Jax Calder

Nem megfelelő vendég

Rajongói fordítás

Fordította: Aemitt
Lektor: Aiden
Korrektor: Leelan
2022
 Nem megfelelő vendég

Fülszöveg
Fordította: Aemitt

Hunter, mindig is jó fiú volt, tisztelettudó, szorgalmas és

eredményes. Sajnos az anyja nehezen kezeli a tényt, hogy
Hunter biszexuális, és ugyanolyan lelkesedéssel tekint a
szexualitására, mint amilyennel általában a magatehetetlen út
mentén elütött állatokra.
Amikor az anyja figyelmezteti, hogy ne hozzon magával
senkit, aki nem illik a húga esküvőjére, Hunter egy példátlan
dühkitörésében úgy dönt, hogy felkutatja a lehető
leglehetetlenebb partnert.
Kék haj. Tetoválás. Ellenállhatatlan mosoly. Határozottan
férfias megjelenés. Nagyobb eséllyel tanul meg az anyja a
holdon járni, mint hogy jóváhagyja, hogy Adam legyen a
partnere.
Ám a látszat csalóka lehet. És Hunter, hamarosan megtanulja
ezt a leckét a családja többi tagjával együtt...
 Első fejezet
Fordította: Aemitt

Általában nem voltam bunkó. Szeretném, ha ezt

jegyzőkönyvbe vennék, mert pontosan tudtam, hogy amit most
csinálok, az mélyen átlépi a bunkóság határát.
A bárpultnál álltam, sört kortyolgattam, és a nővérem
esküvőjére keresgéltem valakit kísérőnek.
Anyám üzenete úgy virított a telefonomon, mint a vörös
posztó. Ebben a forgatókönyvben én voltam a bika, és a posztót
nem csak az arcom előtt lobogtatták, hanem rám is csaptak vele,
ahogy elhúzták mellettem.
Kérlek, ne hozz magaddal senkit, aki nem megfelelő.
A szavak beleégtek az agyamba. Nem tudtam elhinni, hogy
anyám tényleg bepötyögte ezeket a szavakat a telefonjába. Aztán
megnyomta a küldést.
Anyám úgy tett, mintha nem bánná, hogy biszexuális vagyok.
De valójában nem ez volt az igazság. Úgy tekintett a
kapcsolatomra a volt párommal, Hamish-sal, mintha egy veszett
sündisznót próbálnál megszelídíteni.
Én sohasem voltam egy lázadó gyerek. Én voltam az a srác,
aki osztályelnök volt, és mindig ötösöket kapott. Első osztályú
jogi diplomát szereztem az Aucklandi Egyetemen, és most a
város legnagyobb jótékonysági alapítványának ügyvédje voltam.
Mindig betartottam a szabályokat, mindig.
De valami elpattant bennem, amikor megláttam az üzenetét.
Mert legbelül tudtam, hogy az egyetlen randi, ami megfelelne az
elvárásainak, az egy nő lenne. Borzalmas érzés volt tudni, hogy a
nő, aki életet adott nekem, aki azzá a férfivá nevelt, aki vagyok,
csak akkor lesz boldog, ha megtagadom önmagam egy jelentős
részét.
Szóval, mit tehettem volna? A lehető leghelytelenebb randi
után kutattam. Nem elég, hogy azt terveztem, egy srácot viszek
magammal erre a lagzira, hanem olyat is kerestem, aki a lehető
leginkább kiakasztó.
És azért jöttem ma este O'Malley bárjába, mert egy bizonyos
személyre gondoltam.
Újabb kortyot ittam a sörömből. A bolti sör kevésbé volt
keserű, mint a gondolataim, miközben tovább pásztáztam a
tömeget.
Aztán kiszúrtam őt. Egy hátsó asztalnál állt, és néhány
haverjával ivott. Egy mosoly suhant át az arcán valamire, amit
mondott, és a megtalálása miatti elégedettséggel együtt nem
tudtam figyelmen kívül hagyni a gyomromban lévő vonzalom
ingoványát sem.
Adammel egy hete találkoztam egy LMBTQ+ rapid randin,
ugyanebben a bárban, ahová néhány jólelkű barátom rángatott
el. Amikor leültem Adammel szemben, és észrevettem a
mérföldnyi tetoválás alatt hullámzó izmos alkarokat és a
sokkoló kék haját, azonnal elhittem, hogy nem az esetem. Akár
férfiakról, akár nőkről volt szó, mindig a tiszta, elegáns,
konvencionális típusokat választottam. Az exem, Hamish egy
könyvelő volt, akinek az öltözködésében a pólóé volt a főszerep,
és aki teljesen megtervezte életének elkövetkezendő öt-tíz évét.
De Adam babakék szemei illettek a hajához. Imádnivalóan
elmosolyodott, mikor bemutatkozott, majd megkérdezte, hogy
szerintem Jason Momoa Aquamanként legyőzné-e Hugh
Jackman Rozsomákját egy harcban. Az öt perc végére többször
is megnevettettük egymást. A humor volt a kriptonitom, és az
afrodiziákumom. Mégis, amikor eljött az idő, hogy kiválasszam
a szóba jöhető partnereket, üresen hagytam az oldalt.
Éppen vettem a kabátomat, hogy gyorsan eltűnhessek, amikor
odalépett hozzám.
– Hunter – szólított meg. Mély hangja valahogy melegséget és
mélységet adott a nevemnek.
– Szia, Adam – köszöntem oda. Valószínűleg sokat elmond a
dologról, hogy a tíz pasi közül, akivel aznap este beszéltem, az ő
nevét jegyeztem meg először, hogy könnyen elővehessem.
– Csalódott voltam, amikor láttam, hogy nem egyeztünk meg
– közölte. Mosolygott, az arca nyílt és őszinte volt.
Egyfajta... izgalom... áramlott volna át rajtam. Kedveltem őt.
Tetszett a magabiztossága és a nyíltsága.
– Nem írtam senkit a lapra – vallottam be. – Csak nemrég
léptem ki egy kapcsolatból, és még nem vagyok biztos benne,
hogy készen állok a randizásra.
 A könnyed mosoly nem tágított az arcáról.
– Nos, ha mégis meggondolnád magad a randizással
kapcsolatban valamikor, csak szólj. Ez a törzshelyem. Általában
itt találsz meg.
– Igen, feltétlenül – feleltem. Végignézem izmos hátát, ahogy
megfordult és elsétált, észrevettem, ahogy széles vállai kitöltik
az ingét, majd keskeny derékban érnek véget. De én mégis
magamra kaptam a kabátom, és kiléptem a hűvös éjszakába.
Az elmúlt héten más sem járt a fejemben, csak Adam, és
keserű szájízzel gondoltam rá, hogy otthagytam. Talán ezért
történt, hogy amint megkaptam anyám üzenetét, azonnal Adam
jutott eszembe.
Férfi volt. Egy tetovált, kék hajú pasi. Egyik opció sem
szerepelt az anyám által elvárt partner tulajdonságainak
listáján.
Így hát itt voltam, és a bárpult túloldaláról szemeztem a
valószínűleg alkalmatlan választottamra. De a fél korsó sör,
amit megittam, felkavarodott a gyomromban a gondolatra, hogy
odamegyek hozzá. Annyira szar volt. Minél tovább álltam ott, és
figyeltem a barátai körében nevetgélő és csevegő Adamet, annál
inkább nőtt bennem ez a tudat.
Tényleg nem kellene anyám egyik faszságát egy másikkal
űberelnem.
De amikor megfordultam, hogy elmenjek, ő megállt
mögöttem.
 – Szia, Hunter. Örülök, hogy újra látlak – üdvözölt. Mi
lehetett az a dolog a kék szemeiben, amitől ennyire csillogtak?
– Uh... igen. Nekem is jó látni téged.
– Mesélj, mi szél hozott az O'Malley's-be?
Vettem egy mély levegőt. Meg fogom csinálni? Igen, úgy tűnt,
hogy meg.
– Igazából, téged kerestelek.
A mosolya szélesebb lett. Annyira őszintén boldog volt,
muszáj volt elfordítanom a tekintetem, mert elszégyelltem
magam. Igazából reménykedtem benne, hogy a következő
életemben éhező kóbor macskaként inkarnálódom majd.
De én továbbléptem. Mert már attól, hogy viszontláttam őt,
rájöttem, hogy csak ürügyet akartam találni arra, hogy véget
vessek a magam által generált randizási tilalomnak. Tényleg
jobban meg akartam ismerni őt.
– Hm... tudod, múlt héten azt mondtad, hogy randizhatnánk.
Az ajkai megrándultak.
– Ja persze, emlékszem.
Belenéztem a szemébe.
– Hát... ööö... azon gondolkodtam, hogy lenne-e kedved
holnap randizni velem. Tudom, hogy kicsit szűkös az idő, de
igazából a nővérem esküvőjére vagyok hivatalos, és mióta
szakítottam az exemmel, én... ööö... azóta nem randiztam
senkivel. Nincsenek elvárásaim, csak nagyon örülnék némi
társaságnak.
 Sokkal lazábbnak tűnt a dolog, mint mikor ezt magamban
gyakoroltam.
