
 a kiadói ügyletekre vonatkozó szabályozást.
Ezeket a jogszabályokat (kivéve a közraktári ügyleteket, melyekről Németországban ekkor
még nem született törvény) szintén német törvények és tervezetek alapján készítették.
A jog sikeres modernizációja is nagyban hozzájárultahhoz, hogy Magyarország a XIX. század
Európájának visszamaradt gazdaságai közül a sikeresebbek közé küzdötte fel magát. A
nagyirányú fejlődést azonban megtörte az I. világháború, a trianoni területveszteség és a
gazdasági világválság.
Közben a gazdaság szerkezete egyre gyorsabb tempóban változott. A kontinens országai ezért
egymás után módosították kereskedelmi törvényeiket. Magyarországon azonban ezt össze akarták
kötni a magánjogi törvénykönyv megalkotásával.
Mivel az nem sikerült, csak
 a bírói gyakorlat,
 a kereskedelmi szokások, ill.
 egyes kereskedelmi jogi vonatkozású törvények révén fejlődött a magyar kereskedelmi
jog.

183
 A kereskedelmi ügyletek:

Háromféle megközelítése alakult ki Európában.

a) Az a l a n y i ü g y l e t e k alapján történő különböztetés
 a régi rendi megközelítést követi, amikor is a kereskedelmi jog a kereskedő joga volt;
 egy jogügyletet a felek jogállása tett kereskedelmivé és nem annak tartalma;
 kereskedelmi státus pedig a céh- vagy kereskedelmi testület tagságától, sokszor tehát
formai kellékektől függött.

b ) T á r g y i ü g y l e t e k alapján
 differenciált a francia jog;
 az elv a francia forradalom, a polgári átalakulás révén alakult ki;
 ennek alapján bizonyos ügyletek (függetlenül attól, hogy kik kötötték őket, kereskedők
vagy nem kereskedők), ha a kereskedelmi jogszabályok szabályozzák, kereskedelmi
ügyletnek minősültek;
 vagyis az ügylet kereskedelmi jellegét annak tárgya határozta meg és nem a részt vevő
felek minősége;
 erre az álláspontra helyezkedett a francia Code de Commerce.

c) Az ún. v e g y e s r e n d s z e r
 az előző kettőnek az ötvözete;
 ezen az állásponton állt a német kereskedelmi törvény, valamint az azt követő osztrák
és magyar szabályozás.

A kereskedő fogalma:

A magyar kereskedelmi törvény a kereskedői minőséghez különös jogkövetkezményeket

fűzött, ezért a magyar kereskedelmi jognak meg kellett határoznia a kereskedő fogalmát. A vegyes
rendszerből következően, ha egyes ügyleteket kereskedő kötött, akkor azok a kereskedelmi jog
hatálya alá kerültek.
Nem mindegyik ügylet válhatott ily módon kereskedelmivé, csak amelyeket a kereskedelmi
törvény 259. §.-a felsorolt.
Amennyiben iparszerűleg folytattatnak, kereskedelmi ügyletet
 ingó dolgok fel- vagy átdolgozásának elvállalása mások részére, feltéve, hogy az
átvállaló üzlete a kisipar körét meghaladja;
 bank- és pénzváltó ügyletek;
 bizományi, szállítmányozási s fuvarozási ügyletek, nemkülönben a
személyfuvarozásra rendelt intézetek ügyletei;
 közraktárak ügyletei;
 kiadói ügyletek, továbbá a könyv- és műkereskedés egyéb ügyletei, nemkülönben a
nyomdai ügyletek, amennyiben azok a kisipar körét meghaladják;
 azon termelők ügyletei, akik saját terményeiket át- vagy feldolgozzák és a bányaipar
ügyletei, amennyiben ez iparágak a kisipar körét meghaladják;
 a kereskedelmi ügyletek közvetítése.

184
 Tárgyi kereskedelmi ügyletek:

A tárgyi kereskedelmi ügyletek olyan ügyletek, amelyekkel való iparszerű és saját név alatt
folytatott foglalkozás kereskedőnek minősít. Szintén a kereskedelmi jogot kell alkalmazni arra a
nem kereskedőre is, aki ezeket az ügyleteket köti. Ez független attól, hogy az illető tagja-e a
kereskedelmi testületnek, szerepel-e a cégjegyzékben vagy akár a kereskedői tevékenységtől
eltiltották.
A magyar kereskedelmi törvény tehát azért nem volt a kereskedők kizárólagos, különös joga,
mivel annak mindenkit alávetettek, aki olyan ügyletet kötött, amelyet a törvény a tárgyi
alapügyletek között felsorolt.
A kereskedelmi törvény 258. §-a nem határozta meg a tárgyi kereskedelmi alapügyletek
fogalmát, hanem csak taxatíve sorolta fel őket. Eszerint kereskedelmi ügyleteknek tekintendők:
 áruk, s általában ingó dolgok átvétele vagy egyébkénti megszerzése azon szándékkal,
hogy azok természetben át- vagy feldolgozva ismét továbbadassanak;
 az előző pontban érintett oly tárgyak szállításának elvállalása, melyeket a szállító fél
evégből szerez meg;
 állampapírok, részvények vagy más, a kereskedelmi forgalom tárgyát képező
értékpapírok vétele vagy egyébkénti megszerzése abban az esetben is, ha a megszerzés
nem továbbadási szándékkal történt;
 biztosítások elvállalása;
 utasok vagy javak tengeren teendő fuvarozásának elvállalása és hajókölcsönök kötése.

A kereskedelmi jog forrásai:

Törvény:
A magyar kereskedelmi jog elsődleges forrása a kereskedelmi törvény (1875:37. tc.) volt.
Konkrét rendelkezésein túl azok a szabályok is, amelyekhez törvénymagyarázat vagy analógia
útján jutott el a bíróság. Pl.
 a törvénymagyarázat építette ki a kereskedelmi törvény alapján a részvénytársaság
bírói ellenőrzését, és
 analógia alapján terjesztette ki a bírói gyakorlat az alaptőke-emelésre,
 a részvénytársaság alapítására vonatkozó szabályokat.
A kereskedelmi törvénnyel egyenrangú jogforrásként voltak kezelendők az egyéb törvények
és rendeletek is, amelyek a kereskedelmi ügyek szabályozásával foglalkoznak. Ezek lehettek
olyanok,
 amelyek a kereskedelmi törvénybe fel nem vett anyagot szabályozták, mint pl. a
váltótörvény;
 amelyek a kereskedelmi törvénybe felvett anyagot szabályozták ugyan, de anélkül,
hogy annak rendelkezéseit módosítanák, pl. a szövetkezetekre vonatkozó 1898:23. tc.;
 s amelyek a kereskedelmi törvényt módosították, pl. az üzlet átruházását szabályozó
1908:57. tc.
Fontos, e körbe vágó törvények voltak
 a váltótörvény (1876:27. tc.);
 a csődtörvény (1881:17. tc.);
 az ipartörvény (1884:17. tc.);

185
  a tisztességtelen versenyről szóló törvény (1923:5. tc.);
 a szerzői jogról szóló törvény (1884:16. tc.).

Szokásjog:
Abban az esetben, ha a kereskedelmi ügyletre a törvény nem tartalmazott megfelelő
rendelkezéseket, másodlagos jogforrásként az arra vonatkozó szokást kellett alkalmazni. Pl. ha a
kereskedő valamilyen szolgáltatást teljesít, előzetes kikötés nélkül is, a helybeli szokásnak
megfelelő díjazást követelhet.
A szokásjog a kereskedelmi törvénnyel szemben csak szubszidiárius jogszabály volt, vagyis
nem törvényrontó, hanem csak törvénypótló erejű. Még a kereskedelmi törvény diszpozitív
(szerződéspótló) jellegű rendelkezésével szemben is az, ahogy a kógens (feltétlenül alkalmazandó)
rendelkezésekkel szemben.
A kereskedelmi szokásjognak derogáló hatása csak az általános magánjoggal szemben volt,
miután a kereskedelmi törvény szerint ennek szabályai a kereskedelmi ügyletekre csupán a
vonatkozó kereskedelmi szokás hiányában voltak alkalmazhatók.
A szokásjog mint törvénypótló jogforrás automatikusan érvényesült, akár akarták a felek,
akár nem. Sőt akkor is, ha nem volt róla tudomásuk. A szokásjogot - mivel a törvény hiányait
pótolta - ugyanúgy nem kell bizonyítani, mint a törvényt, azt a bíró hivatalból alkalmazta, kivéve
a helyi vagy a különleges szokásokat.
A szokásjog ereje sehol sem érvényesült olyan mértékben, mint a kereskedelmi jogban.
Mihelyt a kereskedelem kialakított egy új intézményt, a kereskedők, vállalkozók rögvest
létrehoztak egy konvenciót erre vonatkozóan. A jogi adaptálás ezután a bíróságok feladata lett,
melyek révén kialakult a szokásjog, s így kötelező erejűvé vált, hiszen most már a bírósági
szankció biztosította a betartását.
A szokásjog igazi hatóereje azonban abban volt, hogy míg a törvény csak hosszadalmas
procedúrával változtatható és nem is mindig a legmegfelelőbb rendelkezéseket tartalmazta a
kereskedők szempontjából, addig a jogszokást a megoldás helyességének tudata alakította ki és
ezért a gyakorlatban meggyőződésből betartották és kötelezőnek tekintették.

A magánjog szabályai:
Az általános magánjog volt irányadó abban az esetben, ha a jogviszonyra sem a kereskedelmi
törvényben, sem a kereskedelmi szokásjogban nem volt található rendelkezés. Az általános
magánjog is szubszidiárius jogforrása a kereskedelmi jognak, mivel ius speciale derogat ius
generali.
A megrendelésnél előforduló tévedéseknek az adásvételi szerződés létesítésére vonatkozó
hatását a magánjog szerint kell elbírálni, mert erre a kereskedelmi törvényben nem akadt
intézkedés.
Az általános magánjog alkalmazásánál közömbösnek tekintették, hogy valamely szabálya
 törvényen,
 rendeleten,
 statútumon,
 bírói gyakorlaton vagy
 szokáson alapult-e és a kereskedelmi törvény életbelépése előtt vagy után jött-e létre.

186
 A kereskedelmi jog hatása a magánjog fejlődésére:

A kereskedelmi jognak Magyarországon sokkal nagyobb és általánosabb jelentőségű

befolyása volt
 a jogélet fejlesztésére,
 a bírói gyakorlat kialakítására,
 a jogbiztonság megszilárdítására és
 az általános jogi etika elősegítésére, mint azokban a nyugati országokban, ahonnan ez a
szakjog származott.
A magánjogi kódex hiánya, a bírói gyakorlat hiányossága, bizonytalanságai és különbözősége
miatt a kereskedelmi törvénybe számos olyan rendelkezést is be kellett illeszteni, amelyeknek
specifikus kereskedelmi jellegük nem volt, pl.
 az ügyletek általános szabályai,
 a kötelem teljesítésének módja, helye és ideje,
 a kötelmek megerősítésére szolgáló mellékkötések,
 a kártérítés stb.
A bírói gyakorlat ezért ezeket a szabályokat a magánjogi ügyekben is alkalmazta. Emellett a
kereskedelmi törvény szerint négy esetben nem kereskedők is a kereskedelmi jog hatálya alá
estek:
 tárgyi kereskedelmi ügyletet különösen adásvételt, amely a kereskedelem legfontosabb
ügylete volt, tömegesen kötöttek kereskedők és nem kereskedők a mindennapi életben;
 az ún. alanyi kereskedelmi ügyletek esetén, melyeket rendszerint a másik félre is
alkalmaztak;
 néhány, csak a kereskedőknek előírt szabályt a másik szerződő félnek is figyelembe
kellett vennie, pl.
 a cégbejegyzés hatálya,
 a kereskedelmi könyvek bizonyító ereje,
 a kereskedelmi meghatalmazottra vonatkozó szabályok;
 amikor nem kereskedők kereskedelmi társaságokban vettek részt, pl.
részvényeket vásároltak.
A kereskedelmi jog fokozatosan a kodifikálatlan magánjog egyik fő forrásává vált. különösen
a kötelmi jogban vették át sok, a kereskedelmi jogban kidolgozott megoldást.

187
32. Tétel
Közkereseti társaság és betéti társaság főbb szabályai a
Kereskedelmi törvényben

A kereskedelmi társaságokról általában:

A kereskedelmi társaságokat az a felismerés hozta létre, hogy a gazdasági és a szellemi erők

egyesítése a teljesítményt meghatványozza, s egyben a kockázatot megosztja. A történeti
kutatások kimutatták, hogy a különböző kereskedelmi társaságok, bár nagyon sokban
hasonlítanak egymásra, mégis eltérő gazdasági célokért, más viszonyok között keletkeztek.

Közkereseti társaság:

K ö z k e r e s e t i t á r s a s á g keletkezik, ha két vagy több személy kereskedelmi üzletet

közös cég alatt, korlátlan és egyetemleges kötelezettség mellett folytat.

A legrégibb és leggyakoribb társasági forma volt ez. A kereskedelmi jog alaptársasága, mert
ha a felek nem határozták meg társaságuk típusát, akkor mindig közkereseti társaság jött létre,
hiszen a hitelezők számára ez volt a legelőnyösebb: a tagok tartozásaikért korlátlanul és
egyetemlegesen feleltek.
Először ipari üzemeknél alakult ki, és onnan terjedt el a kereskedelem minden ágában.
Sokszor az örökösök édesapjuk cége alatt továbbra is együttesen vezették az üzletet. Az
egyetemleges felelősség tehát a családi viszonyon, majd egyre inkább a társak kölcsönös
meghatalmazásán nyugodott.
Innen terjedt el az a tétel mindenfajta kereskedelmi társaságban, hogy a társak egyike az
ügyletet nemcsak a saját, hanem a többiek nevében is köti, tehát nem mint magán szerződő fél,
hanem mint a többiek megbízottja jár el. Ez lassan szokásjoggá vált.
Így lett ez a rugalmas és mozgékony vállalkozási forma a kisebb tőkeegyesülések
legszokványosabb formájává, amikor az üzlet meghaladta a kisipar körét. Az egyetemleges
felelősség a társaknak egymás irányában teljes bizalmat, a hitelezők számára pedig jelentős
biztonságot nyújtott.
Ezért rendszerint olyanok hozták létre, akik nemcsak üzleti kapcsolatban álltak egymással,
hanem rokonság vagy barátság is összefűzte őket. A személyegyesülés legtipikusabb formájának
azért nevezik, mert a tagok nemcsak vagyonukkal, hanem személyesen is részt vesznek a társaság
tevékenységében.
Éppen ezért a tagsági jog csak az összes tag együttes akaratával ruházható át. A nyereség és a
veszteség, külön kikötés hiányában, nem a vagyoni érdekeltség arányában, hanem egyenlően
oszlott meg az egyes tagok között.

188
 Betéti társaság:

B e t é t i t á r s a s á g keletkezik, ha közös cég alatt folytatott kereskedelmi üzletnél a

társak közül egy vagy több (kül)tag csak kikötött vagyonbetétével felelős, míg ellenben egy vagy
több (bel)tagot korlátlan és egyetemleges felelősség terhel.

Ennek az intézménynek a XIII-XIV. században kialakult itáliai commenda volt az elődje.

Betéti társaságok elsősorban a tengeri vagy szárazföldi szállításnál alakultak. A bankár egy
vállalkozónak árut, pénzt vagy hajót adott át abból a célból, hogy az a pénzét befektesse,
természetesen
 százalékos nyereségrészesedés,
 jutalék vagy
 állandó fizetés kikötése mellett.
Így olyanok is bekapcsolódhattak nyereséges vállalkozásokba, akik nem akartál, hogy a nevük
ilyen vonatkozásban ismertté váljék. A commenda tehát a feudális tradícióknak és az egyház
kamatvételi tilalmának a kijátszására egyaránt alkalmas volt. Emellett a kültag csak betétje erejéig
vállalt kockázatot a vállalkozás sikeréért.

Modern szabályozásra először az 1673. évi Ordonnance du Commerce-ben került sor. A

nagyobb hitelképesség érdekében a kültagokat is felelőssé tették a hitelezőkkel szemben.
Németországban a commendából kétfajta társaság is kialakult:
 az egyik a francia szabályozáshoz állt közel,
 a másik az ún. csendes társaság volt, ahol a tőketárs harmadik személyekkel
jogviszonyba egyáltalán nem lépet, és megőrizte inkognitóját.

Magyarországon az 1840:18. tc. középutat választott a két formáció között:

 elismerte a kültag felelősségét a betétje erejéig,
 de a cégjegyzékbe való bejegyzést nem tartotta szükségesnek.
A kereskedelmi törvény viszont határozottan a francia megoldást követte, és csak olyan betéti
társaságot ismert el, melyben a kültagok valóságos társasági tagok. A csendes társaság
szabályozását pedig nem tartotta szükségesnek (erre majd csak az 1930:5. tc.-ben került sor).
A betéti társaságok tehát átmeneti alakulat lett a magyar jogban a személyi és a
tőkeegyesülések között. A kereskedelmi törvény a közkereseti társaság minősített alakzatának
tekintette, s csak az eltéréseket szabályozta külön:
 a beltagok felelőssége ugyanis ugyanolyan mérvű, mint a közkereseti társasági tagoké;
 a társaság kültagjai is egyetemlegesen feleltek, de kizárólag vagyoni betétük erejéig.

A betéti társaság csak kifejezetten erre irányuló szándék esetén jöhetett létre, mivel a bel- és
kültagok közötti különbség egyedül attól függött, hogy a kültagok a társaság kötelezettségeiért
való felelősségüket mindjárt a szerződésben határozott összegre korlátozták.
A társasági jog (törzsjog) forgalomképessége szorosan összefüggött azzal, hogy az egyesülés
személyi vagy vagyoni jellege érvényesült-e inkább. Minél kisebb jelentősége volt valamilyen
kereskedelmi társaságnál az egyesülők személyiségének, annál könnyebben és egyszerűbb módon
lehetett a tagsági jogot átruházni.

189
 A közkereseti társaság tagja és a betéti társaság beltagja a maga tagsági részét csak a többiek
beleegyezésével ruházhatta át. A betéti társaság kültagja is hasonló korlátozás alatt állt. Az eltérés
az, hogy a tagsági jogok öröklés útján is átszállhattak, de csak ha azt a szerződésben kikötötték,
kivéve a kültag viszonyában.

Betéti társaságot általában akkor alapítottak, ha a vállalat működéséhez nagyobb tőkét

igényelt, de régi vezetője - aki a céghez szorosan kapcsolódott és a hitelezők bizalmát is bírta -
továbbra is az igazgató maradt.
Alkalmas volt ezenkívül ez a forma a feltaláló találmányának értékesítésére.
Előnye a betéti társaságnak, hogy a nyereségre való kilátás a beltagot (akit a kültag mozgási
szabadságában nem korlátozhatott) minél hatásosabb tevékenységre ösztönözte. Vállalkozókedvét
növelhette az a számára kedvező feltétel is, hogy a kültag vagyoni betétjét veszteség esetén nem
volt köteles megtéríteni, mert annak kockázatát a kültag viselte.
A kültagnak mindez azért volt előnyös, mert a vállalkozás sikere esetén a rendes kamatot
meghaladó nyereségre számíthatott.

A kereskedelmi társaságok közül a betéti társaság formációt hasznosították a vállalkozók a

legkevésbé, ugyanis a korlátlan és a korlátozott felelősség egybekapcsolása a legtöbb esetben a
kültagnak az üzletvezetéstől való elhatárolódását eredményezte és haszonrészes hitelezővé
degradálta.

190
33. Tétel
Részvénytársaság és szövetkezet főbb szabályai a Kt-ben.
Csődjog a dualizmusban

Részvénytársaság:

R é s z v é n y t á r s a s á g n a k azon társaság tekintetik, mely előre meghatározott,

bizonyos számú és egyenértékű (egész vagy hányad) részvényekből álló alaptőkével alakul, s
melynél a részvények tulajdonosai csak részvényeik erejéig felelősek.

A részvényjogi szakirodalom jelentős része a kezdeteket a holland, az angol és a francia

gyarmati kereskedelmi társaságokban látja. India és Amerika gyarmatosításakor ugyanis önként
adódott, hogy a gyarmatosítást az egyéni vállalkozás segítségével bonyolítsák le.
A nagy hajótársaságok üzleti vállalkozásában pedig a lakosság tehetősebb része - különösen
Hollandiában - szinte „állampolgári jogként” követelte, hogy tetszés szerinti tőkével részt
vehessen.
A XVIII. század már a nagy részvényszédelgések és a „svindlik” alapításának korszakaként
került be a történelemkönyvekbe.
Ezután kezdték a részvénytársaságok alapszabályaikba azt a rendelkezést belevenni, hogy az
igazgatóságnak évente nyilvános mérleget kell készítenie, és az osztalékot ennek alapján
állapíthatja meg a közgyűlés.
Angliában a súlyosabb válságot csak rendkívül szigorú intézkedésekkel tudták
megakadályozni, amelyek csak a névre szóló részvények jegyzését engedték meg és korlátlan,
egyetemleges felelősséget írtak elő.
A mai modern részvénytársaság mint törvényben szabályozott intézmény a Code de
Commerce-ből származik. A korábbi arisztokratikus jellegű társaságokkal szemben a kódex
készítői a részvénytársaságban a demokrácia gazdasági diadalát látták.
A részvénytársaság legfontosabb irányító szervévé a közgyűlést tették, ahol minden
részvényes egyenlő jogokkal rendelkezik és részvényei számarányának megfelelően szavazhat. A
döntést az, ill. azok hozhatják, aki tőkéjükkel a legnagyobb kockázatot vállalják.
A részvénytársaság alapítását teljesen magánügyként kezelték, mégis állami engedélyhez
kötötték. Ennek során nemcsak a jogszerűséget, hanem a célszerűséget is vizsgálták, ami
lényegében lehetetlen volt, de a laikus közönség a vállalkozás állami garanciájaként értékelte.
Viszont a törvény lehetővé tette a bemutatóra szóló részvények kibocsátását és garantálta a
korlátolt felelősséget.
A részvénytársaság, amely a XIX. század előtt csak mint különleges társasági alakzat
szerepelt, az ipari forradalommal párhuzamosan a legjelentősebb társasággá nőtte ki magát. A
tömegtermelés nagy kezdőtőkét igényelt, és olyan vállalkozást, ahol a vállalat működését
hosszabb időre tervezik (pl.
 vasút-, csatornaépítések,
 bankok
 biztosító-, gőzhajó- és bányatársaságok,

191
  nagy ipari vállalkozások).
Másrészt figyelemre méltó módon megnövekedett a szélesebb rétegek megtakarítása is. Ezért
érdemes volt a kistőkét is összegyűjteni és bevonni a vállalkozásokba.
Így vált a részvénytársaság a modern kapitalizmus leggyakoribb megjelenési formájává,
amely egyesítette a kollektív termelés és az individuális kezdeményezés, az egyéni szabadság
előnyeit.

Magyarországon a részvénytársasága tőkeszegénység miatt különös jelentőségre tett szert. A

modernizáció érdekében ezért már alaposan kidolgozott és bevált intézményként vették át ezt a
vállalkozási formát.
A nagyobb kereskedelmi és ipari vállalkozások általában nem szerves fejlődés eredményeként
alakultak ki, hanem a részvények kibocsátása kifejezetten a szükséges tőke összegyűjtése
érdekében történt.
Az első jelentős részvénytársaságokat Széchenyi István alapította. Mindegyik vállalkozása
valamilyen vonatkozásban úttörő volt:
 a Lánchíd Részvénytársaság elfogadásakor először szerepelt a Corpus Iurisban a
részvénytársaság (1836:26. tc.);
 a magas alaptőkével létrehozott Pesti Hengermalom Részvénytársaság (1839) pedig az
első modern ipari részvénytársaság volt Magyarországon, amely megalapozta
Budapest világelsőségét is elérő malomipari kapacitását. Másrészt több más üzem
létrehozását is ösztönözte.
A kereskedelmi vállalkozások olyan precedenseket teremtette, hogy a jogalkotásnak is
reagálnia kellett rá. Különösen abban az időszakban, amikor a törekvés nemcsak arra irányult,
hogy a már kifejlődött intézmények működését lehetővé tegyék, hanem ezen kívül a jogszabályok
modernizálásával a fejlődést is ösztönözni kívánták.
Ennek volt a legjobb példája az 1840:18. tc., amely a részvénytársaságokat is szabályozta. A
korabeli szabadelvű gondolkodásmódot jól illusztrálja, hogy az alapítandó részvénytársaságokat
nem kötötték állami engedélyhez, csupán az alapszabályokat kellett bemutatni a
Helytartótanácsnál. A törvénycikk ugyanakkor
 nem tette lehetővé a bemutatóra szóló részvények kibocsátását, s
 a közgyűlésen tíznél több szavazatot egyetlen tag sem adhatott le.
Az 1867-es évek után a reális gazdasági kalkulációkkal alapított vállalatok mellett olyan
részvénytársaságokat is létrehoztak, amelyeknél csak az alapítási nyereség és a tőzsdei játék volt
az elsőrendű cél. Ez egyébként akkoriban világjelenségnek számított; az 1873-as válságnak éppen
ez volt az egyik kiváltó oka.
A gazdasági válság még sürgetőbbé tette a részvénytársaságok újabb törvényi szabályozását,
amelynek során nemcsak az 1861-es német kereskedelmi törvényen, hanem az azt módosító
részvényjogi novellán is túlléptek a részvényesek és a hitelezők védelmében, sok helyen teljesen
eredeti újításokkal.
Arra törekedtek, hogy a visszaélésekre minél kevesebb lehetőség nyíljon, ezért szigorították a
vezetők felelősségét és ellenőrzését. Pl. nyilvánosságra kellett hozni minden fontosabb üzleti
műveletet.
A részvénytársaság fejlődése Magyarországon az I. világháborúig nagyméretű. Sok egyéni
vállalkozás alakult át a hazai és külföldi tőke bekapcsolásával részvénytársasággá. Az így
megnövelt tőke lehetővé tette az üzem bővítését és korszerűsítését.

192
 A részvényesnek két típusa határolódott el egymástól:
 az egyik kis csoport az állandó nagy részvényesek, akik megszűntek névtelen tőkésnek
lenni és döntő befolyást tudtak gyakorolni a vállalat irányítására;
 velük szemben állt a kisrészvényesek nagy tömege, akik csak az osztalék vagy az
árfolyamnyereség érdekében vásároltak részvényeket, de a társaság ügyeiben nem
tudtak s általában nem is akartak beleszólni.
Minél inkább elvált a vezetés a tőketulajdontól, a vezetők annál inkább a vállalat egészének az
érdekeit képviselték (többek között a vállalat állandó alkalmazottainak érdekeit is). Az állam is a
nagyvállalat szakszerű és zavartalan működését szorgalmazta: a hosszú távú üzleti politika ne
legyen kitéve a részvényesek kénye-kedvének.
A nagy részvénytársaságok teljes csődje beláthatatlan következménnyel járt volna a
nemzetgazdaságra nézve:
 a nagyszámú alkalmazott munkanélkülivé vállhatott volna,
 a sok részvényes esetleg teljes megtakarítását is elveszthette,
 a tartozások és követelések bonyolult kapcsolatrendszere miatt más vállalatok is
tönkremehetnének stb.

A részvénytársaság legfontosabb jellemzői:

 előre meghatározott tőkéje (alaptőke) egyenlő részösszegekre oszlott, amelyeket
értékpapír (részvény) tanúsít, és amelyeknek értékét a részvényesek szolgáltatták be a
társaságnak;
 a társaság kötelezettségeiért egyedül a társaság felelt;
 a magánvállalatokkal szemben minőségi változást eredményezett;
 a tőkét és a munkát a legalkalmasabb módon hozta kapcsolatba a vállalkozás
szellemével;
 szétválasztotta a tőketulajdont és a tőkefunkciót;
 a tőkeegyesülés legtipikusabb formája ez, amely leginkább független a társaság
tagjaitól;
 személyi tulajdonságoknak jóformán semmi jelentőségül nincs, mert a tagsági jognak
(részvénynek) nagyfokú forgalomképessége van;
 a részvények a törvény erejénél fogva forgatható papírok, sőt – ha bemutatóra szánták
– puszta átadással is átruházhatók;
 előnye volt, hogy a tőkeszerzés sokkal könnyebben ment, mint az összes többi
kereskedelmi társaságnál, és a spekulációra igen alkalmas volt -
 kis tőkével minden további személyes tevékenység és felelősség nélkül részt
lehetett venni a legnagyobb vállalatokban, a korlátlan nyereség lehetőségével;
 a lakosság kis tőkéit, melyeket egyébként talán produktív módon fel sem
használhattak, ily módon a termelés szolgálatába állították;
 újabb részvények kibocsátásával pótlólagos tőkeszerzésre is lehetőség nyílt;
 megszűntek tehát a magánvállalatok növekedési korlátai, mert nemcsak a saját
profitjukat vehették igénybe, hanem az egész társadalom szabad tőkéit. Ez
lehetővé tette a részvénytársaságok számára, hogy kitűnő, szakképzett erőket
alkalmazzanak és a technikai haladás vívmányait is kiaknázzák;
 nagy hátrányává vált azonban a nehézkes ügyvitelük –

193
  ezért a részvénytársaság olyan üzletvitelre nem volt alkalmas, ahol a vállalkozó
teljes felelőssége, egyéni kedvezményezése, folytonos ébersége, pillanatnyi
elhatározásai, találékonysága volt meghatározó;
 a kockázat és a felelősség megoszlása miatt sok esetben gyakran túl merész,
anyagi erejüket meghaladó spekulációkba kezdtek.

Részvényjog:
 a részvénytársaság belső jogviszonyait, vagyis a társaknak a társasággal szemben
fennálló jogai és kötelességeit tartalmazta;
 amíg a közkereseti és a betéti társaságnál a kógens szabályok csak a külső viszonyokra
vonatkoztak, addig a részvénytársaságnál a törvényi szabályozás a belső viszonyokra
is szigorú rendelkezéseket írt elő, amely a társasági tagok szabályszerűen létrejött
határozataival sem volt megváltoztatható;
 ennek oka, hogy a részvénytársaságnak nagy az alaptőkéje, nagy a szervezete, a
részvényesek általában nem ismerik egymást, a korrekt működéshez tehát törvényes
garanciák szükségeltetnek.

A részvénytársaság alapítása során az alapítók dolgozták ki a működési tervet és annak

feltételeit. Általában kétféle módon történt az alapítás:
 szimultán alapítással, amikor az alapítók maguk jegyezték az összes részvényt, ill.
 szukcesszív alapítás esetén felhívással fordultak a nagyközönséghez, hogy jegyezzenek
részvényeket.
A részvénytársaság alaptőkéje a társaság indulótőkéje, amelyet a részvényesek adtak összes és
amely vagy készpénzből, különböző tárgyakból, vagy mindkettőből állt, de ez utóbbiak értékét is
becsült értékben nyilvánosságra hozták.
A részvény névértéke az alaptőke bizonyos hányadát képviselte. A részvénytulajdonos tehát a
vállalat eszmei hányadának tulajdonosa volt. Az alaptőke minimumát 1925-ig nem határozták
meg.

A részvénytársaság
 közgyűlésből,
 igazgatóságból és
 felügyelőbizottságból állt.

A közgyűlés:
 a közgyűlésen a részvényesek vettek részt és betéteik arányában szavazhattak;
 ok hozták a tulajdonosi döntéseket:
 megválasztották, ill. felmentették az igazgatóságot, a felügyelőbizottságot,
 megállapították a mérleget és
 felosztották a nyereséget,
 dönthettek az alaptőke felemeléséről, ill. csökkentéséről,
 az alapszabály módosításáról stb.;
 évente legalább egyszer össze kellett hívni;

194
  a XX. században már nem az a demokratikus szervezet, amelynek a Code de
Commerce szerkesztői megálmodták, hanem a nagyrészvényesek jól szervezett
testülete.

Az igazgatóság:
 mint testület a részvénytársaság legfontosabb fóruma lett;
 az üzlet vezetését és a társaság képviseletét látta el;
 valójában a vezérigazgató
 vezette a részvénytársaságot,
 intézte az állandó ügyvitelt, ill. az üzleti tevékenységet -
 általában az igazgatóság választotta és nevezte ki, s tette a részvénytársaság
fizetett alkalmazottjává,
 erről a tisztségről a kereskedelmi törvény nem rendelkezett, ezért a bírói
gyakorlatnak kellett kidolgoznia a reá vonatkozó szabályokat.

A felügyelőbizottság:
 legalább három tagból álló testület;
 a tagok ellenőrzési jogának letéteményese volt;
 a részvényesek ugyanis nem voltak abban a helyzetben, hogy az üzletmenetet
állandóan figyelemmel kísérjék;
 feladata az igazgatóság állandó és szakszerű ellenőrzése, melynek során az évi
számadást és mérleget, valamint a nyereségfelosztást tartalmazó indítványokat
megvizsgálta és erről a közgyűlésnek jelentést tett;
 amennyiben jogszabályba vagy a részvénytársaság alapszabályába ütköző
mulasztásokat vagy visszaéléseket észlelt, köteles volt a közgyűlést azonnal összehívni.

A részvényesek legfontosabb jogai:

 vagyoni jogok voltak:
 osztalékhoz való jog (a nyereség reá eső részéhez való jog);
 likvidálási hányadhoz való jog (amikor a társaságot megszüntették és már
minden köztelezettséget teljesítettek, a fennmaradó vagyontömeget a
részvényesek között arányosan szétosztották);
 társasági jogok voltak:
 közgyűlésen való részvétel;
 hozzászólási és javaslattételi jog;
 aktív és passzív választójog;
 a részvénytársaság működésének ellenőrzése;
 egyéb jogok:
 a közgyűlési határozatok bíróság előtti megtámadásának joga;
 az alaptőke felemelése esetén elővásárlási jog és
 az alapszabályban megállapított egyéb részvényesi jogok.

195
 Szövetkezet:

A s z ö v e t k e z e t meg nem határozott számú tagból állt, ezek egyenjogúságának elvén

alapuló személyi társaság volt, mely saját tagjainak keresetét vagy gazdaságát közös üzletvitel
által önsegély vagy államsegéllyel kiegészített önsegítség útján mozdítja elő.

A szövetkezetben való egyesülés vezéreszméje tehát nem annyira a haszonszerzés, hanem

inkább az, hogy
 az egyébként elszigeteltségükben egyedül tehetetlen gazdasági erők a nagytőkével
szemben érvényesülhessenek,
 magukat fenntarthassák,
 az önvédelem,
 az önfenntartás és
 az önsegélyezés révén.
A szövetkezet tehát nemcsak társas vállalkozás, hanem egyben mozgalom is volt. A szociális
mozgalmak közül a legtöbb eredményt a szövetkezetek érték el. Fejlődésükben a kölcsönös
segítőegyesület mozgalmakat is messze túlszárnyalták.