De úgy festett, Adamet nem zavarta, hogy milyen
bizonytalanul adtam elő.
– Hogyne. Holnap ráérek. Szívesen elkísérlek.
– Megtennéd? Úgy értem, ez nagyszerű.
Telefonszámot cseréltünk, miközben a bűntudat, a
megkönnyebbülés és a boldogság egyenlő arányban öntötte el a
lelkemet.
Bepötyögte a számomat a telefonjába.
– Szívesen maradnék még és dumálnék veled, de Davo a
rögbicsapatomból épp most tudta meg, hogy a barátjának kettős
élete van, úgyhogy igyekszünk mindent megtenni, hogy
felvidítsuk – intett hátra a fejével a baráti társasága felé.
– Szegény fickó. Megértem, hogy miért kell támogatnod őt. És
épp indulni készülök.
Várakozással telve elmosolyodott.
– Már nagyon várom a holnapot.
– Igen, én is.
Adam még aznap este üzent nekem, és az esküvő dress code-
járól érdeklődött, illetve arról, hogy szeretném-e, hogy eltakarja
a tetoválásait. Ez igazán figyelmes volt tőle, én pedig visszaírtam
neki, hogy imádom a tetkóit, és hogy mutassa meg őket,
amennyire csak lehet. Aztán visszafeküdtem az ágyamra, és úgy
éreztem magam, mint a legmocskosabb ember az
univerzumban. Egy éhező kóbor macskaként újjászületni túl jó
volt ahhoz képest, amit műveltem. A kóbor macskán tanyázó
bolhaként fogok reinkarnálódni.
Ahogy megbeszéltük, másnap délután háromkor el is
indultam Adamért. Kérte, hogy a Queen Streeten találkozunk,
így fogalmam sem volt, hogy a környező lakások közül
melyikben lakhat. Még azt sem tudtam, hogy mivel foglalkozik,
de a külseje egyértelműen arról árulkodott, hogy nem irodai
szakember.
Fütyörészve szállt be a kocsimba.
– Csinos felnik.
– Ó, köszönöm – jöttem zavarba kissé az autóm miatt. Egy
régi Chevrolet Camaro volt. Egy klasszikus járgány, ez azonban
azzal járt, hogy a fizetésem jelentős részét egyenesen a szerelőm
bankszámlájára utaltam. – Ez az egyetlen szenvedélyem.
– Nem gond, mindannyiunknak vannak szenvedélyei – felelte,
hangját meleg célzások árnyalták, amitől a szívem megdobbant.
Rávigyorogtam, mire ő összeráncolta az orrát, és
visszamosolygott rám.
Egy pillanatig gyönyörködtem a megjelenésében. Frissen
vasalt, gombos inget viselt, aminek feltűrte az ujját, hogy
látszódjanak a tetoválásait. Kék haját a feje tetejére fésülte, ami
illett az ingéhez. Izgalmasnak és veszélyesnek tűnt. És nagyon,
nagyon jóképűnek.
Az autóm jellegzetes, doromboló hangot adott ki, amikor
beindítottam.
Hátradőlt.
 – Hozzá tudnék szokni az efféle utazáshoz.
– Ó, tényleg?
– Határozottan – kacsintott rám, és ettől még jobban
meglódult a szívem.
Az autópálya felé vettem az irányt. Amikor visszapillantottam
rá, a tekintetem azonnal a karján lévő tetoválásokra terelődött.
Tényleg hihetetlenek voltak. Mindegyik egy-egy bonyolult rajz
volt, kiszúrtam egy halat, egy nyílpuskát és egy horgonyt, de az
egész összefonódott és az összkép elég művészi lett.
Rajtakapott, hogy bámulom.
– Na, fel fogod tenni az egymillió dolláros kérdést?
– A tetkóidról?
– Aha. Sok kérdést kapok velük kapcsolatban. Gyerünk, tedd
fel a tiédet.
– Fájt, amikor csináltattad őket?
– Igen, fájt – mélyedtek a fogai az alsó ajkába, én pedig
igyekeztem nem túlságosan a szájára koncentrálni. – Úgy értem,
a tű eléggé csikart.
– Egyszerre csináltattad őket?
– Nem, pár év alatt készítették.
– Ez függőséggé válhat? Vagyishogy, úgy érzed, folyton újat
kell magadra varratnod?
Nyelt egy nagyot.
– Hát... nem igazán. Biztos vagyok benne, hogy néhány
embernél így működik a dolog, de nálam nem. Gondolom,
néhányan belül viselik a sebhelyeiket, de én inkább kívülről
hordom az enyéimet. Szerintem így egészségesebb.
– Tehát mindegyik jelent valamit – néztünk össze.
– Így van, határozottan mindegyiknek van jelentése – felelte,
a hangja ünnepélyesebb volt, mint pillanatokkal korábban, a
könnyed mosolya eltűnt.
Megpróbáltam kacér hangnemet megütni, hogy oldjam a
feszültséget.
– Majd később közelebbről is szemügyre kell vennem őket.
A mosoly ismét felragyogott.
– Bármit szemügyre vehetsz rajtam, amit csak akarsz.
A hangja bársonyos volt, és olyan finom, mint a csokoládé.
Ó, Istenem. Az ilyen hang egyenesen az ágyékomig hatolt.
– Ne mondj ilyeneket – dünnyögtem.
– Mit tettem? – nézett rám ártatlanul.
– Figyelnem kell az utat, ugye tudod.
Megfordult, felém hajolt.
– Milyen messze van innen?
– Körülbelül negyven perc. Az esküvő Albany-tól északra van.
Ideges érzés lett rajtam úrrá, ahogy kimondtam ezeket a
szavakat. Épp azt terveztem, hogy szegényt az anyám ítéletének
tüzes gödrébe vessem. De anyám biztosan nem lenne vele
goromba. Inkább meghagyná nekem.
– Szóval, azt hiszem, ez egy jó alkalom arra, hogy
megismerjük egymást – állapította meg.
 – Azt már tudod, hogy szerintem Aquaman legyőzné
Rozsomákot egy harcban, mi mást kellene még tudnod?
Kuncogott.
– Nagyon igaz. Bár még nem ismerem a véleményedet a Star
Wars kontra Star Trek-ről.
Engedtem, hogy a gúnyos rémület úrrá legyen az arcomon.
– Ha Trekkie vagy, akkor ez egy nagyon kínos randi lesz.
– Nem, az erő velem van. És a fénykardok is.
Ezen hangosan felnevettem.
– Szóval, mit csinálsz, amikor épp nem veszel részt rapid
randikon? – kérdezte.
– Ügyvéd vagyok.
– Mindjárt kezdem a cápás vicceket – cukkolt.
– Nem afféle ügyvéd – tettem hozzá sietve.– Egy jótékonysági
szervezetnek dolgozom. Az Ingris Alapítványnak, ha hallottál
már róluk? Én vagyok a jogi csapatuk vezetője.
Volt valami furcsa az arckifejezésében.
– Az a város legnagyobb jótékonysági alapítványa. Persze,
hogy hallottam róluk. Mióta dolgozol ott?
– Körülbelül hat éve. Egyenesen a jogi egyetemről mentem
oda. Nem igazán akartam vállalati dolgokat csinálni. Egy kis pro
bono munkát is végzek.
– Ez királyul hangzik. – A srác az inge mandzsettájával
babrált.
– És mi a helyzet veled, mivel foglalkozol?
Valami felvillant az arckifejezésében.
 – A munkahelyi helyzetem jelenleg eléggé bonyolult –
hárított.
– Nem gond, nem kell róla mesélned, ha nem akarsz.
Az arca megenyhült.
– Igazából, ha neked is megfelel, akkor inkább most nem
mesélnék róla.
– Semmi baj. Bár, most a fantáziám meglódult, miközben
próbálom kitalálni, hogy mit csinálsz. Kicsit olyan vagy, mint
James Bond.
– Valójában az egészségügyben dolgozom. Az egyetlen igazi
rejtély az, hogy az egymást követő kormányoknak hogyan
sikerül minden költségvetésben alulfinanszírozni minket.
Úgy tettem, mintha duzzognék.
– Kár. Már alig vártam, hogy megismerjem a kémekkel való
randizás néhány előnyét.
– És hogy játszhass az összes kémkütyüvel – tette hozzá
Adam.
– Így van, és a széles fegyverarzenállal.
Nevetésünk összefonódott. Régóta nem éreztem magam ilyen
gondtalannak.
Adammel végig dumáltunk az esküvőre vezető úton. A
filmekről, amiket láttunk, a helyekről, ahová elutaztunk, a
sportokról és az ételekről, amiket ettünk.
Soha nem csevegtem még ennyi mindenről és ennyit röhögve.
A Balinéz spirituális identitásról való értekezéstől kezdve,
egészen arról vitatkozva, hogy vajon a Zöldek győzni fognak-e
idén a Marauders ellen.
Adam intelligens volt. Jól látta a dolgokat. Szellemes is volt.
Mindent elmesélt a rögbicsapatról, amelyben játszott, és
amely LMBTQ+ játékosokból állt.