A szövetkezet közös vonásai:

 közös részvétel: a tagok személyesen közreműködnek a vállalatban, legalább igénybe
veszik azt;
 demokratikus szervezet: az egyenlőség, a testvériség és a szabadság eszméje
érvényesül. amit az „egy tag egy szavazat” elvével igyekeztek megvalósítani;
 a felesleges közvetítés kikerülése: a fogyasztók uralmának biztosítása, a közvetítő
kereskedelem lehetséges kikapcsolása;
 a munkának és az embernek az előtérbe állítása a tőke és a haszon rovására.

A magyar szövetkezeti mozgalom a német minta nyomán bontakozott ki hazánkban. Először

a németek lakta területeken (erdélyi szászoknál) terjedtek el a hitelszövetkezetek. A
neoabszolutizmus idején szövetkezetek alapítását nem engedélyezték, így azok csak a hatvanas
évektől indulhattak fejlődésnek.
A szövetkezeti eszme és intézmény a kereskedelmi törvény megalkotásakor még annyira
újnak számított, hogy szabályozását először nem is tartották szükségesnek, csak utólag illesztették
bele a törvényben (a szövetkezet elnevezést is ekkor alkották).
Mintának az 1873-as osztrák törvényt vették, és a részvénytársaságokra vonatkozó
szabályokat egyszerűen kiterjesztették rá, annak ellenére, hogy a két társasági forma egymástól
jelentősen eltérő természetű. A jogalkotói szándék arra irányult, hogy a szövetkezet is ugyanolyan
jogokkal bírjon, mint a többi kereskedelmi társaság és így versenyképes legyen.
A gyakorlatban ezért sok problémát okozott a rengeteg utalás és joghézag. Mivel a
részvénytársaságokon kívül a szövetkezet volt az egyetlen nagyobb méretű kereskedelmi
társaság, sok esetben a vállalkozók csak imitálták, hogy üzletük mögött nemesebb közérdek
állana. Ily módon rengeteg visszaélés történt, ami sokat ártott a szövetkezeti mozgalom jó hírének.

196
 Az 1898:23. tc. alapján a szövetkezetek állami támogatását a közigazgatástól független
országos pénzintézeteken keresztül szervezték meg. A gazdasági és ipari hitelszövetkezetekről
szóló tc. is a szövetkezetek állami támogatását és alapítását igyekezett előmozdítani.
A hitelszövetkezetekre vonatkozó szabályai ezért kivételes jogot (ius singulare) alkottak.
Kétféle szövetkezet létezett ezután:
 azok a szövetkezetek, amelyek továbbra is a kereskedelmi törvény hatálya alá
tartoztak, és
 azokat a gazdasági és hitelszövetkezetek, amelyek az 1898:23. tc. által szabályozottak, s
amelyeket nézve a kereskedelmi törvény csak szubszidiárius jogforrásként szolgált.
A magyar szövetkezeti rendszer legjellemzőbb vonása az erős központosítás lett. Minden
szövetkezeti formációnál kialakították az állami beleszólási és ellenőrzési lehetőséget. Cserébe
viszont jelentős összegekkel támogatták őket.
A szövetkezetek a meglévő gazdasági viszonyokból indultak ki, törekvésük mégis szociális
irányba mutatott, hiszen az individualizmustól eltérő célokat követtek. Nem akarták eltörölni a
magántulajdont, megváltoztatni a társadalmi rendszert, egyszerűen csak korlátozni akarták a
nagytőkének a termelésben betöltött vezető szerepét.

Igazi sikereket a nyitott fogyasztási és hitelszövetkezetek értek el, a zárt formában szerveződő
ipari szövetkezetekről ez kevésbé mondható el. Ennek indoka a szövetkezetek kér formájából
ered:
 amíg a nyitott szövetkezetek határozottan demokratikus módon s minél több tagot
igyekeztek toborozni,
 addig a zárt szövetkezetek megnehezítették a tagfelvételt és ezzel
antidemokratikusakká váltak;
 a nyitott szövetkezetek azért vásároltak, hogy az olcsón szerzett árut egymás között
felosszák,
 a zárt szövetkezetek a maguk termelte áruk eladását szorgalmazták.

Csődjog a dualizmusban:

A kereskedelmi jog e speciális jogága rendezte azokat az eseteket, amikor egy adósnak több
hitelezője volt, de nem tudta vagy nem akarta tartozását megfizetni.
A csődjogi szabályozás arra irányult, hogy ilyenkor mentse, ami menthető, és az adós
vagyonát a hitelezők kielégítésére fordítsa az egyenlő elbánás elve alapján. A hitelezők ennélfogva
érdekközösségbe kerültek, abból a célból, hogy közös adósuk vagyonát követeléseik arányában
felosszák. Ne fordulhasson elő az az eset, hogy az adós maradék vagyona a rámenősebb,
kíméletlenebb hitelezőknek váljon egyedüli zsákmányul. A mentési munkálatokat valamennyiük
érdekében kellett lefolytatni.
A fejlett forgalmi viszonyok és a sokrétű üzleti kapcsolatok esetén a ki nem fizetett adósság
több helyen is hiányzó tőkeként jelenhetett meg, ami akár egy olyan láncreakciót is elindíthatott,
melynek negatív hatásai nemzetgazdasági szinten is jelentkezhettek.
Ez pedig már olyan közérdek volt, amit az állam nem nézhetett tétlenül, és nem bízhatta a
lebonyolítását teljesen a hitelezők magántevékenységére.

197
 Nem tartozott a csődtörvény hatálya alá az az eset, amikor az adósnak egy, ill. több hitelezője
volt, de elegendő a vagyona ezek kielégítésére. Ilyen esetben polgári eljárás révén kielégíthetők
voltak az igények, így nem volt szükség csődeljárásra.

A csődjog története során három érdek játszott szerepet, ill. érvényesült a különböző
korszakokban, eltérő hangsúllyal:
 a hitelező,
 az adós és
 a társadalom érdeke.

Magyarország mindig is az adósok országa volt. Emiatt a jogi szabályozás túlságosan is

elnéző volt velük szemben. Széchenyi István mutatott rá, hogy az ilyen anomáliák nem segítenek,
hanem éppen ellenkezőleg: az olcsó hitelt teszik lehetetlenné, és az uzsorának, a kamattőkének
kedveznek.
Ezért feltétlenül szükséges volt a hitelgazdaság érdekében a kereskedelmi és a váltójogi
szabályozással egy időben a csődtörvényt is megalkotni.
Az 1840:22. tc. a német csődeljárást vette át a maga peres eljárási formaságaival. Mégis óriási
eredménynek számított a korábbi jogbizonytalansághoz képest:
 a csődeljárás sokkal rövidebb lett, hiszen korábban a hitelezőket csak a kamatokból
fizették;
 eltörölték a sok feudális jogból eredő formális kibúvót.
Rövid időn belül (1844:7. tc.) korrigáltál a törvény néhány hibáját, szabályozták és a kisebb
perértéknél egyszerűbb, gyorsabb eljárást engedélyeztek.

E törvények helyébe 1853-ban egy sokkal szigorúbb csődeljárást vezetett be Magyarországon

az osztrák kormány. Tulajdonképpen kísérletnek szánták, amely, ha beválik, akkor bevezetik az
örökös tartományokban így. Nem így történt. Az ITSZ kevés módosítással az 1840:22. tc.-t, ill. az
1844:7. tc.-t állította vissza.
Ezeket a változtatásokat
 nemesek és nem nemesek közötti személyi és vagyoni különbségek megszüntetése,
 kereskedelmi szabadság kiterjesztése és
 telekkönyvi intézmények tették szükségessé.

1881:17. tc.:
 1867 után anakronizmusnak számított a minden vonatkozásban elavult peres
csődeljárás –
 minden követelés iránt pert kellett indítani, ami rendkívül költségessé és
hosszadalmassá tette az eljárást;
 egyes csődök évekig tartottak, és ügyvédi generációk éltek belőlük;
 1882-ben fogadta el az országgyűlés az Apáthy István által készített csődtörvényt, ami
egyébként már a kereskedelmi és váltótörvénnyel egy időben készen volt;
 ez a szabályozás az 1887. évi német birodalmi csődrendtartást követte több
módosítással;
 a csődper megszűnt, helyette bevezették a csődeljárást;
 a csődvagyon értékesítése is egyszerűsödött, azt teljesen a hitelezők intézték;

198
 a bíróság csak vitás kérdések vagy törvénysértés esetében lépett közbe;
 hatálya továbbra is kiterjedt a kereskedőkre és a nem kereskedőkre egyaránt
(természetesen a csődeljárások zöme kereskedelmi jellegű volt);
 a csődeljárás nem hivatalból, hanem kérelemre indult, amelyet vagy az adós, vagy
valamelyik hitelező terjesztett elő;
 a kereskedők azonban kötelesek voltak önmaguk ellen csődöt kérni, ha fizetéseiket
beszüntetik;
 az adósnak a csőd elrendelése iránit kérelmét nem kellett indokolnia, a hitelezőnek
azonban legalább valószínűsítenie, kereskedő esetében pedig bizonyítani kellett, hogy
az adós fizetéseit beszüntette;
 a csődnyitás joghatálya attól a naptól kezdődött, amikor a csődeljárást elrendelő
határozatot a bíróságokon kifüggesztették. Ettől a naptól kezdődően az adós vagyona
fölött a kezelés és a rendelkezés jogát a csődtömeggondnok vette át;
 a közadósnak a csődtömeghez tartozó vagyonra vonatkozó ügyletei semmissé váltak;
 még a lakóhelyét sem hagyhatta el a csődbiztos engedélye nélkül (ha szökésétől kellett
tartani, le is tartóztathatták, max. 2 hónapra);
 a csődeljárás során az adós vagyonát értékesítették, aktívumait behajtották, majd a
költségek levonása után a hitelezők között követelései arányában szétosztották.

199
34. Tétel
Értékpapírok a dualizmusban

Az é r t é k p a p í r olyan okirat volt, melyet valamilyen jogosultságról állítottak ki,

megtestesítette a benne tanúsított jogosultságot, és egyúttal valamilyen forgalmi értékkel is
rendelkezett.

Az értékpapírnál a benne foglalt jog nem volt elválasztható magától a papírtól, azt rendszerint
külön érvényesíteni nem lehetett és nem lehetett mással bizonyítani sem, mint magával az
értékpapírral. Ezáltal az alanyi jog az értékpapírban nemcsak megtestesült, hanem
tulajdonképpen dologiasodott is.
Az értékpapírban kifejezett jog csak az értékpapír birtokában volt gyakorolható, és ez
biztosította a birtokost, hogy e jogot csak ő gyakorolhatja.
Savigny szerint értékpapír minden olyan papír, melyben valamely követelés vagy tartozás
akként testesül meg (inkorporálódik), hogy az elvileg csak a papírban és a papír által létezik.
Az értékpapírok keletkezésének, átruházásnak és érvényesítésének szabályait az
é r t é k a p a p í r j o g tárgyalta, amely különös jog. Szabályai túlnyomórészt kötelmi jellegűek,
voltak azonban a dologi joghoz tartozó szabályai is (tulajdonjog, zálogjog). Egyes értékpapírokhoz
külön perrendtartás is kapcsolódott, mint pl. a váltóeljárás esetében.

Előzmények:

Az értékpapírt a római jog nem ismerte. Ez a jogintézmény, mint sok más hiteljogi alkotás, a
középkorban alakult ki;
 egyrészről a kereskedők biztonságosabbnak és egyszerűbbnek tartották a pénzüket a
bankban tartani és arról valamilyen értékpapírt kiállítani, mint hogy állandóan
maguknál hordják;
 másrészt a követelések könnyű átruházhatóságára való törekvésük eredményeként
elérték hogy egy okirat átadásával az új papírbirtokos az adós hitelezőjévé vált.
Fokozatosan általánossá vált az a szabály is hogy vannak olyan okiratok, ahol az adós
kifejezetten lemond arról a jogáról, hogy a papír birtokosával vagy vannak valamelyik később
jóhiszemű megszerzőjével szemben olyan kifogásokkal éljen, melyek nem az okirat szövegéből
erednek.
Ezzel ez az okirat abszolút hatályúvá vált.

Formai szempontból az értékpapírt kezdetben kézzel írták, később azonban elterjedésük,

növekvő forgalmuk miatt sorozatban nyomtatták őket. Eközben a hamisítás veszélyének voltak
kitéve. Ezért igyekeztek az értékpapírokat a bankjegyekhez hasonlóan egyedi nyomtatással,
rendkívül aprólékos, nehezen utánozható mintázattal ellátni.
Az értékpapírok elterjedésükkel, tőzsdei és egyéb forgalmukkal a világ nemzeti vagyonának
mind nagyobb részét testesítették meg.

200
 Magyarországon az értékpapírról átfogó törvény nem készült, de az értékpapírok egyes
csoportjait, így
 a váltót,
 a csekket és
 a jelzáloglevelet külön törvényben szabályozták.
Ezért az értékpapír tételeit
 részben a speciális törvények,
 részben a bírói gyakorlat,
 részben a jogtudomány alapján alakították ki.
Az értékpapír kibocsátásának célja a jog mobilizálása. Jogilag-technikailag lehetővé tette, hogy
a követelés eldologiasodjék, és független áruként szerepeljen. A forgalomban önálló életet ét, és a
papír puszta átadásával az áru, a követelés vagy a jog – bárhol legyen is – tulajdonost változtathat.

Az üzleti élet rendkívül sokféle értékpapírt alakított ki. Az értékpapírba foglalt vagyoni
viszonyt kifejező anyagi jog szerint három csoportba sorolhatók a legfontosabb értékpapírok:
 a követelést megtestesítő értékpapírok jellemzői:
 az egyik fél elismeri a másik fél követelését, és erről értékpapírt állítanak ki,
amely jogilag jól körülírt és kényszerítő formában kötelezi őt a meghatározott
időben és módon való teljesítésre az értékpapír ellenében;
 legfontosabb fajtái
 váltó,
 csekk,
 kötvény,
 adósságlevél és
 adóskötelezvény;
 a részesedési jogot (tagságot) megtestesítő értékpapírok:
 igazolták, hogy tulajdonosuk valamely vállalkozás alaptőkéjéhez hozzájárult és
ez után osztalékra jogosult;
 pl.:
 részvény,
 bányarészvény stb;
 a dologi jogi értékpapírok:
 valamilyen dologi jogot, éspedig tulajdonjogot vagy zálogjogot testesítettek
meg;
 ezáltal az adott dolog, ill. áru feletti tulajdont vagy zálogjogot biztosítottak
anélkül, hogy az adott dolog, ill. áru átadása szükséges lett volna;
 pl.:
 közraktárjegy,
 hajóraklevél,
 záloglevél stb.

201
 Váltó:

A v á l t ó általában olyan rövid lejáratú (kb. 3 hónap), rendeletre szóló értékpapír volt,
amelyben egy később esedékes fizetés testesült meg: fizetési igény vagy fizetési felszólítás. Olyan
okirat, amelyet a szigorú váltójogi szabályoknak megfelelő formában alakítottak ki.

A magyar jogtudomány a váltójogot nem a kereskedelmi jog kiegészítő részének, hanem

önálló, különös jogának tekintette. A váltójog tehát különös jog, de egyszersmind szigorú jog (ius
strictum) is, vagyis a váltójog szabályai kógens jellegűek, így a törvénnyel ellenkező kikötések
váltójogi hatállyal nem bírnak.

A váltójog fokozatosan alakult ki a kereskedelmi forgalom szükségletei szerint. Kezdetleges

formájában a középkori itáliai pénzváltó és fizetésközvetítő bankárok használták. A váltó kettős,
hitel- és fizetési eszköz funkciója közül ekkor még csak a fizetési dominált:
 egyrészt a fizetési nehézségek, a sokféle valuta,
 másrészt a közbiztonság hiánya és a pénzkiviteli tilalmak lehetetlenné tették a
pénzszállítást.
Ezért ha egy kereskedőnek lakóhelyétől távol eső helyen kellett fizetést eszközölnie, akkor a
lakhelyéhez legközelebb eső pénzváltónál fizette be az eljuttatni szánt összeget, amiről
elismervényt kapott, s ami alapján a pénzváltó másik fiókjában kifizetést teljesített.
A váltó szigorú formája és a lejárat határozottsága a vásárokon alakult ki. A vásár végén a
kereskedők, bankárok és egyéb érdekeltek kölcsönösen kiegyenlítették követeléseiket. Egyre
inkább meghatározóvá vált a mögöttes tartalom, a hosszabb-rövidebb ideig tartó hitelügylet.
(Az uzsora leleplezésére is alkalmassá vált, hiszen a kamatot előre kiszámították, majd
hozzáadták, és így kamat nélküli tőkekövetelésként tüntették fel.)
A váltó teljes kialakulása és értékpapírrá válása a forgatmánnyal vált teljessé. Ez lehetővé tette
a váltókövetelés átruházását, tehát a kereskedő a bankár segítsége nélkül is fizetési eszközzé
tehette a váltóját. A váltó ezzel bekerült a mindennapi élet forgalmába.
A váltójog nemzetközi egységesítése érdekében 1930-ban Genfben nemzetközi szerződést
kötöttek, amelyet az országok többsége, így Magyarország is elfogadott.

Magyarországon a váltóhitel hiányát már a XVIII. század vége felé is érzékelték, de az ősiség
lehetetlenné tette a váltóadós nemesi ingatlanának végrehajtás útján való lefoglalását. Ennek
tudata sokáig megakadályozta a váltójog kodifikálását.
Az 1790/91. és az 1825/27. évi országgyűlés is csak bizottságot küldött ki a törvény
előkészítése érdekében.
Ezért a kereskedők számára „ideiglenesen” az 1792:17. tc. tette lehetővé, hogy a
váltókövetelések felett az osztrák bíróságok ítélkezhessenek, melyet a magyar hatóságoknak végre
kellett hajtaniuk.
Széchenyi István „Hitel” c. műve mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy legalább a
váltóhitelt lehetővé kell tenni a földbirtokosok számára. Végre az 1839/40. évi országgyűlés Deák
Ferenc javaslatára elfogadta a váltótörvényt (1840:15. tc.), amelyet a korábbi bizottsági
munkálatok, valamint német és osztrák minták alapján Wildner Ignác állított össze.

202
 A törvény váltóképessé tette a magyar nemességet, az ősi földet is a váltótörvényszék hatálya
alá vonta. Akárcsak a csődtörvényt, a váltótörvényt is módosították a következő országgyűlésen
(1844:6. tc.), kijavították hibáit, pótolták hiányosságait (pl. váltóhamisításra vonatkozóan).

A neoabszolutizmus idején császári nyílt paranccsal (1850) a német általános váltótörvényt

vezették be, majd az Országbírói Értekezlet állította vissza a magyar szabályozást.
Az 1867 utáni megnövekedett forgalmi igényeknek azonban már nem felelt meg a régi váltó-
törvény. Emellett a magyar szabályozás eltérései miatt bonyolulttá tette a külkereskedelmet
Ausztriával és Németországgal. Ráadásul Magyarországon egyszerre volt hatályos a magyar és a
német váltótörvény (utóbbi Erdélyben és a Határőrvidék területén).
Ezért mindjárt a kereskedelmi törvény megalkotása után az országgyűlésen gyorsan
megtárgyalta és elfogadta az új váltótörvényt (1876:27. tc.), amelyet a német minta alapján szintén
Apáthy István készített.
A váltótörvény sikerére jellemző, hogy szinte mindennapossá vált a váltóval való fizetés,
amely a magyarországi hiteléletet egészen a II. világháborúig uralta. A vállalatok pl. a későbbi
időpontbeli ellenszolgáltatás ígérete mellett adták el áruikat és ezeket biztosították váltóval.

A váltó pénzkövetelésre jogosító értékpapír és mint ilyen, gazdasági rendeltetésének

megfelelően külön szabályok alá esik. A szabályok legfőbb célja, hogy a váltófokon feltüntetett
összeget a váltó birtokosa a lejáratkor hiány nélkül megkapja attól, aki erre magát a váltóban
kötelezte.
A fizetési kötelezettség lehetőleg akadálytalan és pontos végrehajtását segíti elő a váltószigor.
Ez az alapja a váltó iránti bizalomnak. A váltószigor szabályai két részre oszthatók:
 az anyagi váltószigor a váltóígéret abszolút érvényessége. A váltóígéret független az
alapját szolgáló jogviszonytól. A papír kiállítója nem élhet olyan kifogásokkal, melyek
nem tűnnek ki magából a papírból. A követelés pusztán a papír alapján követelhető. A
váltó szigorú formához kötött értékpapír. A törvényben előírt ún. váltókellékek közül,
ha csak egy is hiányzik, az már megfosztja az okiratot a váltó jellegétől. Váltókellékek:
 váltóelnevezés,
 fizetendő pénzösszeg,
 rendelvényes, kibocsátó neve vagy cégaláírás,
 fizetés helye, ideje,
 a kiállítás helye, ideje;
 az alaki váltószigor a végrehajtási eljárás rendkívüli gyorsasága, a határidők rövidsége.
A váltóadós fogságát az Országbírói Értekezlet megszüntette.

A váltónak kétféle fajtája alakult ki:

 az idegen váltó:
 kibocsátója azt ígéri, hogy a váltó alapján egy harmadik személy (a címzett) fog
fizetni;
 Franciaországban és az USA-ban csak ezt tartják váltónak;
 saját váltó:
 a kibocsátója saját fizetését ígéri (kötelezvény).
A váltó kiváló hiteleszköz. A közönséges kölcsönnél sokkal előnyösebb. A hitelező még a
lejárat előtt hozzájuthat pénzéhez vagy a váltó forgatásával (eladásával), vagy a bankban való

203
leszámolással. A váltó általában rövid lejáratú hitelfelvételt tesz lehetővé (3 hónap), ezért nem
minden termelési ág számára alkalmas.
Az 1870-es években sok birtokos vett fel váltóhitelt és ment tönkre. Ez az idő túl rövid a
mezőgazdaságban, rossz termés esetén fizetési nehézséget okozhat. A váltóhitel inkább a
kereskedelemben, az iparban használható. Három hónap alatt az árut el lehet adni, a gyártási
folyamat lezajlik. A váltó ezentúl lehetőséget nyújt sokoldalú elszámolásra is átutalás nélkül.

Csekk:

A c s e k k rövid írásbeli utalvány volt, melynek kiállítója egy bankot (az utalványozottat)
arra hívott fel, hogy a köztük fennálló szerződés alapján annak, aki magát az írásbeli utalvány
által igazolja, egy bizonyos összeget fizessen ki.

A csekk a letéti üzletből fejlődött ki, amikor a bank az átvett pénzt már nemcsak megőrizte,
hanem állandó összeköttetést alakított ki az ügyfelével. A XVI. században a vevő már pénz helyett
nyugtát adott az eladónak, amelynek összegét a bankban felvehette.

Magyarországon a nagy hitelfelvételek miatt viszonylag kisebb méretű volt a csekkforgalom.

Sokáig nem is kodifikálták, ezért a kereskedelmi utalványra vonatkozó szabályokat alkalmazták
rá.
A csekkforgalmat a volt jegybank, az Osztrák-Magyar Bank teremtette meg 1888-ban, amely
az egész országot behálózta. A csekktörvény viszonylag későn, csak az 1908:58. tc.-kel született
meg, amely nem határozta meg a csekk fogalmát, csak taxatíve felsorolta lényeges kellékeit.
A csekkjogi szerződés rendszerint három személy között bonyolódott le:
 a számlát vezető bank (utalványozott),
 a csekkszámla-tulajdonos (kibocsátó) és
 a csekkbirtokos (rendelvényes) között.
A csekk gazdasági előnyei közé tartozott,
 hogy nem kellett nagyobb összeget maguknál hordaniuk az üzletembereknek.
Feleslegessé tette a pénz őrzését, miközben kamatozott is;
 a fizetésnél nem kellett a pénzt leolvasni. Egyébként is minden fizetési művelet
bizonyos mennyiségű pénzt között le, ily módon a termelés szempontjából holt
tőkének minősült. Ez pedig nemzetgazdasági szinten jelentős veszteségnek volt
mondható;
 az üzleti életben a forgalomban részt vevők adósok és hitelezők is egyben. A csekk
viszont a legkülönbözőbb természetű követeléseket átalakította egytermészetű
követeléssé, miközben az egyéneknél szétszórtan heverő tőke a gazdasági életben
kamatozhatott.

204
 Kötvény:

A k ö t v é n y olyan közforgalmú értékpapír volt, melynek kiállítója arra kötelezte magát,

hogy az abban megjelölt pénztömeget és annak előre meghatározott kamatait megfizeti.

A kötvény a részvények megjelenése után alakult ki. Első formájukban királyok által
kibocsátott adósságlevelek voltak. A hitelezők a kölcsönösszeget kerek összegű részkötvényekre
osztották és ezeket értékesítették. Ezzel a követelések egy részét vagy egészét mobilizálhatták.
A hosszú lejáratú kötvényeket hamarosan bevezették a tőzsdére. A XIX. században már
nemcsak az állam, hanem a nagyvállalatok és a bankok is kibocsátottak kötvényeket. Valamilyen
fejlesztés finanszírozására, mely hosszabb idő alatt térül meg, vettek fel közép- vagy hosszú
lejáratú hiteleket.

Magyarországon a kormány az 1870-es évek végétől kezdve nagyarányú államkötvény-

kibocsátásba kezdett, és ennek több mint felét osztrák tőkések vásárolták meg. Ezzel el tudták
érni, hogy fiskális céljaik túlzott adóztatás nélkül is megvalósuljanak, a megnövekedett
pénzkínálat pedig ösztönözte az importot, növelte a termelést.
A kötvény esetében a hitel meghatározott időre szólt (általában 3-10 év, de gyakori a 15-20
éves lejárat is), de egyszerűen és könnyen átruházható volt. A hitelező tehát bármikor pénzzé
tehette. A kötvényeknek állandó árfolyama alakult ki a tőzsdén.
A bizonytalansági elem egyik oldala, hogy állami vagy vállalati kötvényt vásároljanak-e. Az
állam ritkán megy csődbe, ezért biztonságos az értékpapírja, de általában éppen ezért alacsonyabb
volt a kamata is. A vállalati kötvény nagyobb kockázatot rejtett magában – a vállalat bármikor
csődbe mehetett.
A másik kockázati tényező a kamatláb változása volt. A kamatlábak növekedése a kötvény
árfolyamának csökkentését eredményezte. Mégis kisebb volt a kockázat, mint a részvény esetében,
ezért a tőzsdén a részvények legnagyobb konkurenciáját jelentette. Nyugdíjpénztárok,
biztosítótársaságok, alapítványok részesítették előnyben, természetesen elsősorban inflációmentes
időkben.

Záloglevél:

A j e l z á l o g l e v é l a külön biztosított kötvények egyik fontos fajtája volt. A kölcsönt

vevő birtokos jelzálogot adott földbirtokára a hitelezőintézetnek vagy társaságnak, az intézet vagy
társaság pedig a jelzálog által biztosított kölcsönt kisebb részekre osztotta fel, s az egyes, kerek
összegeket kitevő részekről zálogleveleket bocsátott ki, melyek beváltásáért a társaság vagy
intézet még saját vagyonával is felelős volt.
A tőkés gazdaság fejlődésével a mezőgazdaságnak is hosszú lejáratú hitelre volt szüksége. A
földművelés sajátosságaiból következett, hogy itt nem volt alkalmazható a részvénytársasági
formáció. Viszont a jelzálog biztosításával a földbirtok értékét is mobilizálni lehetett.
Olyan értékpapírt hozhattak így létre, mely alkalmas a tőzsdei forgalomra és alacsony
kamatozását ellensúlyozza a biztonsága, hiszen az elzálogosított földbirtok és a pénzintézet áll
mögötte.

205
 Magyarországon Dessewffy Emil segítségével próbálták meg a nagybirtokosok számára
hasznosítani ezt a hitelkonstrukciót. 1825-bgen bocsátottak ki először a bécsi bankokon keresztül
kb. 10 millió forintnyi értékű értékpapírt, 6% körüli kamatozással. A magyar viszonyokat nem
ismerő külföldi hitelezők vásárolták meg őket, akiknek nagy volt a meglepetésük, amikor kiderült,
hogy az ősiség törvénye és a telekkönyv hiánya miatt szinte teljesen behajthatatlan követelésekhez
jutottak.
Ez az egyébként nem túl érzelgős korabeli közvéleményt is igencsak felháborító esemény
ösztönözte Széchenyit a Hitel c. művének megírására.
Ezeken a hibákon okulva később sikerrel alkalmazták a záloglevél-kibocsátásokat. A
kiegyezés után a Monarchia jegybankja egyedülálló módon jelzálogkölcsön-ügylettel is
foglalkozott. A zálogleveleket a nemzetközi tőkepiacon helyezték el.
Az 1860-as években ingatlanhitelt már többnyire 30-50 éves időtartamra adtak, és a becsérték
5%-áig mentek el a megterhelésben. Jelzálogkölcsönt hazánkra is adtak, sőt az 1873-as válság után
kiterjesztették az iparvállalatokra is. A millenniumra készülő főváros e kölcsönforma segítségével
épült fel.

Részvény:

A r é s z v é n y névre vagy bemutatóra szóló értékpapír, amely könnyen átruházható és a

tulajdonosa a részvénytársaság egy eszmei hányadának tulajdonosává válik.

Az első részvényeket a Kelet-Indiai Társaság alapításakor (1602) bocsátották ki. Kezdetben az

utcán árusították, majd hamarosan a tőzsde vette át a forgalmazásukat, ezzel az árutőzsde mellett
az értéktőzsdéket is kialakítva.
Az első részvények kezdetben névre szóltak, és tulajdonosuk korlátlan felelősségét
eredményezték. Csak fokozatosan alakult ki a korlátolt felelősség.
A névre szóló részvényeket
 a tulajdonos nevére vagy cégére állították ki;
 tulajdonosa az összes tagsági jogot csak akkor gyakorolhatta, ha tagnak jelentkezett, a
részvénytársaság ezt elfogadta, és a részvénykönyvbe bejegyezte.
A részvénytársaság tőkeegyesülés jellegének azonban jobban megfeleltek a bemutatóra szóló
részvények, amelyek mindenfajta korlátozás nélkül, egyszerű átadással átruházhatók voltak. a
mindenkori birtokos a részvényes, aki jogait bemutatással gyakorolhatta.

Részvényt általában a társaság alapításakor, ill. elsősorban a tőzsdén lehetett vásárolni. Ennél
mindig nagyobb kockázatot kellett vállalni, mint a kötvény esetén, de a nyereség is nagyobb
lehetett. Amíg a kötvény kamatozása teljesen függetlenedett a vállalat gazdálkodásától, addig a
részvényesek osztaléka éppen attól függött.
Az igazi kockázat a tőzsdei árfolyamváltozás volt. Elméletileg a részvény árfolyamának a
tőkésített osztalékával kellett megegyeznie. A valóságban azonban az árfolyamot mindig a
várakozások alakították, amelyek a részvényből eredő jövőbeli jövedelmek
 nagyságára,
 kockázatára, ill.
 az alternatív befektetési lehetőségekre vonatkoztak.

206
 Ezenkívül a mindig jellemző pszichológiai elem, az optimizmus vagy a pesszimizmus is
hatással bírt a részvény értékére. Egy részvény értékét mindig nagyon sok ember becsüli meg és
alakítja.

Tőzsde:

A tőzsde olyan sui generis intézményként született, amelynek helyzetét ugyanúgy, mint egy
szabályalkotási, közigazgatási és bíráskodási joggal felruházott testületét, nem egy törvény,
hanem a fejlődés különböző időpontjaiban alkotott különböző jogszabályok, ill. a szokásjog
szabályozta.
Joganyagának jellegzetes vonása tehát, hogy nem kodifikálták.
A tőzsde
 a piacok piaca;
 központosítja a kereskedelmet nem egy ország, hanem az egész világ számára;
 a modern gazdaságban ugyanis a kereslet és a kínálat központosítása létszükséglet;
 nem fordulhat elő az, hogy pusztán földrajzi, időbeli vagy információs korlátok miatt
az értékpapíroknak és a helyettesíthető áruknak más-más árfolyama alakuljon ki.

A t ő z s d e tehát olyan összpontosított piac, ahol rendszeresen (általában naponta,

meghatározott órában) a fennálló szokásoknak megfelelően, nyilvános áralakítással,
meghatározott személyek köre úgy kereskedik a helyettesíthető árukkal, értékekkel, hogy azon
nincsenek jelen a helységben, a tényleges átadás és fizetés a szokásoknak megfelelően később és
máshol történik.

A tőzsde szót a nyelvújításkor alkották meg a régi „marhakereskedő” jelentésű tőzsér szó
tövéből, mely kereskedést jelentett, s ehhez fűzték a „de” (valamilyen helyiséget jelentő) képző.
A tőzsde a vásárból alakult ki. A különbség persze nagy: a vásárokon mindig jelen volt az áru,
a tőzsdén soha. A vásárból tőzsde akkor lett, amikor az üzletkötések tömegessé váltak, és mind az
áru, mind a fizetési eszköz oldalán a helyettesíthetőség vált uralkodóvá.
Az üzletet kötő kereskedőnek nem kellett törekednie az áruk tulajdonságával és a pénz
labilitásával. Az első tőzsdét egyébként Antwerpenben hozták létre.

Árutőzsde:
 itt csak olyan helyettesíthető áruk vehettek részt, amelyek más azonos mennyiségű és
minőségű darabbal teljesen azonos értékűek, amelyeket nem volt szükséges egyedileg,
hanem elegendő volt csak minőség és mennyiség (darab, súly, mérték) alapján
meghatározni;
 olyan áruk, amelyek termelési körülményei eléggé ismertek, minősége világosan
megállapítható.

207
 Értéktőzsde:
 csak azok az értékpapírok szerepelhetnek itt, amelyeknek bevezetését elhatározta a
tőzsdetanács –
 a tőzsdetanács e határozatát nem volt köteles indokolni;
 általában arra törekedtek, hogy csak megbízható értékpapírok szerepeljenek, ezért
nemcsak feltételekhez kötötték, hanem ellenőrizték az értékpapírok kibocsátását;
 az értéktőzsdén
 részvények,
 kötvények,
 záloglevelek,
 váltók,
 állampapírok,
 sorsjegyek,
 devizák,
 valuták és
 arany-, ill. ezüstpénzek jegyzése történt;
 minden elővigyázatosság ellenére a gazdasági-pénzügyi válságok és a túlzott
spekuláció időnként így is tőzsdekrachokat idézett elő (az első 1557-ben alakult ki);
 a hírhedt tőzsdeválságok nyomán a kormányok és a nagy bankok, különösen a múlt
század végétől, jelentősen beavatkoztak a tőzsdei üzletekbe a krachok
megakadályozása céljából.