– Annyira király, tavaly csatlakoztam, és máris egy csomó
nagyszerű emberrel találkoztam. Aiden Jones hozta létre.
– Aiden Jones, az az új-zélandi rögbijátékos?
– Ja.
– Hűha.
– Igen, tudom. Ő egy nagyszerű mentor néhány fiatalabb
srácnak, akik küzdenek ezzel-azzal, tudod?
– El tudom képzelni.
Aiden Jones nemcsak a világ egyik legjobb rögbijátékosa volt,
amikor coming outolt, az is kiderült, hogy komoly kapcsolatban
állt csapattársával és fő vetélytársával a kezdő helyért. Ez
akkoriban kisebb felháborodást okozott. Szerencsére nem
mindenki coming outjának kellett ilyen drámainak lennie.
– Szóval, adsz majd instrukciókat a családodhoz? – kérte
Adam, miután a Google Maps tájékoztatott minket, hogy öt
percre vagyunk az úti célunktól.
Valami megrándult bennem. Annyira belefeledkeztem abba,
hogy megismerjem Adamet, hogy elkezdtem nagyon-nagyon
megkedvelni a srácot, hogy már majdnem megfeledkeztem arról
az okról, amiért itt van velem.
Ujjaimmal dobolni kezdtem a kormánykeréken.
 – Ööö... hát, a nővérem, Madison, hozzá fog menni
Tannerhez. Madison néhány évvel idősebb nálam. Ő és Tanner
akkor találkoztak, amikor mindketten Londonban dolgoztak.
– Mi a helyzet a családod többi tagjával, ők is ott lesznek?
Az ajkamba haraptam.
– Igen, az összes nagynéném és nagybácsim ott lesz. És persze
a szüleim is.
Adam bizonyára érzékelte a hangomban lévő feszültséget,
mert összeráncolta a homlokát.
– Közel állsz a szüleidhez?
– Igen. Vagyis, azt hiszem. Anyám néha kicsit sznob tud lenni,
de a szíve általában a helyén van.
Ahogy kimondtam a szavakat, forróság szökött az arcomba,
ezért gyorsan hozzátettem:
– Anya befektetési bankár, tehát kiváltságos körökben mozog.
Apám középiskolai igazgató, egy hátrányos helyzetű környéken,
így neki sikerül legtöbbször földön tartani őt.
– Ez tetszik. Fontos, hogy két lábbal álljunk a földön.
– Határozottan így van.
A Google Maps ezt a pillanatot választotta, hogy
tájékoztasson, megérkeztünk a célállomásra. Felkanyarodtunk a
hosszú, kanyargós felhajtóra, amely a nagy, régi vidéki kúriához
vezetett, ahol az esküvőt és a fogadást tartották. Apró fények
szikráztak a felhajtót szegélyező fák ágai között. Amikor az
utolsó kanyarhoz értünk, előbukkant a ház is, és úgy festett,
mintha egy mesekönyvből húzták volna elő, ragyogó fehér
erkélyekkel és bordó tetővel, ami úgy magasodott fölé, mint
valami cilinder.
Adam hátrahajtotta a fejét, hogy megcsodálja a kastélyt.
– Hűűű, ez a hely elképesztően néz ki.
– Igen.
Aggodalom villant át rajtam. Vajon Adam rosszul érezné
magát ebben a környezetben? De teljesen nyugodtnak tűnt,
amikor kiszálltunk a kocsiból.
Észrevettem, hogy milyen pillantásokat kap, amikor a
parkolóból átsétáltunk a krikettpályán tanyázó vendégek közé.
Bár elegáns öltönynadrágot viselt, kék haja és tetoválásai miatt,
úgy tűnt ki a többi vendég közül, mint egy egzotikus madár.
Megvontam a vállam, és védelmező érzés járta át a testemet.
Amit már eddig is tudtam, Adam nagyszerű srác volt. És az volt
az érzésem, hogy csak a felszínét kezdtem el kapargatni annak,
hogy milyen nagyszerű is ő valójában. Meg akartam őt védeni az
összes ítélkező embertől, akik azonnal elutasították őt a kinézete
miatt.
Lekísértem őt oda, ahol a székek sorait állították fel a
szertartáshoz. Anyám már ott ült az első sorban, az örömanya
puccos ruhájában, szőke haja tökéletesen fésülve.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Ő itt az anyám, Julia. Anya, ő a párom, Adam.
Anya szempillaspirálba borított szemei tágra nyíltak. Olyan
alapossággal vizsgálta át Adam teljes testét, mint egy reptéri
biztonsági őr. A tekintete elidőzött a fiú tetoválásain, majd
összevonta a szemöldökét.
– Helló – szűrte anyám, a fehérített fogai között.
– Szia, Julia örülök, hogy megismerhetlek – üdvözölte őt
Adam is, ahogy kellett, nyílt és meleg mosollyal.
Anyám megkísérelt visszamosolyogni, de inkább csak afféle
grimasz lett belőle. Ismét a tetoválásokra meredt, mintha nem
tudná levenni róla a szemét, és a fintora elmélyült.
Mintha egy követ raktak volna a hasamba.
Pont erre vágytam, nem igaz? Azt akartam, hogy felborzoljam
anyám tollait. Emlékeztetni őt, hogy nem egy bábu vagyok, aki
úgy játszik, ahogy ő dirigál. A magam ura voltam, egy
biszexuális férfi, aki azzal randizik, akivel csak akar.
– Majd később beszélünk – sziszegte rám.
Felszegtem az államat.
– Hogyne.
Adam tekintete anyámról felém villant. Az ajkába harapott, és
a homloka ráncba szaladt.
Ekkor érkezett meg apám, és nem tudtam nem észrevenni,
hogy Adam sokkal visszafogottabb volt, amikor bemutattam
neki. Ami kár volt, mert apám sokkal nyugodtabb volt, mint
anyám. Szerettem azt hinni, hogy apám személyiségét
örököltem, a barna szemével és a kétméteres magasságával
együtt.
 Adam könnyed mosolya azonban eltűnt. Miután kezet rázott
apámmal, előre bámult az oltárra, és nem nézett a szemembe,
amikor a nászinduló első taktusai elkezdődtek.
Gombóc gyűlt a torkomban.
 Második fejezet
Fordította: Aemitt

Be kell vallanom, hogy nem figyeltem a nővérem és Tanner

fogadalmára, amikor kijelentették, hogy életük hátralévő részét
egymás szeretetével akarják eltölteni. Ehelyett csak a mellettem
álló Adamre figyeltem, ahogyan a vállát tartotta, a feszültségre,
ami sugárzott belőle.
Nem volt lehetőségem beszélgetni vele, mert a szertartás után
rögtön a családi fotózás következett.
Adam kényelmetlenül lézengett, miközben a családom
összegyűlt a gyep szélén. Néha rá-rápillantottam, miközben a
fotós az utasításai szerint rendezgetett minket.
De aztán egy pincérnő odalépett hozzá, hogy falatkákkal
kínálja, és hallottam Adam dörmögő nevetését. A gyomromban
lévő aggasztó csomó kissé fellazult. Ki gondolta volna, hogy
máris ráfüggtem Adam komor kacagására?
Amint megvolt a szükséges kényszervigyor, és eljött az idő,
hogy Tanner családja lépjen a helyünkre a fotósnál, Adam felé
vettem az irányt. De még csak néhány lépést tettem, amikor
anyám megragadta a karomat.
– Beszélnünk kell.
Sikerült nem forgatnom a szemem.
– Oké.
 Követtem őt egy nagy tölgyfa mögé. Régi, lehullott makkok
ropogtak a lépteim alatt, amelyek már rég a feledés homályába
merültek.
Anya megpördült, hogy szembeforduljon velem, és
ráhunyorított.
– Mit képzeltél, hogy egy ilyen embert hoztál magaddal
kísérőnek?
Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasomon.
– Igazából arra gondoltam, hogy huszonhét éves férfiként
jogom van eldönteni, hogy ki kísér el, és ez nem tartozik rád.
– Mondtam, hogy olyat hozzál, akivel nem hoznak hírbe!
– Igen, nos, pontosan ez a probléma, nem igaz? Aki neked
megfelel, az valami nő egy kedves családból. És ez kizárja
azoknak az embereknek egy jelentős részét, akikhez vonzódom,
és akikkel valójában meg szeretnék jelenni – feleltem, a hangom
a mondat közepénél megemelve.
– Csak azt szerettem volna, hogy jól gondold meg, kit hívsz
meg egy ilyen eseményre!
– Igen, felfogtam. Üzenetet is küldtél nekem, emlékszel?
– Amit te teljesen figyelmen kívül hagytál.
– Mert ez teljesen ki volt zárva a sorból! Nincs jogod
eldönteni, hogy kivel randizom.
– És akkor mi van? Úgy döntöttél, hogy azzal hálálod meg,
hogy meghívtad a leghelytelenebb partnert, és végigsétáltál vele
az összes barátunk és Tanner családja előtt! Méghozzá Madison
esküvőjén!
 Az orromon keresztül lélegeztem.
– Szerintem tényleg át kell rendezned a prioritásaidat, anya.
Nem fogom az életemet, csak azért úgy élni, hogy neked
megfeleljek.
Amikor megfordultam, hogy távozzak, észrevettem, hogy
Adam ott áll mögöttem.
A francba.
És az arckifejezéséből ítélve hallotta a beszélgetésünket.
A francba. A francba. A francba.
Anyám fújt egyet, miközben elviharzott.
– Szia – erőltettem magamra egy kényszeredett mosolyt. –
Sajnálom, hogy a fotózás ilyen sokáig tartott. Láttam, hogy
sikerült szerezned egy kis kaját.
– Igen, sikerült – túrt bele a hajába, tekintetével anyám után
nézve, aki a gyepen át elrobogott. – Ööö... beszélhetnénk egy
percet?
– Persze.
Szétnézett, hogy ki hallhat meg minket. Pincérek és pincérnők
jártak körbe a beszélgető tömegben. Hallottam Ruth
nagynéném horkantó nevetését a beszélgetés zaja fölött.
– Talán valami félreesőbb helyen? – javasolta.
– Rendben.
Megkerülte a kastélyt, aminek az oldalán egy tökéletesen ápolt
rózsakert volt, és egy tó vette körül. A tó békés felszínén
tavirózsák úsztak.
A bennem lévő érzés azonban minden volt, csak nem nyugodt.
 – Mi a helyzet? – kérdeztem. A hangom vidám volt és hamis.
Adam egy pillanatig a tavi rózsákat bámulta, aztán a
szemembe nézett.
– Csak azért hoztál ide engem, hogy bosszantsd az anyádat? –
kérdezte, a hangja mély volt. – Ezért bátorítottál arra, hogy ne
rejtsem el a tetoválásaimat?
A szívem kalapált. De nem akartam hazudni neki. Tényleg
nem akartam ezt is hozzátenni a bűneim listájához.
– Olyasmi. Nézd, nagyon sajnálom. Egy szemétláda vagyok.
Tudom, hogy az vagyok.
– Nagyon kedveltelek, Hunter. Azt hittem, lehet esélyünk
valamire. – A cipőjét kezdte fixírozni, és a megbántottság az
arckifejezésében úgy belém hasított, hogy elakadt a lélegzetem.
Ó, Istenem. Úgy születtem újjá, akár egy parazita féreg, amely
megfertőzött egy bolhát egy kóbor macskán.
– Én is kedveltelek – feleltem. – Akarom mondani, még
mindig kedvellek. Nagyon is.
A vállai megereszkedtek.
– Csak nem érzem olyan jó ötletnek, hogy azért hívtál ide,
hogy pontokat szerezzek az anyád kárára.
A gyomrom kavargott, a torkom összeszorult.
– Annyira sajnálom. Ha el akarsz menni, nem hibáztatlak. De
tényleg szeretnék egy esélyt, hogy kárpótoljalak.
– Mégis mivel szeretnéd jóvátenni? – nézett a szemembe.
Megpróbálkozott a szokásos tréfás pimaszságával, de a szája
szélén elhalványult a mosoly.
 Gondolkodás nélkül előrehajoltam, és ajkaimat az övére
tapasztottam. Gyors, erényes csóknak szántam, de az ajkai olyan
melegek és simák voltak, hogy azon kaptam magam, hogy
elidőzöm rajtuk.
Aztán a szája kinyílt, és csókunk elmélyült.
Először menta és a pezsgő ízét éreztem rajta. De volt egy
mélyebb íze is, valami egyedülállóan Adamos, addiktívan
férfias.
Istenem.
Gondolkodás nélkül felcsúsztattam a kezem, hogy a tarkóját
megsimítsam. A haja selymesen sörtés volt az ujjbegyeim alatt,
ahogy végighúztam rajta a kezem. Megérintette az arcom
oldalát, és az ujjainak érintésétől borzongás futott végig a
hátamon.
Aztán a nyelvünk táncba fogott, és a csók a másodperc tört
része alatt változott gyengédről, perzselővé.
Belehajolt a csókba, és az én intenzitásomhoz hasonlóan
hevesen csókolt, akárcsak egy Marvel-filmben, ahol az
univerzum sorsa függne az ajkaink összeolvadásától.
Egész testem az övéhez simult. Soha nem volt még ilyen
csókom, mint ez. Soha. Olyan volt, mintha a testem azt mondta
volna; – Király. Végre megtaláltad azt a személyt, akit arra
teremtettek, hogy megcsókoljam. Szép munka.
Végül elhúzódott. Mellkasa hullámzott, pupillái tágra nyíltak
és feketéllettek, a kék haja kissé összekócolódott. Pislogtam,
próbáltam újra fókuszba állítani a világot, hogy megnyugtassam
a száguldó szívemet.
– Hűha, ez aztán a meggyőzőképesség. Biztos nagyszerű
ügyvéd lehetsz – mondta, és próbált mosolyogni, de még mindig
láttam a fájdalmat a szemében.
A félelem átjárta a testemet, erősebb volt, mint amit valaha is
ismertem. Félelem, hogy elveszíthetek valami csodás dolgot,
mielőtt még esélyem lenne teljesen megértenem.
– Maradj – suttogtam. – Kérlek, maradj velem. Én leszek a
valaha volt legjobb randid, ígérem.
Oldalra billentette a fejét.
– Táncolunk is?
– Igen. Határozottan.
– És meg is fogsz csókolni?
– Abszolút.
– Azt hiszem, ha ez volt az ára annak, hogy el gyere velem egy
randira, akkor muszáj elfogadnom, nem igaz? – sütötte le újra a
szemét.
– Adam... – nyúltam az álla alá, és felemeltem, hogy a
szemébe nézhessek. A szám kiszáradt, de tudtam, hogy ki kell
adnom magam, tudtam, hogy olyan sebezhetővé kell tennem
magam, mint amilyenné őt tettem az imént a kis
mutatványommal. – Még sosem találkoztam olyannal, akivel
ilyen... ilyen kapcsolatom lett volna. Ha menni akarsz, most
azonnal visszaviszlek a városba. De figyelmeztetlek, üzenetekkel
foglak bombázni, és esetleg minden este felbukkanok az
O'Malley's-ben, és könyörögni fogok neked egy újabb esélyért.
A szemei felcsillantak.
– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne.
– Egyetértek. Kinek hiányzik az, hogy zaklassák?
Lehajtotta a fejét.
– Oké, maradok.
A megkönnyebbüléstől megroggyantak a térdeim.
– Köszönöm.
A második csókunk gyengéden kezdődött, épp csak egy
puszinak indult. Úgy terveztem, hogy ez csak a beszélgetésünk
végét jelenti. De a szándékaim elszálltak az ablakon, amint az
ajkaink egymáshoz értek. A szája olyan meleg és olyan puha
volt. A csókunk gyorsan elmélyült, a nyelve behatolást követelt,
és a falhoz szorított. Marokra fogta az ingem elejét, miközben én
kétségbeesetten cibáltam az inge hátulját, a kezemet az anyag
alá csúsztattam, hogy végigsimíthassak a háta sima bőrén. A
számba nyögött, ami a valaha volt legdögösebb dolog volt.
Vonakodva, lihegve eresztettem el. Kezemmel
végigsimítottam a hajamon, és igyekeztem visszanyerni az
egyensúlyomat.
– Azt hiszem, a szádra valamilyen figyelmeztető feliratot
kellene tenni – mondtam, és nagy nehezen összeszedtem
magam.
Az orrát ráncolta.
– Ezt teljes mértékben bóknak veszem.
 – Annak szántam.
Ott álltunk, próbáltunk levegőhöz jutni, eligazgatni az
ingünket, és rendbe szedni a hajunkat.
Nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak a szájára, túl friss
volt az emléke annak, ahogy az enyémre simult.
– Ezt ne csináld – morogta.
– Mit ne csináljak?
– Ne nézz rám így, különben mi leszünk a botrány az esküvőn.
És nem hiszem, hogy anyádnak kéne még egy ürügy ahhoz, hogy
ne kedveljen engem.
Elhúztam a szám.
– Előre is elnézést kérek a családom miatt. Azon leszek, hogy
udvariasan bánjanak veled.
Lassú mosoly terült szét az arcán. Ez nem a szokásos laza
mosolya volt. Ebben a mosolyban volt valami ,,tudok valamit,
amit te nem tudsz” árnyalat.
Elismerően nézett rám.
– Kössünk fogadást?
– Miféle fogadást?
– Le merem fogadni, hogy az este végére legalább két
családtagod arra fog bátorítani, hogy továbbra is találkozgass
velem.
Pislogtam. Mi a fene? Épp most ismerte meg az
ultrakonvencionális családomat, ugye?
 – Szerinted két családtagom arra fog bátorítani, hogy
továbbra is randizzak veled? – kérdeztem vissza, csak hogy
megbizonyosodjak róla, hogy jól értettem-e.
– Igen.
– A sógoromat is beleértve? Vagy csak a vér szerinti
családomat?
Megforgatta a szemét.
– Olyan jogász lennél, aki lezárja a kiskapukat? Oké, a fogadás
kedvéért a családot vérrokonokként definiáljuk.
– Szóval azt mondod, hogy két olyan ember, akinek genetikai
kapcsolata van velem, arra fog bátorítani, hogy továbbra is
randizzak veled.