A tőzsde funkciói:
A tőzsdének az áruk és az értékapapírok adásvételén túl más fontos feladata is volt.
a) vagyonértékelés:
 a vállalat vagyonának, üzletmenetének sikerességét, ill. sikertelenségét szinte napról
napra értékelte a tőzsde;
 a vállalatok értékpapírjainak árfolyamai egyfajta jóslatot is hordoztak magukban: mit
várnak az emberek az adott vállalkozástól;
 ez nemcsak a vállalkozók, a tőzsdézők, sőt a lakosság egésze számára értékes
információ, hanem a bankok is ennek ismeretében döntöttek arról, hogy mekkora
kockázatot vállalnak egy adott vállalatnak történő hitelnyújtáskor.
b) tőkeelosztó funkció:
 a tőzsde biztosította a könnyű és nagy nyereséggel is kecsegtető pénzelhelyezést;
 az egyébként tespedő tőkéket a magasabb megtérülési, jövedelmezőbb ágazatok felé
terelte;
 meghatározta a tőkepiaci feltételeket, pl. a bankoktól kapható hitelek feltételeit;
 a nemzeti és a világgazdaságot összekapcsolta;
 a tőzsdéken a világ minden vállalatának értékpapírjai és árui részt vehettek;
 a tőzsde nem ismerte a politikai határokat;
 a verseny szemszögéből semleges helyen felállított információ központ lényege az
egységes, nyilvános regisztrációs módszer.
c) a kereskedelmi szokásjog kialakítása, az üzleti feltételek megállapítása;
d) tőzsdei bíráskodás, a tőzsdei jogviták eldöntése.

208
 A tőzsde által alkotott szabályok:
a) a tőzsde alapszabályai, amelyek nemcsak a testület belső rendjét érintették, mint az
egyesületek alapszabályai, hanem hatásukat tekintve sokkal szélesebb körben érvényesültek,
pl. a tőzsdebíróság eljárási szabályai;
b) üzletrendészeti szabályok, amelyek a tőzsdei forgalmat szabályozták;
c) a tőzsdei szokások (vagy szokványok) olyan jogszabályok, amelyeket a tőzsde autonóm
hatáskörében, a tőzsdei forgalom tárgyát képező ügyletekre nézve állapított meg. Csak a
diszpozitív jellegű törvényektől térhettek el, és nem tartalmazhattak kógens szabályokat.

S p e k u l á c i ó a tőzsdén:
 a tőzsdei spekulációra nincs megfelelő magyar szó (az „üzérkedés” más fogalmat
takar);
 ez a fajta spekuláció nem azonos a szerencsejátékkal, a fogadásokkal, hiszen azok
tisztán a véletlentől függenek, míg a tőzsdei üzlet általában racionális gazdasági
számításokon alapul, bár kétségtelenül ebben is nagy szerepe van a szerencsének az
előre nem látható vagy nem ismert körülmények miatt;
 a spekuláció a tőzsdén sok visszaéléshez vezetett, sokakat pedig irritált, hogy munka
nélkül valaki nagy jövedelemre tehet szert;
 valójában ezek a szélsőségek elhanyagolható jelenségei minden tőzsdének;
 a spekuláció ugyanis a tőzsde motorja, ha ezt korlátoznák vagy megszüntetnék, akkor
a tőzsdét éppen a lényegétől fosztanák meg;

H a u s s e és b a i s s e :
 a modern híradástechnika feltalálása előtt lehetséges volt a különböző helyeken
ugyanabban az időben eltérő árfolyam-különbözeteket kihasználva spekulálni;
 a telefon feltalálásával ez a lehetőség nagyon leszűkült, a számítógépek világában
pedig lehetetlenné vált;
 a másik örök életű spekulációs forma ezzel szemben az időbeli árfolyamhullámzásra
épített;
 két fő formája létezett:
 az árfolyam-emelkedésre való spekuláció (hausse) esetében a spekuláns azért
vásárolt értékpapírt vagy árut, mert arra számított, hogy később felmegy az áruk
és drágábban tud majd eladni;
 az árfolyamesésre számító spekuláció (baisse) egy kicsit bonyolultabb, de egy
tőzsdekrach idején akár milliomossá is tehet valakit:
 a tőzsdén ugyanis adott volt a lehetőség, hogy az értékpapírt vagy árut az
is eladhatta, aki nincs is birtokában;
 arra számított, hogy amikor teljesítenie kell, majd alacsonyabbak lesznek
az árak és így nyereségre tesz szert;

209
35. Tétel
Korlátolt felelősségű társaság és csendes társaság

Korlátolt felelősségű társaság:

A k o r l á t o l t f e l e l ő s s é g ű t á r s a s á g előre meghatározott törzsbetétekből álló

törzstőkével alakult. A tag felelőssége a társasággal szemben törzsbetétének szolgáltatására és a
társasági szerződésben megalapított esetleges vagyoni hozzájárulásra terjedt ki.

Az elnevezés pontatlansága a német terminológia tükörfordításából ered. Valójában csak a

tagok felelőssége volt korlátozott, a társaság a hitelezők irányában teljes vagyonával felelt.
A korlátot felelősségű társaság Németországban alakult ki és azon ritka kereskedelmi jogi
intézmények egyike volt, amelyet a jogtudomány alkotott. Addig a részvénytársaság volt az
egyetlen társasági forma, amely a vállalkozásban részt vevők számára a korlátolt felelősséget
biztosította.
Ezért jelentéktelen részvénytársaságok tömkelege alakult. A kis- és középvállalatok számára
tehát egyszerűbb vállalkozási formát kellett találni. A korlátot felelősségű társasági forma
megalkotásánál tehát
 megtartották a korlátolt felelősséget,
 de ezt összekötötték a személyegyesülések bizalomra építő együttműködésével.
Ezzel csökkentették a részvénytársaságokra jellemző, a közbizalom érdekében szükséges
formalizmust s az ellenőrzéssel együtt járó költségeket. A kft. rövidesen a legnépszerűbb
kereskedelmi társasági formáció lett.

Magyarországon a német példát csak sokára követték, mert a kft. hiánya a liberális
részvényjogi szabályok miatt sokáig nem volt annyira szembetűnő. nálunk nem hoztak
részvényjogi reformtörvényeket, mint Németországban.
Az 1920-as évek gazdasági válsága tette végül is múlhatatlanul szükségessé, hogy az
országgyűlés elfogadja a törvényjavaslatot. A részvénytársaságot akkor már közérdekű
nagyvállalatként képzelték el, ezért is írtak elő nagy összegű alaptőke-minimumot az alapítandó
részvénytársaságok számára.
A nagy részvénytársaságok mellett a kisebb volumenű, a gazdasági vállalkozásokra gyorsan
reagálni tudó kereskedelmi társasági formát is létre kellett hozni. Lehetővé tették azt is, hogy a
kisebb részvénytársaságok is átalakulhassanak kft.-vé.
Az 1930:5. tc. alapján a részvénytársaságoknak a kisvállalkozásokra, a családi vállalkozásokra
szelídített változata lett a kft. Az osztrák törvény találó indokolása szerint: részvénytársaság
részvény nélkül és betéti társaság betét nélkül.
A tiszta tőkeegyesülés és a személyegyesülés közötti helyet foglalt el. Fennállása független
volt ugyan a tagok személyében bekövetkező változásoktól, de a tagsági jogokról nem lehetett
értékpapírt kiállítani, és nem engedték a tagok nyilvános felhívás útján való toborzását.
A törzsbetétet csak a többi tag beleegyezésével ruházhatták át. Szervezete
 taggyűlésből,

210
  ügyvezetésből és
 esetleg felügyelőbizottságból állt, de rendkívül rugalmas volt a róluk szóló
szabályozás.
A nyereségből és veszteségből való részesedés (a személyes közreműködés mértékét is
figyelembe véve) nem függött a törzsbetétek arányától.

Csendes társaság:

A c s e n d e s t á r s a s á g b a n valaki (a csendestárs) úgy vett részt más vállalatában,

hogy ennek üzleti eredményében – legalábbis a nyereségben – részesedett, kifelé azonban
nyilvános tagként nem jelentkezett, a vállalat kötelmei pedig egyedül a vállalat tulajdonosát
jogosították vagy kötelezték.

A csendes társaság nem olyan tiszta esete volt a társasági jogviszonyoknak, mint a többi
kereskedelmi társaság, mégis szükség volt rá, mert ha nem lett volna szabályozva, akkor jelentős
összegű ún. lusta tőkét tartott volna távol a vállalkozásoktól.
Magyarországon Apáthy István kihagyta a kereskedelmi törvényből, mert „minősített
kölcsönszerződésnek” tartotta a csendes társaságot. Ez az álláspont azért nem helytálló, mert a
kölcsönszerződésnél a felek gazdasági érdeke nem olvad össze.
Természetesen a kölcsönadónak is az a jobb, ha a kölcsönvevő a kölcsön összegét előnyösen
tudja felhasználni, mert ez növeli a biztonságot, de követelését az üzleti sikertől függetlenül
érvényesítheti.
A csendes társaságnál viszont a vállalkozó rendelkezésére bocsátott vagyonbetét osztozik a
vállalkozó vállalatának sorsában, a nyereségben és a veszteségben egyaránt. A csendestárs ezért
jogosan követelheti, hogy a vállalkozó betétjét az üzletbe befektesse, és az üzleti könyvekbe
betekinthessen.

A kereskedelmi törvény hallgatása miatt a csendes társaságot csak a szokásjog szabályozta, és

emiatt jogos érdekek nem részesültek kellő védelemben. Ezért a jogbiztonság érdekében
feltétlenül szükségessé vált a szabályozása, melyet hosszú előkészületek után Kuncz Ödön
készített el (1930:5. tc.).
A törvény célja elsősorban nem a felelősség kizárása, hanem a csendestárs személyének
titokban maradása. Jogok és kötelezettségek csak a csendestárs és a vállalkozó között keletkeztek.
Nagy előnynek számított, hogy a csendestárs a vállalkozó több üzletága közül egyre vagy
egyesekre korlátozhatja érdekeltségét.
A csendes társaság a betéti társasággal sok rokon vonással rendelkezett, hiszen azonos
történelmi alapokból fejlődött ki. Míg azonban a betéti társaságnál közös üzletet folytattak, a
csendes társaságnál kizárólag a vállalat foglalkozott ezzel.
A betéti társaságnál a kültagot a cégjegyzékbe vezették be, a csendes társaságnál nem. A
kültag a társaság kötelezettségeiért betétjével volt felelős, a csendestárs csak a vállalat
tulajdonosának tartozott a vagyoni betéttel.

211
36. Tétel
Tulajdon és a birtok 1848 után, különös tekintettel az Mtj.
szabályozására

Tulajdon:

A tulajdonjog a magánjog legfontosabb intézménye. A tulajdon olyan emberek közötti

viszony, amely a javak szűkösségéből fakad, és az e javakhoz való hozzájutást szabályozza.
A tulajdonjog, mint a dolgokon fennálló legfőbb jogi hatalom, kijelöli a tulajdonos személyét.
Meghatározza a tulajdonos jogait, amelyek biztosítják a tulajdonos számára a dologgal való
rendelkezést, a dolog birtokát és használatát, ill. a hasznok szedését. E jogosítványok mindenki
mást eltiltanak attól, hogy a tulajdonosnak a dologhoz fűződő kapcsolatát megzavarja.
Az egész magánjog alapja tehát a tulajdonjog, hiszen meghatározza a vagyoni viszonyokat, és
a tulajdonjog teszi lehetővé, hogy a javakon bármiféle további jogokat lehessen szerezni.

Birtok:

A tulajdon célja a dolog élvezete, de ezt pusztán a tulajdonjoggal nem lehet elérni. Ennek
fizikai lehetőégét is biztosítani kell. A dolog élvezetének lehetősége a birtok. Birtokos az, aki olyan
helyzetben van, hogy a dolgot ténylegesen élvezheti.
A birtok nem jog, hanem tény, de olyan tény, melyhez jogi hatás kapcsolódik. A birtoklás
ténye a birtokosnak jogot ad arra, hogy őt a birtoklásában senki ne zavarja, tekintet nélkül arra,
hogy milyen módon jutott hozzá a dologhoz.
A birtokjog ugyanis abszolút jog, mindenki, még a tulajdonos ellen is irányul. A tulajdonos a
birtoklás megszüntetését követelheti, de önhatalmúlag nem léphet fel a birtokossal szemben.
Ennek indoka a birtok jogi céljában rejlik; a birtoknak ugyanis az a feladata, hogy gátat vessen az
önbíráskodásnak, mivel az önhatalmú jogérvényesítés veszélyeztetheti a rendszert, a forgalom
biztonságát.
A törvény tehát a birtokot mint merőben külsőleges jelenséget védi. A birtoklás emellett
bizony feltételek esetén tulajdonjogot eredményez, ill. a tulajdonszerzés egyik fajtája.

A kapitalizmus sem nélkülözhette a birtok intézményét a forgalom biztonsága érdekében.

Felerősödött a birtok látszatfunkciót betöltő szerepe, pl. a nemtulajdonostól való jogszerzés esetén.
A XIX. században. egészen Jhering fellépéséig ez volt az uralkodó álláspont. A német és a magyar
tervezetek is ennek alapján készültek.
Magyarországon először Frank Ignác könyve, majd az általános kézikönyvként használt
Zilinszky Imre-féle magánjogi tankönyv is Savigny elméletét vette át. Eszerint
 a birtok tényleges uralom a dolog felett, tulajdonosi akarattal;
 a birtok nem dolog, hanem tény, de olyan tény, amelyhez joghatás fűződik;
 a birtokvédelem indoka az, hogy a tulajdonosnak egyszerű, könnyen kezelhető
jogvédelemre van szüksége, ezért meg kell engedni neki, hogy a tulajdon joga helyett
csak a birtoklást bizonyítsa -

212
  ez egy olyan feltevés, ami a legtöbb esetben megfelel a tényleges jogi helyzetnek;
 bár kivételes esetben ez mégsem így van, a birtokost védeni kell a tilos
önhatalom ellen, mert az támadás a jogrenddel szemben.
Míg korábban a birtokvédelem tárgya mindenekelőtt az ingatlan volt, különösen a nemesi
jogban, addig a XIX. században a jogszabályok mind többet foglalkoztak az ingókkal is, bár
kezdetben csak a mezőgazdasággal kapcsolatban.
Ugyancsak fontos lépés volt annak felismerése, hogy nemcsak a birtok visszaadásának van
jelentősége, hanem a kártérítésnek is, a birtok tárgyának időközi hasznai, jövedelmei
vonatkozásában.
A XIX. század második felében a gazdasági élet fejlődése a dolgok személyhez való
kapcsolódásának sokféle formáját hozta létre. A birtok fogalmi körét ki kellett tágítani, s a
védelem körét kiterjeszteni, s ezzel az önhatalmat a legszűkebb körre szorítani.
Magyarországon Szászy-Schwarz közvetítésével fogadta el az új Jhering-féle elméletet a bírói
gyakorlat és a polgári törvénykönyv 1900. évi tervezete. Jhering szerint szükségtelen a birtokosi
akarat ingatag elméletét bevinni a jogrend szerkezetébe. A birtok kérdését ne a szubjektív akarat,
hanem az objektív jogszabály döntse e, az, hogy milyen tényállást akar a jog védelmezni.
Ezért amikor a birtoklás külső jelensége fennforog, azt jogi értelemben birtoknak kell
tekinteni, a bizonyítás terhét pedig a nembirtokosra hárítja át.
Objektív, tulajdonlátszat-elmélete a birtokot alanyi jognak tekintette;
 egyrészről tökéletesebbé kívánta tenni a tulajdon védelmét,
 másrészről minél többfajta birtoklás kívánt védelemben részesíteni.
Így pl. a bérlőnek és a haszonbérlőnek is meg kell adni a birtokvédelmet még a tulajdonossal
szemben is.
Az Mtj.-ben már a kor legmodernebb birtokelmélete tükröződött, amely a birtokban a
tényleges hatalomhoz kapcsolódó, különös alanyi jogot látta. Ez a rész lett a törvényjavaslat egyik
legsikerültebb újítása.

213
37. Tétel
A tulajdonszerzés módjai – az átruházás kivételével – a polgári
korban, különös tekintettel az Mtj. szabályozására

Elsajátítás:
 csak ingó dolgok esetében lehetséges;
 tulajdonát birtokbavétellel lehet megszerezni, tehát puszta birtokbavétellel való
tulajdonszerzési mód;
 gazdátlan dolgok felett: a gazdátlan dolog olyan dolog, melynek nincs tulajdonosa
vagy az lemondott a dologról -
 állatok:
 vadállatok felett elegendő a puszta birtokbavétel,
 háziállat felett csak akkor lehetséges, ha az hazajáró szokását elveszti,
 a fogva tartott vadállat csak akkor válik gazdátlanná, ha a fogságból kiszabadul,
kivétel ez alól:
 halastóban tartott hal,
 állatkertből szökött állat;
 a méhraj visszakövetelhető, kivéve ha összekeveredik egy másik rajjal, ilyenkor
a gazdagodás mértékét kell megtéríteni;
 gazdátlan ingatlant a község elsajátítás útján megszerezheti, ha a telekkönyvbe
bejegyzi.

Találás:
 eredetileg nálunk sokáig nem létezett, s az OPTK-ban sem, kb. az elbirtoklás sajátos
esete volt;
 ingó dolog birtokbavétele;
 szükséges hozzá, hogy 1 év elteljen: ilyenkor is csak akkor szerez tulajdont, ha a találás
kötelezettségének eleget tett;
 nem gazdátlan dolog, hanem olyan dolog, melynek van tulajdonosa, de az a birtokból
kiesett;
 a birtokból való kiesés a tulajdonjogot főszabály szerint nem szünteti meg, kivétel ez
alól a szándékos elhagyás;
 a találónak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a dolgot a tulajdonoshoz
visszajuttassa;
 magánlakásban talált dologra a találó találói díjra nem tarthat igényt;
 közhatóság, közforgalmi intézet vagy más nyilvános közlekedési intézet vagy vállalat
helyiségében igen;
 kincstalálás:
 nagy értékű, elrejtett, ingó dolog, melynek tulajdonosát régiségénél fogva nem
lehet kideríteni;
 a birtokbavétellel szerez tulajdont a találó, de nem az egész kincs fölött;

214
  értékének
 1/3-a a találóé,
 1/3-a a tulajdonosáé,
 1/3-a az államé.

Gyümölcselválasztás:
 főszabályként a dolog tulajdonosáé marad, kivéve:
 haszonélvező vagy egyéb korlátolt dologi jog alapján beszedő,
 jóhiszemű birtokos,
 a tulajdonos, korlátolt dologi jog jogosultja vagy jóhiszemű birtokos a gyümölcs
elsajátítását haszonbérlet, használat vagy más kötelmi jog címén másnak
átengedi;
 szomszéd telkéről átnyúló faágon lévő gyümölcs.

Feldolgozás:
 ha valaki idegen ingó dolog feldolgozásával a maga számára új ingó dolgot állít elő;
 az új dolog tulajdonát az átalakító szerzi meg, ha munkájának értéke nagyobb a
feldolgozott vagy átalakított anyag értékénél, ellenkező esetben az új dolog az anyag
tulajdonosáé;
 az OPTK szerint a feldolgozó tulajdonszerzéséhez szükséges a jóhiszeműség.
Rosszhiszeműség esetén a feldolgozott anyag tulajdonosáé lesz a dolog, kivéve, ha a
munka értéke a feldolgozott anyag értékét jelentősen meghaladja;

Növedék:
 az a dolog, amely egy másik dologgal való természeti vagy mechanikus okokból oly
kapcsolatba kerül, hogy annak alkotórészévé válik;
 ingó dolog ingó növedéke = gyümölcs:
 az elválasztással lehet tulajdont szerezni rajta;
 ingatlannak ingó növedéke:
 beépítés – saját telken idegen anyaggal:
 ha jóhiszemű, a gazdagodás mértékét kell megtéríteni;
 ha rosszhiszemű, kártérítésre van kötelezve;
 ráépítés – idegen telken saját anyaggal:
 ha jóhiszemű, a gazdagodás mértékét kell megtéríteni;
 ha rosszhiszemű, kártérítésre van kötelezve;
 ingatlan dolog ingatlan növedéke:
 szigetképződés,
 elhagyott folyómeder,
 sodorvány,
 iszaplerakódás.

215
Elbirtoklás:
 időmúláshoz között tulajdonszerzési mód;
 elbirtoklással szerzi meg a dolog tulajdonát, aki sajátjaként 32 éven át szakadatlanul
birtokolja, kiéve, ha a birtokot rosszhiszemben szerezte meg;
 tehát szükséges hozzá a jóhiszeműség (míg a rendi korban nem számított);
 3 év elbirtoklási idő:
 az elbirtokló az ingatlant a tulajdonostól olyan szerződés alapján szerezte,
amellyel a tulajdon feltétlen átruházás követelheti, továbbá a szerződés a
megkívánt alakiságoknak megfelel és az ellenszolgáltatás teljesítve van;
 gazdátlanná vált ingatlan, a községi elsajátítás előtt, ha az elbirtokló 3 éven
keresztül sajátjaként, szakadatlanul birtokolja;
 az elbirtoklás megszakad,
 birtokból való kiesés,
 visszterhes átruházás,
 tulajdoni kereset esetében.

216
38. Tétel
Az átruházás mint tulajdonszerzési mód. A Telekkönyvi
Rendtartás

Átruházás:
Két mozzanata van,
 az érvényes jogcím (causa) és
 a birtokátadás;
A rendi magánjogban az adományrendszer miatt minden föld mögött ott van a Korona
főtulajdonjoga, ezért igazi átruházásra nincs mód4;
Létezik az absztrakt átruházás:
 van jogcím, de hibás;
 a birtok puszta átadásával megvalósítható az átruházás;
Ingatlan átadása:
 a tényleges birtok átadása nem kötelező (a rendi magánjogban minden esetben
szükséges volt a beiktatás);
Az átruházás származékos szerzésmód:
 a nemo plus iuris elve érvényesül, ez alól kivétel a nemtulajdonostól való szerzés –
 kereskedőtől jóhiszemű vevő akkor is tulajdont szerez, ha az eladó nem volt
tulajdonos;
 az Mtj. szerint megszerzi az ingó tulajdonát akkor is, ha nem volt tulajdonos, kivétel:
 rosszhiszemű szerző,
 ingyenesen szerezte,
 jóhiszemű, de az eredeti tulajdonost a dolog birtokából erőszakkal, fenyegetéssel
vetette ki;
 a Kt. jóhiszeműséget vár el, míg az Mtj. csak a rosszhiszeműség hiányát: az Mtj.-ben a
kivétel válik főszabállyá, de a mai állapotok inkább a Kt.-hez hasonlítanak.

Ingatlan-nyilvántartás, t e l e k k ö n y v :
 1853-55 között vezetik be;
 1861 után ennek megfelelő magyar törvényt fogadnak el, mely 1972-ig van hatályban;
 az állami hatóság által vezetett nyilvános és közhitelű adatgyűjtemény, mely területileg
nyilvántartja az ország földjeit és házait, abból a célból, hogy azok tulajdonosáról és az
azokat illető jogokról és kötelezettségekről bárkit informáljon;
 előtte betáblázási könyvek voltak, melyek inkább a városokban fordultak elő, a
városokra vonatkozó ingatlanok jogi sorsát követték vele. Ez azonban nem volt
kötelező, s célja a bizonyítás megkönnyítése volt;
 a XIX. századtól traditio csak ezzel lehetséges;

4
A rendi korban az átruházásnak 5 konjunktív feltétele volt: 1. szabad rendelkezés a dolog felett; 2. törvényes jogcím; 3. a birtok
tényleges átadása; 4. a felek megegyezése; 5. jogelőd jogosultsága

217
 bevezetik a telekkönyvi kényszert, mely szerint minden ingatlannal kapcsolatos jog
vagy tény felveendő, s ez alól kivétel nincs;
 közhitelességgel rendelkezik, az állam vállal az adatokért felelősséget. Jóhiszemű
harmadik személy irányában erre hivatkozni nem lehet a valóssággal szemben;
 nyilvános, mert bárki megtekintheti;
 bejegyzés elve: minden egyes jogot és kötelezettséget fel kell vezetni. A bejegyzésnek
fontos a hatálya:
 konstitutív, amikor a bejegyzés ténye keletkezteti a jogot és a kötelezettséget,
 deklaratív, mely már megtörtént vagy beállott változást rögzít, már a változás
megtörténtét igazolja;
 legalitás: csak eredeti okirat alapján lehet bejegyezni, s az érvényességet hivatalból
vizsgálják;
 specialitás: minden jogot és kötelezettséget külön kell bejegyezni;
 prioritás elve: fontos a bejegyzések sorrendje. Ezt a beadványok beérkezési sorrendje
határozza meg, tehát nem azt kell nézni, hogy mikor lett megkötve az ügylet vagy
mikor fizették meg a vételárat. Időbélyegzőt használtak, percre pontosan;
 az ITSZ is fenntartotta;
 részei:
 tulajdoni lap: a tulajdonos személyi adatait, a tulajdoni hányadot és a tulajdon
szerzésének módját tartalmazza;
 birtoklap: az ingatlan leírása térkép-melléklettel;
 teherlap: az ingatlan terhelő terhek, pl. jelzálog, szolgalom (személyes, telki);

218
39. Tétel
Korlátolt dologi jogok a polgári korban, különös tekintettel az
Mtj. szabályozására I: az állagjogok

A k o r l á t o l t d o l o g i j o g abszolút szerkezetű jogviszony, tehát a jogosulton kívül

mindenkit kizár a kötelezett. Olyan dolgot terhelő jog, amely a tulajdonváltozás esetén is
fennmaradt, a mindenkori tulajdonjog teherként kapcsolódott és a dolog értékét csökkentette.
Kevesebbet jelentenek, mint a teljes dologi jog, egy tartalmi elem mindig hiányzik, a
rendelkezés.

Az á l l a g j o g o k vagy használati jogok a jogosult számára azt biztosítják, hogy a dolog

hasznosítása során előálló gyümölcsöt megszerezze, vagy hogy a dolognak valamilyen más
módon hasznát vegye:
 a terhelt dolog egészének birtoklása
 nem személyhez kötött:
 örökhaszonbérleti jog,
 építményi jog;
 személyhez kötött:
 haszonélvezeti jog;
 a terhelt dolog birtoklása nélkül:
 nem személyhez kötött:
 telki szolgalom;
 személyhez kötött:
 használat szolgalma,
 lakás szolgalma.

Haszonélvezet:

Az OPTK. szerint „azon jog, melynél fogva idegen dolgot állagának kímélésével korlátlanul
élvezheti.”
Az Mtj. szerint haszonvételnél fogva valamely dolog, jog vagy vagyon úgy szolgál
meghatározott személy javára, hogy a jogosult – ha a törvény vagy a felek másként nem
rendelkeztek – a haszonélvezet tárgyának minden gyümölcsét szedheti és egyéb hasznait
élvezheti.
A h a s z o n é l v e z e t i j o g az a személyhez kötött, sem élők között át nem ruházható,
sem öröklés tárgyát nem képezhető korlátolt dologi jog, amelynek jogosultja a haszonélvezet
tárgyának gyümölcseit szedheti, használhatja, ellenszolgáltatási kötelezettség nélkül, az állagának
megóvása mellett.
Keletkezhet:
 a felek akaratából, pl.
 ingó dolog átadása,

219
  ingatlan esetén telekkönyvi bejegyzés;
 egyéb módon, pl.
 elbirtoklás,
 özvegyi jog,
 állás, méltóság elnyerésével.

A haszonélvező jogai:
 birtoklás,
 használat
 gyümölcsöztetés és
 hasznok szedése.

A haszonélvező kötelezettségei:
 a rendes gazdálkodás követelményeinek megtartás;
 a dolog fenntartásával járó rendes költségek viselése;
 közterhek viselése;
 tűrni, hogy a tulajdonos a haszonélvezet tárgyának állapotát megvizsgálja;
 a haszonélvezet megszűnése után a dolog visszaszolgáltatása

Örökhaszonbérlet és építményi jog:

Az ö r ö k h a s z o n b é r l e t ingatlan tekintetében létesítendő, élők között elidegeníthető,

öröklés és terhelés tárgyát alkotó korlátolt dologi jog, amelyek jogosultját a terhelt dolog
birtoklása, használata, gyümölcseinek szedése és egyéb hasznainak élvezése az ingatlan állagának
sérelme nélkül korlátlanul, de előre meghatározott időtartamra illeti.
Amiben különbözik a haszonélvezettől, az az, hogy
 nincs meghatározott személyhez kötve, s
 a tulajdonosnak rendszerint jár az ellenszolgáltatás.

Az é p í t m é n y i j o g ingatlanok tekintetében létesíthető, meghatározott időre szóló,

élők között elidegenítés, öröklés és terhelés alapjául szolgáló dologi jog, amelyek jogosultja az
ingatlannak oly módon veheti hasznát, hogy azon vagy annak felszíne alatt építményt létesíthet,
vagy meglévő építményt fenntarthat és használhat és az építménnyel a tulajdonoshoz hasonlóan
bánhat.

Telki szolgalom:

A szolgáló telek tekintetében létesíthető, időbeli korlátozáshoz nem kötött, korlátolt dologi
jog, amelynek értelmében az ingatlannak valamilyen megfelelő természeti fekvésű más ingatlan
(uralkodó telek) mindenkori tulajdonosa a saját ingatlana előnyére meghatározott módon
használhat.
Tartalom alapján:
 tevőleges telki szolgalom, pl.
 útszolgalom,
 vízmérés,

220
  vízelvezetés,
 legeltetés;
 nemleges telki szolgalom, pl.
 ereszjog,
 pince szolgalma.

Keletkezése:
 szerződéssel (telekkönyvi bejegyzés!),
 bírói ítélettel (kivételesen),
 elbirtoklással.

221
 40. Tétel
Korlátolt dologi jogok a polgári korban, különös tekintettel az
Mtj. szabályozására II: az értékjogok

Értékjogok:
 telki teher,
 önálló zálogjog,
 járulékos zálogjog

Zálogjog:

A z á l o g j o g olyan korlátolt dologi jog, amelynél fogva a zálogadós tűrni tartozik, hogy a
hitelező a zálogtárgyból magának mindenki mást megelőzően kielégítést szerezhessen.
Fajtái:
 kézizálog: a zálogtárgy mindig a zálogjogosult birtokába kerül át;
 jelzálog: a zálogtárgy mindig a zálogadós birtokában marad (rendi korban nem volt).

Keletkezése:
 szerződéses:
 kézizálog: szerződés + a zálogtárgy birtokának az átadása is szükséges;
 jelzálog: szerződés + telekkönyvi bejegyzés.
 bírói zálog (kivételesen):
 ingóság: foglalás,
 ingatlan: végrehajtási jog bejegyzése.
 törvényes zálog (jogszabály írja elő, kivételes, ritka eset):
 a bérbeadó zálogjoga a bérlő által a bérleménybe bevitt ingóságokon a bérleti díj
erejéig;
 fogadós ugyanígy.

Kézizálog:
 csak ingóságokon állhat fenn, modern magánjogban ingatlanon nem;
 általában szerződéssel jön létre:
 főszabályként csak elhasználható dolgot lehet zálogba adni (mivel ugyanolyan
állapotban kell visszaadni);
 lehet azonban elhasználhatatlan dolgot is zálogba adni (rendhagyó zálog):
 ezt a z adósnak visszaadni nem lehet,
 vagy ugyanabból annyit visszaad,
 vagy az értékét beleszámítják a tartozásba (kamat, tőke, kölcsön
sorrendben);
 a záloghitelező nemteljesítés esetén sem kaphatja meg soha a zálogtárgy
tulajdonjogát, csak kielégítési joga van:

222
  ha a zálogtárgy értéke több, mint a kölcsön volt, a kettő közötti különbözetet az
adós visszakapja;
 a zálogjogosult jóhiszemű birtokos, s mint ilyen, birtokvédelemben részesül;
 kielégítés:
 bírói út vagy
 bíróságon kívül;
 bírói zálog:
 lefoglalás útján, de az adós birtokában marad (1945:5. tc.);
 törvényes zálog:
 fogadós,
 bérlő,
 munkáltató stb.

Zálog követelésen vagy más jogon:

 követelés vagy jog csak akkor lehet zálog tárgya, ha átruházható vagy a gyakorlása
másnak megengedhető (pl. haszonélvezet);
 a jog elzálogosítása:
 a jogosult a joggal való rendelkezést kielégítés céljából a hitelező átruházza –
 az alapügylet adósát értesíteni kell;
 következményei:
 az alapügylet jogosultjának rendelkező jogát korlátozza;
 az alapügylet adósa a hitelező és a záloghitelező együttes kezéhez teljesít;
 a zálogjog csak akkor elzálogosítható, ha vagyoni értékkel bír (tehát pénzben
kifejezhető).

Jelzálog:
 ingón és ingatlanon is fennállhat;
 ingóságok esetén:
 nagy vagyoni értékkel bíró ingóság, pl. festmény, vagy
 amelyeknek eszmei értéke is van;
 közönséges jelzálog:
 egy zálogtárgy, melynek birtoka a zálogadósnál maradt;
 biztosítéki jelzálog:
 keretbiztosítéki jelzálog;
 telekadósság.

Személyi és eszmei javakon való jogok:

Személyi érdekeket vagy szellemi alkotást védő abszolút jog.

Személyiségi jogok:
 névjog,
 képmás védelme,
 jó hírnév védelme.
Eszmei javakon fennálló jogok:
 szerzői jog;

223
 iparjogvédelem:
 szabadalmi oltalom,
 mintaoltalom,
 védjegy.

224
41. Tétel
A szerződések általános szabályai a polgári korban, különös
tekintettel az Mtj. szabályozására (keletkezés, tartalom,
szerződési biztosítékok)

A s z e r z ő d é s az áruviszony jogi formája, két vagy több fél egybehangzó

akaratnyilvánítása révén jön létre. A szerződés jogi tény: jogviszonyt
 keletkeztet,
 módosít vagy
 megszüntet,
amely állami védelemben részesül, hiszen bírói úton kikényszeríthető.

A feudális kor típuskényszere csak meghatározott számú és típusú szerződést ismert el.
A piacgazdaság forgalmi igénye kényszerítette ki, hogy általános dogmává emelje azt az elvet,
amely szerint minden szerződés ugyanúgy kötelez, mint a törvény. Az állam kényszerítő erőt
bocsátott rendelkezésre az elvállalt kötelezettségek teljesítésének kikényszerítésére. Ez az ún.
p a c t a s u n t s e r v a n d a elve, amely szerint önként vállalt kötelezettségét mindenkinek
teljesítenie kell.

Szerződési szabadság:

Négy választási lehetőség együttes érvényesülését jelenti:

1. ennek alapján a felek meghatározhatják, akarnak-e szerződést kötni;
2. a partnerválasztás szabadsága értelmében dönthetnek, kivel akarnak szerződést kötni;
3. a szerződési típusszabadság biztosítja a felek szabad akaratának érvényesítését:
meghatározhatják, milyen fajta szerződést akarnak kötni;
4. diszpozitivitás elve: a felek tetszőleges tartalommal tölthetik ki a kiválasztott
szerződéstípus kereteit.