– Sürgősen – tette hozzá.
– Ráadásul sürget is? – vontam fel a szemöldököm. – Mi a
tétje ennek a fogadásnak? Úgy értem, mit kap a győztes?
A tekintete felhevült, és előrehajolt, hogy a fülembe súgja.
– A győztes választ pozíciót a hálószobában.
A gondolattól, hogy eleve biztosra vehető, hogy a
hálószobában kötünk ki együtt, heves borzongás futott végig a
testemen.
– Rendben, bele tudok egyezni ezekbe a feltételekbe –
mondtam, és igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom a vágy és
a boldogság keverékétől.
– Remek – Adam kék szemében megcsillant egy csipetnyi
huncutság, ami felkeltette a kíváncsiságomat. Milyen mesteri
terv lehetett a tarsolyában?
 De nem aggódtam különösebben. Ahogy én láttam, ezzel a
bizonyos fogadással mindenki nyert.
 Harmadik fejezet
Fordította: Aemitt

Visszamentünk a pázsitra, ahol az esküvő zajlott. Anyám úgy

lesett rám, mintha röntgenlátása lenne és pontosan tudná, hogy
mit műveltünk a rózsakertben.
Igyekeztem nem elpirulni, mint valami rajtakapott iskolásfiú.
Inkább vállat vonva lenyúltam, hogy kézen fogjam Adamet. A
tenyere meleg és sima volt. Megszorítottam a kezét. Ő is
megszorította az enyémet, és valahogy teljesen természetesnek
tűnt, ahogy az enyémben tartom a kezét.
Szabad kezemmel elkaptam egy pohár bort az egyik pincértől.
Adam is fogott egy sört.
Amikor visszatértünk a családomhoz, azt vártam, hogy egy
mindenre kiterjedő sárm támadásba kezd. Ehelyett csendben
álldogált mellettem, miközben mindenki csevegett körülöttünk.
Zavartan ránéztem. Körülbelül négy órája volt arra, hogy két
családtagomat rávegye, hogy bátorítsanak, hogy továbbra is
randizzak vele. Bizonyára volt még egy kis munkája? Nem,
mintha számított volna. Mert én már sejtettem, ugyanolyan
bizonyossággal, mint ahogyan tudtam, hogy holnap újra felkel a
nap, a fogadásunktól függetlenül továbbra is randizni fogok
vele.
Ha engedi.
 – És mivel foglalkozol, Adam? – kérdezte tőle anyám, arcán
megrögzött mosoly ült, ahogy figyelmét a pasira fordította.
– Jelenleg két állás között vagyok – mondta a fiú könnyedén.
Hmm, biztosan nem így akarja lenyűgözni az anyámat. De
akkor hihetetlenül kicsi volt az esélye annak, hogy ő lenne az
egyik ember, aki arra bátorítana, hogy továbbra is randizzak
vele. Nagyobb esélye lenne repülő disznókat tenyészteni a pokol
fagyos tundráján.
Persze az anyám gúnyosan felhorkant a fiú válaszára.
– Anya! – szóltam rá. Nem akartam hagyni, hogy itt álljon és
becsmérelje a randevúmat.
Mielőtt anyám válaszolhatott volna, hirtelen kiáltás
hallatszott a hátunk mögül.
– Adam? Ó tudtam, hogy te vagy az! – Egy százhatvan centi
magas sznob csaj vetette rá magát Adamra.
– Betty! Szia – köszöntötte Adam a lányt, és viszonozta az
ölelést. Pislogtam, ellenőrizve, hogy a szemem biztosan a
megfelelő képet vetíti-e az agyamba. Betty, a szüleim baráti
köréhez tartozott, bár sosem kedveltem. Egyike volt azoknak az
embereknek, akik úgy próbáltak feljebb kapaszkodni a
társadalmi ranglétrán, hogy mindenkit félrelöktek, aki az
útjukba került. Hallottam, hogy apám egy golgotavirághoz
hasonlította – vonzó, illatos, és hajlamos felfutni.
Éppen ezért ért váratlanul, ahogy most a tetovált, kék hajú
Adamre vigyorgott.
– Frank, nézd, ki van itt! – Betty megrángatta a férje karját.
 Apám egyik legközelebbi barátja, Frank Arthur megfordult.
Általában, visszafogott mosolya széles vigyorrá szélesedett,
amikor meglátta Adamet.
– Adam! Örülök, hogy látlak – köszönt ő is, és szívélyesen
kezet rázott vele.
– Én is, Frank. Hogy bírja az öreg ketyegő?
– Mesésen, hála neked.
– Ezt jó hallani.
– Szóval, miért vagy itt? Netán Tanner barátja vagy?
– Valójában Hunter partnereként vagyok itt.
Frank tekintete rám siklott.
– Huntert már kiskora óta ismerem. Jó gyerek. Jó családból
származik. Mindig is rendes gyerek volt – közölte.
– Ööö... köszönöm, Frank – mondtam. Csak kicsit alázott
meg. De sokkal inkább érdekelt, hogy ilyen nyilvánvalóan
megpróbálta eladni a jó tulajdonságaimat Adamnek.
Anyám összehúzott szemmel figyelte ezt az egész eszmecserét.
– Szóval, honnan is ismered Hunter kísérőjét? – érdeklődött
anya kedvesen Franktől.
– Adam volt az egyik orvosom, amikor tavaly hármas
bypassom volt.
Épp az imént ittam egy korty bort, és most köhögve
prüszköltem ki a gyepre. Néhány lépést hátráltam a csoporttól,
hogy valamelyest visszanyerjem méltóságom.
– Jól vagy? – Adam mellettem toporgott, és megérintette a
karomat.
 – Um... igen – feleltem, és megtöröltem a könnyező
szememet.
Babakék szemei szórakozottan csillogtak.
– Csaknem sikerült belefulladnod a borba. Ez aztán a
teljesítmény.
– Még szerencse, hogy van egy orvos a közelben, igaz? –
néztem rá. Szégyenlős mosoly ült ki az arcára, miközben letette
üres sörösüvegét a pázsitot tarkító díszes kerti asztalok egyikére.
Hátrafordultam, és láttam, hogy anyám megdöbbent
pillantásokat küldözget Adam felé, miközben Frank továbbra is
Adam sebészi képességeiről áradozott.
Osztoztam a döbbenetében. Adam orvos volt? De azt állította,
hogy a munkahelyi helyzete bonyolult, és jelenleg nem dolgozik
fizetett munkakörben. Valami nem stimmelt.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy jelenleg nincs fizetett
munkád – mondtam.
– Jelenleg nem állok munkaviszonyban. Egy évre kihagyom a
sebészeti képzést, mert jótékonysági szervezetet alapítok.
Homlokomat ráncoltam.
– Miért nem mondtad ezt nekem?
Az ajkába harapott.
– Ööö... nos... a kocsiban azt mondtad, hogy az Ingris
Alapítványnak dolgozol. Épp most adtam be egy pályázatot az
alapítványhoz, úgyhogy gondoltam, kicsit furcsa lenne, ha
megemlíteném.
 Átfutott az agyamon az összes pályázat, amelyet az alapítvány
éppen elbírált.
– A Hearts for Kids felhívást csinálod – mondtam lassan.
Múlt héten olvastam a jótékonysági szervezetről. A cél az volt,
hogy egy hálózatot építsenek ki az ország különböző pontjain
dolgozó szívsebészekből, akik a harmadik világ országaiba
repülnek, hogy ingyenesen megműtsék a szívbeteg gyermekeket.
– Így van – dugta Adam zsebre a kezét. – Ez csak egy olyan
ötlet volt, ami már egy ideje motoszkált bennem. Végül úgy
döntöttem, hogy belevágok a közepébe, és időt szánok rá, hogy
létrehozzam. Ezért festettem kékre a hajam. Ez az első
adománygyűjtésünk. Kék, mert ez az oxigénmentes vér színe.
– Ez egy nagyszerű ötlet.
– Igen, remélem is. Olyan szörnyű, hogy a világ egyes részein
a gyerekeknek olyan állapotban kell élniük, amelyeket egy műtét
könnyen helyrehozhatna. Én csak tenni akartam valamit ez
ellen.
– És van már jó néhány sebész is a fedélzeten?
– Persze, eddig nagyon szerencsés voltam, de még mindig
toborzok. Bocsánat, remélem, nem hozlak kellemetlen helyzetbe
a munkahelyeden.
– Dehogy, minden rendben. A bizottságban ülök, amikor a
finanszírozási döntéseket hozzuk, de könnyen kivonhatom
magam a Hearts for Kidsről szóló megbeszélések alól.
A vállai elernyedtek.
– Ó, ez jó.
 Ott álltunk a késő délutáni napsütésben, és tovább
beszélgettünk. Mesélt nekem a jótékonysági céljáról és az eddigi
sikereiről, amíg el nem érkezett az idő, hogy elkezdődjön a
fogadás.
Ahogy egymás mellett léptünk be a nagy bálterembe,
igyekeztem elrejteni a növekvő kellemetlen érzésemet.