A szerződési szabadság szempontjából közömbös volt a felek gazdasági helyzete; az üzletkötő

feleket egyenlő képességűeknek fogadták el, nem vizsgálták, ki mennyire volt rá szorulva a
szerződéskötésre.
Az állami beavatkozás korszakában elvileg továbbra is fennmaradt a szabad ügyleti akarat
elve, de ezt egyre inkább alárendelték a forgalmi jóhiszeműség és a méltányosság elvének. Az
individuális liberalizmus felfogása szerint a szerződő felek között a jóindulatú idegenek
magánviszonya áll fenn.
Az új felfogás szerint azonban a szerződés már nem az ügyletkötő felek puszta magánügye,
hanem az ország érdekeit is figyelembe kell venniük saját érdekeik előmozdítása mellett. A felek
nem törhetnek a másik romlására, hanem a szerződés bizalmi viszonynak tekintve tevőleges
gondossággal, pozitív diligenciával kötelesek a kötelem egész időtartama alatt az ellenfél érdekeit
is jóhiszeműen figyelembe venni.

225
 Vagyis a szerződésből nemcsak szolgáltatási, hanem gondossági kötelezettség is fakad. Ilyen
 az igazmondási,
 közlési,
 értesítési kötelezettség,
 a hű és kötelemszerű magatartás,
 a becsületes és méltányos teljesítés,
 kárenyhítési kötelezettség.
Ezek elmulasztása éppen úgy szerződésszegést von maga után, mint bármilyen más
szerződésszegés.

Egyre nagyobb létszámban kezdték el honorálni – a római jogból ismert akarathiányokon túl –
olyan érdekeket, amelyekre tekintettel érvényteleníteni lehet az ügyleteket. Ezek közül a
legjelentősebb a gazdasági lehetetlenülés szabálya, a c l a u s u l a r e b u s s i c
s t a n t i b u s kifogása:
 eszerint minden szerződést bizonyos hallgatólagos feltételek mellett kötnek és a
gazdasági helyzetet természetszerűleg nem foglalják bele a szerződésekbe;
 ezért, ha az jelentős mértékben - a szokásos szerződési kockázatot meghaladó olyan
mélyreható változás nyomán, amelyet a felek előre nem láthattak – megváltozott, és
ezért a szerződés teljesítésével az egyik fél a jóhiszeműséggel és a méltányosággal
ellentétben nem várt aránytalan nyereségre tett volna szert, a másik fél pedig
ugyanilyen veszteséget szenvedett volna, a szerződést a bíróság ennek megfelelően
módosítja;
 felmenttették pl. az adóst a teljesítés alól, ha az emiatt tönkrement volna.

A kistulajdosonok elnyomorodását próbálták megakadályozni az ún. gazdaadósok védelmére

hozott jogszabályokkal – amelyekkel azonban a hitelbiztonságot tették ki veszélynek.
Az 1932:6. tc. szabályozta a k i z s á k m á n y o l ó ü g y l e t tilalmát: az uzsorás
szerződéseken túl semmisnek minősített minden olyan szerződést, amellyel valaki másnak
 szorult helyzetét,
 könnyelműségét,
 értelmi gyengeségét,
 tapasztalatlanságát,
 függő helyzetét vagy
 nála elfoglalt bizalmi állását kihasználva a másik fél kárára feltűnően aránytalan
nyereséget kötött ki.

A legteljesebb beavatkozást a privát autonómiába a bírói szerződésmódosítás eredményezte:

 a bíróság a méltányos jogalkalmazás és a kiegészítő értelmezés érdekében
megváltoztathatta a szerződések egyes pontjait;
 pl. mérsékelhette a kötbért, enyhíthetett az egyik fél túlzott lekötelezettségén.
Kibővültek azok az esetek is, amikor az egyik fél köteles volt megkötni a szerződést, pl.
 ilyen kötelezettség terhelte a monopolhelyzetben lévő postát, vasutat, közüzemek
szolgáltatásait;
 emellett ezek a szerződések általában kötött tartalommal jöttek létre, s ezeket az
általános szerződési feltételeket rendszerint a hatóságok állapították meg.

226
 T i l t o tt c s e l e k m é n y n e k számít más személy jogvédte érdekének (személyének,
vagyonának) jogellenes és vétkes megsértése, amelyet a magánjog kártérítési kötelezettséggel
szankcionált.

A szerződések megkötése:
 szerződés létrejöttéhez szükséges, hogy a felek a szerződés összes lényeges pontjában
megegyezésre jussanak;
 akár másnak szerződés kötésére ajánlatot tesz, az ajánlatához kötve van (hacsak
kötöttségét kifejezetten vagy a körülményektől következtethetően ki nem zárta);

Alakszerűségek:
 szerződést rendszerint bármilyen alakban lehet kötni;
 ha a törvény meghatározott alakot ír elő, a nem megfelelő alakban megkötött szerződés
semmis;
 ha a törvény írásbeli alakot szab meg, a szerződés létrejöveteléhez szükséges, hogy a
felek az okiratba belefoglalják minden olyan pontra vonatkozó megegyezésüket, amely
a szerződés lényegéhez tartozik.

A szerződések tárgya:
 a lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződés semmis, akkor is, ha a szolgáltatás csak
az adósra nézve lehetetlen -
 aki a szolgáltatás lehetetlensége miatti semmis szerződés megkötésekor a
lehetetlenségről tudott, köteles a másik félnek a szerződés megkötéséből eredő
kárát megtéríteni, akkor is, ha a lehetetlenséget a szerződés megkötésekor nem
ismerte ugyan, de kellő gondossággal ismerhette volna;
 nem követelhet viszont a másik fél kártérítést, ha a lehetetlenséget a szerződés
megkötésekor ismerte, vagy súlyos gondatlanságból nem ismerte;
 törvényes tilalomba ütköző szerződés semmis -
 a kártérítésre vonatkozó szabályok ugyanazok, mint a lehetetlenülésért;
 a jó erkölcsbe vagy közrendbe ütköző szerződés semmis;
 játékból vagy fogadásból eredő követelést bírói úton nem lehet érvényesíteni, de az
önkéntes teljesítés hatályos.

Feltétel:
 halasztó (felfüggesztő) feltétel alatt kötött szerződés hatálya a feltétel teljesültével áll
be;
 bontó feltétel alatt kötött szerződés hatálya a feltétel teljesülésével akként szűnik meg,
hogy attól fogva ismét az előbbi jogállapot áll helyre.

Színlelt szerződés:
 a színlelt szerződés semmis;
 ha más jogügyletet palástol, a palástolt jogügylet érvényességét a rá vonatkozó
szabályok szerint kell megítélni;

227
  színlelt írásbeli szerződést kötő felek egyetemlegesen felelnek azért a kárért, amelyet
harmadik személy véletlenül azzal szenved, hogy a szerződés érvényességében
megbízik.

Tévedés:
 aki szerződési nyilatkozatának megtételekor lényeges tévedésben volt, megtámadhatja
a nyilatkozatot, ha tévedését a másik fél okozta vagy felismerhette volna, vagy ha a
másik félre a szerződésből ingyenes előny vagy aránytalan nyereség háramlana;
 lényeges a tévedés, ha a szerződés tartalmát érintő oly körülményre vonatkozik,
amelyet a közfelfogás ilyen szerződés kikötésénél fontosnak tart, kivéve, ha biztos,
hogy az adott esetben a tévedő fél nem tartotta ezt lényegesnek;
 más körülményre vonatkozó tévedés akkor lényeges, ha a másik fél ismerhette, hogy a
tévedő fél akaratelhatározására döntő hatással van;
 ha mindkét fél ugyanabban a téves feltevésben kötötte meg a szerződést és a tévedés
lényeges, bármelyik fél megtámadhatja a szerződést.

Semmis szerződés, megtámadhatóság:

 az olyan semmis szerződés, amely más jogügylet érvényességi kellékeinek megfelel,
ennek megfelelően érvényben marad, kivéve ha ez a felek feltehető szándékával nem
ellenkezik;
 a megtámadható jognyilatkozat a megtámadás következtében visszahatóan
érvénytelenné válik;
 a megtámadható jognyilatkozatot
 tévedés és megtévesztés esetén a tévedés felismerésétől,
 fenyegetés esetén a kényszerhelyzet megszűntétől 1 év alatt a lehet megtámadni;
 tévedés alapján nem lehet megtámadni a jognyilatkozatot, ha annak megtétele óta már
32 év eltelt;
 a megtámadási határidőkre vonatkoznak az elévülés szabályai.

Foglaló:
 a foglaló a szerződés megkötésének jeléül szolgál;
 a szerződés teljesítésekor bele kell számítani annak a félnek a szolgáltatásába, aki adta,
vagy ha erre nem alkalmas, vissza kell adni;
 visszajár akkor is, ha a felek a szerződést megszüntetik, vagy ha a teljesítés mind a két
fél hibájából vagy egyéb körülmények folytán lehetetlenül;
 ha a teljesítés lehetetlenülése az egyik félnek felróható, a vétkes fél a vétlen javára az
adott foglalót elveszíti, a kapottat pedig kétszeresen köteles visszatéríteni.

Kötbér:
 olyan kikötés, amelynél fogva az adós bírságot ígér a hitelezőnek arra az esetre, ha
kötelezettségét nem vagy nem kellően teljesíti;
 csak akkor érvényes, ha okiratba foglalják;
 pénzösszeg és egyéb szolgáltatás is lehet;

228
  a túl magas kötbért a bíróság az adós kérelmére méltányosan mérsékelheti – a
mérséklésnél figyelembe kell venni a hitelező vagyoni érdekeit, valamint a teljesítéshez
fűződő minden egyéb jogosult érdekét;
 önként megfizetett lejárt kötbér mérséklését nem lehet kérni.

Jogvesztés:
 ha ki lett kötve, hogy az adós nemteljesítés vagy nem kellő teljesítés esetén a
szerződésből folyó jogait elveszti, akkor a hitelező a kikötött eset beálltával a
szerződéstől elállhat.

Elállás:
 aki fenntartotta magának a szerződéskötés során az elállás jogát, a másik félhez intézett
nyilatkozatával bonthatja fel a szerződést;
 az elállás következtében mindegyik fél köteles a másiknak visszaszolgáltatni azt, amit a
szerződés alapján tőle kapott;
 pénzösszeg után kamat jár.

Bánatpénz:
 az a szerződő fél, aki bánatpénzt ígért, annak megfizetésével a szerződéstől elállhat;
 a bánatpénz megfizetése nélkül tett elálló nyilatkozat hatálytalan, ha a másik fél
haladéktalanul visszautasítja, de hatályos marad, ha a bánatpénzt a visszautasítás után
nyomban megfizeti.

Felmondás:
 aki szerződésnél vagy törvénynél fogva jogosult a szerződési viszony felmondására, a
másik félhez intézett nyilatkozatával a szerződési viszonyt a jövőre nézve
megszüntetheti;
 az elállás szabályai alkalmazandók;
 ha a törvény a szerződési viszony idő előtti felmondását megengedi és a felmondásra a
másik fél hibája adott okot, a felmondó fél megtérítését követelheti annak a kárnak,
amelyet azáltal szenvedett, hogy a jogviszony szerződésszerű tartalmában megbízott.

229
42. Tétel
A vétel, a csere, az ajándékozás és a kölcsönszerződések az Mtj.-
ben

1. ADÁSVÉTEL:

Az adásvétel a római jog alapján fejlődött ki, igazi jelentőségre pedig a magántulajdon és a
tömegforgalom révén tett szert. Európa-szerte lényegében hasonló alapelvek vonatkoztak rá.
A vételi szerződésnél fogva az eladó köteles az eladott dolgot a vevő tulajdonába bocsátani és
neki átadni, az eladott jogot pedig a vevőre ruházni, és ha e jog dolog birtokára jogosult, a dolgot
neki átadni.
A vevő köteles a megállapított vételárat az eladónak megfizetni és a megvett dolgot átvenni.
Kétség esetén a dolog tartozékát is eladottnak kell tekinteni, kivéve a mezőgazdasági jószág
felszerelésénél.
Az eladó köteles a vevőnek a vétel tárgyára vonatkozó jogviszonyokról, ingatlan esetében
annak határairól és az ingatlannal kapcsolatos jogokról és terhekről felvilágosítást adni. Köteles
továbbá az átruházott jog bizonyítására szolgáló okiratokat, amennyiben azok birtokában vannak,
kiszolgáltatni.

Kárveszély:
 az eladott dolog átadásával a dolog véletlen pusztulásának és rosszabbodásának
veszélye átszáll a vevőre;
 ingatlan: ha a vevő tulajdonjogát az átadás előtt jegyezték be a telekkönyvbe, a vevő
már a bejegyzés hatályosságának kezdetétől viseli a kárveszélyt;
 ingó: ha a vevő kívánságára a teljesítési helytől különböző helyre küldenek, úgy az
elküldés időpontjától fogva a vevő viseli a kárveszélyt.

Jogszavatosság:
 az eladó szavatol azért, hogy harmadik személynek nincs a vétel tárgya tekintetében
oly joga, amely a vevő jogszerzésének útjában áll vagy a vevő ellen érvényesíthető;
 ingatlannál garantálni kell, hogy az tehermentes;
 nem szavatol telki szolgalomért, hacsak azt nem állította, hogy az ingatlan
szolgalomtól mentes;
 harmadik személynek a vétel tárgyára vonatkozó olyan jogáért, amelyet a vevő a
szerződés megkötésekor ismer, az eladó nem szavatol;
 zálogjogtól és jelzálogtól azonban az eladó a vétel tárgyát más megállapodás
hiányában mentesíteni köteles, még akkor is, ha a vevőnek a szerződés megkötésekor e
jogokról tudomása volt.

Kellékszavatosság:

230
  az eladó szavatol a vevőnek azért, hogy az eladott dolog a kárveszély átszállásának
idejében hiánymentes;
 hiánymentes a dolog, ha megvannak a kikötött tulajdonságai, és nincs olyan hibája,
amely értékét vagy rendeltetésének megfelelő használhatóságát megszünteti vagy
jelentősen csökkenti;
 olyan hiány miatt, amelyet a vevő a szerződés megkötésekor ismert, az eladó nem
szavatol;
 olyan hiány miatt, amely a vevő előtt saját súlyos gondatlansága következtében maradt
ismeretlen, az eladó csak akkor szavatol,
 ha a dolognak kikötött tulajdonsága hiányzik, vagy
 ha az eladó annak hibátlanságáért jót állott vagy
 a hibát csalárdul elhallgatta.

Minta szerinti vétel:

 minta szerinti vétel esetében az eladó a mintának megfelelő dolgot köteles szolgáltatni;
 ha a vevő a neki átadott mintát bármely okból nem mutatja fel, az a vélelem áll fenn,
hogy a szolgáltatott dolog a mintának megfelel;
 a minta azonosságát és sértetlenségét a másik fél kívánságára esküvel vagy fogadással
kell megerősíteni.

Visszavásárlás:
 ha az eladó a visszavásárlási jogot fenntartotta, a vevőhöz kell intéznie a nyilatkozatot,
hogy e jogával élni kíván;
 a visszavásárlási jog fenntartásának érvényességéhez szükséges a vételi szerződésre
megszabott alak;
 a visszavásárlásra irányuló nyilatkozat érvényessége nem függ a vételi szerződésre
megszabott alaktól;
 a visszavásárlási ár kétség esetében annyi, mint az eladási ár a vevő által viselt
átruházási illetékkel együtt.

Vételi jog:
 olyan szerződés érvényességéhez, amellyel valaki valamely vagyontárgyára másnak
vételi jogot enged, a vételi szerződésre megszabott alak szükséges;
 a vételi jog gyakorlása a jogosultnak a kötelezetthez intézett azzal a nyilatkozatával
megy végbe, hogy e jogával élni kíván – a nyilatkozat érvényessége nem függ a vételi
szerződésre megszabott alaktól;
 ha a felek a vételi jog gyakorlására más időpontot nem állapítottak meg, a vételi jog a
szerződés megkötésétől számított 3 hónap elteltével megszűnik;
 a vételi jogra egyebekben a visszavásárlási jog szabályai irányadók.

Elővásárlási jog:
 aki valamely tárgy tekintetében az elővásárlás jogát kötötte ki magának, e jogát
gyakorolhatja, ha a kötelezett a harmadik személytől kapott vételi ajánlatot az
elővásárlásról nyilatkozás végett vele közli vagy a tárgyat harmadik személynek eladja;
 kikötése akkor érvényes, ha a vételi szerződésre megszabott alakban jön létre.

231
 2. CSERE:

Olyan szerződés, amellyel a cserélő felek mindegyik arra kötelezi magát, hogy valamely
dolgot más dologért a másiknak tulajdonul átenged.
Az Mtj. szerint az adásvétel szabályait kell rá alkalmazni.
Míg a csere a római jogban reálszerződésen számított, a modern jogok már a konszenzuális
szerződések közé sorolják.

3. AJÁNDÉKOZÁS:

Ajándékozásról akkor beszélünk, ha valaki saját vagyona rovására másnak kötelezettség

nélkül ingyenes vagyoni előnyt juttat és a másik azt mint ingyenest elfogadja.
Azért soroljuk a szerződések közé, mert a cselekmény csak akkor vált befejezetté, amikor a
juttatott anyagi előnyt elfogadták.
Vélelem áll fenn, hogy a juttatás ingyenes volt
 házastársak,
 jegyesek,
 egyenes ágon rokonok és
 egyenes ágon sógorok között.
Ajándékozási ígéret érvényességéhez okirat szükséges.
Az ajándékozó a szerződés megkötése és teljesítése tekintetében csak szándékosságért és
súlyos gondatlanságért felel.

Az ajándékot vissza lehet követelni,

 ha a végbement ajándékozás után az ajándékozó oly szükségben van, amely
megélhetését vagy törvényen alapuló eltartási kötelezettségeinek teljesítését
lehetetlenné teszi,
 de csak annyiban követelheti vissza, amennyiben a hiányzó életfenntartási vagy
eltartási költség fedezésére szükséges.
Nem követelheti vissza az ajándékot,
 ha a megajándékozott hasonló szükségben van, vagy
 ha az ajándékozó szándékosan vagy súlyos gondatlanságból maga okozta vagyoni
romlását.
A megajándékozott csak a visszaköveteléskor még meglévő gazdagodása erejéig felelős.
Több megajándékozott közül az ajándékozó csak akkor fordulhat a korábbi ellen, ha a
szükséges összeget a későbbitől nem kapta meg.

4. KÖLCSÖN:

Aki pénzt vagy egyéb helyettesíthető dolgot mástól kölcsön kap, ennek fejében ugyanolyan
fajú és minőségű dolgot ugyanolyan mennyiségben köteles a másik félnek visszaszolgáltatni.
A kölcsön magánjogunk legfontosabb szerződése volt, hiszen a hitelélet alapját képezte. A
századfordulótól reálszerződésből konszenzuál-szerződés lett.

232
 5. HASZONKÖLCSÖN:

Aki dolgot mástól ingyenes használatra kap, köteles azt a használat idejének eltelte után a
másik félnek visszaadni.
A haszonkölcsönvevő a dolgot csak szerződés-szerűen jogosult használni és a dolog
használatát csak a haszonkölcsönbe adó beleegyezésével szabad harmadik személynek
átengednie.

233
43. Tétel
A vállalkozási és a szolgálati szerződés az Mtj.-ben

Szolgálati szerződés:

Szolgálai szerződéssel az egyik fél (munkavállaló) másnak háztartása, gazdasága, üzlete vagy
egyéb vállalata vagy keresőfoglalkozása körében szolgálatok teljesítésére, a másik fél (munkaadó)
meghatározott ellenérték (munkabér) fizetésére kötelezi magát.
Olyan szerződés, amellyel valaki ellenérték fejében másnemű szolgálatok teljesítésére kötelezi
magát, csak akkor esik a szolgálati szerződés szabályai alá, ha a felek ilyen szándékkal kötötték
meg. Vélelem szól e szándék mellett, ha a munkabért idő szerint határozták meg.
Munkabér külön kikötés nélkül is jár, ha a körülményekből nem következik, hogy a
munkavállaló a szolgálatokra díjtalanul vállalkozott.
Ha a munkabért se megállapodás, se hatósági díjszabás nem határozza meg, a helyi
szokásokhoz igazodik.
A szolgálatokat kétség esetében személyesen kell teljesíteni, s a szolgálatokhoz való jogot
kétség esetében nem lehet átruházni.

A munkavállaló joga a munkabérre:

 a munkabért ellenkező megállapodás és helyi szokás hiányában a szolgálatok
teljesítése után kell fizetni;
 ha a bért a munkaeredmény szerint határozták meg, a munkavállaló a munka előre
haladásához képest megfelelő bérelőleget követelhet;
 bérelőleget lehet követelni akkor is, ha a munkavállaló szorult helyzete a méltányosság
szerint megkívánja.

A munkavállaló munkabérének és személyiségének védelmét biztosító jogok:

 a munkavállaló nem veszti el jogát a munkabérre azzal, ha a munkaadó a szolgálatok
elfogadásával késlekedik vagy ha a szolgálatok teljesítése olyan véletlen eset
következtében válik lehetetlenné, amely a munkaadó személyében vagy érdekkörében
áll elő;
 ilyen esetben a késedelemből adódó kárát a munkaadó meg kell hogy fizesse a
munkavállalónak;
 a munkavállaló nem veszti el jogát a munkabérre azzal, ha saját személyében beálló
okból, de hibáján kívül, aránylag rövid ideig a szolgálat teljesítésében akadályozva van
–
 ha a munkavállaló a munkaadónál kap ellátást, s a szolgálati viszony tartama
alatt megbetegszik vagy baleset éri, gyógyításáról és ápolásáról 30 napig a
munkaadó a saját költségén köteles gondoskodni –
 e kötelesség nem terheli a munkaadó, ha a munkavállaló szándékosan
vagy súlyos gondatlanságból, avagy erkölcstelen életmódjával okozta
betegségét vagy balesetét;

234
  ha bármely munkavállaló a szolgálat következtében hibáján kívül betegszik meg vagy
szenved balesetet, gyógyításáról és ápolásáról 3 hónapig köteles a munkaadó
gondoskodni, és ha a munkavállaló ilyen betegség vagy baleset következtében meghal,
temetése költségét is a munkaadó viseli –
 a temetés költségeinek fizetése alóli kötelezettségétől mentesül, ha a
munkavállaló gyógyításáról, ápolásáról vagy temetéséről
 törvénynél fogva munkabiztosító pénztár vagy
 más közintézet gondoskodik;
 a munkaadó köteles megtenni mindazokat az intézkedéseket és alkalmazni
mindazokat az óvóeszközöket, amelyek köztapasztalat szerint szükségesek ahhoz,
hogy a munkavállaló élete, testi épsége és munkaereje a szolgálat teljesítésével járó
veszélyek ellen, amennyire lehetséges, védje;
 ha a szolgálatot a munkaadó helyiségében vagy az ő utasítása szerint vagy az ő
felügyelete alatt kell végezni, a munkaadónak lehetőleg távol kell tartania mindent,
ami a szolgálat körülményeinél fogva a munkavállaló erkölcsiségének vagy jó
hírnevének ártalmára lenne;
 a munkaadónak nem szabad a munkavállalót olyan munkára alkalmaznia, amelyről
tudja vagy csak súlyos gondatlanság miatt nem tudja, hogy
 a munkavállaló erejét meghaladja,
 ha a munkavállaló kiskorú, s a munka fejlődésére ártalmas,
 ha a munkavállaló várandós nő, s a munka rá vagy a magzatra ártalmas;
 a munkaadó köteles a munkavállalónak megfelelő időt engedni
 személyes ügyei ellátására,
 vallási kötelességei teljesítésére és
 állampolgári jogainak gyakorlására;
 pihenésre annyi napot kell engednie a munkavállalónak, amennyi egészségének és
munkaerejének fenntartására szükséges;
 a munkavállaló személyiségének védelme érdekében megállapított kötelességek a
munkaadót a segédmunkással szemben is terhelik;
 ha a munkavállaló azért szenved személyében kárt, mert a munkaadó nem teljesítette
kötelességeit, kártérítést követelhet;
 ha a munkaadó hibáján kívül mulasztotta el kötelessége teljesítését, kártérítési
kötelezettsége nem terjed túl a méltányos kármegosztás korlátin;
 a munkavállaló munkabérének és személyiségének védelmét biztosító jogairól előre le
nem mondhat, sem előzetesen olyan megállapodást nem létesíthet, amely e jogokat az
ő hátrányára módosítja.

A szolgálati viszony felmondása:

 a szolgálati viszonyt bármelyik fél felmondhatja, ha tartama sem kifejezetten, sem a
szolgálatok természete vagy célja által nincs meghatározva;
 fel lehet mondani
 napibérrel díjazott szolgálatot bármikor egyik napról a másikra,
 hetibérrel díjazott szolgálatot a hét végére, legkésőbb a hét első köznapján,
 havibérrel díjazott szolgálatot a hónap végére, legkésőbb a hónap tizenötödik
napján,

235
  olyan szolgálatot, amelyért hosszabb időszakok szerint meghatározott
munkabér vagy évi fizetés jár, az évnegyed végére, legalább 6 héttel előbb,
 ha magasabb ismereteket feltételező szolgálatokról van szó, legalább 3 hónappal
előbb;
 a hetet, hónapot, évnegyedet naptár szerint kell számítani;
 aki nagyobb gazdasági, ipari vagy más vállalatnál rendes évi fizetéssel vezető állásban
van alkalmazva, csak a gazdasági, üzleti vagy ügyviteli év végére, legalább egy évvel
előbb mondhat fel és csak ugyanilyen felmondással bocsájtható el;
 aki 5 évnél hosszabb időre vagy valamely személy élettartamára kötelezte magát
szolgálattételre, 5 év eltelte után a szolgálati viszonyt a törvényes felmondási idő
megtartásával felmondhatja, s e jogról lemondani nem lehet;
 bármelyik fél rögtöni hatállyal felmondhatja a szolgálati viszonyt, ha érdekei jelentősen
veszélyeztetve vannak azzal, hogy a másik fél nem tesz eleget a szerződésből folyó
kötelezettségének –
 a munkavállaló felmondhat ekként akkor is, ha a szolgálat lefolytatása
erkölcsiségét vagy jó hírnevét veszélyezteti vagy pedig életét, testi épségét, vagy
munkaerejét olyan veszéllyel fenyegeti, amelyet a szerződés megkötésekor
egykönnyen nem láthatott előre;
 egyéb fontos okból bármelyik fél idő előtt felmondhatja a szolgálati viszonyt a
törvényes felmondási idő megtartásával –
 ilyen fontos oknak kell tekinteni azt is, ha a felmondó fél személyi vagy vagyoni
viszonyai időközben hibáján kívül akként változtak meg, hogy a szolgálati
viszony folytatása érdekeinek jelentős sérelmével járna.

A vállalkozási szerződés:

Vállalkozási szerződéssel a vállalkozó meghatározott mű előállítására, a megrendelő

meghatározott ellenérték (díj) fizetésére kötelezi magát.
A mű állhat
 dolog készítésében vagy
 dolog átalakításában, ill.
 munkával elérhető más eredményben is.
Díj külön kikötés nélkül is jár, ha a körülmények szerint nem lehet feltenni, hogy a vállalkozó
a mű előállítására díjtalanul vállalkozott.
A díj mennyisége, ha sem megállapodás, sem hatósági díjszabás nem határozza meg, a helyi
szokáshoz igazodik.

A vállalkozónak olyan időben kell munkához fognia és akként kell a munkát folytatnia, hogy
a mű
 a meghatározott időre,
 meghatározás hiányában pedig arra az időre készüljön el, amelyre azt a rendes
vállalkozó a fennforgó körülmények között elkészítheti.
Ha nyilvánvaló, hogy a mű a vállalkozónak felróható okból nem fog elkészülni a
meghatározott időre, akkor a megrendelő már a mű előállítására rendelt idő letelte előtt elállhat a
szerződéstől.

236
 A késedelem következményei nem érintik a vállalkozót, hogyha az neki nem felróható (a
megrendelő személyében vagy érdekkörében áll elő).

A vállalkozónak úgy kell a művet előállítania, hogy

 a kikötött tulajdonságok meglegyenek benne és
 ne legyen olyan hibája, amely értékét vagy rendeltetésének megfelelő használhatóságát
megszünteti vagy csökkenti.

Ha olyan körülmény jut a vállalkozó tudomására, amely a műnek a meghatározott időre vagy
a kellő minőségben előállítását veszélyezteti, köteles a megrendelőt erről haladéktalanul értesíteni.
Különösen akkor van ez így, ha az anyag, amelyet a megrendelő adott
 hiányosnak mutatkozik, vagy
 a megrendelőnek a kivitel módjára adott utasítása helytelen.

A vállalkozó szavatossága:
 ha az előállított mű nem felel meg a kikötött vagy törvényi kellékeknek, a vállalkozó a
megrendelő kívánságára köteles a hiányt kijavítással elhárítani, hacsak elhárítása
aránytalan költséggel nem járna -
 ha a vállalkozó kötelezettségének teljesítésével késlekedik, a megrendelő
a vállalkozó költségén maga gondoskodhat a hiány elhárításáról;
 e jogait a megrendelő már a mű előállítására rendelt idő letelte előtt
gyakorolhatja, ha a hiány az előállítás közben mutatkozik meg és nyilvánvaló,
hogy amiatt a mű elkészülése után nem lesz elfogadható;
 ha a hiány elhárítása nem lehetséges, vagy ha elhárítását azért nem lehet követelni,
mert az aránytalan költséggel járna, a megrendelő
 a mű visszautasításával a szerződés felbontását vagy
 a díj arányos leszállítását követelheti,
 csekélyebb hiány miatt azonban a felbontást csak akkor, ha különös
érdekek kívánja;
 e jog akkor is megilleti a megrendelőt,
 ha a vállalkozó a mű kijavítását megtagadja vagy
 az e célra neki kitűzött megfelelő határidő alatt nem teljesít, vagy
 ha a kijavítás a megrendelőre érdekét vesztette;
 a megrendelő a mű hiányosságára való tekintettel nemteljesítés miatt kártérítést
követelhet,
 ha a vállalkozó a mű hiánymentes előállításáért jótállott,
 ha a hiány a vállalkozót terhelő teljesítési kötelességének az ő terhére felróható
megsértéséből ered,
 ha a vállalkozó a hiány elhárításával az ő terhére róható késedelemben van;
 ha a megrendelő a hiányos mű kijavítását kívánta vagy arról jogszerűen maga
gondoskodott, ettől még kártérítést követelhet;
 az előállított mű hiányossága miatt érvényesíthető követelések tekintetében azokat a
szabályokat kell megfelelően alkalmazni, amelyek szerint az eladó a dolog
hiánymentességéért szavatol;
 elévülés:

237
  építkezésekre 5 év,
 ingatlanon végzett egyéb munkára 1 év,
 más esetekben 6 hónap;
 a hiány elhárítása iránt támasztható követelés elévülésével a megrendelőnek az a joga
is elévül, hogy a maga végezte javítás költségének megtérítését a vállalkozótól
követelje (kivéve ha az elévülési idő alatt a javítást megkezdi és a vállalkozót erről
értesíti);
 ha a vállalkozó a megrendelővel egyetértve a hiány vizsgálatába vagy a mi kijavításába
bocsátkozik, az elévülés mindaddig nyugszik, amíg a vállalkozó a megrendelőt
vizsgálata eredményéről vagy a javítás véghezviteléről nem értesíti vagy a további
eljárást meg nem tagadja;
 ha a vállalkozó a mű jóságáért meghatározott időn át jótáll, kétség esetében kikötöttnek
kell tekinteni, hogy csak oly hiány miatt szavatol, amely a jótállási idő alatt mutatkozik
és hogy az ez alatt mutatkozó hiányokat elhárítani köteles, hacsak ki nem mutatja,
hogy neki fel nem róható.

A megrendelő elfogadási kötelezettsége:

 a szerződés-szerűen előállított művet a megrendelő köteles elfogadni;
 a vállalkozó a mű átadása után felszólíthatja a megrendelőt, hogy a művet megfelelő
határidő alatt vizsgálja meg és nyilatkozzon, hogy elfogadja-e szerződés-szerűnek – a
nyilatkozat elmulasztását elfogadásnak kell tekinteni;
 a szerződés-szerűnek elfogadott mű hiányosságán alapuló jogokat a megrendelő csak
akkor érvényesítheti, ha a hiány az elfogadáskor nem volt felismerhető, vagy ha a
vállalkozót csalárdság terheli.

A vállalkozó joga a díjra, kárveszély viselése:

 a díjat a mű átadásakor kell fizetni;
 ha a művet részekben kell átadni és a díjat az egyes részekre külön határozzák meg, a
díjakat az egyes részek átadásakor kell fizetni;
 pénzben kikötött díj után az átadás időpontjától kezdve kamat jár, amennyiben a
megrendelő fizetési haladékot nem kapott;
 ha a mű előállításához a megrendelő közreműködése szükséges és ő a
közreműködéssel késik, a vállalkozó a késedelem idejére a körülményekhez mért
méltányos kárpótlást követelhet;
 a vállalkozó a megrendelőnek a közreműködésre megfelelő határidőt szabhat és annak
eredménytelen letelte után a szerződést lemondhatja;
 a felmondásig kifejtett munkássága fejében a kikötött díj arányos részét és az abban
benne nem foglalt kiadásainak megtérítését követelheti.

238
44. Tétel
A bérleti és tartási jellegű szerződések az Mtj.-ben

Ellátási szerződés:
 aki más személynek életfogytig tartó ellátására kötelezte magát, kétség esetében olyan
ellátásban köteles a jogosultat részesíteni, amely szükségleteinek és viszonyainak
megfelel;
 különösen köteles a jogosultat
 lakással,
 élelemmel,
 ruházattal ellátni,
 betegsége esetén ápolásáról és gyógyításáról gondoskodni és
 temetésének költségét viselni;
 az ellátási szerződés érvényességéhez
 közokirat vagy
 hitelesített magánokirat szükséges;
 ha az ellátási szerződés megkötése után az egyik fél olyan magaviseletet tanúsít vagy
személyében olyan körülmény következik be, amely a másik félre az ellátásnak
természetben nyújtását vagy elfogadását tűrhetetlenné teszi, a bíróság az ellátást
értékének megfelelő életjáradékra változtathatja át.

Életjáradéki szerződés:
 aki életjáradék szolgáltatására van kötelezve, az kétség esetében a jogosultnak élete
fogytáig köteles szolgáltatni;
 az adósnak vagy harmadik személynek élete fogytáig kötelezett járadék kétség esetén
 átszáll a jogosult örököseire, ha az adós ellenérték fejében vállalta a kötelezettséget,
 nem száll át, ha az adós ingyen vállalta a kötelezettséget;
 a járadék lehet
 pénz vagy
 egyéb helyettesíthető dolog;
 kétség esetén a járadékul megállapított összeg az egy évre követelhető járadék összegét
jelenti;
 pénzbeli járadékot havonta, másneműt a járadék tárgyának és céljának megfelelő
időközökben előre kell kiszolgáltatni;
 ha az a személy, akinek életéhez a járadék kötve van, megéri annak az időszaknak a
kezdetét, amelyre a járadékot előre ki kell szolgáltatni, a jogosultat az arra az időszakra
eső egész járadék megilleti – ez a szabály a törvény alapján járó pénzbeli járadékokra is
átszáll.