Nem vagyok biztos benne, hogy ez azért volt, mert épp a
szívekről beszélgettünk, de látva, ahogy Adam szemei ragyogtak,
miközben a jótékonysági ötleteit taglalta, úgy éreztem, mintha
komoly átrendeződések történtek volna a saját szívemben.
Mintha mindent összezsúfolna, ami jelenleg ott van, hogy helyet
csináljon valami jelentősnek.
A fogadást a kastély egykori nagy báltermében tartották. A
csiszolt fapadló visszhangzott a lábam alatt. Az asztalokat
elefántcsont terítők borították, közepükön nagy vázák fehér
rózsákkal.
A táblára pillantottam, amely az ülésrendet mutatta.
Ó, Istenem. Számíthattam volna rá, hogy Adammel egy
asztalnál fogunk ülni a számtalan rokonommal. Beleértve a
szüleimet is.
Nos, ez jó szórakozást ígért.
Szándékosan ültem Adam és anyám közé. Sajnos az első
dolog, amit anya tett, hogy áthajolt mellettem, hogy beszéljen
hozzá.
– Szóval sebész vagy?
 Próbáltam nem felhorkanni. Vajon anyám újraértékelte a
randevúm helytelenségét, most, hogy tudta, hogy Adam orvos,
és látta, hogy a barátai rajonganak érte? Vagy az a tény, hogy
pasi volt, kék hajú és tetoválásokkal borított, még mindig kizáró
ok volt számára?
– Így van, de még csak most vettek fel a képzési programba.
Még csak egy éve végeztem – válaszolta udvariasan Adam.
Az anyám célzottan a tetoválásaira bámult.
– Azt feltételezné az ember, hogy egy orvos kétszer is
meggondolja, hogy beszennyezi-e a testét.
– Anya! – szóltam rá döbbenten és felháborodva. Úristen,
néha olyan régimódi volt.
– Semmi baj, Hunter. Megértem anyád véleményét – húzta ki
magát Adam, és az asszony szemébe nézett. – Az orvosi egyetem
után két évig Szíriában szolgáltam az orvosi csapatban. A
tetoválásaim mindazokat a férfiakat és nőket jelképezik, akiket
elvesztettünk – magyarázta, és a hangja a szavai ellenére is
egyenletes maradt. – Minden alkalommal, amikor meghalt
valaki, beszéltem a barátaival, próbáltam megtudni róluk
valamit, hogy tisztelettel tudjak emlékezni rájuk – mesélte, és
egy csillagra mutatott. – Ez itt Matt Dawson törzsőrmestert
jelképezi. Huszonnégy éves volt, amikor meghalt, és lelkes
amatőr csillagász volt – mondta, majd ujja az alkarján lévő
libára vándorolt. – Ez pedig itt Lenny Pattersont jelképezi. Azért
hívták Lúdnak, mert a kedvenc filmje a Top Gun volt.
 Nyeltem egyet. Egy nagyot. Eszembe jutott, hogy azt mondta,
hogy a sebhelyeit kívülről viseli.
Adam anyámra emelte a tekintetét.
– Szóval látod, én úgy tekintek ezekre a tetoválásokra, mint a
testem bemocskolására. Inkább úgy, mint tiszteletadásra az
elesett hősök előtt.
Anya arca hamuszínűvé vált.
– Ne haragudj – nyögte ki.
Adam ajka megrándult.
– Semmi baj, Julia, nem tudhattad. Az én családom
ugyanilyen. Ők sem szeretik a tetoválásokat. Anyám
próbálkozik, de még mindig nem érti, hogy miért változtattam a
bőrömet emlékművé. Ez egy személyes dolog.
Apám megköszörülte a torkát.
– Szóval, mit fogsz választani, Julia? A marhahúst vagy a
bárányt? Én személy szerint a bárány mellett voksolnék.
Anyám hálásan fordította felé a figyelmét.
– Úristen – csóváltam a fejem hitetlenkedve.
Adam az ölébe nyúlt a szalvétájáért.
– Elnézést, ez valószínűleg túl mély beszélgetésnek tűnt a
vacsoraasztalnál. De ő kérdezte, ezért válaszolnom kellett.
– Komolyan, Adam. Atyaég! – feleltem, s nem bírtam ki, hogy
ültömben ne csússzak közelebb hozzá. – Hihetetlen vagy –
súgtam a fülébe.
Kék szemeit az enyémbe fúrta, és arckifejezése megnyugodott.
 Összefűztem az ujjainkat az ölemben, és a szabad kezemmel
felvettem az étlapot. Így maradt a kezünk, miközben Adam a
másik oldalon Ruth nagynénémmel csevegett.
– Szóval, mivel foglalkozik, fiatalember?
– Orvos vagyok... – kezdte Adam, de nem jutott tovább, mert
Ruth néni szeme jobban felcsillant, mint egy karácsonyfa.
– Orvos vagy? Ó, remek, adhatnál néhány tanácsot a
tyúkszememmel kapcsolatban. Úgy terveztem, hogy jövő hétre
időpontot kérek az orvoshoz, de most, hogy itt vagy,
megkérdezhetlek téged helyette.
Az, ahogy Adam türelmesen végighallgatta Ruth néni
mélyreható, a tyúkszeméről szóló fejtegetéseit, és cserébe
tanácsokat adott, miközben a pincérnő felvette a rendeléseinket,
mi pedig vártuk, hogy megérkezzenek az előételek, annyira távol
állt volna a szexualitástól, hogy az már nem is volt vicces.
De amikor a körtés, diós és fetasajtos salátám az asztalra
került, valahogy még jobban vonzódtam Adamhez, mint
korábban. Ha ez lehetséges. Csak vonakodva engedtem el a
kezét, hogy felvegyem a villámat.
– Annyira örülök, hogy itt vagy. Soha nem hittem volna, hogy
valaha is hallhatom dorombolni a nagynénémet, de talán
leckéket vett a rengeteg macskájától.
– Jót tesz az emésztésemnek, hogy egy jóképű arc van a
közelemben.
– Óvatosan Ruth néni, Adam az enyém – mondtam a
nénémnek, és a szavak olyan természetesen gördültek le a
nyelvemről, mintha a szám csak arra várt volna, hogy
kimondhassa ezt a bizonyos szóösszetételt.
Adam megpördült, és rám nézett. A szeme sarkában
szarkalábakkal, ahogy közel hajolt hozzám, és az arcszeszének
illatától összefutott a számban a nyál.
– Most komolyan, a nagynénéddel szemben kezdtél el
birtoklási vágyat táplálni irántam?
– Hé, Ruth néni eléggé pasi gyilkos volt annak idején.
Olyan pillantást vetett rám, ami tisztán perzselő volt.
– Nyilvánvaló, hogy ez családi vonás.
Mielőtt esélyem lett volna válaszolni, a pohár oldalához
kocogtatott villa csilingelő hangja hallatszott, és Tanner tanúja
felállt, hogy elmondja beszédét. Kihasználtam az alkalmat, hogy
visszatartsam a légzésemet.
Szórakoztató volt nézni, ahogy az újdonsült sógorom
igyekezett nem elpirulni, amikor a tanúja mesélt a középiskolai
bohóckodásukról. Aztán az apám egy szívből jövő beszédet
intézett a vőlegény apjához, ami a humor és az érzelmek
megfelelő keveréke volt.
– Még mindig emlékszem, ahogy Madison felhívta az anyját
Londonból aznap este, amikor megismerkedett Tannerrel, hogy
mindent elmeséljen neki róla.
Nagyot nyeltem, és a vasalt asztalterítőt tanulmányoztam,
miközben apám elmesélte a történetet. Vajon anyám ugyanilyen
fogékony lenne egy telefonhívásra, ha felhívnám, hogy meséljek
neki egy srácról, akivel épp most találkoztam? Nem tudtam
elképzelni. Vajon nyugodt szívvel el tudnám fogadni, hogy
anyám nem helyeselné azt a személyt, akivel le akartam élni az
életemet, csak azért, mert pasi volt?
Ruth néni a földre lökte a villáját, Adam pedig azonnal
lehajolt érte, hogy felvegye, és mosolyogva visszaadta neki.
Istenem, de csodálatos volt. A magabiztosság, a szexualitás és
a kedvesség mámorító keveréke.
Csak az, hogy néztem őt, segített megszilárdítani valamit
mélyen legbelül. Amikor az élettársam kiválasztására kerül a
sor, a számomra megfelelő embert fogom választani, függetlenül
a nemétől vagy anyám véleményétől.
Apám egy fontos dologgal fejezte be.
– A család nem csak az, amibe beleszületsz, hanem az is, amit
te választasz magadnak.
Egy futó pillantás erejéig Adamra pillantottam, de ő is csak
egy pillantást vetett rám. Tétován mosolygott, és én is
mosolyogtam rá.
– Így hát tósztot mondok.
A székek csikorgása és a ruhák zizegése hallatszott, ahogy a
vendégek felálltak, és a borospoharukért nyúltak.
– Madisonra és Tannerre. És a családokra, amelyekkel a
szerelmüket építettük.
Pontosan éreztem Adam forróságát magam mellett, miközben
felemeltem a poharamat.
– Madisonra és Tannerre. És a családra.