Bérlet:

239
 bérleti szerződéssel a bérbeadó meghatározott dolog időleges használatának vagy
használati jog időleges gyakorlásának átengedésére, a bérlő pedig meghatározott
pénzbeli vagy más ellenérték (bér) fizetésére kötelezi magát;
 a bérbeadó köteles a bérbeadott dolgot szerződés-szerű használatra alkalmas
állapotban a bérlő használatába bocsátani és gondoskodni arról, hogy a dolog a bérlet
egész ideje alatt szerződés-szerűen használható maradjon;
 a bérlő köteles megengedni a bérbeadónak, hogy a halaszthatatlanul szükséges
javításokat és óvintézkedéseket megtegye –
 ha ilyen javítás vagy óvintézkedés a használat elvonásával vagy
akadályoztatásával jár, a bérlő ezen az alapon érvényesíthető jogai
fennmaradnak;
 a bérbeadott dolog terheit a bérbeadó viseli;
 a bérlő követelheti a bérbeadótól a dologra fordított szükséges költségeinek
megtérítését –
 állat bérlője az etetés költségét maga viseli;
 ha a bérlő a dolgot kötelezettség nélküli szerelvénnyel látta el, a szerelvényt
elviheti;
 hogy mennyiben követelheti a bérlő a bérbeadótól a dologra fordított egyéb
költségek megtérítését, azt a megbízás nélküli ügyvitel szabályai szerint kell
megítélni;
 a bérlő a dolgot csak szerződés-szerűen használhatja és használatában a rendes gazda
gondosságával kell eljárnia –
 nem felel a dolog olyan rosszabbodásáért vagy változásáért, amelyet a
szerződés-szerű használat idéz elő;
 a bérlő a bérelt dolgot egészen vagy részben albérbe adhatja (amennyiben szerződés
vagy helyi szokás nem tiltja), vagy használatát más címen harmadik személynek
átengedheti, feltéve, hogy ezzel a használat a bérbeadó sérelmére meg nem változik –
 a használat átengedése esetén a bérlő a bérbeadó irányában felelős a harmadik
személynek a dolog használata körüli vétkességéért;
 szerződésellenes használat esetén a bérbeadó a bérlőtől vagy harmadik személytől
követelheti a sérelmes használat abbahagyását;
 a bért ellenkező megállapodás és helyi szokás hiányában a bérleti idő elteltével, ha
pedig bizonyos időszakok szerint határozták meg, egy-egy ilyen időszak elteltével kell
fizetni –
 ingatlanok: hacsak rövidebb időt nem határoztak meg, negyedévente utólag, a
következő negyedév első köznapján kell fizetni;
 a bérlőt nem mentesíti a bérfizetési kötelezettségétől az, hogy a személyében
rejlő okból a bérelt dolgot nem használhatja – a bérbe be kell tudni azt, amit a
bérbeadó a nemhasználás következtében költségben megtakarít –
 a bérbeadó arra az időre, amely alatt a bérlő által nem használt dolgot
maga használta vagy másnak engedi át használatra, a bérlőtől bért nem
követelhet;
 a bérbeadó törvényes zálogjoga:
 a bérbeadó bérkövetelésének és járulékainak biztosítására törvényes zálogjoggal
rendelkezik azon az ingó dolgokon, amelyet a bérlő vagy vele együtt lakó

240
 házastársa vagy gyermeke vagy részükre más a bérlemény szerződés-szerű
használata céljából a bérlemény területére hozott;
 nem terjed ki olyan dolgokra, amelyek végrehajtás alá nem vonhatók vagy
amelyek tiltott úton jutottak birtokosuk kezéhez.

Haszonbérlet:
 haszonbérleti szerződéssel a haszonbérbeadó meghatározott gyümölcsöző dolog vagy
jog időleges haszonvételének átengedésére, a haszonbérlő pedig meghatározott
pénzbeli vagy más ellenértéknek (haszonbér) fizetésére kötelezi magát;
 olyan gyümölcsökre, amelyeket a rendes gazdálkodás szabályai szerint hozadéknak
nem lehet tekinteni, a haszonbérlő joga nem terjed ki;
 a haszonbér a haszonbérelt tárgy gyümölcseinek meghatározott hányadrészében is
állhat  feles haszonbérlet;
 a haszonbérletre, amennyiben a törvény mást nem rendel, a bérlet szabályait kell
megfelelően alkalmazni.

241
45. Tétel
Törvényes öröklés a polgári korban. A végrendelet ellenére való
öröklés

Az öröklési jog fő elvei:

Az öröklési jog feladata, hogy az örökhagyó halálával a vagyon ne váljék gazdátlanná, s

rendeltetésszerű felhasználása továbbra is biztosítva legyen.
Az ö r ö k l é s i j o g azon jogszabályok összessége, amelyek a meghalt ember vagyonának
a sorsát rendezik. Történelmi fejlődését mindig a tulajdonviszonyok határozták meg.

Az öröklés jogalapja:
1. törvényes öröklés: az öröklés közvetlenül a törvény rendelkezésén alapul, és
végintézkedés hiányában van helye;
2. végrendeleti öröklés: végrendelettel vagy öröklési szerződéssel, a törvényes öröklés
félretételével az örökhagyó vagyonáról mások javára rendelkezett;
3. végintézkedés ellenére való öröklés: az elhunyt vagyonából akkor is juttat a
leszármazóknak vagy a szülőknek, ha az örökhagyó másként intézkedett.

Törvényes öröklés:

Törvényes öröklés csak végrendelet hiányában volt lehetséges, ilyenkor ugyanis ezt
tekintették az örökhagyó vélelmezett akaratának.
Lemondás az öröklésről:
 az örökhagyóval kötött szerződéssel a törvényes öröklésre jogosult lemondhatott
egészben vagy részben öröklési jogáról;
 ezt a lemondó utódaira is kiterjesztették;
 a lemondás hatályát a felek szerződéssel megszüntethették;
 a lemondó és a lemondás hatályát megszüntető szerződéshez közokirati forma
szükséges.

Ági vagyon törvényes öröklése:

 1861 óta ismerjük;
 leszármazók hiányában megmarad a különbség a vagyon eredete szerint;
 az ági vagyont az illető ágbeli rokonok örökölték, a szerzeményit pedig a házastárs;
 a gyermektelen örökhagyó utáni vagyon, amely reá életében valamelyik elődjétől
hárult, ugyanezen elődre vagy leszármazóira visszaszáll;
 a túlélő házastárs viszont az ági vagyonon haszonélvezeti joggal bír;
 ha a hagyaték túlhaladja azt az értéket, amely az örökagyóra eredetileg a szülőktől
szállt, akkor a különbözet a házastársé, ennek hiányában pedig egyenlő arányban a
szülőké.

242
 Özvegyi jog:
 az ITSZ megtartja, azzal a megszorítással, hogy csak a leszármazók kérhetik és köztük
a férfiak is;
 (özvegyi jog: haszonélvezeti jog azon a vagyonon, amelyet nem ő örökölt);
 az özvegy, özvegysége idejére férje vagyonában maradhat és azon haszonélvezeti jog
illeti meg;
 de ha az örökhagyó után leszármazók maradtak, akkor azok kérelmére az özvegyi jog
megszorítható úgy, hogy az csak lakásra és megfelelő tartásra irányulhasson:
 1848 előtt oldalági rokonok is kérhették;
 ha nem tudtak megegyezni, az özvegyi jog mértékét bíróság állapította meg;
 lakás és tartás mértékének megállapítása:
 az örökhagyó társadalmi állása,
 a hagyatéki vagyon mennyisége,
 eltartandó gyerekek száma, neveltetésük költsége,
 az özvegy egyéb körülményei;
 a megszorításra azért volt szükség, mert ez a haszonélvezeti jog nagyon erős (birtoklás,
használat, gyümölcsöztetés), vagyis az örökösök valójában nem igazán
rendelkezhetnek vele;
 az oldalágiak 1848 után azért nem kérheti, mert már nincsenek osztályosok.

Túlélő házastárs5:
 az ITSZ rendelkezései értelmében a rendi szabályok élnek tovább;
 örököl
 szerzeményi vagyont, ha leszármazók nincsenek;
 ági vagyonban, ha sem leszármazó, sem felmenő, sem oldalági rokon nincs;
 ha ági öröklésnek helye van, de a hagyaték túlhaladja azt az értéket, mely az
örökhagyóra eredetileg a szülőktől szállt  ilyenkor a különbözet a házastársé;
 nincs helye, ha
 a házasság érvénytelen,
 a házasságot felbontották,
 a házastársak ágytól és asztaltól el lettek választva.

K ö t e l e s r é s z (végrendelet ellenére való öröklés):

 az ITSZ honosítja meg, de már az Optk. is bevezette;
 a családfenntartás érdekét igyekezték szolgálni vele;
 az olyan végintézkedést, amely nincs tekintettel a családra, a végrendeleti szabadsággal
való visszaélésnek tekintették, mert a végrendelkezőnek erkölcsi és jogi kötelessége,
hogy családjáról nemcsak életében, hanem halálában is megfelelően gondoskodjék;
 az ITSZ szerint az örökhagyó vagyonával szabadon végrendelkezhet, de rendelkezése
nem sértheti
 a leszármazó törvényes örökösök,
 ezek hiányában pedig az életben lévő szülők törvényes osztályrészét;
5
A túlélő házastárs nem örökölhet a gyermekekkel egy sorban, mivel a törvényes öröklés a vérségi elven alapul, s a
házastárs nem vérrokon, így a házastárs öröklése ellent mondana a törvényes öröklés elveinek.

243
 a törvényes örökrésze a felét teszi ki annak, amit végrendelet nem létében örökölne;
 a bírói gyakorlat szerint a kötelesrészt pénzben kell kiadni és csak kivételesen engedték
meg természetben való kielégítését.
 ki lehetett zárni, amennyiben a kötelesrészre jogosult érdemtelen.

244
46. Tétel
Végrendeleti öröklés a polgári korban

Az ITSZ eltörli az ősi és szerzeményi vagyon közötti különbséget, s ezzel a végrendelkezési

szabadságot mindenféle vagyonra kiterjesztik.
Az 1876:16. tc. állapítja meg a végrendeletek alaki szabályait.
Nem végrendelkezhetnek:
 12 év alatti kiskorú (csak közvégrendelet);
 szellemi épség vagy öntudat hiánya;
 némák és süketnémák (csak közvégrendelet)
A végrendelkezési képességet a végrendelet készítésének időpontja szerint kell megítélni.

A végrendeleti akarat kellékei:

 komoly és határozott akarat-elhatározás;
 az akarat valódisága hiányzik,
 ha az örökhagyó kényszer hatása alatt állt,
 mást akart, mint amit valósággal kijelentett (színlelt végrendelet), de ez csak
lényeges tévedés esetén releváns.

Írásbeli magánvégrendelet:
 holográf végrendelet: ha a végrendeletet az örökhagyó írta egész terjedelmében és
aláírta + 2 tanú;
 allográf végrendelet: minden más esetben + 4 tanú;
 nem lehet tanú:
 18. életévét be nem töltött személyek;
 vak, süket néma;
 elmebeteg;
 akit hamis eskü vagy nyereségvágyból elkövetett bűntett miatt jogerősen
elítéltek;
 a tanúknak együttesen kell jelen lenniük annak bizonyítása érdekében, hogy az
örökhagyó személyében csalás vagy tévedés nem történt;
 holográf végrendelet esetén a tanúk közül legalább egynek, allográf végrendelet esetén
kettőnek írni-olvasni tudnia kell;
 ha a végrendelkező írni-olvasni tud, a tanúknak a végrendelet tartalmát nem kell
ismerniük, elegendő, ha a végrendelkező együttes jelenlétükben és általuk értett
nyelven kijelenti, hogy az okirat az ő végrendeletét tartalmazza, azt előttük aláírja,
vagy ha már előbb írta alá, akkor általa önkezűleg aláírtnak elismeri;
 ha a végrendelkező írni-olvasni nem tud
 a tanúknak a végrendelet tartalmát is ismerniük kell,
 az örökhagyó és a tanúk jelenlétében az egyik írni-olvasni tudó tanúnak a
végrendeletet fel kell olvasnia, majd ezt követően a végrendelkezőnek szóban
nyilatkoznia kell, hogy az okirat valóban az ő végrendeletét tartalmazza;

245
  az, aki a végrendeletet írta és a hagyatékból bármely jogcímen részesült, az csak akkor
érvényes, ha az örökhagyó az erre vonatkozó részt külön aláírja és az aláírásnál az erre
vonatkozó részt külön megerősíti.
 Formai követelmények:
 végrendelkezés helye, ideje;
 olyan nyelven, melyet az örökhagyó ért – kódolt, titkos (holt, pl. latin) nyelven
nem lehet;
 több ívből álló végrendeletet zsinórral össze kell fűzni, majd annak két végét egy
tanú jelenlétében lepecsételni;
 egy végrendeletbe csak egy örökhagyó végintézkedése foglalható bele (kivétel:
házastársak tehetnek közös végrendeletet).

Szóbeli magánvégrendelet:
 4 tanú, akik
 értik a végrendelkező által használt nyelvet,
 együttesen jelen vannak;
 a nyilatkozatot egész terjedelmében kell megtenni;
 csak a megtételétől számított 3 hónapig érvényes, kivéve ha az, aki a végrendeletből
jogokat érvényesíteni kíván, bebizonyítja, hogy az örökhagyó olyan állapotban volt,
hogy írásbeli magánvégrendeletet nem tudott tenni.

K ö z j e g y z ő n é l l e t e tt m a g á n v é g r e n d e l e t :
 1887:35. tc. szabályozza;
 a végrendelkező által sajátkezűleg írt és aláírt végrendelet;
 tanúk alkalmazása nem szükséges.

Közvégrendelet:
 közhitelesség;
 ellenkező bizonyításig megfelel a valóságnak, és az állam vállal érte felelősséget.

246
47. Tétel
A házassági törvény jellemzői, szerkezete, a polgári házasságra
vonatkozó főbb szabályok

Polgári házasság:

Magyarországon először II. József vetette fel a polgári házasság bevezetésének gondolatát.
Rendelkezései szerint:
 a házasság polgári szerződés volt, amelyet elsődlegesen állami és nem egyházi
törvények szabályoznak,
 a házasságkötési szertartásnál az egyházi személyek csak mint állami tisztviselők
működhettek közre;
 a házassági perekben való eljárást az egyházi bíróságoktól az állami bíróságok elé
utalta.
II. Lipót később valamennyi korábban kiadott intézkedést felfüggesztett és a felekezetek
számára biztosította a házassági ügyekben való bíráskodás során a saját felekezeti joguk szerinti
eljárást.
1790:26 és 27. tc.:
 lehetővé tették a felekezeti jog szerinti bíráskodást;
 de a vegyes házasságok megkötése a katolikus fél lelkésze előtt és a kánonjog alapján
történt.
1843: az országgyűlés szorgalmazta a polgári házasság törvénybe iktatását, mert a korábbi
törvények végrehajtását a katolikus és protestáns egyház állandó összeütközése kísérte.

A kiegyezést megelőzően a házassági jogot az Optk. szerint szabályozták. 1867-et követően a

házassági jog reformjára irányuló előterjesztések kétféle megoldást képzeltek el:
1. az egyik megoldás szerint a felekezetek házassági pereiben továbbra is saját egyházi
bíróságok jártak volna el,
2. míg a másik szerint a házassági ügyekben való eljárást az egyházi bíróságok
hatásköréből kivonva állami bíróságok elé utalják.

Csáky Albin (1890), elkeresztelési rendelet:

 a vegyes házasságból született gyermekek elkeresztelésének megakadályozására
kívánták bevezetni;
 minden lelkész csak a saját felekezetéhez tartozó gyermeket keresztelhette me;
 abban az esetben, ha a lelkész mégis megkeresztelt más vallású gyermeket, akkor erről
8 napon belül értesítenie kellett az illetékes egyház lelkészét, és hozzá valamennyi
vonatkozó anyakönyvi anyagot el kellett küldenie.

1 8 9 4 : 3 1 . t c . A házassági jogról

247
 A törvény megalkotásánál a törvényhozók a minden állampolgárra nézve egységes állami jog,
állami bíráskodás és a házasságkötés kötelező polgári alakjának kiépítését tűzték célul.
A magyar házassági jog alapja a kötelező polgári házasság lett, amely kizárólag az arra
illetékes polgári hatóságok előtt kötött házasságot ismerte el érvényesnek.
A házasulóknak a házasságot a tisztében eljáró polgári tisztviselő és két tanú előtt, együttesen
és személyesen, feltételtől és időhatározástól mentes házasságkötésre irányuló kijelentéssel kellett
megkötniük.
Maga a h á z a s s á g két, különböző nemű, cselekvőképes személynek állami törvény
alapján létesült feltétlen és állandó életközösségre irányuló szerződése.

Eljegyzés:
 az eljegyzéshez semmilyen joghatást nem fűz;
 legfeljebb az alaptalanul visszalépő féllel szemben a felmerült költségek erejéig
biztosított kártérítést a károsultnak;
 a jegyajándékot az a jegyestárs is köteles volt visszaadni, aki a másik jegyesnek alapos
okot szolgáltatott az eljegyzéstől való visszalépésre.

H á z a s s á g i a k a d á l y o k tekintetében a törvény különbséget tett

 az érvénytelen (semmis vagy megtámadható) házasságot eredményező ún. bontó
akadályok és
 a tiltó akadályok között.

Bontó akadályok: semmis házasság jött létre,

 ha a házasulók egyike vagy mindkettő cselekvőképtelen volt,
 ha egymásnak rokonai vagy sógorai voltak,
 ha az egyik házasulandó félnek korábbi érvényes házasság a még fennállt,
 ha az egyik fél a másik házastársának életére tört,
 ha a házassági törvény által előírt lényeges alaki kellékek közül bármelyik hiányzott.
A házasság megtámadása (határideje 1 év):
 ha fejletlen korúak, azaz 18. életévét be nem töltött férfi vagy 16. életévét be nem töltött
nő kívánt házasságot kötni;
 kényszer, vagyis ha a házasságot valamelyik fenyegetéssel előidézett alapos félelem
folytán kötötte;
 tévedés és megtévesztés – a törvény a tévedés eseteit lényegesen felsorolta, a
megtévesztésnek pedig a házastárs lényeges tulajdonságára kellett vonatkoznia.

Tiltó akadályok:
 ha valamelyik házasuló felet korlátolt cselekvőképessége miatt gondnokság alá
helyeztek, ill. a gondnokság alá helyezési eljárás folyamatban volt;
 20. életévét be nem töltött kiskorú törvényes képviselője vagy gyámja beleegyezésének
hiánya;
 unokatestvérek házassága csak igazságügy-miniszteri felmentéssel érvényes;
 ha a házasuló fele között gyámsági vagy örökbefogadási viszony áll fenn;
 házaságtörés;
 felek egyikének fennálló házassága;

248
  holttá nyilvánítás;
 házasságkötés érdekében elkövetett bűncselekmény;
 egyházi rendbe tartozás;
 katonák esetében a nősülési engedély hiánya;
 kihirdetés hiánya;
 nők esetében a korábbi házasság felontását vagy megszűnését követően előírt
várakozási idő be nem tartása – 10 hónap.

A házasság személyi joghatása:

 a házasság megkötésével a férfi és a nő között életközösség jött létre;
 a családfő szerepét a férj tölti be, akinek rangja, társadalmi pozíciója szabta meg
felesége rangját és polgári állását;
 a férj viselte a házassággal járó terheket, a nő által kötött valamennyi ügylet a férj
nevében kötöttnek minősült;
 a törvény nem kötelezte a nőt, hogy férjét annak lakásába kövesse, ha ott férje szüleivel
vagy rokonaival is együtt kellett élnie;
 a házasság tartama alatt a férj házastársi tartással tartozik feleségének, amelyet a férj
társadalmi helyzete és vagyona szab meg, s amely magába foglalja
 a lakás,
 az élelmezés és
 a ruházat biztosítását, valamint
 a szellemi szükségletekre és
 a gyógyításra fordított kiadásokat;
 a nő végleges nőtartásra tarthatott igényt,
 ha a bíróság a házasságot a férj vétkessé nyilvánításának kimondásával
felbontotta, vagy
 ha jogerős ítélet született az ágytól és asztaltól való elválásról;
 ha a férj feleségét szülei házába vitte, és kizárólag a családi gazdaságban dolgozott,
akkor a vagyontalan férj helyett annak szüleit kötelezte tartásra a törvény menytartás
formájában.

A házasság vagyonjogi hatása:

 a törvény a női szabadvagyon rendszerét alapul véve szabályozta a házassághoz
fűződő vagyonjogi intézményeket;
 a házasfelek különvagyonát képezték azok a dolgok,
 amelyek már a házasságkötés előtt kizárólagos tulajdonukban voltak, ill.
 amelyeket a házasság folytán valamelyikük ingyenesen szerzett, továbbá
 a kiházasítási tárgyak és
 a jegyajándék is különvagyoni jelleggel bírt;
 hozomány:
 rendszerint pénzben adták;
 jogi természete alapján ajándékozásnak számított;
 állaga a nőt, haszonélvezete a férjet illette meg;

249
  közszerzeménynek minősültek azok a vagyontárgyak amelyeket a házastársak a
házasságkötés napjától kezdve a házasság fennálltáig együttesen vagy külön-külön
szereztek;
 a nő férjétől a házastársi tartozások hűséges teljesítéséért hitbért kapott –
 a feleség hitbér iránti igénye megszűnt,
 ha a fennálló házasság valamely oknál fogva érvénytelen volt,
 ha a házasságot a nő házasságtörése vagy egyéb vétkessége miatt
bontották fel,
 ha a nő egyszerűen lemondott a hitbérről.

A házasság megszűnése:
A házasság megszűnt
 valamelyik házastárs halálával,
 bírói felbontás folytán,
 amikor az egyik házasfél a másik fél holttá nyilvánítása után új házasságot kötött.

Feltétlen bontóokok megléte esetén az eljáró bírónak fel kellett bontania a házasságot. A
házasság felbontását eredményező feltétlen okok voltak:
 házaságtörés,
 természet elleni fajtalanság,
 kettős házasság,
 elhagyás, amikor egyik házastárs a másikat szándékosan és jogos ok nélkül hagyta el,
 súlyos bántalmazás vagy a házastárs életére törés,
 elítélés a házasságkötést követően, legalább 5 évi fegyházra vagy börtönre, ill. halálra.

Feltételes bontóokok fennforgása esetén a bíró csak akkor bontotta fel a házasságot, ha belátásra
szerint a felhozott ok a házassági kapcsolatot annyira feldúlta, hogy a bontást kérelmezőre nézve a
házassági életközösség további fenntartása elképzelhetetlenné és megvalósíthatatlanná vált.
Feltételes bontóokok voltak:
 házastársi kötelesség szándékos és súlyos megsértése,
 ha valamelyik házastárs a családhoz tartozó gyermeket bűncselekmény elkövetésére
vagy erkölcstelen életmód folytatására bírta rá vagy igyekezett rábírni,
 erkölcstelen életvitel,
 ha valamelyik házasfelet a házasság megkötése után 5 évnél rövidebb tartamú
szabadságvesztésre ítéltek.

Ágytól és asztaltól való elválasztás:

 minden olyan esetben sor kerülhetett erre, amikor a törvény alapján a házasság
felbontásának lehetett helye;
 mentesítette a házasfeleket az együttélés kötelezettsége alól, de a házassági
életközösségen 2 éven belül bármikor visszaállíthatták;
 2 év elteltével a házasság felbontását lehetett kérni;
 vagyonjogi szempontból a házasság felbontásának joghatásával járt.

Külföldön kötött házasságok és külföldiek házassága:

250
 magyar állampolgár külföldivel külföldön kötött házassága:
 a házasulók életkorát és cselekvőképességét illetően a felekre saját hazájuk joga
az irányadó;
 a házasságkötésre egyebekben a magyar és a külföldi jogot kumulatíve kell
alkalmazni;
 külföldiek Magyarországon kötött házassága:
 a magyar és külföldi jog kumulatív alkalmazása irányadó bizonyos kivételekkel;
 a vérrokonságon, sógorságon, korábbi fennálló házasságon és a házastárs életére
törésen alapuló bontóakadályokat akkor is érvényre kell juttatni, ha ezeket az
adott külföldi jog nem szabályozta.

251
48. Tétel
Az állami szerepvállalás erősödésének eszközei és hatása a
magánjog terén

A modern magánjog alapelvei:

 jogegyenlőség;
 magántulajdon szentsége;
 szerződési szabadság;
 szerzett jogok védelme.

A magánjog szabályai diszpozitívak, vagyis ettől a felek szabadon eltérhetnek (míg a közjog
szabályai kógensek).
A jogviszony alanyai mellétrendeltségi viszonyban állnak, és ha a consensus megvan,
tulajdonképpen azt csinálnak, amit akarnak. Ez azonban nem mindig célszerű, ezért van szükség
bizonyos állami szerepvállalásra a piaci viszonyokban. Az állam úgy avatkozik be, hogy sokszor
maga is szereplő.

Jogegyenlőség:
 azt jelenti, hogy egyetlen jogalanynak sincs jogi hatalma a másik felett;
 numerus clausus (1920:25. tc.).

Magántulajdon szentsége:
 magántulajdon nélkül nincs piacgazdaság (és fordítva);
 a magántulajdon szentsége a magánjog alapja marad, de egyre több a „közérdekű
korlátozás”;
 1920:35. tc. – földreform;
 kisajátítás – állam általi elvonás:
 Code Civile-ből vettük át;
 az állam nem vonhatja el szabadon a magántulajdont;
 azonnali, feltétel nélküli kárpótlás mellett, közérdekű indokból –
 a közérdekről az országgyűlés dönt, mint legfőbb törvényhozó szerv,
 az okokat törvényben kell rögzíteni, ez teszi legitimmé a kisajátítást.

Szerződési szabadság:
 partner, tartalom és forma szabadsága, az állam azonban itt is beavatkozik:
 egyes szerződési kategóriák állami ellenőrzése,
 központi gazdaságpolitika irányítása,
 szerződési kényszer,
 kényszerítő tartalmú szerződések,
 egyes szerződési kikötések tilalma, semmissége,

252
  szerződési jogviszonyok utólagos módosítása a gazdasági egyensúly
helyreállítása végett.

a) egyes szerződési kategóriák tilalmazása vagy engedélyhez kötése:

 előzetes hatósági engedély vagy utólagos jóváhagyás;
 az államnak minden mezőgazdasági ingatlan adásvétele esetén elővásárlási joga van
(1920:26. tc.);
 katonai határsávban minden ingatlan elidegenítéséhez, bérbeadásához,
haszonbérbeadásához a katonai hatóság jóváhagyása szükséges;
 zsidó eladónak mező vagy erdőgazdasági ingatlan átruházásához hatósági hozzájárulás
szükséges;
 1931: 20. tc. – kartellszerződések szabályozása –
 tisztességtelen verseny súlyos eseteinek büntetőjogi szankció alá helyezése;
 bizonyos tilalmazott formákat ír elő, ahogyan a piacon nem lehet viselkedni;
 olyan megállapodás, melyek árukra vonatkozólag a termelés, forgalom vagy
áralakítás tekintetében vagy egyébként a gazdasági versenyt korlátozó vagy a
versenyt más módon szabályozó kötelezettséget állapítanak meg;
 csak írásban köthető és a kereskedelmi miniszternek be kell mutatni, aki
közérdekű keresettel megtámadhatja és kérheti a bíróságtól
 annak megállapítását, hogy a kartell közérdeket sért,
 pénzbírság terhével tiltsa meg a kartellszerződés végrehajtását;
 horizontális kartell: fizikai értelemben vett felosztás;
 vertikális kartell: beszállítók között zárja ki a versenyt.

b) kényszerű szerződéskötések:
 szerződéskötési kényszer van
 közüzemi szerződések,
 vasút, posta
 szabadalmi kényszerengedély;
 előszerződés is szerződéskötési kötelmet alapít, kivéve: clausula sic stantibus.

c) kényszerítő tartalmú szerződések:

 egyoldalú kógencia:
 a szabályozás az egyik fél javára eltérést enged, de ugyanennek a félnek a
rovására nem enged eltérést a törvényes tartalomtól. Ilyen pl.
 munkajogi szabályozás,
 előre eladott termésre vonatkozó szabályok,
 közüzemi szerződések.

d) egyes szerződéskötések tilalma, semmissége:

 amelyek tartalmára valamilyen okból nem mondhatja azt az állam, hogy a felek szabad
akaratán nyugszik;
 uzsorás szerződés: olyan szerződés, amelyben valaki a vele szerződő fél szorult
helyzetének, könnyelműségének, értelmi gyengeségének, tapasztalatlanságának, függő
jogi helyzetének vagy a nála elfoglalt bizalmi állásának kihasználásával

253
  kölcsön nyújtása és általában bármely szolgáltatás előlegzése fejében vagy
 annak érdekében, hogy a másik felet terhelő kötelezettség teljesítésére
halasztást engedne vagy a másik fél ellen fennálló valamely követelését
módosítja vagy megszünteti
 olyan vagyoni előnyt köt ki vagy szerez a maga vagy harmadik fél javára, amely
a saját szolgáltatásának érétkét feltűnően aránytalan mértékben meghaladja
(1932:6. tc.);
 kizsákmányoló ügylet: olyan szerződés, mely nem minősül uzsorának, s amellyel valaki
másnak megszorult helyzetét, könnyelműségét, értelmi képességét, tapasztalatlanságát,
függő helyzetét vagy egyéb nála elfoglalt állását kihasználva a maga vagy harmadik
személy aránytalan nyereséget köt ki a másik fél kárára.

254
49. Tétel
Büntetések és bűncselekmények, a büntetőjogi felelősség kérdése
a rendi büntetőjogban. Büntethetőséget kizáró okok

A b ü n t e t ő j o g azon intézmények, jogszabályok és gyakorlat összessége, melynek célja a

fennálló társadalmi-jogi rend védelme, és amely oltalmazza a hatalmon lévők speciális érdekeivel
egyetemben a társadalom tagjainak, alattvalóinak, polgárainak értékeit (életüket, testi épségüket
és szabadságukat, vagyonukat és becsületüket).
E védelem
 a bűncselekmények körének és tartalmának meghatározásában,
 a büntetőjogi tilalmak áthágása esetén a felelősségre vonásban és
 a büntetésben manifesztálódik.
Formai értelemben a büntetőjog (ius poenale) jogszabályok foglalata, melyek
 célokat, feladatokat,
 a büntetőjogi felelősségre vonás feltételeit,
 a büntetések nemeit,
 a büntetés kiszabásának szempontjait,
 az egyes bűncselekményeknek nyilvánított magatartások leírását (tényállás), valamint
 az ezekre kiszabadandó büntetéseket  anyagi büntetőjog,
 a büntető felelősségre vonás rendjét  büntetőeljárási jog, továbbá
 a büntetés foganatosításának körülményeit  büntetés-végrehajtási jog rendezik.
Tartalmi értelme (ius punendi) az állam büntetőhatalmát firtatja, jelenti tehát az államnak az
egyénnel szemben fennálló jogát, mely szerint a társadalom biztonságát veszélyeztető
cselekményeket megtilthatja, elkövetésüket büntetheti.

A középkori büntetőjog partikuláris, rendi állásra épülő, nyíltan jogegyenlőtlen, önkényt és

erőszakot befogadó, rendszertelen és tagolatlan, a perjoggal összefüggő, szokásjogban és
hétköznapi törvénykezésben élő és alakuló joganyag.
A büntetőjog tudományosan kidolgozott szerkezete hiányzott. A büntetőjog
aktivizálódásának minimális feltétele, hogy
 legyen valaki, aki a társadalom uralkodó körei által helytelenített magatartást tanúsítja
(elkövető),
 amelyet azért rendel büntetni a hatalom, mert valakit, valakiket, valakinek az érdekeit
sérti a cselekmény (sértett),
 értelemszerűen szükséges, hogy az adott magatartást az arra hivatottak büntetendőnek
tekintsék (nem muszáj tényállásszerűen rögzítve lennie), s ezért a büntetőtörvénykezés
megindítását szükségesnek lássák (bűncselekmény),
 és természetesen a rendelkezésre álló szankciókkal büntetni rendeljék (büntetés).

A magán-igazságszolgáltatás korában két személy, a sértő és sértett, ill. ezek nemzetségei

álltak egymással szemben a konfliktus során.

255
 A sértett, ha bizonyítani tudta a sértő magatartás elkövetését, jogot nyert az elkövető
megbüntetésére, a bosszúra vagy compositióra.

Elkövető:
 a bűncselekmény elengedhetetlen eleme;
 elkövető nélkül értelmetlen a felelősségre vonási eljárás, nincsen célpontja az
igazságtételnek;
 a középkorban a bűncselekmény elkövetője bárki lehetett –
 állatok,
 ritkán tárgyak is;
 a bűncselekmény elkövetője a büntetendő magatartás megvalósítója, ezzel szemben az
alany a felelősségre vonható bűnelkövető, akivel szemben a büntetést is lehet
alkalmazni;
 az elkövető az a személy, aki megvalósítja a leírt vagy csupán szokás szerin
büntetendőnek tartott cselekményt;
 a jogalkotó általában hipotetikusan fogalmazta meg a potenciális elkövetők körét:
elvileg bárki, aki elkövette a cselekmény, az büntetendővé vált;
 szűkítette az elkövetők körét a társadalmi státus;
 a rendi állás ugyancsak befolyásolta az elkövetői kört (pl. hűtlenséget csak nemes
követhetett el, a latorság a jobbágyság bűncselekménye volt);
 nemi különbségtétel;
 foglalkozás is korlátozott korlátozó tényező lehetett (pl. ispánok sikkasztása,
kereskedők, kalmárok felelőssége, akik lopott jószágot vásároltak);
 vallás szerinti megkülönböztetés (pl. külön rendelkezések a zsidókról, izmaelitákról,
lutheránus hit megvallása eleve bűncselekmény).

T e tt e s :
 a bűncselekmény közvetlen elkövetője, a cselekmény megvalósítója;
 ha úgy hozták a körülmények, a tettesnek segítői is akadhattak, amikor magát a
cselekményt egyszerre többen hajtották végre, akik mind jelen voltak, közreműködtek,
még ha nem is egyenlő súllyal  c o m p l e x e k –
 a complexek büntetése azonos, minthogy egyöntetűen tanúsították a
magatartást;
 a tettes és társai sorsa szorosan összefüggött, ami a felelősségre vonásban is
megjelent;

A középkori jogban a bűncselekményeknek két nagy csoportját különböztették meg a sértett

szempontjából:
1. delictum publicum: a közösséget, a közjót és
2. delictum privatum: a magánosokat értő sértések kategóriáját.
A közösség érdekében a sértett kezdetben az uralkodó volt, később a fogalom kiszélesedett az
állam elvont kategóriájára.
A közbűncselekmények üldözését az állam vállalta és vindikálta is magának, a
magánbűncselekményeket a jog a magánsértettekre bízta.