 Pohárcsilingelés hangja töltötte be a levegőt, miközben
mindannyian Madisonra és Tannerre koccintottunk.
A pezsgő buborékjai a nyelvemen pezsegtek, ahogy lenyeltem.
És nem tudtam megállni, hogy ne pezsegjen bennem a pezsgő,
amikor Adam válla az enyémhez simult, amikor visszaültünk.
Ezután felszolgálták a főételt, és Adammel ismét
beszélgetésbe elegyedtünk, miközben ettünk. Maradtunk a
felszíni témáknál, megvitattuk a kedvenc ételeinket, beleértve
egy mélyreható vitát arról, hogy a sajtos makaróni vagy a
lasagne jobb vigasztaló étel.
Függetlenül attól, hogy mennyire triviális volt a téma, nehéz
volt nem elveszni Adam kék szemében. Olyanok voltak, mintha
az óceánba bámultam volna, ugyanolyan gyönyörűséggel és
mélységgel.
Éppen befejeztük a desszertet, amikor Madison megérkezett
az asztalunkhoz.
– És itt van a piruló menyasszony – dőltem hátra, és
vigyorogtam. Madison négy évvel idősebb volt nálam, és így a
munkaköri leírásomban benne volt, hogy idegesítő kistestvér
legyek. Felnőttként jobban kijöttünk egymással, mint
gyerekként, bár mivel ő nyolc évig Londonban élt, az utóbbi
időben nem sok időt töltöttünk együtt.
– Rájöttem, hogy még nem volt alkalmam beszélni a pároddal
– mondta Madison, és egy pillanatra Adamre nézett.
 – Ő itt Adam. Adam, a nővérem, Madison. Ha valaha is
megpróbálja neked elmesélni az életét, ne higgy neki. Sok
gúnyolódáshoz fog vezetni a játszótéren.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Adam – villantott rá egy
sugárzó mosolyt a menyasszony.
– Én is örülök a találkozásnak.
Madison a pasira fordította a figyelmét.
– Szóval, hogyan ismerkedtél meg az öcsémmel?
Adam testbeszéde nyugodt maradt a nővérem vallató
álláspontja ellenére.
– Egy rapid randin ismerkedtünk össze. Az idő nagy részét
azzal töltöttük, hogy arról beszélgettünk, vajon Rozsomák képes
lenne-e legyőzni Aquamant.
– Jason Momoa, bármikor nyer – mondta Madison.
– Nem tudom, szerintem még mindig Rozsomák karmai
lehetnek a befutók – közölte Adam.
– Szóval, elbűvölt téged a Marvel-filmekről való tudásával,
mi? – Madison megsimogatta a hajamat.
– Nos, igen. De igazából már korábban is észrevettem Huntert
– mondta Adam.
Felé kaptam a fejem.
– Tessék?
Egy halvány pír vándorolt felfelé Adam arcán, ahogy folytatta.
– Igen. A barátaiddal ültél a bárpultnál egy széken, amikor
Jono a rögbi klubomból megjelent. A múlt héten megsérült a
térde, és te azonnal átengedted a bárszékedet, hogy leülhessen.
 Halványan emlékeztem az esetre, amit Adam leírt.
A szégyen felgyülemlett a gyomromban. Az, hogy átadtam a
székemet, nyilvánvalóan jó benyomást keltett Adamben rólam.
Hogyan fizettem ezt vissza? Azzal, hogy hamis ürüggyel
meghívtam ide. Vajon túlléptünk már a megdöbbentő
viselkedésemen? Csak remélni tudtam.
Madison kedvesen mosolygott rám.
– Ez teljesen Hunterre vall. Mindig a hőst játssza.
Adam vállat vont.
– Azt mondják, hogy egy férfi jellemének igazi próbája az,
hogy mit tesz, amikor senki sem figyeli.
Pislogva fordultam felé.
– Te most John Woodent idézted?
– Uh, igen. Ismered őt?
– Persze. A legtöbb könyvét olvastam.
Adam szeme felcsillant.
– Én is. Remekül látja a dolgokat.
Mik voltak az esélyek? Hogy találok valakit a velem egykorúak
közül, aki olvasta egy mára már elhunyt amerikai kosárlabdázó
és edző filozófiáját. Ugyanazokat a filozófiákat, amelyek szerint
próbáltam élni az életemet.
Megköszörültem a torkomat.
– Igen, határozottan.
A tekintetünk összekapcsolódott. Úgy éreztem, mintha Adam
a lelkembe látna.
 Amikor elszakítottam a tekintetemet, Madison minket figyelt,
és az arcán lassú mosoly terült el.
– Jobb, ha tovább haladok. De mesés volt találkozni veled,
Adam. Nagyon remélem, hogy hamarosan újra összefutunk –
vonta fel a szemöldökét várakozásteljesen a nővérem, miközben
távozott.
Megvártam, amíg Madison megöleli Tanner anyját, aztán
Adam felé fordultam.
– Hát, úgy fest a dolog, hogy ezt úgy kell elkönyvelnünk,
mintha az egyik családtagom arra biztatna, hogy továbbra is
randizzak veled – jelentettem ki félhangosan.
Megvonta a vállát.
– Felőlem rendben van. Akkor már csak egy családtagodra
van szükségem, hogy megnyerjem a fogadásunkat.
– Szerintem Ruth néni lenne a legvalószínűbb.
– Azt hiszem, az elismerése attól függ, hogy a javaslataim
segítenek-e a tyúkszemén, vagy sem, úgyhogy erre az
eredményre még várnunk kell egy kicsit.
Nevettem.
Az emberek most szabadon mozogtak az asztalok között,
miközben a pincérek eltakarították a tányérokat.
Adam és én is felálltunk, de néhány lépést sem tettünk meg,
amikor anyám barátai, Dan és Angela közénk álltak.
Angela szemügyre vette Adam tetoválásait és kék haját,
amikor bemutattam őt, de néhány perc beszélgetés múlva már
mindannyian hisztérikusan röhögtünk, amikor Adam mesélt
néhány viccesebb esetet, amit akkor látott, amikor rezidens volt
a sürgősségi osztályon.
A tömeg egyre nagyobb lett, ahogy egyre több ismerősöm jött
oda. Büszkén mutattam be nekik Adamet. Olyan természetesnek
éreztem, hogy Adam mellettem van, hogy együtt beszélgetünk,
nevetünk és viccelődünk. Néha befejeztük egymás elkezdett
mondatait, és megvolt volt köztünk ez a... hullámhossz. Soha
nem volt még ehhez fogható érzésem.
A szüleim csatlakoztak a csoporthoz, és állandóan azon
kaptam anyámat, hogy pillantásokat vet Adamre, mintha egy
újonnan felfedezett faj lenne, amelyet még mindig nem tud hova
tenni.
Amikor Max bácsikám és Adrienne nénikém odacsapódott
hozzánk, megpróbáltam nem befeszülni. Max bácsi hangos és
pimasz volt, és abszolút nem volt benne semmi szégyenérzet. A
felesége, Adrienne ezzel szemben szelíd, megnyugtató hangon
szólalt meg, amit akár meditációs kazettákon is lehetne
használni. Sok időt töltött azzal, hogy elsimítsa a felborzolt
kedélyeket, amiket Max bácsi hagyott maga után.
Miután üdvözölte a szüleimet, hozzám fordult.
– Szia Hunter, jó látni téged – dörmögte túl hangos hangján.
– Szia Max bácsi.
A tekintete Adamre siklott.
– Ó, ez egy új srác! Mi történt az előzővel?
– Szakítottunk – feleltem könnyedén. Vicces volt, hogy milyen
kényelmes volt most a múltba helyezni a Hamish-sel való
kapcsolatomat. Csak néhány óra Adam társaságában eloszlatta a
bennem lappangó kételyeket, hogy jól tettem-e, hogy
szakítottam Hamish-sel.
– És hogy hívnak? – kérdezte Max bácsi, Adamre hunyorogva.
– Ő itt Adam – szólalt meg anya, mielőtt még esélyem lett
volna bemutatni. Figyeltem az arcát. Semleges kifejezés ült
rajta, amit nem tudtam hova tenni.
Már csak néhány korty bor maradt a poharamban, de most
már az ajkamhoz emeltem. Volt egy olyan érzésem, hogy
szükségem lesz alkoholra, hogy túllegyek ezen a beszélgetésen.
Max bácsi odanyúlt, hogy megrázza Adam kezét. A szeme
hirtelen elkerekedett.
– Te jó ég, te vagy Adam Porter! – lepődött meg, hangja egy
oktávval feljebb emelkedett az izgalomtól.
– Um... Így van – vonta össze Adam a szemöldökét.
– Emlékszel rám a vitorlásklubból? Max Enterwell.
Úgy tűnt, ez volt az a nap, amikor arra ítéltettem, hogy
megfulladjak az italomtól. Vitorlázás? Adam szeretett
vitorlázni? Milyen párhuzamos dimenzióba merészkedtem
most?
Adam arckifejezése kitisztult.
– Ó, hát persze, üdv Max.
Max megbökte a feleségét.
– Adrienne, nézd már, ki van itt! Adam Porter!