256
 Büntetőjogi felelősség:

A büntetendő cselekményekért való helytállás, tehát a büntetőjogi felelősség érvényesítése, ill.

a felelősséget megállapító és realizáló eljárás kimenetele nagymértékben függ annak a bonyolult
kérdésnek a megválaszolásától: miért tehető felelőssé valaki?
A középkori büntetőjogban sem vontak felelősségre mindenkit, aki bűncselekményt követett
el, s ennek ellenkezője is igaz: olyanokat is elítéltek, akiknek semmi közük nem volt a bűntetthez.
A felelősség mértékét és ezzel összefüggésben a vádlottra kiszabott büntetés minőségét és
mennyiségét különféle szempontok szerint korlátozta
 a szokás,
 a jogszabályok vagy
 az ítélő bíró kegyelme.
Tekintetbe vették pl.
 a cselekmény előrehaladottságát, vagyis hogy meddig jutott el az illető a
megvalósításban;
 véletlenségt, vagyis a gondatlanságot, amennyire ez a kor szintjén egyáltalán
vizsgálható volt;
 elismertek bizonyos enyhítő, ill. súlyosbító körülményeket.
A felelősség érvényesítésében a középkori büntetőgyakorlat három alapvető felelősségi elv
mentén ítélte meg a cselekményeket:
 eredményfelelősség,
 kollektív felelősség és
 rendi felelősség elve.

a) Eredményfelelősség:
 kényszerűségből elvvé lett gyakorlat;
 a szándékosság és a gondatlanság hosszú ideig értékelhetetlen volt, a bírák a kézzel-
foghatóságot honorálták;
 az alanyi bűnösség modern fokozatai lényegében ismeretlenek voltak;
 a bűnösség mértékét leginkább tárgyi eredményeivel mérték, s ennek arányában vonták
felelősségre azt, ill. azokat, akiknek a bűnösség a közfelfogás szerint beszámított;
 a bűnösségben meglátták már az alanyiságot, de értékmérője mindig az okozott kár, az
objektív, fizikai bűncselekmény maradt;
 jelentősége a bizonyítás, tudományosság fejlődésével háttérbe szorult, uralma a polgári
büntetőjog diadalával szűnt meg;
 ez a felfogás gyakorlatilag kizárta az értékelhető bűntettek köréből a nem materiális
bűncselekményeket;
 csak kivételképpen jelent meg a gondatlanság és szándékosság, a kísérlet, előkészület és
befejezett cselekmények közötti különbségek vizsgálata.

b) Kollektív felelősség:
 ennek elve mint a vérségi társadalom kollektív helytállásának sajátos tükröződése
gyökeresedett meg a középkori büntetőjogban;
 a vérségi igazságszolgáltatás a sértő egész rokonságát terhelte meg a felelősséggel 
egyetemes helytállás eszméje;

257
  ezt a gyakorlatot a keresztény etikai felfogás, a Biblia felelősségi eszméje is megerősítette
(a fiak viselik a büntetést atyjuk bűneiért);
 a kora középkor társadalmi felépítésének igényei is befolyásolták a büntetőjogi
felelősség kiterjesztését a környezetre –
 a szabadságok kis köreiben élő lakosság, a zárt szerkezetben, egymásra utalt
közösségben tevékenykedő emberi csoportok alapvető érdeke volt a közösség
életének folyamatos kontrollálása;
 az etikai és büntetőjogi normák közel álltak egymáshoz, sőt gyakran lefedték egymást, a
két szabályozó terrénum szinte elválaszthatatlan volt;
 a bűnért nemcsak az elkövető felelt, hanem az a közösség is, amelyik engedte őt eljutni a
bűncselekményig;
 a kollektív felelősség szellemében felelősségre vonták
 a családot,
 a lakókörnyezetet,
 a falut,
 néha a várost,
 később a termelő egységet (céhet) is;
 uralkodóink már korán korlátozni kezdték (főleg az „ártatlan fiakra” vonatkozó
rendelkezésekkel).

c) Rendi felelősség:
 a rétegekre tagozódott társadalom természetes velejárója;
 a rendi helyzet vizsgálata inkább a bíróság illetékességének és hatáskörének
megállapítása miatt volt szükséges;
 büntetőjog megkettőződése:
 az ugyanazon cselekményt lefedő magatartások jobbágynál latorságként, nemesnél
hűtlenségként minősítettetett;
 jobbágyra testi büntetésként halál várt,
 nemesre vagyonvesztés (is);
 csak a XVIII. században nőt meg a jobbágyok büntetése – minőségileg és mennyiségileg
is, ekkortól a nemesre egy sor megalázó büntetés nem volt kiszabható.

Beszámítás:

A középkori büntető törvénykezésben fokozatosan hódított teret az elkövető személyi

körülményeinek, lelki állapotának, szándékának, valamint az elkövetés előrehaladottságának bírói
mérlegelése.
A beszámítás értékelésére vonatkozó mai, gondosan kimunkált garanciális rendszer a
középkori büntetőjogból teljes egészében hiányzott. Az uralkodó büntetőjogi elvek is a
büntetendők körének szűkítése helyett inkább a tágítás irányába hatottak.
Az eredményfelelősség az enyhítő szempontok figyelembevételét szinte kizárta, a
megállapított bűncselekmény esetén a súlyosítást azonnal lehetővé tette. A vallásetikai felfogás is
az enyhítés ellenében hatott, mely a kor büntetőjogi szemléletének alapelemeként kezelte a
megtorlást – a bűncselekménnyel megsértett etikai (és jogi) egyensúlyt csak a viszontsértés
állíthatta helyre.

258
1. Téboly:
 érzékelték, de többértelműen értékelték;
 hol enyhébben bűntették, mivel elméje és ítélkezőképessége gyenge, hol keményebben,
hogy hasonló megnyilatkozásoktól elrettenjen.

2. Részegség:
 erre gyakran hivatkoztak a vádlottak;
 olyan tudatzavarként fogták fel, melynek előidézője maga a terhelt volt  inkább
súlyosbító körülmény.

3. Kor:
 a korosabb személyek vagy kiskorú gyermekek bűncselekményeiről megoszlott a bírák
véleménye;
 a kor hosszú ideig megállapíthatatlan volt, azt ránézésre konstatálták;
 inkább a bűncselekmény tükrében állapították meg (pl. „fiatal korához képest súlyos
bűncselekményt követett el”);
 ha figyelembe is vették, bizonytalan, hogy enyhítő vagy súlyosbító tényezőnek
számított-e.

4. Végszükség:
 nem büntetendő;
 előfordult, hogy a vádlotton kívül eső okból bekövetkezett bűncselekményt erre
tekintettel nem számították be.

5. Jogos védelem:
 már Szent Istvánnál is;
 a szolgát ura ellen semmiképpen sem illetheti meg a jogos védelemre történő
hivatkozás joga;
 a nem tudásra, a jogban való tévedésre nem volt figyelemmel a bíró, a ténybeli tévedést
azonban alkalmanként méltányolta.

6. Rendi állás:
 kihatással volt az ítéletre.

7. Kényszer, fenyegetés:
 a kényszer és fenyegetés, továbbá a parancs több esetben menlevelet adott az
elkövetőnek;
 az ölésnél sokszor hivatkoztak a bírák arra, hogy „inkább az Úr parancsára kellett
volna figyelmezni”.

8. Elévülés:
 általános szabály nem volt ár, de elvétve tekintettel voltak rá az eljáró hatóságok.

9. Egészségi állapot:

259
  terhesség, betegség, a sértett egészségi állapota, a bírói eljárásból következő egészségi
állapot, családi körülmények;
 az első ízben elkövetés gyakran alkalmat adott a bírónak a „javítás érdekében” az
enyhébb ítéletre vagy a kegyelemre.

Az elkövetés körülményei:

A középkori jogban kialakultak sajátos, a bírói méltányosságon alapuló s az elkövető

javulásának kedvezményező intézmények is.
1. Jótállás:
 a sértő atyafiainak módjában állt jótállni a kisebb bűnt elkövető rokonukért, akit ennek
alapján nem ítéltek el;
2. Kegyelem:
 a bírónak bírói hatalma keretében lehetősége volt kisebb bűnök elkövetőit nevező
célzattal kegyelemben részesíteni.
3. Megbocsátás:
 a sértett megbocsátása több esetben alkalmat adott a büntetés elengedésére vagy
„kiváltására”;
 bizonyos feloldó aktusok is büntetlenséget hoztak a vádlottra.

Súlyosbító körülmények:

Titkosság:
 kevésbé találták veszélyesnek a szemtől szemben elkövetett erőszakot a titkos
elkövetésnél;
 így a rablás elfogadhatóbb és enyhébb volt a kor praxisa számára, mint a lopás, mely
ellen alig tudott a becsületes harcos védekezni.
Csoportos elkövetés:
 veszélyesebb és becstelenebb, mint a párharcra menő fegyveres agresszió.
Visszaesés:
 általános visszaesés (az elkövetett cselekményre tekintet nélküli bűnismétlés):
törvényeinek nem definiálják, aminek többek között oka a nyilvántartás
megoldhatatlansága is.

Stádiumok:

A tett megítélésében néha jelentősége volt annak is, hogy meddig jutott el az elkövető a tett
megvalósításában. A bűncselekmény elkövetési stádiumaira főként a legsúlyosabb
bűncselekmények esetében lehetett és volt figyelemmel a jogalkotás és a törvénykezési praxis.
A bűncselekménnyel fenyegetést egyetlen esetben büntették: a gyújtogatás kilátásba
helyezkésekor.
Az előkészületi cselekmény az eredményfelelősségi konstrukcióban nehezen megragadható,
nem is találunk példát értékelésére a XVIII-XIX. századig.

A tett az Árpád-korban:

260
 Számos bűncselekményt nem definiáltak, csak megneveztek, megint másokat ötletszerűen
részleteztek, hosszadalmasan körülírtak. Rendszert találni a büntetőjogban alig lehet. A
bűncselekménytípusok kialakítása azt az átmeneti állapotot jelzi, melyben az állam megtette az
első lépéseket a büntetőjog államosítása felé, majd évszázadokon át folytatta harcát a
kizárólagosság megteremtéséért.

Közbűncselekmények:
Az állam által legsúlyosabbnak vélt bűncselekmények főként az új intézmények, a király, az
állam, a hűbéri társadalom ellen irányultak. Ilyenek voltak
 hűtlenség,
 felségsértés,
 „hivatali” bűncselekmények (ispánok, bírák kötelezettségmulasztása).
Magánbűncselekmények:
A közbűncselekményekkel szemben a bűncselekmények másik nagy körének
szankcionálására az állam nem jelentette be még kezdetben büntetőhatalmi igényét. A
magánbűncselekmények, a magánosok közti villongások, konfliktusok megoldása a magánszféra
részeként volt lehetséges, az állam legfeljebb asszisztenciát biztosított hozzá.

Egyház elleni bűncselekmények:

A bűntettek meghatározásánál az Árpád-korban az egyházi törvénykezés, ill. az erkölcsi
szabályoknak jogszabályként való megfogalmazása a rendező elv. Eszerint:
 egyházi szabályok, szokások és hívő élet rendjének megsértése:
 megbotránkoztatás,
 ünnepek megsértése,
 böjt megszegése,
 kráomlás,
 varázslás,
 bűvölés-bájolás,
 boszorkányság stb.,
 erkölcsileg súlyosan kárhoztatandó cselekmények:
 hamis eskü,
 hamis pénz-verés,
 hamis mértékhasználat,
 hamis vád stb.
Az egyházi megítéléssel kapcsolatos bűncselekmények szankcionálásának kérdése már nem a
magánigazságszolgáltatás terrénumába esett.

Tett a XV-XVI. században:

Az állam egyre erőteljesebb szabályozási igénye felbomlasztotta az addigi kategóriákat és
egészen új megközelítést hozott a bűncselekmények elrendezésében és definiálásában. Másrészt a
magán-igazságszolgáltatás területe leszűkült, az egyház a büntetőjogi szerepléstől visszahúzódott.
Elméleti osztályozás továbbra sem volt, ezért a kor jogászai a bűncselekményeket a lehető
legkézenfekvőbb összefüggés felől csoportosították: a rájuk kiszabadandó büntetések oldaláról.

Fő- és jószágvesztéssel járó cselekmények:

261
  hűtlenség (nota infidelitas):
 a büntetés lényege a teljes vagyonvesztés, tekintet nélkül a fővesztéstől
megkímélő kegyelemre;
 a jószágok a királyi kincstárra hármalottak, s csak a hűtlenség bűntettének
elkövetése előtt született gyermekek juthattak belőle osztályrészhez;
 a fiscus ezt követően szabadon rendelkezhetett a vagyonnal, újabb adományok
tárgya lehetett;
 a hűtlenség körébe tartozó bűncselekmények:
 felségsértés: a király életére, személyére, tartózkodási helyére törés;
 az ország elleni bűncselekmények: alkotmány király és korona közhatalma
elleni támadás, az ország békéjének idegen zsoldosokkal történő felforgatása, a
végvárak feladása, fegyver és élelmiszer szállítása ellenségnek, a szabad
menlevelek megsértése, forgalmazása;
 hatóságok elleni bűncselekmények: nagybírák megölése, bántalmazása,
megverése, megsebesítése, elfogása, pereskedők, országgyűlésbe tartók
feltartóztatása, megölése, királyi emberek vagy hiteles helyi személyek
megölése, megveretése, megsebesítése;
 többféle magánszemély elleni cselekmény: rokongyilkosság, vérfertőzés, nemi
erőszak, tagcsonkítás, szemkivájás;
 magánosok vagyona elleni jelentősebb bűntettek: majorok, falvak nyilvánvaló
felgyújtása, honfi várának kézre kerítése.

Főbenjáró ítélet alá eső cselekmények:

 lényege a vagylagosság;
 e körbe tartoznak azok a bűncselekmények, melyek súlyukat tekintve enyhébbnek
minősültek a hűtlenség eseteinél, ennélfogva a büntetés bizonyos korlátok között a
felek megállapodásától volt függővé tehető;
 a kiszabott halálos ítélet végrehajtása helyett a sértett fél dönthetett a vagyoni kiegyezés
mellett;
 a rendelkezésre álló három napban a sértett és elítélt megállapodhatott a halálbüntetés
megváltásában, ekkor a sértő szabadul;
 ha három napon belül nem született megállapodás, a bíró a sértettnek átadta az elítéltet
a halálbüntetés végrehajtására;
 ha a sértett sem a vagyoni kérdésben nem tudott megegyezésre jutni, sem a halálos
ítéletet nem hajtotta végre, automatikus jószágvesztés következett be;
 a jószág ilyenkor nem a kincstárra szállt, hanem kétharmada a bírót illette, egyharmada
a sértettet;
 az elítélt fiai és osztályostársai a birtokokat közbecsű értéken visszaválthatták;
 a főbenjáró ítélet alapvetően a nagyobb hatalmaskodást (actus maioris ptentiae)
szankcionálta, ennek esetei (1486:15. tc.):
 nemes házának megrohanása,
 nemes birtokainak elfoglalása,
 nemes letartóztatása,
 nemes megsebesítése,
 nemes megverése és

262
  nemes megölése;
 kisebb hatalmaskodás (actus minoris potentiae) büntetése a fél vérdíj:
 kisebb birtokfoglalások,
 jelentéktelenebb zavargások,
 enyhébb erőszaktételek;
 nemesek által elkövetett közbűncselekmények (Tripartitum) tettesei a felperesi
képességüktől megfosztattak és a gyakorlat még a király kegyelmezési jogát is
korlátozta:
 szándékos gyilkosság,
 falvak felgyújtása,
 tolvajság,
 rablás,
 haramiaság,
 erőszakos paráznaság;
 nyilvános gonosztevők: halálbüntetés;
 nyilvános bűncselekmények elkövetői köre zömében vagyontalan tettesek közül került
ki, ami a vagylagosság érvényesítését eleve kizárta, szankciója általában minősített
halálbüntetés (kerékbetörés, karóbahúzás, megkövezés, élve eltemetés, máglya).

Fejváltsági ítélettel járó cselekmények:

 eredetileg az egyháziak, a nők és a felperes atyafiai elleni halálos ítélet tilalmából
növekedett ki;
 ebben az esetben a bíróság már eleve a főbenjáró ítélet vagyoni oldaláról rendelkezett
és ún. fejváltsági ítéletet hozott;
 eszerint a felperest először megillette az elítélt vérdíja, majd a fennmaradt jószágokon
egyharmad-kétharmad arányban osztozott a bíróval;
 később a fejváltság kiszabása a bíró megítélésétől függően lehetséges volt valamennyi
fővesztésre szóló ítélettel szemben.

Egyszerű ítélettel járó cselekmények:

 csak a fejváltság felére, azaz 100 Ft-ra terjeszkednek;
 a felperes által a keresetben megjelölt károk megtérítését is tartalmazzák.

Infámiát érdemlő cselekmények:

 a becstelenség büntetése az elítélt becsületének és joggal kapcsolatos képességeinek
elvesztésével volt egyenlő;
 az illető továbbiakban nem rendelkezett hivatalviselési alkalmasággal, nem indíthatott
pert és nem léphetett fel tanúként, megszűnt öröklési képessége is;
 a becstelenséget kiváltó bűntettek java része a becsületbe és a tisztességbe ütköző
magatartás volt;
 hamisan esküvők (ludasok),
 szerződésszegők,
 hamis oklevelet készítők,
 álorcás személyek,
 gyámoltak vagyonának hűtlen kezelői,

263
  vértagadók,
 a lovagi becsületbíróságon becsületszó alatt tett ígéretük meg nem tartásáért
elmarasztaltak,
 bíróinak hivatásában megsértői,
 megvesztegetők.

Pervesztéssel és nyelvváltsággal járó bűncselekmények:

 oktalan és hamis perlekedés;
 patvarkodás (jogtalan perlekedés): a perszabályok szándékolt áthágása és büntetése a
per elvesztése mellett a vérdíj megfizetése is;
 a folyamatban lévő per leszállását, pénzbírságot (nyelvváltság, mert a bírság kifizetésig
az illető elvesztette perképességét, mintegy „megbénították a nyelvét”) eredményeztek
 hamis vád,
 becsületsértés,
 rágalmazás,
 kisebb perbeli vétségek,
 indokolatlan perelhúzás.

Úriszéki büntetőgyakorlat bűncselekmény-tipizálása:

 „isteni törvények” megsértése: tízparancsolatot, az erkölcsi közfelfogást sértő
cselekmények;
 „emberi törvények” megsértése: Tripartitumból és a Praxis Criminalisból kölcsönzött
tényállás szellemében büntetett;
 úrbérbbel kapcsolatos mindenféle engedetlenség, kötelezettség be nem tartása, hanyag
végzése;
 innominat bűncselekmények: nem nevesített, nem definiált, nem általánosított
törvénysértés, ezeket csupán a történeti tényállás alapulvételéül büntették.

A bűncselekmények csoportosítása a XVIII-XIX. században:

Közjóra veszélyes cselekmények: a közre, a társaságra, a közjóra veszélyes cselekmények az

uralkodó és az állam biztonságával és tekintélyével kapcsolatban álló, lényegében államellenes
bűntettek körét jelentették. Ide tartozott
 felségsértés (crimen laesae majestatis),
 hűtlenség (nota infidelitas),
 béketörés,
 nyilvános erőszak (vis publica),
 közvagyon elsikkasztása (crimen residui),
 közvagyonból történő lopás (crimen peculatus),
 a hivatalos hatalommal történő visszaélés (crimen repetundarum).

Emberölés: felöleli
 a szándékos emberölést,
 a véletlen és gondatlan emberölést,
 szükséges emberölelést.

264
Az emberölés legtágabb kategóriáján belül elhatárolták egymástól
 az öngyilkosságot,
 a legsúlyosabb büntetésre méltónak talált, különös kegyetlenséggel, aljas célból
elkövetett gyilkosságot,
 ún. egyszerű emberölés, ezen belül
 minősített: rokongyilkosság –
 férj,
 feleség,
 testvér,
 apa,
 gyermek megölése és
 közönséges gyilkosságot;
 Mária Terézia: 1752-ben megtiltja a párbajt, s a viadalból eredő ölést halállal rendeli
büntetni;
 reformkorra vált általánossá
 a magzatelhajtás,
 a magtalanítás,
 a gyermekkitétel gyilkosságként minősítése.
Az emberölés mellett épült ki a bántalmazások, testi sértések bűncselekményi meghatározása.

Vagyonkárosító cselekmények:
 egyszerű lopás –
 állatlopás,
 terménylopás,
 ingóságok eltolvajlása,
 pénzlopás,
 betöréses lopás,
 templomi lopás;
 minősített esetei:
 visszaesőként,
 előre eltökélt szándékkal,
 felfegyverkezve,
 házba behatolva,
 titkokban és
 éjjel elkövetett lopást, valamint
 a lopással rokon rablást és
 útonállást.

Gyújtogatás:
 a középkor egyik legveszedelmesebb eleme a tűz volt, mivel a házak gyúlékony
anyagból készültek, és hogyha a vész terjedni kezdett, nem lehetett megállítani;
 a tűzokozás, gyújtogatás minte a közre fokozottan veszélyes cselekmény súlyos
szankciót vont maga után;
 a tűzzel való puszta fenyegetést is büntették.

265
 Szexuális bűncselekmények: ezek szankcionálása a tízparancsolatból folyóan a XVII. századig
rendkívül fontos helyet foglalt el a törvényszéki gyakorlatban. A központi tényállás a paráznaság
volt, e köré épültek ki az egyes bűncselekmények:
 megszeplősítés,
 nősparáznaság vagy házasságtörés,
 ágyasság,
 kurválkodás,
 kerítés,
 többnejűség,
 vérfertőzés,
 nemi erőszak,
 sodomia (állattal való fajtalankodás),
 nőrablás.

Vallással kapcsolatos bűncselekmények: leegyszerűsödnek. Legtipikusabbak:

 istenkáromlás,
 káromkodás,
 hitehagyás,
 eretnekség,
 egyházsértés,
 varázslás,
 jövendőmondás,
 boszorkányság,
 bűbájosság,
 ördöngösség.

266
50. Tétel
Kodifikációs kísérletek a büntetőjog terén 1843-ig. Büntetőjogi
iskolák szerepe a magyar büntetőjog fejlődésében

A jogrendezés első jelei:

Magyarországon Európa nyugati államaihoz képest meglehetősen kései jelenség volt a

kodifikáció.
Nálunk a XV. és a XVI. század fordulóján több ízben tárgyalt az országgyűlés a
jogrendezéstől, átfogó kódex azonban a jogrendszer egyetlen területén sem született.

A kodifikáció feltételeinek hiánya:

 Habsburgok trónra jutása – az ország centruma határon kívülre kerül;
 150 évig tartó török uralom,
 a bécsi kormányzat sajátos érdekérvényesítése,
 nyílt abszolutizmus asszimiláló kísérletei,
 hiányzott a központi akarat a rendszeres törvényi összefoglaláshoz;
 a csak áttételes formákban és gyengén érvényesülő római jogi recepció erőtlensége sem
segíthette a jogágazatiság kibontakozását;
 szokásjog túlzottan domináns;
 a jogtudomány is a kodifikáció ellen hat.

Erdély: a fejedelmi centralizáció és a virágzó gazdaság kikényszerítette a jogösszefoglalást.

Ennek elemei:
 Bethlen Gábor – Specimen juridici processus (1619), mely a perrendtartásra vonatkozó
szabályokat kompilálta;
 II. Rákóczi György – Approbaták (1653), majd az Articuli Novellares.
Ezek a gyűjtemények tartalmaztak büntetőjogi normákat, de önálló büntetőkodifikációról szó
sem volt.

A magyar büntetőjogot a bécsi abszolút kormányzat részben rendeletekkel, részben osztrák

büntető jogszabályok hatályba léptetésével igyekezett korszerűsíteni. A büntetőjog-politikában a
Rákóczi-szabadságharcot követően beállott változás nyomán azonban megindultak a magyar
országgyűlésben is a kodifikációs javaslatok, ezek eredményei:
 1712. évi,
 1795. évi,
 1827. évi és
 1843. évi javaslatok.

Az 1712. évi plánum:

267
 A Rákóczi-szabadságharcot követő megbékítő politikai hangulat nemcsak a politikai
rendezésnek kedvezett, de a jogrendszer szisztematikus áttekintésére is alkalmaz kínált. Az
államélet megújulására utal az a tény is, hogy hosszú ellenkezés után a rendek elfogadták a
bizottsági tárgyalási szisztémát.
Erre építve szavazta meg az országgyűlés a Bencsik Mihály professzor megfogalmazásában
előterjesztett jogi reformmunkálatok tárgysorozatát, melyben önálló helyet foglalt el a magyar
praxis ciriminalis kidolgozása.
A június 23-tól augusztus 3-ig tartó tárgyalások során részletes vizsgálat alá vették a
büntetőjavaslatot. Az eredményes polémia eredményeképpen az országgyűlés több
tárgypontozattal egyetemben elfogadta a törvénykönyvet  praxis criminalis.
A becikkelyezés azonban elmarad.

A javaslatot egyfajta egyeztetési szándék jellemezte: igyekezett középutat találni

 a köznemesi konzervatív igények és
 a büntetőjog modern eszméi között.
Ez azt eredményezte, hogy a szabályozás tekintettel volt a rendi érzékenységre, s egyes
intézményeket nem formált ált (pl. nota infidelitatis esetei). Másfelől az akkor Nyugat-Európában
elfogadott modern és humanitárius elvek is jellemezték.
Legfontosabb értéke, hogy a magyar jog által nem rendezett területeket igyekezett lefedni
szabályozásával, s szinte teljes egészet nyújtani rendszerében.
Továbbá, szakítva a Tripartitum büntetések szerinti bűncselekmény-tipizálásával, áttért a
bűncselekmények jellege szerinti csoportosításra, amivel a tényálladékra helyezte a hangsúlyt.

Az 1795. évi javaslat:

Az 1790/91. évi országgyűlés sok egyéb jogszabály mellett hatályon kívül helyezte a Sanctio
Criminalis Josephinát (amit az uralkodó amúgy is visszavont). A diéta egyidejűleg intézkedett a
jogrendezés követelményeinek megfelelő munkálatok megindításáról.
1790:67. tc.: az általános kodifikációra kiküldött bizottságok hatodikát bízta meg egyebek
mellett a büntetőjog és a büntetőeljárás átfogó szabályozásával. A Deputatio 1795 februárjában tett
eleget a törvénycikk által reá szabott kötelezettségének, és 12 kötetben összefoglalva a
kancelláriának megküldte a munkálatok eredményét.
A Codex azonban soha nem került az országgyűlés elé.
Még nem a későbbi büntető törvénykönyvek beosztását követte, mert általános rész helyett
csak egy fő elveket tartalmazó „Principia” c. fejezet áll a mű élén. Első részében az alaki, második
részében az anyagi büntetőjoggal foglalkozott.

Általános elvként fogalmazta meg a törvények uralmának megteremtését a büntetőjog

terrénumában. Mint fő célkitűzésül hangsúlyozta a polgár szabadságának és jogainak védelmére
való törekvés szükségességét.
Az anyagi büntetőjog keretin belül a bűncselekményeket a jogellenes magatartással
veszélyeztetett jogi tárgyak szerkezetében csoportosította, tehát a modern bűncselekmény-
fogalommal dolgozott:
 közbiztonság,

268
  a polgárok élete és testi épsége elleni cselekmények,
 becsületsértések,
 egyesek javai és szabadsága elleni,
 erkölcsrontó bűntettek.
Fogalomalkotásában precizitásra törekedett, világos definíciókat próbált adni (pl. a bűntett a
büntetőtörvény szabad akaratból történő megsértése.
Kísérletet tett a bűnösségi alakzatok, bűncselekményi stádiumok és a részesség formáinak
meghatározására. A gondolatokat nem lehet bűntettnek minősíteni, továbbá a törvény áthágását
kizárólag akkor lehet bűntettként értékelni, ha közvetve vagy közvetlenül szabadon hajtották
végre.
A büntetési rendszerében a megtorlás mellett megjelent a nevelés, a jobbítás eszméje is. A
közösség java, a társadalom biztonsága az egyik legnagyobb érték, amit a büntetőtörvény védeni
van hivatva, ezért helyet kapott a büntetési célok között az ártalmatlanná tétel is.
A büntetési rendszer alapját már a börtönbüntetés képezte.
 életfogytig tartó elzárás,
 időleges börtön,
 javítóintézet,
 házi büntetés.
A halálbüntetést a javaslat hat esetre korlátozta.
A büntetések tekintetében a rendi különbségeket általában nem ismerte, de néhány esetben
fenntartotta (pl. vesszőzésnél).

Az 1829-es elaborátum:

(1827. évi elaborátumnak nevezik, de valójában csak 1829-re készült el).

Több tekintetben is visszalépés, pl. rendi különbségeket nem számolja fel.
A Principiát elhagyták és az általános elveket törvényszövegben, az érintett tényállások
kapcsán fejtették ki.
A bűncselekmény egységesen kezelt fogalmi alakzat, s a bűncselekmények mellett csupán a
kihágásokat különbözteti meg. A tervezet „humanizálódásának” jele a szakítás a minősített
halálbüntetésekkel.

Legfőbb újdonsága a kihágások önálló részben történt megfogalmazása, mely ekkor fordult
először. K i h á g á s n a k tekintettek a kodifikátorok minden olyan jogsértést, mely nem esett a
büntetőjog hatálya alá pl.
 a közrend és a polgári szabadság ellen irányuló kisebb delictumok,
 a bíróságok munkájának megzavarása,
 csavargás,
 feketemunka,
 a törvényhatóság embereinek megtámadása,
 kerülők, csőszök bántalmazása,
 elővigyázatlanság lőfegyver használata során,
 öncsonkítás stb.
A kihágásokra szabott büntetések:
 pénzbírság,

269
  vagyonelkobzás és
 meghatározott jogoktól történő megfosztás.

A bűncselekmények csoportosítása:
 közálladalom elleni,
 az emberrel vele született jogokat sértő,
 az emberek szerzett jogait sértő,
 a jó erkölcsöt sértő tettek.

Büntetőjogi iskolák:

A polgári büntetőjog kezdetei, az abszolutizmusok ellenében az emberi jogokra, a

humanizmusra és a garanciákra támaszkód, egységes álláspontja a polgári forradalmakat és
polgári átalakulásokat követően széttöredezett.
A győzedelmes polgárságnak eredetileg egyoldalú, az államhatalmat biztosítékokkal
körülbástyázni szándékozó álláspontja lassan megváltozott: a figyelem középpontjából kikerült a
polgárosodásért folytatott harc és áthelyeződött a hangsúly a társadalmi problémák indukálta
kérdésekre.
A kérdés az volt, hogy hogyan alakíthatók és finomíthatók a büntetőjog intézményei a
kriminalitás csökkentése érdekében. Az ezzel kapcsolatosan megfogalmazott álláspontok
kristályosodtak ki a különféle büntetőjogi iskolák keretében.

a) Klasszikus büntetőjogi iskola:

 a polgári átalakulások során kialakult, az ancien régime tagadására és az emberi jogok
védelmére építő rendszer kereteit adta;
 a garanciális büntetőjog képét vázolták fel
 a nyílt rendi egyenlőtlenségek rendszere,
 a születési alapokon csoportosító megítéltetés,
 az egyenlőtlen, önkényes, kegyetlen és barbár büntetések,
 a tömegesen alkalmazott halálbüntetés és a testet megcsonkító szankciók,
 a kodifikálatlan és partikuláris büntetőgyakorlat,
 ezzel összefüggésben a rosszul vagy egyáltalán nem definiált bűncselekményi
tényállások,
 a represszió visszaéléseivel szembeni védtelenség,
 a lelkiismereti kérdésekben behatoló büntetőjog ellenében;
 középpontjában az ember elidegeníthetetlen jogai, a személyes biztonság és a
jogegyenlőség álltak;
 céljai:
 törvény előtti egyenlőség,
 humanizmus,
 egységesen szabályozott büntetőjog,
 arányos és igazságos büntetés,
 nulla poena sine lege,
 nulla poena sine crimine és
 nullum crimen sine lege elvek érvényesítése;

270
  tettbüntetőjog:
 a legfőbb garancia a bűncselekmény centrális elemmé avatása volt;
 a tettbüntetőjogi szemlélet elterelte a figyelmet az elkövetőről;
 nem jelentette az elkövető teljes figyelmen kívül hagyását, de mindenképpen
háttérbe szorította a személyes körülményeket;
 ez volt a biztosíték arra, hogy a törvény előtti egyenlőtlenség csorbítatlanul
megvalósuljon, hogy a származási és kiváltságos körülmények végleg eltűnjenek
a büntetőjogból;
 igazságosság:
 a tettközpontúságból következik;
 rosszért rosszat, de nem azonosat, hanem arányosat;
 arányosság (proporcionalitás):
 a büntetés nagyságát a cselekmény eredménye minősíti, annak veszélyessége
szabja meg;
 minél súlyosabb a bűncselekmény, annál nagyobb a büntetés;
 individuáletikai felelősség:
 a tett szabad mérlegelését az elkövető szabad akaratára épített felelősségi
konstrukciót tette lehetővé;
 indeterminizmus:
 nem fogadja el a döntések meghatározottságát,
 alaptételként tekinti az ember választási szabadságát jó és rossz között, amiért
tehát kétely nélkül viselheti a felelősséget;
 bűnösség:
 a felelősség tekintetében a bűnösségen alapuló felelősséget fogadta el;
 ez kizárta a se szándékosnak, se gondatlannak nem tekinthető elkövető
megbüntetését;
 jogászi precizitás:
 a klasszikus iskola eszköze,
 kodifikáció keretébe illesztett szabatos definiálás és következetes szerkezetépítés;
 világos dogmatika:
 aprólékos gonddal kidolgozott tényállások,
 a feltehető és esetleg előforduló lehetséges valamennyi tényállás támadhatatlan és
félreérthetetlen megfogalmazása;
 éppen garanciális jellege miatt
 szűk körre szabta a bírói mérlegelést,
 a tényállások olykor túlzott részletezésével megbénította a törvénykező szellemet;
 keveset törődött magával az emberrel, fő figyelmét a jogeset megfogalmazására
fordította;

b) Kriminálszociológia:
 nem a tett, hanem a tettes környékén vizsgálódik;
 bizonyos értelemben a társadalom készíti elő bűntetteket, s ebben a folyamatban a
bűnös csak eszköz (Quételet);
 a kriminalitás okait tehát a társadalomban keresi;
 a bűnözést kiváltja

271
  a rossz társadalmi helyzet,
 a kedvezőtlen környezet,
 az alkoholizmus,
 a nyomor,
 a műveletlenség;
 determinizmus: az embert nem szabad akarata, hanem a társadalmi környezete viszi a
bűn útjára;
 a bűnözés nem személyes tulajdonságok kérdése, nem pszichikai jelenség, nem is
született dolog, hanem a környezeti feltételek hatására kialakuló jelenség;
 a tettes befolyásolhatóságának tételét is megalapozza;
 több ágra szakadt:
 francia szociológiai iskola,
 olasz pozitivista iskola,
 olasz harmadik iskola,
 szocialista iskola;
 történeti érdeme a tettközpontúság trónfosztása;
 új gondolatot fogalmaztak meg a büntetőjog céljával kapcsolatban: a társadalom
védekezése dominál a kriminalitás ellenében;
 a büntetőjogon kívüli eszközök igénybevételét ajánlották, mivel a bűnözés okai a
társadalomban gyökereznek, s ott is kell megoldani azokat.

c) Kriminálantropológia:
 a bűnözés oka az emberben keresendő, testi rendellenességeiben, öröklött hajlamokban,
betegségekben (Lombroso);
 a tettest a szociológiai iskolánál is határozottabban előtérbe állítja, sőt kizárólag rá
koncentrál;
 a társadalomra veszélyességet kóros eredetűnek tartja, ezért nem a büntetést, hanem a
gyógyítást preferálta az elkövetővel szemben;
 a megelőzést szerves egységbe kapcsolta a társadalom védekezésével;
 antropológiai eszközökkel a bűnözésre hajlamos személy a szakember számára
nyilvánvaló külső testi jegyekből és elváltozásokból (stigmák) felismerhető – erre
támaszkodva hajtotta végre a bűnelkövetők csoportosítását:
 született,
 szokásos,
 alkalmi,
 szenvedély- és
 őrült bűnöző;
 ezzel megalapozta a bűnözők osztályozását, mely a reformiskolák egyik nagy
újításaként került át a praxisba;
 bevezette a biztonsági intézkedések fogalmát a büntetőjogba, ajánlva
 a deportálást,
 életfogytiglani szabadságvesztést,
 kórházat,
 kolostort,
 tébolydát és

272
  végső soron a kiirtást;
 a biztonsági intézkedés, bár kétségkívül a megelőzést szolgálta, ellenőrizhetetlen
eszközöket adott a politikusok kezébe, s áttörte a klasszikus iskola egyik lényeges
garanciáját  bűncselekmény nélkül is felléphetett a hatalom a számára veszélyesnek
tűnő elemekkel szemben.

Tettesbüntetőjogi iskolák:
 új szemléletet vittek a kriminológiai vizsgálódásokba s ezen keresztül a büntetőjogi
tudományosságba;
 legfontosabbak:
 tettesközpontúság,
 bűnösség határainak leszállítása (determinizmus),
 normativizmus elutasítása,
 a bűnözés körülményeinek sokoldalú vizsgálata,
 a büntetőjogi célok kiterjesztése (javítás, megelőzés, társadalomvédelem),
 az eszközök körében
 nevelés,
 patronage,
 rabsegélyezés,
 a szociálpolitikai igénylése.

Közvetítő irányzat:

Nálunk sem a kriminálszociológiai, sem a kriminálantropológiai irányzat nem szerzett

híveket magának, helyette a közvetítő iskola mellett foglaltak állást.
A reformerek megoldási javaslatainak központi eleme az individualizáció volt. Nekik
köszönhető végső soron a fiatalkorúakra és a határozatlan tartamú szabadságvesztés bevezetésére
vonatkozó jogalkotás.

Alkalmi bűnözők kezelése:

A tudomány felismerte, hogy a kriminalitás és a visszaesők száma párhuzamosan növekszik,
vagyis a bűnözés bővülésének lényeges eleme a bűnismétlés, de nem kezelhető kizárólag a
visszaesés elleni harccal. Ennek okán ketté választották
 az ún. megrögzött bűntettesek irányában szükségesnek látszó eszközök kutatását, ill.
 az alkalmi bűnözők nevelésének, javításának ügyét.
Ekkor jutott érvényre a fiatalkorúak intézménye és speciális kezelésük ügye.

273
51. Tétel
Az 1843. évi büntetőjogi törvényjavaslat

1840-ben szólt törvény a kodifikációs deputáció felállításáról. Ami a korábbiakhoz képest

jelentős változás, hogy immár kizárólag a büntetőkodifikáció a bizottság munkálatainak célja, s
nem csupán egyetlen feladat a számos rendezésre váró kérdés közül, az általános jogrendezés
keretein belül.
A racionalitás mellett sürgették a büntetőkodifikációt
 a polgárosodó viszonyok,
 a modern nyugat-európai eszmék terjedése,
 követelték a politikusok is.
A választmány 1841. december 1-jén tartotta első ülését. Konkrét javaslatait három
alválasztmány dolgozta ki, munkája eredményét pedig 1843. július 5-i ülésén mutatta be.
A tárgyalások kezdetére beszerezték Európa valamennyi hatályos büntető törvénykönyvét, s
az egyes szakaszok fogalmazásánál tekintetbe vették a többi kódex fogalmazását és
megfontolásait.
Az elkészült javaslatokat Pulszky Ferenc magával vitte Bécsbe és Heidelbergbe.
A büntető anyagi jogi plánum azonban a főrendek és az alsótábla nézeteltérésein, elsősorban a
halálbüntetés kérdésén megbukott.
A börtönügyi javaslat jutott a legtovább: a táblák közötti hat üzenetváltás eredményeképpen
végül mindkét fél számára elfogadható kompromisszumos megoldás született. Ez volt a három
közül az egyetlen plánum, amely feliratban végül is az uralkodó elé került.
V. Ferdinánd tanácsadói javaslatára a törvényjavaslatot elutasította. Arra hivatkozott, hogy a
büntetőjogi és büntető eljárásjogi kódexek nélkül pusztán a börtönök rendjének alakítása
adminisztratív úton is megvalósítható, az ügy tehát nem igényel törvényi rendezést.

A javaslat politikai háttere:

A ’30-as-’40-es évek új fordulata a büntetőjogi kodifikáció terén a korábbiaktól eltérően nem a

büntetőjog hivatalos művelőinek, hanem a politikai szféra gondolkodóinak köszönhető. A
büntetőjog művelése három ágon folyt:
 a törvénykezési gyakorlat szakemberei a praktikumot próbálták formálni, a konkrét
esetekben jelentkező konkrét problémák kapcsán;
 velük együtt látszik haladni a jogakadémiák és az egyetemek katedráinak tudománya;
 liberalisták törekvései:
 különlegessége az áramlatnak, hogy művelői az esetek többségében nem
hagyományos értelemben vett hivatásos jogászok, hanem tevékenységükben a
politizálás foglalta el a legnagyobb teret;
 a büntetőeljárásra és a büntetésre voltak nagy figyelemmel.

Szabadságeszmény és törvény előtti egyenlőség:

 a liberalisták hangsúlyossá tették a szabadságjogok követelését;

274
  a büntetőjog ebben kiemelt szerepet játszott;
 a liberálisoknak kettők indokuk is volt a büntetőjog reformját sürgetni:
 egyrészt a büntetőjog polgári szellemű átrendezése olyan rendelkezéseket
indikált volna, amely az udvar befolyását jelentősen csökkenti, s így az a
függetlenség kérdéskörébe volt illeszthető;
 másfelől a törvény előtti egyenlőség központi programpontja leglátványosabban
a büntetőperes eljárás és a büntetőjog rendi előjogainak felszámolásában volt
megragadható.

Az anyagi jogi plánum:

A kódex általános rendeletek c. alatt foglalta össze a büntetőjog általános része körébe tartozó
rendelkezéseket, az egyes tényállásokat pedig a „Külön rendeletek a bűntettek egyes nemeiről és
büntetésükről” szóló részben.
A törvénykönyv a lehető legkövetkezetesebben végigvitte a törvény előtti egyenlőség
eszméjét: nem ismert különbséget
 nemes és nem nemes,
 világi és klerikus között.
A kódex egészét mély humanizmus hatotta át:
 törölte rendszeréből a halálbüntetést,
 a botbüntetést,
 tagadta a becstelenítő büntetések létjogosultságát,
 a büntetési tételeknek csupán a felső határát szabta meg  a bírák korlátlan enyhítési
lehetőséget kaptak volna.
A büntetendő cselekmények tipizálásánál a dichotomikus rendszert fogadta el, vagyis
bűntetteket és kihágásokat ismert.
Számos fogalmat precízen kidolgozott, miként a bűnösség keretében a gondatlanság
definícióját.
Pontosította a kísérletet és a részesség meghatározását, a visszaesést is az általános részben
tárgyalta. Külön meghatározta az enyhítő és súlyosbító körülményeket és foglalkozott az elévülés
alakjaival.
A büntetések legfontosabbika a szabadságvesztés-büntetés, ami mellett
 a közhivatal elvesztése,
 a pénzbüntetés és
 a bírói dorgálás lehetőségei között választhatott volna a bíró.

A különös részben meghatározták a tényállásokat, és jól láthatóan a polgárok személyét és

vagyonát, a társadalmat és az álladalmat sértő magatartások szerint csoportosította a
bűncselekményeket.

A büntetőeljárás szabályozásának terve és a börtönügyi tervezet:

A büntetőeljárásról szóló tervezetet kidolgozó albizottság „motorja” Szalay László volt. Az

anyagi elaborátumhoz méltó, európai minták után felépített, haladó szellemű plánum az
esküdtbíráskodás intézményén bukott el, melyről a főrendek hallani sem akartak.

275
 Az esküdtbíróság fölötti vita elsodorta a többi pozitív javaslatot is, pl.
 a vizsgálóbíró tisztségét,
 a perbefogószék intézményét,
 a tisztán vádelvi főtárgyalást,
 a felek egyenjogúságának princípiumát,
 a kötelező védelmet,
 a nyilvános és félbe nem szakítható tárgyalást.

A börtönügyi tervezet szervesen kötődött a büntető anyagi javaslathoz. Az alapvető, szinte

kizárólagos büntetési nem a szabadságvesztés-büntetés lett, a feudális tömlöcök országában meg
kellett volna teremteni a modern büntetési rendszer végrehajtására alkalmas börtön modelljét.
A választmány javaslata erre alkalmas volt, a főrendek által a „mintabörtön” gondolatával
kibővített plánum azonban megadta a kibúvót a kormányzat részére. Ettől függetlenül a tervezet
mind építészeti, mind a végrehajtási rezsimre vonatkozó részeit illetően Európa élvonalához
tartozott.

Toldalék a rendőrségi kihágásokról:

A büntető törvénykönyv bűntettekről és büntetésekről szóló részének szoros tartozéka.

Átvette az általános és különös részre bontást is: az általános részben foglaltak kisebb
módosításokkal a kihágásokra is kiterjedtek –
 hatály,
 felelősség,
 stádium,
 elkövetők,
 büntetési nemek.
Egyértelműen fogalmazódott meg a „bűntett és büntetés csak törvény alapján” elve.
A kisebb súlyú cselekmények meghatározásának nehézségeit felismerve, az akkori
kodifikáció előtt is világos volt, hogy nem csupán a kriminalitás határán mozgó cselekmények és
büntetőjogi relevanciájuk tartoznak e körbe, hanem olyan magatartások is, amelyek igazgatási
viszonyból fakadnak.
Ezekre viszont nem lehet általános érvényű szabályokat adni, törvénybe foglalni, hanem
kisebb közösségeket érintő normákat is szükséges alkotni.
A toldalék felsorolta azokat a kihágási természetű szabálytalanságokat,
 (tűz-, vízrendészet,
 építésügyi, egészségügyi szabályok megszegése,
 utcákon, hidakon veszélyt okozó sebes nyargalás),
amelyek formulázása, büntetése részben kormányszintű rendeletekben, részben
törvényhatósági statútumokban történhetett.
A kihágások elkövetői
 fogsággal,
 pénzbüntetéssel és
 bírói megdorgálással voltak marasztalhatók.

276
 Ismerte a fogság pénzbüntetésre történő átváltoztatását (egynapi elzárás 5 Ft pénzbüntetésnek
felelt meg), egyben megszabta a büntetések generális maximumát (600 Ft pénzbüntetés,
háromhavi elzárás).

A különös rész az egyes kihágásokat és azok büntetését tartalmazta. Nem szedte rendszerbe
az azonos bűncselekményeket, az egyes tényállások azonban (mutatis mutandis) fellelhetők a
jelenkori szabályozásban, így pl.
 egészségügyi,
 gyógyszerrendészeti,
 munkaügyi,
 élelmezésügyi,
 útügyi,
 vízgazdálkodási szabálysértések,
 tiltott szerencsejátékok stb.

Törvény a mezei rendőrségről (1840:9. tc.):

 az első kihágási törvény;
 elsőként tett kísérletet az ügyek egy meghatározott csoportjában a veszélyeztető
cselekmények összefogására és büntetésére;
 e cselekmények általános jellemzője, hogy a tevékenység vagy mulasztást, vagy kárt
eredményez;
 a károkozás két felelősségi formát alapozott meg,
 a kártérítési és
 a „rendészeti” felelősséget;
 kártérítés:
 szoros összefüggés a pénzbüntetéssel;
 a vétkes gondatlanságból elkövetett veszélyeztető cselekmény elkövetőjét a
költségtérítésen felül kétszeres kártérítésre, a vétkes gondatlanság ismétlődése
esetén pedig fogság sújtotta;
 a büntetéseknél a cselekmény jellege, súlya, ill. a felelősség mértéke volt
meghatározó;
 amennyiben a cselekményt egyenes szándékkal valósította meg az elkövető,
akkor a költségkártérítésen felül a büntetőtörvény szerint volt büntethető;
 a cselekmények elbírálása a sommás eljárás alapján történt.

277
52. Tétel
Alapelvek, bűncselekmény fogalma és beszámítást kizáró okok
rendszere a Csemegi-kódexben

Csemegi Károly tervezete 1873-ban készült el, de tárgyalására az országgyűlés feloszlatása

miatt már nem kerülhetett sor. A még két ízben átdolgozott törvényjavaslat csak 1875-ben került a
Ház asztalára.
Az 1878:5 tc. a bűntettekről és vétségekről (Btk.) valamint az 1879:40. tc. a kihágásokról (Kbtk.)
alkotják az első magyar törvénnyé lett teljes büntetőkódexet. A Btk. indoklása, valamint a Kbtk.
egységes rendszert alkot, amelyből megismerhető a kor tudományossága, valamint a társadalmi
viszonyok, amelyek között a kódexek keletkeztek.

A kódex rendszere:

A Btk. általános és különös részre oszlott, ezek pedig 9, ill. 43 fejezetre és folyamatos
számozás mellett 486 paragrafusra tagolódtak.
A Btk. általános részének beosztása:
 bevezető intézkedések,
 a törvények hatálya,
 a büntetések,
 a kísérlet,
 a részesség,
 a szándék és gondatlanság,
 a beszámítást kizáró vagy enyhítő okok,
 a bűnhalmazat,
 a bűnvádi eljárás megindítását és a büntetés végrehajtását kizáró okok.
A Btk. különös része a rokon bűncselekményeket együtt tárgyalja. Ezek öt csoportba
sorolhatók:
 az uralkodó és az állam elleni bűncselekmények,
 a társadalmi rend,
 az egyesek személye és vagyona,
 a közbiztonság elleni bűncselekmények,
 állam-, ill. az államigazgatás rendje elleni bűncselekmények és hivatali
bűncselekmények.

Bűncselekmények tipizálása:

A kódex a bűncselekmények – súlyuk szerinti – hármas felosztásának rendszerét fogadta el:

 bűntett,
 vétség,
 kihágás.

278
 A hármas felosztás, a trichotomia indoka az volt, hogy a külföldi tapasztalatok, „az európai
törvényhozás általános praxisa” ezt igazolta. Az osztályozás elvi alapja a cselekmény súlya volt.

a) B ű n t e tt :
 azok a szándékos jogsértések, amelyek nagyobb súlyúa, nagyobb beszámításúak
b) V é t s é g :
 azok a szándékos jogsértések, amelyek kisebb súlyúak, valamint a gondatlanságból
eredt jogsértő cselekmények;
 a jogsértő cselekmények között a sértett jognak a fontosságánál, a sértés súlyánál,
valamint a kárnak és a veszélynek nagyságánál fogva különbség létezik;
 szándékos jogsértés a gyilkosság és a becsületsértés;
 nagy a különbség a szándékosan elkövetett gonosztett és a gondatlanságból vagy
könnyelműségből eredt jogsértés között is, habár eredményei azonosak, mert az akarat
elhatározása és a beszámíthatóság különböznek;
c) K i h á g á s :
 a legtöbb nem valóságos jogsértés, hanem bizonyos cselekményből vagy mulasztásból
könnyen származható jogsértés megelőzése végett alkotott törvénynek a megszegése;
 pl. a koldulás nem sérti se a magán-, se a közjogot, de abból veszélyek származnak,
egyesek szánalmat gerjesztő alakot öltve behatolnak magánlakásba;
 ugyanez áll a kóborlókra, valamint a legtöbb rendőri kihágásra nézve;
 a kihágásról szóló törvények rendszerint preventívek, a bűntettekről és vétségekről
intézkedő törvények pedig általában represszívek;

Nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege elvek megfogalmazása:

„Bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít.
Bűntett vagy vétség miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint amelyet arra elkövetése
előtt a törvény megállapított.”
- ez kizárja mind az analogia legist, mind az analogia iurist;
- a törvénnyel el akarták érni, hogy a bíróság ne vegye át a törvényhozó szerepét;
- fennállt az az állapot, hogy a bíróság nem a törvényből fejti ki az irányadó szabályt,
hanem saját egyéni szempontból viszonyítja a cselekményt az erkölcsi és állami
rendszerhez, és azt büntetendőnek nyilvánítja aszerint, hogy azt saját eszméi szerint
amazzal ellentétben állónak véli.

Tettbüntetőjogi szemlélet:
 a Btk. egész rendszerének középpontjában a cselekmény áll;
 a cselekmény nemcsak a tett, hanem ennek eredménye is;
 később többen bírálták, hogy sem a visszaesés szabályozásánál, sem a fiatalkorúakra
vonatkozó speciális szabályok megformálásánál a törvényhozó nem volt eléggé
tekintettel az elkövető személyiségére.

Egyesítő teória:
 a kódex sem az abszolút, sem a relatív teóriát nem fogadja el kizárólagos
vezéreszmeként;

279
  sem az erkölcsi igazság, sem önmagában a hasznosság, vagyis sem a visszarettentés,
sem a megelőzés, sem pedig önállóan a javítás nem célja;
 az igazság és a hasznosság egyesített elveiből képezett alapelvből indul ki;
 az abszolút igazságosság, az erkölcsi igazságosság elmélete nem fogadható el a
büntetőtörvény alapelvéül, mert ha mindaz, ami erkölcsileg elvetendő és ami
megrovást érdemel, erkölcsi undort ébreszt, egyben büntetendő volna, akkor már a
rossz szándékot is, az előkészületet is bünteti kell –
 ez olyan végtelenül kiterjesztené a büntetőjogi szférát, hogy az államnak joga
lenne kutatni és büntetni minden magánjellegű erkölcstelenséget, sőt a
gondolatok tévedéseit is;
 nem fogadható el ugyanakkor egyedül a hasznosság elve sem.

Büntetőjogi felelősség:

Büntetőjogi felelősséggel csak olyan fizikai személy tartozik, aki a cselekmény elkövetésekor
életének 12. életévét meghaladta és beszámítási képességeinek birtokában volt.
A 12. évet túlhaladott, de a 16. évet még be nem töltött személy büntetlenségét mondta ki, ha a
cselekmény bűnösségének felismerésére szükséges belátással nem bír, de az ilyen kiskorú már
javítóintézetben volt elhelyezhető.
A büntető törvénykönyv a fiatalkorúak felelősségre vonásában még a klasszikus iskola merev
tanait képviselte:
 a fogságra ítélt, de életük 20. életévét túl nem haladott egyénekre megjavításuk céljából
a bíróság 6 hónapig terjedő magánelzárást rendelhetett el;
 a 16. életév betöltésével a fiatalkorú elért a büntetőjogi nagykorúsághoz.

Beszámítást kizáró vagy enyhítő okok:

 öntudatlan állapot,
 az elme megzavarodása,
 az ellenállhatatlan erő és fenyegetés, amely saját vagy valamelyik hozzátartozójának
életét vagy testi épségét közvetlenül veszélyeztette, amennyiben a veszély másképpen
nem volt elhárítható,
 jogos védelem –
 jogos védelem az, mely akár a megtámadottnak, akár másnak személye vagy
vagyona ellen intézett, vagy azt fenyegető jogtalan és közvetlen megtámadás
elhárítására szükséges;
 a jogos védelem határainak félelemből, ijedtségből vagy megzavarodásából
származó túllépése nem büntetendő;
 végszükség,
 tévedés,
 gyermekkor,
 siketnémaság;
 a büntetőtörvény nemtudása vagy téves felfogása a beszámítást nem zárja ki.

A büntetés alkalmazását kizáró okok:

280
  bizonyos esetekben a büntetés foganatosítását objektív természeti vagy jogi akadályok
meggátolják;
 ezek vagy a büntetőeljárás megindítását, ill. folytatását, vagy pedig a büntetés
végrehajtását zárják ki;
 megakadályozza a büntetőeljárás megindítását, ill. folytatását
 a bűnös halála,
 a királyi kegyelem,
 az elévülés,
 a magánindítvány hiánya (elő nem terjesztése vagy visszavonása);
 a büntetés végrehajtását kizárta
 a bűnös halála,
 a kegyelem és
 az elévülés.

Élet elleni bűncselekmények:

A törvény megkülönbözteti a szándékos és a gondatlan emberölést.

a) Szándékos emberölés:
 gyilkosság, amelyet előre megfontolt szándékkal követnek el;
 erős felindulásban elkövetett emberölés;
 megfontolt szándékkal elkövetett emberölés.
 Ide tartozik még
 a kívánságra emberölés,
 öngyilkosságban való közreműködés (amerikai párbaj is ide tartozik),
 gyermekölés,
 magzatelhajtás,
 kitétel és elhagyás.
b) Gondatlanságból elkövetett emberölés:
 minősített esete, ha a halált az elkövetőnek a hivatásában, foglalkozásában való
járatlansága, hanyagsága, a szabályok megszegése okozta.
Külön fejezetben rendelkeztek a párviadalról, amely az emberölés privilegizált eseteként
jelenik meg.

Testi sértés:
 súlyos, melyek gyógytartama a 20 napot meghaladja – büntetése 3 évig terjedő börtön;
 a gyógyulási idő 8 és 30 nap között van;
 a gyógyulási idő 8 nap alatt van.

Rágalmazás, becsületsértés:
 megengedi a törvény a valóság bizonyítását és védi a holtak emlékét is;
 külön rendelkezik a sajtó útján elkövetett rágalmazásról és elrendeli, hogy az ítéletet
indokaival együtt ugyanannak a nyomtatványnak a jogerős ítélet kihirdetése után
megjelenő első számának az első oldalán tegyék közzé, amelyben a büntetendő
cselekményt elkövették.

281
Vagyon elleni bűncselekmények:
 különös figyelmet, hat fejezetet szentelt a vagyon elleni bűncselekményeknek;
 szabályozta:
 lopás,
 rablás,
 zsarolás,
 sikkasztás,
 zártörés,
 hűtlen kezelés,
 jogtalan elsajátítás,
 orgazdaság,
 bűnpártolás,
 csalás;
 a lopásnak 12 minősített esetét ismeri, pl.
 vallási szertartáshoz tartozó tárgy ellopása,
 betöréses lopás,
 közveszély színhelyén elkövetett lopás,
 a szolgálatban álló személy által vagy a tolvajjal közös háztartásban élő személy
terhére elkövetett lopás,
 hivatali lopás,
 visszaeső által elkövetett lopás;
 szolgálati vagy házi lopás: ez csak magánindítványra üldözendp;
 a lopás kihágási alakzata: 2 Ft értéket meg nem haladó élelmiszer vagy élvezeti
cikk lopása, de csak akkor, ha nemvolt megállapítható minősítő körülmény.

Leánykereskedelem, kerítés:
 elnéző, büntetéséről egyáltalán nem gondoskodott;
 a kerítést elvileg nem rendelte büntetni, mert ennek a cselekménynek „a bizonyítása
igen nehéz”;
 a leánykereskedelmet csak egy belügyminiszteri rendelet minősítette kihágássá.

282
53. Tétel
Elkövetői alakzatok és bűncselekmények stádiumai a Csemegi-
kódexben

Kísérlet:
 a bűntett kísérlete mindig, vétségé azonban csak a törvény különös részében
meghatározott esetekben büntetendő;
 a kísérlet büntetése enyhébb, mint a befejezett bűncselekményé;
 nem büntethető az elkövető,
 ha a kísérlettől önként elállt, ill.
 az eredményt önként elhárította;
 az előkészületi cselekmény sem büntethető, kivéve ha az sui generis bűncselekmény.

Részesség és bűnsegély:
 a részesség két alakzatát ismeri,
 a felbujtást és
 a bűnsegélyt;
 tetteseknek tekintendők mindazok, akik a bűntettet vagy vétséget együtt vagy közösen
követik el;
 a bűnsegédek büntetésének megállapításánál a kísérletre vonatkozó szabályok
irányadók;
 a bűnpártolás a törvény különös részében önálló bűncselekményként szerepel;
 a szándék és a gondatlanság fogalmát a törvény nem határozta meg, ahogyan a
beszámítási képességet sem: e fogalmak meghatározását a tudományra bízta.
a) Felbujtás:
 felbujtó az, aki mást a bűntett vagy vétség elkövetésére szándékosan rábír;
 a felbujtó tudatának szükségképpen át kell fognia azt, hogy ő mást bűncselekmény
elkövetésére igyekszik rábírni;
 a tudatának ki kell terjednie arra is, hogy a felhívás hatásos lehet, aminek következtében
a felbujtott tettes el fogja követni a megjelölt bűncselekményt;
 a felbujtó tudatának ki kell terjednie a bűncselekmény tényállási elemeire (ezért nem
tartjuk a túllépésért büntethetőnek a felbujtót);
 a felbujtáshoz legalább két büntethető elkövető szükséges:
 egy felbujtó, aki mást szándékosan bűncselekmény elkövetésére rábír, és
 egy felbujtott, aki ennek hatására a megjelölt bűncselekmény elkövetését
szándékosan megkezdi;
 a felbujtó olyan stádiumig felel a felbujtási cselekményért, ameddig a tettes azt eljuttatta

b) Bűnsegély:
 bűnsegéd az, aki a bűntett vagy vétség elkövetését szándékosan előmozdítja vagy
könnyíti, vagy annak előmozdítására vagy könnyítésére mást rábír;

283
 bűnsegéd az is, aki másokkal a cselekmény elkövetésénél vagy annak elkövetése után
nyújtandó segély, vagy a cselekményből származó haszon biztosítása, vagy pedig a
hatósái intézkedések meghiúsítása iránt megelőzőleg egyetért;
 a bűnsegély is csak szándékos lehet, azaz az elkövető tudatának át kell fognia
tevékenységén felül annak a leendő tettesre gyakorolt hatását és a tettesi
bűncselekményt;
 bűnsegélyhez legalább két büntethető elkövető szükséges:
 egy bűnsegéd, aki másnak a bűncselekmény elkövetéséhez szándákosan
segítséget nyújt, és
 egy tettes, aki ez a feltételt is kihasználva legalább belekezd az adott
bűncselekmény megvalósításába;

284
54. Tétel
A Csemegi-kódex büntetési rendszere, kivéve a
szabadságvesztés-büntetést. A halmazat

Büntetések (III. fejezet):

 halálbüntetés,
 fegyház,
 államfogház,
 börtön,
 fogház,
 pénzbüntetés,
 mellék:
 hivatalvesztés,
 politikai jogok gyakorlásának ideiglenes felfüggesztése.

Halálbüntetés, fegyház és börtön kizárólag bűntettekre, fogház pedig kizárólag vétségekre

alkalmazható.

Pénzbüntetés:
 mint önálló büntetés, kizárólag vétségekre alkalmazható,
 mint mellékbüntetés, bűntettekre és vétségekre is alkalmazható;
 akár mellék, akár önálló büntetés, egy forinttól 4000 forintig szabható ki

Halálbüntetés:
 zárt helyen, kötéllel.

Fegyház:
 vagy életfogytig tart,
 vagy határozott időtartamú –
 leghosszabb tartama 15 év, legrövidebb pedig 2 év.

Államfogház:
 leghosszabb tartalma 15 év,
 legrövidebb 1 nap.

Börtön:
 leghosszabb tartalma 10 év,
 legrövidebb 6 hónap.

Fogház:
 öt évig tarthat,

285
  legrövidebb tartalma 1 nap.

Bűnhalmazat:

Bűnhalmazatról akkor van szó, ha a bűnelkövető ellen egy eljárásban több bűncselekmény
miatt mondanak ítéletet:
„Ha ugyanazon személy több büntetendő cselekményt több ízben követett el, az egyes
cselekményekre együttvéve egy összbüntetés szabandó ki.”;
A büntetés megállapítására a büntetőjog által szokásos megoldások:
 cumulatio (halmozás):
 a bíróság külön-külön szabja ki a büntetést minden egyes cselekményre, s
azokat egyszerűen összeadja;
 így születhetnek több 100 éves szabadságvesztés-büntetésre szóló ítéletek;
 absorptio (felemésztés):
 ilyenkor a bűncselekmények közül a legsúlyosabbat kell figyelembe venni, s
ennek büntetési tételét szabják ki;
 a többen benne van a kevesebb elve alapján; és
 asperáció (fokozás vagy súlyosbítás):
 a bíróság átlépi a legsúlyosabb bűncselekmény felső határát, de a halmozással
kialakítható mértéket nem éri el.

286
55. Tétel
A szabadságvesztés büntetése és annak végrehajtása
Magyarországon

A büntetőtörvénykönyv szerint a szabadságvesztés-büntetés nemei:

 fegyház,
 börtön,
 fogház és
 államfogház.
A kihágási büntetőtörvénykönyv ezt kiegészítette még az elzárással.

fegyház börtön fogház

bűncselekmény nagyobb súlyú bűntett közép- és kisebb vétség
súlyú bűntett
tartam 2-15 év vagy 6 hó-10 év 1 nap-5 év
életfogytiglan
végrehajtó intézet fegyház kerületi börtön törvényszéki és
járásbírósági fogház
munkavégzés kijelölt munka választott munka a választott munka a
(kényszermunka) lehetségesek közül lehetségesek közül
(munkakényszer) (munkakényszer) a
munka alóli felmentés
lehetőségével

Államfogház:
 nem képezte organikus részét a büntetési rendszernek;
 az államfogházra ítéltek száma elenyésző részét alkotta a szabadságvesztés-büntetésre
ítéltekének;
 államfogházra marasztaltak: nem túl súlyos, politikai jellegű, „társadalmilag
menthető” deliktumokért;
 ebben a körben a büntetés-végrehajtás speciális célkiűzéseinek érvényesítésére nem
volt sem szükség, sem lehetőség.

2106/1880. ME:
 a büntetés-végrehajtási processzus szabályozása;
 a fegyház és a börtön szabályozása szinte ugyanolyan, a különbségek alig
észrevehetőek, pl.
 a rab keresményének negyed-, ill. ötödrészét vehette szabadulása után kézhez,
 a fegyenc ötöd-, ill. hatodrészét;
 a fegyenceknél nem ismerték a kiemelkedő szorgalom honorálásának a hányad
emelésével történő elismerését, ami a raboknál viszont ismert volt;

287
  levelet fegyházban háromhavonta, börtönben havonta lehetett írni stb.

Börtönrendszerek:
 vegyes osztályrendszer:
 alapja, hogy az elítélteket a bűncselekmények súlya, valamint magaviseletük
alapján különböző osztályokba sorolták – az egyes osztályokban eltérő volt a
szigorúság, eltérőek a végrehajtásra vonatkozó előírások;
 az elítéltek mozgása mindét irányban lehetséges volt;
 fokozatos rendszer:
 ennek végeredményeképpen az elítélt a magánelzárás, tehát a teljes elszigetelés
felől a szabad irányába haladt egy többlépcsős szisztéma szabályai szerint,
melynek a végén a teljes szabadulás állt;
 a magyar szabályozás a teljes elkülönítésben eltelő első négy hónapot nem ismerte és
enyhített a szigoron a munkavégzés tekintetében;
 közös fogság: az elítéltek nappal közösen dolgoztak, de éjjelre elkülönítették őket;
 közvetítő intézet:
 nagyobb szabadság;
 itt különösebb felügyelet nélkül dolgoztak az elítéltek,
 rabruhát nem viseltek,
 ide kerülhettek
 az életfogytiglan fegyházra ítéltek 10 év után,
 a legalább három évi börtönre vagy fegyházra ítéltek büntetésük 2/3
részének letöltése után;
 fegyelmi vétség esetén vissza is lehetett kerülni a közös elzárásba;
 feltételes szabadlábra helyezés:
 saját kérelmükre és a felügyelő bizottság ajánlására, az igazságügy-miniszter
döntése alapján;
 feltéve, „ha jóviseletük és szorgalmuk által a javulás reményét megerősítették”;

Javítóintézetek:
 serdületlenek, ill. fogságra ítélt 20 esztendőn aluliak részére;
 szűk körű alkalmazás: legfeljebb 6 hónap, de előrelépés.

A szükségletek fedezése:
 a büntetés-végrehajtás nagy költségvetésű;
 fenntartásának két tényezője van:
 egyrészt a szabadságvesztés-büntetés végrehajtására szolgáló intézethálózat
kiépítése, ill. architekturálisan alkalmassá tétele a teóriaszinten megfogalmazott
büntetési rendszer realizálására;
 megteremtett intézményi háttér fenntartása.

Büntetés-végrehajtási igazgatás:
 a büntetés-végrehajtás felügyelete és igazgatása legfelső szinten az igazságügyi tárca
hatáskörébe tartozott;

288
 feladata a szakmai ellenőrzés és főfelügyelet volt, másrészt a büntetés-végrehajtás
szabályozása és irányítása és konkrét büntetés-végrehajtási ügyekben való döntések;
 e célra a minisztériumban kezdetben miniszteri osztálytanácsost alkalmaztak, majd
külön börtönügyi osztályt állítottak fel;
 az intézetek felügyelet és irányítása megoszlott az intézetek típusa szerint:
 az országos letartóztatási intézetek közvetlenül az igazságügyi tárcához
tartoztak,
 a törvényszéki börtönök fölött a királyi ügyészség vezetője vagy helyettese,
 a járásbírósági fogház fölött pedig a királyi járásbíróságok vezetője gyakorolt
főfelügyeletet.

289
56. Tétel
A közigazgatási büntetőjog a polgári korban

A kihágási büntetőtörvénykönyv (1879:40. tc.):

Viszonya a Csemegi-kódexhez:
 a kódex csak a bűntetteket és a vétségeket tartalmazta, a kihágásokat külön törvényben
rendezték;
 1880. szeptember 1-én lépett hatályba.

A kihágást megállapító jogforrások:

 a Csemegi-kódex és a Kbtk. is csak formálisan teremtette meg az anyagi jog egységét;
 a miniszteri indoklás szerint a Kbtk. nem képes kimeríteni azokat a cselekményeket,
amelyek elkövetését mint kihágást büntetni szükséges;
 a kihágások
 egy részét (súlyosabb veszélyeztetés) törvénybe foglalta,
 másik részét alacsonyabb szintű szabályozásnak (rendelet, statútum) engedte át;
 a kihágás tehát büntetőjogi intézményként jelent meg a nullum crimen sine lege és a
nulla poena sine lege elvének hangoztatásával;
 a kihágási kódex azonban legalizálta a közigazgatási normákba ütköző szabályszegés
egy részének a kihágás fogalmi körébe vonását is;
 a közigazgatási hatóságoknak igazgatásellenes magatartások pönalizálására való jogát
csak a törvény által megszabott szűkebb korlátozva ismerte el;
 a közigazgatási büntetőjog látensen létezett, de nagyon kezdetleges formában, a
kihágáson belül.

A közigazgatási büntetőjog problémája:

 a polgári korszak büntetőjogi elméletei fokozatosan épültek egymásra;
 bűncselekmény-kihágás első elhatárolási kísérleteiben lényegében már megjelenik a
közigazgatás-ellenesség fogalmi köre, azaz „a törvényes rend múló jelentőségű
megzavarása”, amely formális büntetőjogi és büntetőjogon kívüli szabályszegésként
avagy áthágásként is értékelhető;
 a természetjogi felfogás szerint megközelítésben a bűncselekmény az embernek a
természettől fogva létező jogosítványait sérti, míg a kihágás csak a pozitív jogot –
 ebből következett a morális társadalomban mutatkozó különbségtétel;
 a bűncselekmények erkölcsellenesek, míg a kihágások az ember alkotta jog
folytán bűncselekménnyé tett cselekmények;
 a veszélyeztetési koncepcióval a közigazgatás-ellenesség újabb ismérve, az absztrakt
veszély jelenik meg –
 a bűntettnél a veszély a cselekmény eredményeként jelentős, a kihágásnál
mindez nem észlelhető konkrétan, mennyiségileg nem mérhető;
 a büntetőjog megosztásának eredménye: igazságügyi, ill. közigazgatási büntetőjog;
 a büntetőjog fogalma kettős értelemben jelenik meg:

290
  egyfelől a büntetőhatalom gyakorlására vonatkozó jogosultságot fejezte ki,
 másrészt azokat a jogszabályokat fogta össze, amelyek a büntetőhatalom
gyakorlását tárgyalták;
 az államot megillető büntetőhatalom gyakorlását, a „tárgyilagos büntetőjogot” két
alapelv határozta meg:
 a büntetőhatalmat a jogalkotásban a törvényhozás,
 a jogalkalmazásban pedig az igazságszolgáltatás gyakorolja  ez felel meg az
igazságügyi büntetőjognak, míg az ettől való eltérés a közigazgatási
büntetőjognak;
 a k ö z i g a z g a t á s i b ü n t e t ő j o g tehát a büntetőjog része, azokat a
szabályokat tartalmazza, amelyekkel a közigazgatás törvényhozói felhatalmazás
alapján egyes cselekményeket büntetendővé nyilvánít, és büntetni rendel –
 a pozitív jog szerint ezek egyértelműen a kihágások;
 eljárási szempontól pedig azt is jelenti, hogy e cselekmények elbírálására a
közigazgatás gyakorolja az igazságszolgáltatást.

A kihágás és a büntetőjog:
 a Kbtk. általános része lényegében két szabálycsoportra bontható:
 a kihágást megállapító jogforrások és
 a büntetőjoghoz való viszony kérdése;
 a kihágást statuáló jogforrásokra az a jellemző, hogy egy másik szabályban
meghatározott magatartás megszegését pönalizálják – ennek két variánsát mutatja fel a
törvény:
 kerettényállás szabályozás –
 a kerettényállásokat a kihágást megállapító diszpozíciókkal együtt a
Kbtk. különös része foglalja össze;
 a kerettényállás csak a tárgyra, irányra nézve megjelölt bírósági
rendelkezés megsértése esetére rögzítette a büntetési tételt, a tevékenység
elemei más jogszabályban öltenek testet;
 a közigazgatási szervek büntetőjogszabály-alkotási joga;
 a másik variáns az, amelyikre sem a tárgy, sem a viszony, a
veszélyeztetés iránya nincs meghatározva, hanem ezekre a kormány, ill. a
törvényhatóságok belátása alapján a büntető jogszabály hozatala
biztosított;
 a büntetőjoggal való kapcsolatra jellemző még:
 a Btk. általános része adja az egységet, a Kbtk. pedig a különbségeket rögzíti;
 az eltérések
 a törvény hatályát,
 a szándékos, gondatlan elkövetést,
 a büntetéseket és
 az elévülést érintették;
 a Kbtk. általában a gondatlan magatartásokért állapított meg felelősséget, az
alanyi felróhatóság elvét érvényesítette;
 a beszámítást kizáró okok rendszere nem mutat lényeges eltérést a mai
szabályozástól;

291
  arányos büntetési rendszere kétfajta büntetést honosított meg:
 elzárás és
 pénzbüntetés;
 általános szabálykén érvényesült a behajthatatlan pénzbüntetések elzárásra
történő átváltoztatása;
 az eventuális elzárás nem a határidőhöz kötött fizetés elmaradásán, hanem a
pénzbüntetés behajthatatlanságán alapult.

A kihágási büntetőhatóságok:
 a kihágások hatásköri elbírálását először az 1880:37. tc. szabályozta;
 a közigazgatási büntetőhatóságok és járásbíróságok közötti hatáskört nem arányosan
osztotta meg, a túlsúlyt a közigazgatási szerveknek biztosította;
 a különös rész öt fejezetében rögzített cselekmények miatt csak bírói eljárásnak volt
helye:
 állam,
 vallás,
 családi állás elleni,
 értékpapír-hamisítás,
 szerencsejáték;
 a másik öt fejezet párhuzamosan hatáskört tett lehetővé, de a tulajdon elleni kihágások
kivételével a közigazgatás mindenütt kedvezményezett helyzetben volt.

Rendőri büntetőeljárás:
 a kihágásokra vonatkozó anyagi jogi kodifikációt követően került sor a rendőri
büntetőeljárás szabályozására és egységesítésére;
 a bűnvádi perrendtartás életbe lépéséről szóló 1897:34. tc. (Élt.) pedig pontosította a
közigazgatási és a bírói hatáskörbe vonható ügyeket;
 a járásbíróságokhoz tartozó kihágásokat tekintve főszabályként érvényesült, hogy
 a törvényen alapuló kihágások rendszerint,
 a miniszteri rendeleteken nyugvók pedig kivételesen tartoznak ide,
 míg a törvényhatósági, városi szabályrendeletekben megjelölt kihágásokat a
bírói kompetenciából kivonták;
 ugyanakkor egyes kihágásokban a járásbíróságok mint munkásbiztosítási
fórumok, végső és felsőfokon pedig munkásbiztonsági felsőbíróságok
bíráskodhattak.

292
57. Tétel
A Csemegi-kódex első és második novellája. A dologházi törvény

1908:36. tc. Első novella:

Az igazságügyi kormányzat nyolc évvel a Csemegi-kódex hatálybalépését követően megtette

a lépéseket a Btk. módosítására.
A novella első javaslatát 1892-ben Szilágyi Dezső fogalmazta meg:
 a tervezett a büntető törvénykönyvvel kapcsolatban felmerült problémákat egyenkénti
módosítással kívánta orvosolni, mint
 a fiatalkorúak kérdését,
 a pénzbüntetés egyes vonatkozásait,
 büntetési tételek módosításait,
 a csalás tényállásainak kiegészítését;
 a tervezetet nem tárgyalták, majd amikor mégis sor került volna rá, visszavonták.
Új koncepció készült, mely a kódex átfogó revízióját tűzte ki célul. Az újabb javaslatot előbb
Edvi Illés Károly dolgozta ki, majd többek kezében is megfordult.

1908:36. tc.: I. novella (A büntető törvénykönyvnek és a bűnvádi perrendtartás

kiegészítéséről és módosításáról).
A jogszabály már csak a fiatalkorúak ügyével és a feltételes elítéléssel foglalkozott.

bűnelkövetők osztálya a büntetés célja a végrehajtás módja

teljes vagy korlátozott fiatalkorú megtorlás + rövid tartamú
beszámítási megelőzés szabadságvesztés
képességgel vagy magánzárka
rendelkezők (próbára bocsátás,
javító nevelés)
alkalmi elkövető rövid tartamú
- jogos felindulásból, szabadságvesztés,
- menthető indokból, magánzárka (feltételes
- gondatlanságból felfüggesztés)
elkövetett
cselekmények
súlyosabb megtorlás + javítás különböző tartamú
szabadságvesztés,
rövid távú
magánzárka,
hosszabb távnál
fokozatos rendszer
megrögzött megtorlás + hosszabb tartamú
elkülönítés a szabadságvesztés

293
 társadalomtól fokozatos
rendszerben (később:
határozott tartamú
szabadságvesztés)
beszámítási serdületlenek nevelés + javítás javítóintézet
képességgel nem abnormálisak gyógykezelés + gyógyintézet
rendelkezők elkülönítés

Feltételes elítélés:
 megoldás az alkalmi bűnözőkre, mely a megtévedt elkövetőt visszatartja az újabb
kísérlettől;
 a bíróság az 1 hónapot meg nem haladó tartamban kiszabott fogházbüntetés és a
pénzbüntetés végrehajtását különös méltánylást érdemlő okból felfüggesztheti, ha ettől
az elítélt magaviseletére egyéniségének, életviszonyainak és az eset összes többi
körülménynek figyelembevételével kedvező hatást vár;
 minden olyan esetben kizárja a felfüggesztést, amely az elkövető „alkalmiságát”
megkérdőjelezi, pl.
 aljas indok,
 korábban már jogerősen elítéltetett vagy 10 éven belül szabadságvesztést, ill.
elzárás-büntetést róttak ki rá;
 a cselekmény olyan súlyos, mely börtön-vagy fegyházbüntetést von maga után;
 az ítéletet próbaidőre függesztették fel, melynek tartama 3 esztendő volt.

Fiatalkorúak:
 az elkövető 12. életéve alatt gyermeknek tekintendő, s ellen büntetőeljárás nem
indítható;
 12-18. év közötti tette számít fiatalkorúnak;
 a novella a fiatalkorúak szankciórendszerében a preventív szemléletet honosította meg:
 a fiatalkorúak esetében mindig vizsgálni kell, hogy a büntethetőséghez szükséges
értelmi és erkölcsi fejlettséggel rendelkezik-e;
 ehhez képest
 részben megelőző intézkedésekkel –
 házi felügyelet alá helyezés,
 házi vagy iskolai fenyítés,
 javító nevelés (javítóintézet),
 gyermekmenhelyre utalás;
 részben megelőző büntetésekkel operált –
 dorgálás,
 elkülönítés mellett végrehajtott szabadságvesztés-büntetés (fogház és
államfogház);
 próbára bocsátás:
 a feltételes elítélés másik formája;

294
  ilyenkor nem a kiszabott ítéletet függesztik fel (erre ugyanis nem kerül sor),
hanem magát az ítélethozatalt halasztják el egy évi próbaidőre, szigorú
szabályokhoz kötött felügyelet mellett.

A dologházi törvény (1913:21. tc.):

Az 1913:21. tc. szakaszai a jogalkotó kettős szándékáról tanúskodnak:

 a jogszabály első paragrafusai kifejezetten
 a csavargók,
 koldulók,
 munkakerülő életmódot folytatók ellen tartalmaznak rendelkezéseket –
 a szabályozás mögött az a tapasztalat áll, mely a bűnözés melegágyának tartotta
és észlelte a munkakerülést, a munka nélküli jövedelemből élést;
 igyekeztek jogszabályi eszközökkel elejét venni a csavargásnak, koldulásnak, ily
módon korlátozva a bűnözés esélyeit;
 a törvény másik célpontja a visszaesés volt:
 v i s s z a e s ő n e k tekintendő, aki a törvényben meghatározott büntetendő
cselekmények alapján már volt büntetve, s utolsó büntetésének kiállása után 2
éven belül a vonatkozó cselekményt újfent elköveti.

Határozatlan tartamú szabadságvesztés:

 a visszaesők számára a törvény dologházba utalást rendelt  megjelent a határozatlan
tartamú szabadságvesztés a magyar büntetőjogban;
 ezt a rendesen kiszabott szabadságvesztés-büntetés után kellett az elkövetőnek kiállnia;
 az 1-5 év időtartamú dologházi őrizet a jogalkotó szerint csak addig szükséges, amíg az
elítélt társadalmi beilleszkedésre való hajlamában pozitív vonást nem fedeznek fel;
 vagyis a törvényhozó célja egyfajta átnevelés, melyben ösztönző elem a határozatlan
időtartam, a kikerülés előrehozható időpontja;
 a dologházba utaltakat ennek érdekében „munkával kell foglalkoztatni és rendes
életmódhoz szokatni”;
 a törvény hazánkban a közveszélyesek fogalmának elterjedését igazolta, dacára annak,
hogy sem megfelelő dologház nem állt rendelkezésre, sem pedig a bíróságok nem
kedvelték meg a biztonsági intézkedésnek ezt a magyar jogban újszerű formáját.

1928:10. tc.: Második büntetőnovella

Két nagy területét érinti a büntetőjognak:

 szólt a pénzbüntetés átalakításáról, értékhatárok megváltoztatásáról, a koronáról és a
pengőre való áttérés vonatkozásában,
 valamint rendezte a megrögzött bűntettesek tetteinek elbírálásával kapcsolatos egyes
kérdéseket.

M e g r ö g z ö tt b ű n t e tt e s e k :
 a visszaesők azon csoportja, akik az élet, a szemérem vagy a vagyon ellen különböző
időben és egymástól függetlenül legalább három bűntettet követtek el, az utolsó kettőt

295
 5 éven belül, s ezeket a bűncselekményeket vagy üzletszerűen, vagy pedig a bűnözésre
állandó hajlamot mutatva követtek el;
 hogy megrögzött bűntettes-e a terhelt, ennek megállapításánál figyelembe kell venni
 egyéniségét,
 életmódját,
 életviszonyait,
 a bűncselekmények elkövetésének körülményeit,
 akkor is, ha a megelőző cselekményeket fiatal korában vagy gyermekkorban követte el;
 a megrögzött bűntettesek büntetése a szigorított dologház volt, ami lényegében egy
fegyházban letöltendő, legkevesebb 3 évig tartó, határozatlan tartalmú
szabadságvesztés volt;
 súlyos büntetés, mert nincs meghatározva az őrizet maximuma.

296
58. Tétel
A büntetőjog fejlődése 1945 után

A II. világháborút közvetlenül követő időszakban Magyarországon a politikai helyzet

bizonytalanságához hasonlóan zavaros volt a jogalkotás, a jogalkalmazás és a jogértelmezés
állapota is.
Az új hatalom képviselői kötelességüknek érezték a fellépést a háborús bűnösökkel szemben
amely egyben a volt politikai elit eliminiálását is lehetővé tette.
Ezzel egy időben a politika fő feladatává lett az ország kivezetése a gazdasági összeomlásból,
s nem kevésbé a kirótt jóvátételi kötelezettség fedezetének biztosítása. Az anarchikushoz közelítő
helyzetben a büntetőjog e gazdasági célok elérésének eszközévé vált.
A politikai rendszer védelme elsődleges feladatává vált a büntetőjognak is, a büntetőjog az
osztályharc eszközévé vált.
A osztályharcos felfogás nem tűrte a garanciákat, a büntetőjognak, a polgári szabadságjogok
tiszteltben tartására épülő konstrukcióját. Már 1945-re kezdetét vette a büntetőjog átalakítása, a
terhes biztosítékrendszer elbontása.

A büntetőjog forrásai:
 az alap a többször módosított és kiegészített, de még hatályban lévő Csemegi-kódex;
 a büntetőjogi rendelkezéseket tartalmazó csekélyebb fajsúlyú, hatályban tartott további
törvények,
 az újonnan hozott különféle szintű jogszabályok.
A törvény előtti egyenlőséget már jogszabály szintjén sem érvényesítették, eltűnt a nullum
crimen sine lege és nulla poena sine lege princípiuma: bűncselekmények megállapítását,
büntetőjogi rendelkezéseket immáron rendeletek is tartalmaztak.
A kormányrendeletek szabályozta büntetőjogi tényállások sajátja volt a blankettajelleg –
 ezeket a kerettényállásokat a legkülönfélébb miniszteri rendeletek és utasítások vagy
még alacsonyabb szintű hatósági utasítások töltötték meg tartalommal,
 félretéve a jogszabályi hierarchia valamennyi garanciális alapelvét.
Módosul a büntetőjog garanciális rendszere:
 a bírói gyakorlat anonim tényállású ítéleteit lényegében függetlenül az esetleges
törvényi szabályozástól,
 a vádirat vagy
 a politikai hatóságoktól (is) érkező utasítások,
 nyíltan megfogalmazott igények szabták meg.

Háborús és népellenes bűncselekmények:

 az ilyen bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonását rendezte az 1945:7. tc.-vel
törvényerőre emelt két rendelet;
 háborús bűncselekményként ítélték meg többek között
 a megszállott területek lakosságával vagy
 a hadifoglyokkal szembeni kegyetlenkedést,

297
  a háborús hírverés kifejtését,
 Magyarországnak a II. világháborúba való belépését előmozdító közéleti
tevékenységet;
 népellenes bűncselekménynek minősült
 a nép érdekeit súlyosan sértő jogszabályok kezdeményezése sajtó vagy
nyomtatvány útján, ill.
 a rádióban vagy közéleti szereplés során a fasiszta és a demokráciaellenes
irányzatok hirdetése és terjesztése,
 a haladó társadalmi szervezetek ellen irányuló besúgó tevékenység;
 a rendelet felsorolta a népbíróság által kiszabható büntetéseket:
 halál,
 fegyház,
 börtön,
 fogház,
 internálás,
 vagyonelkobzásig terjedő pénzbüntetés,
 állásvesztés vagy foglalkozástól eltiltás,
 politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése;
 a későbbi rendelet
 bevezette a kényszermunkát,
 megszüntette
 a fogházat,
 a főbüntetésként alkalmazott pénzbüntetést,
 a fegyelmi büntetést és
 az internálást;
 a kényszermunka életfogytig vagy határozott időre volt kiszabható;
 a népbíróság által kiszabott halálbüntetés fegyelmi úton életfogytiglani vagy 10-
15 évig terjedő, határozott tartamú fegyházbüntetésre változtatható át;
 a kegyelmezés joga a Nemzeti Főtanácsot illette.

A demokratikus államrend védelme (1946:7. tc.):

 célja leplezetlenül a politikai típusú büntetőjog kiszélesítése volt;
 a jövőre nézve biztosította az eljárás a fennálló politikai rendszerrel szembeszegülők
ellenében;
 ítélkezés joga: népbíróság;
 a törvény értelmében bűntettnek volt tekintendő:
 a demokratikus államrend vagy demokratikus köztársaság megdöntésére
irányuló cselekmény, mozgalom vagy szervezkedés, ill. ezek vezetése,
kezdeményezése, támogatása, az ezekben való részvétel;
 a demokratikus államrend vagy annak alapintézményei, egyes személyek,
csoportok, nemzetiségek, fajok vagy felekezetek elleni izgatás, gyűlölködés
felkeltésére alkalmas cselekmény elkövetése;
 az a cselekmény, amely alkalmas a köztársasági elnök életének, testi épségének,
személyes szabadságának, alkotmányos hatalmának elvételére vagy
alkotmányos hatalmának korlátozására;

298
  bűntett miatt vonták felelősségre azt is, aki az első négy eset valamelyikére
 szövetkezett,
 véghezvitelt elősegítő más cselekményt követett el,
 a bűncselekmény elkövetésére izgatott,
 mást felhívott,
 ajánlkozott vagy
 vállalkozott;
 vétségként volt büntetendő
 az államrend,
 a köztársaság nemzetközi megbecsülését csorbító vagy azok iránt
megvetés keltésére alkalmas híresztelés, tényállítás, valamint
 az ezen bűntettként megfogalmazott bűncselekményekről tudomást
szerző, s azt nyomban a hatóságnak nem jelentő személy.

A gazdasági rend büntetőjogi védelme:

 a gazdasággal kapcsolatos büntető jogalkotás indokát a háború utáni rendkívüli
nehézségekben jelölte meg az országgyűlés, amikor felhatalmazta a kormányzatot a
gazdaság helyreállításával kapcsolatos rendeletek meghozatalára, az azzal kapcsolatos
büntetőintézkedések kibocsátására;
 a rendeleti jogalkotás azonban nem szűnt meg, a szovjet rendszerű gazdaság
kiépítésének is eszközévé lett;
 a gazdasági rend oltalmát szolgáló büntetőrendelkezések sajátja, hogy nem kodifikált
formában, sokszor egyéb vonatkozású rendeletek záradékaként vagy
részrendelkezéseként bukkanta fel, látványosan megtagadva a nullum crimen sine lege
elvét;
 ilyen rendeletek voltak:
 a hároméves gazdasági terv büntetőjogi védelme,
 a termelőszövetkezetek kialakítását, működését, tulajdoni viszonyait sértő
cselekmények büntetése,
 az ötéves terv büntetőjogi oltalma,
 a társadalmi tulajdon fokozott védelme,
 a tervszerű devizagazdálkodás szabályainak megszegése.

A harmadik büntetőnovella (1948:48. tc.):

Összességében a novellát a szigorítás jellemezte:

 az élet és testi épség elleni cselekmények,
 a gondatlan cselekmények,
 az állami tulajdon rovására elkövetett lopás esetét súlyosabban ítélte meg.
A büntetési rendszerben is hozott változást:
 bevezette az elmebeteg bűnelkövetők biztonsági őrizetét, melyet felnőtt korú
beszámíthatatlan személy által elkövetett bűntett vagy vétség esetén kellet elrendelni.
Szabályozta és törvényi tényállásba foglalta
 az ittasságot,
 a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetést, valamint

299
  az országhatár tiltott átlépését.

Általános rész (1950:II. tc., Btá.):

Teljesen új elveket honosít meg a magyar büntetőjogban:
 kimondta, hogy a bűncselekmény csakis a társadalomra veszélyes cselekmény lehet –
 ezzel megnyitotta az utat a bírói mérlegelés előtt;
 a büntetés célja:
 elsősorban a dolgozó nép érdekeinek és a társadalmi tulajdonnak a védelme,
ezzel összefüggésben a generális és speciális prevenció, valamint a teljes
rehabilitáció;
 nem tett különbséget bűntett és vétség között, hanem a bűncselekményeket
 bűntettekre és
 kihágásokra osztotta (később pedig a kihágásokat is megszüntették);
 büntethetőség:
 nem büntethető az,
 aki a bűntett elkövetésekor még nem töltötte be 12. életévét,
 ha az elkövető a bűntettet elmebeteg állapotban vagy tudatzavarban
követte el, feltéve, hogy képtelen volt annak felmérésére, hogy
cselekménye a társadalom veszélyek, ill. arra, hogy akaratának megfelelő
magatartást tanúsítson;
 aki kényszer vagy fenyegetés hatása alatt követett el bűntettet;
 első ízben szabályozza a jogos védelmet és a végszükség esetében elkövetett
cselekményt általános érvénnyel;
 definiálta a szándék és a gondatlanság fogalmát;
 meghatározta a bűntett megvalósulási stádiumait;
 bűnvádi eljárást kizáró okok:
 az elkövető halála,
 az elévülés és
 a kegyelem;
 elévülés:
 halállal, életfogytig tartó vagy 10 évet meghaladó börtönnel fenyegetett bűntett
esetében az elévülési idő 15 év,
 minden más bűntett esetében az elévülési idő azonos az adott bűntettre a
törvényben megállapított szabadságvesztés-büntetés felső határával, de nem
lehet rövidebb 3 évnél.

A büntetési rendszer:
 főbüntetések: halál és börtön;
 bővült a halálbüntetéssel sújtott bűncselekmények köre;
 a 18. életévét már betöltött, de 20. életévét még el nem ért elkövetők esetében
halálbüntetés kiszabása helyett életfogytig tartó szabadságvesztést mondhatott
ki a bíróság ítélete;
 külön törvényi rendelkezési alapján azonban a fiatalkorúval szemen is
alkalmazni lehetett a halálbüntetést;
 egységes szabadságvesztés-büntetés:

300
  bűntett esetén börtön,
 kihágás esetén elzárás;
 a börtön
 életfogytig vagy
 határozott ideig tarthatott –
 maximuma 15 év, minimuma pedig 30 nap;
 a börtönbüntetésre ítéltettek munkakötelezettséggel rendelkeznek,
munkájukért pedig díjat kapnak;
 a feltételes szabadságra bocsátásról az igazságügy-miniszter határozott –
 az életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltet 15, kivételesen pedig 14 elteltével
lehetett feltételesen szabadságlábra helyezni;
 a többi büntetési nemet mellékbüntetésként szabták ki;
 a törvény lehetőséget adott a mellékbüntetések főbüntetésként való alkalmazására
meghatározott esetekben:
 vagyon elleni és anyagi haszonszerzés céljából elkövetett bűntett esetén
pénzmellékbüntetést kell kiszabni, amennyiben azt az elkövető vagyona,
jövedelem vagy keresete lehetővé teszi;
 halálbüntetés, ill. 15 évi vagy ezt meghaladó börtönbüntetés mellett
pénzmellékbüntetés kiszabására nem volt lehetőség;
 elkobzás mint mellékbüntetés: fontos szerep, elkobzás alá estek
 a bűntett eszközei,
 a bűntett elkövetése útján létrejött tárgyak,
 a bűntett elkövetéséért kapott dolgok,
 a bűntettet megtestesítő sajtótermék, valamint
 azok a tárgyak is, amelyekre nézve a bűntettet elkövették;
 az elkobzást bármely bűntett miatt el lehetett rendelni, ha egyébként
alkalmazásának feltételi fennálltak, vagyonelkobzásnak viszont csak akkor volt
helye, ha azt a törvény külön rendelte, különösen súlyos, ill. a társadalom
érdekét közvetlenül veszélyeztető bűncselekmények miatt;
 közügyektől eltiltás: hivatalvesztés + politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése –
 ha az elkövetővel szemben 1 évnél hosszabb tartamú börtönbüntetést
alkalmaznak, vagy
 ha az eset összes körülményeit figyelembe véve az elkövető a
közügyekben való részvételre alkalmatlannak mutatkozik;
 az elkövetőt 1-10 évi időtartamra lehetett a közügyektől eltiltani;
 foglalkozástól eltiltást azzal az elkövetővel szemben lehetett alkalmazni,
 aki szakképzettséget kívánó foglalkozása szabályainak megszegésével
vagy azokban való járatlansága következtében követ el bűntettet,
 foglalkozásának felhasználásával követ el szándékos bűntettet;
 a foglalkozástól való eltiltást 1-10 évig terjedő időtartamra lehetett
elrendelni;
 szabadságelvonással nem járó javító-nevelő munka: olyan intézkedésként került
bevezetésre, amely kizárólag az elkövető javítására és nevelésére irányul –
 kiszabása akkor volt célszerű, ha valószínűnek látszott, hogy a büntetés célját
szabadságelvonás nélkül is el lehet érni;

301
  nem lehetett helye súlyosabb bűncselekményt elkövetővel szemben, azaz akit a
bíróság 5 évet meghaladó börtönbüntetéssel fenyegetett bűntettben mondott
bűnösnek;
 tartalmát a bíróság egy hónaptól két évig terjedő időtartamban állapíthatta meg.

Kihágások:
 a törvény második része tartalmazza az erre vonatkozó általános rendelkezéseket;
 kihágásnak minősül az a társadalomra veszélyes tevékenység vagy mulasztás, amelyet
jogszabály, rendőrségi rendelkezés vagy a törvénnyel, az Elnöki Tanács törvény erejű
rendeletével, ill. a Minisztertanács rendeletével erre felhatalmazott hatóság kihágássá
nyilvánít;
 büntetési nemei
 elzárás (főbüntetés),
 a pénzbüntetés (fő- vagy mellékbüntetés),
 elkobzás,
 foglalkozástól eltiltás,
 kiutasítás.

A fiatalkorúakra vonatkozó törvényerejű rendelet (1951:34. tr., Ftvr.):

Célja a Btá. rendelkezéseinek kiegészítése. F i a t a l k o r ú volt, aki

 12. életévét meghaladta,
 de 18. életévét még nem töltötte be.
Fiatalkorúakkal szemben a bíróság az adott eset körülményeinek mérlegelése után
szabadságvesztés-büntetés, ill. pénzbüntetés helyett
 javító nevelést vagy gyógypedagógiai nevelést,
 próbára bocsátást vagy
 bírói megrovást szabhatott ki.
Javító nevelést akkor kellett elrendelni, ha a fiatalkorú nevelése és fejlődése addigi
környezetében nem biztosítható és helyes irányban való fejlődése érdekében intézeti nevelése
szükséges. Legrövidebb tartama egy év.
20. életévét be nem töltött személlyel szemben javító nevelést nem lehetett alkalmazni.
Nem lehetett próbára bocsátani azt,
 aki az ítélethozatalkor 20. életévét már betöltötte, vagy
 akit korábban egy évet meghaladó börtönbüntetésre ítéltek.
Fiatalkorúra halálbüntetést vagy életfogytig tartó börtönbüntetést nem lehetett kiszabni – a
fiatalkorúra kiszabott börtönbüntetés
 maximuma 15 év,
 legrövidebb tartama pedig bármely bűncselekmény elkövetése esetén 30 nap lehetett.

Anyagi büntetőjog a bírói gyakorlatban:

Elvek és értelmezések a bírói gyakorlatban:

 alapelv a társadalom védése;

302
  a társadalomra veszélyességet a lehető legtágabb értelemben használták a bíróságok, s
azon a rendszerre való veszélyességet értették;
 a társadalomra veszélyesség fogalma lehetővé tette azt is, hogy a Legfelsőbb Bíróság
törvénykezési gyakorlatában áttörje a bűnösségen alapuló felelősség elvét, és a
szándék, ill. gondatlanság, tehát bűnösség megállapítása nélkül is bűnösnek
deklaráljon politikai értelemben veszélyesnek tekintett gyanúsítottakat.

Gyakran alkalmazott tényállások:

 a politika törekvése az, hogy a büntetőjogot a legközvetlenebb célkitűzései
végrehajtójaként alkalmazza;
 a népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntette –
 e bűncselekmény megállapításakor két lényeges kérdést kellett eldönteni a
gyakorlatnak:
 mi tekintendő a demokratikus államrend alapintézményének,
 hogyan, milyen magatartással lehet megvalósítani az izgatást;
 a népi demokratikus államrend alapintézményei voltak:
 Magyar Dolgozók Pártja,
 rendőrség,
 hadsereg,
 Államvédelmi Hatóság,
 Sztálin és Rákosi személye különösen,
 a párt központi és helyi szerveinek vezetői, aktivistái, általában a
kommunisták,
 a Szovjetunió és a szovjetrendszer,
 a tanácsrendszer,
 az államgépezet központi és helyi szervei és vezetői,
 közellátás,
 terménybegyűjtés,
 békekölcsön,
 földosztás,
 az állam gazdasági és osztálypolitikája;
 az izgatást bármiféle megjegyzéssel el lehetett követni, így pl.
 a nyugati világgal történő negatív felhangú összehasonlítással,
 a szovjet szocialista építőmunka árnyoldalaira való utalással,
 a nehézségek emlegetésével,
 mindenfajta bírálattal,
 sérelmek felhánytorgatásával,
 káromkodással,
 italos állapotban elhangzott szitokkal, tréfával, tiltott dalok éneklésével;
 a valótlan hírek terjesztése,
 a magyar népre, a népi demokratikus államrendre, a népköztársaságra, a
nemzetiségére, a hitfelekezetre tett lealacsonyító kifejezések használatával elkövetett
bűncselekmény,
 a termelőszövetkezeti csoport elleni izgatás,
 a közellátási ügyek.

303
A büntetéskiszabás szempontjai:
 a bírói gyakorlat tekintettel volt
 a magas életkorra,
 a büntetlen előéletre,
 a rokkant, beteg állapotra,
 a többgyerekes családi állapotra,
 a cselekmény csekélyebb súlyára,
 az ellenállási mozgalomban való részvételre,
 néha még a súlyos ittasságra is;
 központi elem: osztályhelyzet.

Büntetések a bírói praxisban:

 a főszabály a szabadságvesztés-büntetés;
 a kisebb bűncselekmények rendes büntetései is a börtönbe vezettek: 1-6 hónapos
börtönbüntetések;
 halálbüntetés eszközével is éltek, leginkább a koncepciós perekben;
 pénzbüntetés főbüntetésként ritka.

A büntetések végrehajtása:

A büntetési rendszer változása:

 internálás és kényszermunka az eddigiek mellé;
 internálás:
 az internált „példás magatartásán” múlott, az internálótábor parancsnoka
ugyanis a fogva tartást meghosszabbíthatta;
 főbüntetésből rendőri kényszerintézkedéssé változott  ez az eszköz a törvényi
garanciák megkerülésével politikai fegyverként volt irányítható;
 államfogház-büntetés eltörlése.

Kényszermunka-büntetés:
 feladata az, hogy a főként politikai okokból elítélteknek módot nyújtson arra, hogy
munkájukkal részben jóvá tehessék az ország rombadöntésében való
közreműködésüket, továbbá, hogy felvilágosító oktatással alkalmassá váljanak a
demokratikus rendbe való beilleszkedésre;
 a rendelet előírta,
 hogy a kényszermunkára ítélteket táborszerű elhelyezésük mellett kizárólag
nehéz testi munkával szabad foglalkoztatni,
 hogy a munkatábor életrendjét a szigorított dologház szabályai szerint kell
foganatosítani;
 végrehajtásának akadályai voltak (nincs intézet).

Rabmunkáltatás átszervezése:
 1947-től az igazságügyi kormányzat azt a felfogást képviselte, hogy a büntetés-
végrehajtás nem lehet az állam számára ráfizetéses;

304
 szovjet mutatók szerint a rabmunkáltatás képes befolyásolni a termelési mutatókat;
 a hazai rabmunkáltatás a tervgazdálkodásba illeszkedik;
 ennek első lépése a különböző termelési egységes centrális irányítás alá helyezése volt;
 a kormányrendelettel létrehozott IM Gazdasági Igazgatóság feladata a gazdasági
részlettervek kidolgozása, majd központi jóváhagyásuk után azok végrehajtása volt;
 az ún. szocialista jellegű elítéltmunkáltatás szervezeti megalapozását kormányrendelet
írta elő, amely a letartóztató- és nevelőintézetek mellett működő ipari és
mezőgazdasági üzemek állami vállalattá átszervezése tárgyában rendelkezett;
 az így létesített vállalat tulajdonosa a magyar állam volt, felette főfelügyeletet az
igazságügy-miniszter gyakorolt;
 a rendelet a vállalatoknak az intézetektől való különállását és a termelés gazdasági
érdekeinek kihangsúlyozásával szervezeti önállóságot biztosított.

305