– Jé, szia, Adam – üdvözölte Adrienne széles mosollyal.
– Hogy vannak a szüleid? – kíváncsiskodott Max bácsi.
 – Ööö... jól, köszönöm – Adam az üres sörösüvegével babrált.
– Nos, voltál mostanában vitorlázni?
– Nem. Már egy ideje nem szálltam vízre.
– Nagy kár – fordult Max a szüleimhez és felém. – Ez a kölyök
volt az egyik legtehetségesebb vitorlázó egy ideig. Hány
korosztályos bajnoki címet is nyertél?
– Néhányat – dünnyögte Adam.
– Mindegy, add át üdvözletemet apádnak.
– Mindenképpen átadom. – Adam tekintete az üres
borospoharamra siklott. – Kérsz még egy italt?
– Valami alkoholmentesre kell váltanom.
– Ásványvíz?
– Az nagyszerű lenne, köszönöm.
– Hozok neked egyet a bárpulttól.
Max várt néhány pillanatot, amíg Adam eltűnt, aztán felém
fordult. Összerezzentem, és vártam, hogy bármi is elhagyja a
száját.
Halkan füttyentett.
– Azta, Hunter, szerencsésnek mondhatod magad, hogy Adam
Porterrel randizol.
Megpróbáltam leplezni a meglepetésemet.
– Hát... köszönöm, Max bácsi.
– Mindig is olyan kedves fiú volt – szólalt meg Adrienne néni.
– Az ember azt hinné, hogy a rengeteg vitorlás sikere, a
származása miatt, meg hasonlók miatt, rátarti. De mindig olyan
szerény volt és két lábbal állt a földön.
 – Hogy érted azt, hogy a származása miatt? – érdeklődött apa.
– Hunter nem mesélte neked? Ő Sarah Porter fia.
Á, nem. Hunter ezt nem mesélte el. Mert Hunter maga sem
tudta. Bár még csak két pohár bort ittam, a fejem máris szédült
ettől a legutóbbi felfedezéstől.
Apám felém fordult, szemöldöke azzal fenyegetett, hogy
lerepül a homlokáról.
– Te a polgármester fiával jársz?
– Úgy tűnik, igen – feleltem. Büszke voltam arra, hogy
teljesen kiegyensúlyozott volt a hangszínem.
Közben anya szája akkorára nyílt, hogy sasokat is tudott volna
fogni vele. – Ő, egy Porter?
Mindenki ismerte a Portereket, Auckland egyik legrégebbi és
leggazdagabb családját. Megértettem anyám hitetlenkedését. Ha
megpróbáltam beilleszteni Adamet abba, amit a Porter családról
tudtam, az olyan volt, mintha Han Solot próbáltam volna
beilleszteni a Downton Abbey szereplőgárdájába.
Adam éppen akkor jelent meg újra, kezében egy üveg sörrel és
egy üveg ásványvízzel. Átnyújtotta nekem a vizet.
– Parancsolj.
– Köszönöm.
– Nem gond – ragyogtatta rám meleg, őszinte mosolyát,
látszólag nem törődve azzal a ténnyel, hogy szinte mindenki őt
bámulja.
Megköszörültem a torkomat.
– Nem bánod, ha beszélgetünk egy kicsit?
 Adam homloka apró ráncokba szaladt.
– Hogyne.
– Bocsássatok meg egy pillanatra – szóltam a csoporthoz.
Belekaroltam Adambe, és néhány méterrel arrébb tereltem.
– Szóval, mikor akartad elmondani, hogy ki is a családod? –
kérdeztem halkan.
Adam elvigyorodott.
– Ó, szóval az a bizonyos macska kibújt a zsákjából, ugye?
– Komolyan, Adam – csóváltam a fejem. – Beszéljünk
komolyan.
A vigyora elhalványult. Lenézett a sörére, körmével a címkét
piszkálta.
– Ne haragudj, hogy nem szóltam róla – hallgatott el, és
sóhajtott egyet. – Csak amikor találkozom valakivel, gyakran
nehéz rávenni, hogy átlásson a családom és a munkámon, és
meglássa az igazi énemet, tudod?
– Képzelem.
Adam arcán fájdalom jelent meg.
– Akadtak... helyzetek a múltban, amikor kiderült, hogy
valakit csak a külsőségek érdekeltek, nem pedig az, aki mélyen
legbelül vagyok.
Marokra fogtam az üvegemet és megszorítottam, hiszen
semmi mást nem akartam, mint kinyújtani a kezemet, hogy
megérintsem, hogy letöröljem a fájdalmat az arcáról. Azzal
együtt, hogy felkutatom azt a személyt, aki felelős azért a
fájdalmas tekintetért az arcán.
 – Persze, világos – feleltem rekedten.
Egyik lábáról a másikra állt, mielőtt a szemembe nézett, és
elmosolyodott.
– Valahogy tetszik, hogy korábban képes lettél volna
megvédeni, még mielőtt megismertél volna néhány
kulcsfontosságú tényt rólam.
Megpróbáltam némi könnyedséget belevinni a hangomba.
– Fogalmam sem volt róla, hogy a védelmi ösztöneim a
hasznomra válnak.
– Ó, higgy nekem, határozottan jó ösztöneid vannak.
Aznap már számtalan alkalommal találtam magam beleveszve
Adam tekintetében. Csakhogy ezúttal biztos voltam benne, sőt
megbékéltem a gondolattal, hogy így is maradok, hogy soha
nem találnak meg.
Frank ekkor lépett oda hozzánk, megzavarva a pillanatot.
– Ti ketten jól érzitek magatokat?
Adam a szokásos mosolyát erőltette magára.
– Persze, jól elvagyunk. Ez egy gyönyörű esküvő.
Frank mondani akart valamit, de a ceremóniamester
félbeszakította, amikor bejelentette, hogy itt az ideje Tanner és
Madison első táncának. Amikor a táncparkettre léptek, a
zenekar rázendített Ed Sheeran híres dalára, a ,,Thinking out
loud”-ra. Tanner körbeforgatta Madisont a táncparketten,
miközben az énekes arról énekelt, hogy az emberek rejtélyes
módon szeretnek egymásba.
 Adam jóképű arcán halvány mosoly ült, ahogy a nővéremet
figyelte.
Ígértem neki egy táncot. És hirtelen semmi mást nem akartam
jobban, mint hogy Adammel a táncparkettre lépjek, hogy a
karomba vonjam, hogy érezzem, ahogy a teste az enyémhez
simul.
– Nem szeretnél táncolni? – kérdeztem tőle, miközben több
pár is csatlakozott Madisonhoz és Tannerhez a táncparketten.
– Dehogynem. Nagyon is.
– Előbb kimegyek a mosdóba – feleltem.
Miközben kezet mostam, kipirult arc és széles mosoly fogadott
a tükörben. Talán nem véletlenül vigyorogtam úgy, mint egy
szerelmes bolond, hiszen arra készültem, hogy táncolni fogok
Adammel? Úgy tűnt, így van.
Ahogy visszatértem a tömegbe, véletlenül belebotlottam Ruth
nénibe. Megragadtam a könyökét, és elkaptam, hogy ne essen
el.
– Felírsz a táncrendedbe, Ruth néni? – érdeklődtem, miután
megbizonyosodtam róla, hogy biztosan áll a lábán.
– Tulajdonképpen inkább azzal a bizonyos fiatalemberrel
táncolnék, aki veled jött. Voltaképpen azt kell, hogy mondjam –
ráncolta a szemöldökét –, hogy őt szerintem tartsd meg.
– Persze, azon vagyok.
Diadalmas mosoly terült szét az arcomon, ahogy elléptem
tőle.
 Mert bizony ez az volt. Adam két családtagom jóváhagyását is
megkapta. Nem hiszem, hogy valaha is örültem volna ennyire
egy fogadás elvesztésének.
Sietősre vettem a lépteimet, kerülgettem az embereket, és
arrafelé pislogtam, ahol Adam Frankkel beszélgetett a
táncparkett szélén.
Max bácsi meglátott engem, fekete szemöldöke felszaladt,
amikor hátralépett azoktól, akikkel éppen beszélgetett, hogy
megállítson.
– Remélem, nem vesztetted el a párodat – mondta.
– Nem, épp ott áll.
– Ó, az jó. Én a helyedben nem engedném el.
– Kösz a tippet, Max bácsi.
Harsogva hahotázni kezdett, miközben tovább indultam. Csak
azért, hogy néhány méterrel később anyám állítson meg.
– Hol van Adam? – forgatta a fejét anya, akár valami keselyű,
aki megpróbálja megtalálni a zsákmányát.
– Ott van, Frankkel beszélget.
– Ó, remek.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Remek?
– Örülök, hogy még nem ment haza – felelte közönyösen, és
belekortyolt a borába, miközben nekem tátva maradt a szám.
Mielőtt válaszolni tudtam volna, folytatta.
– Tudod, mindig azt gondoltam, hogy Hamish nem hozzád
való. Adam sokkal jobban illik hozzád.
 Elkerekedett a szemem.
– Úgy hiszem, pont azt mondtad, hogy nem a megfelelő
partner a számomra.
– Igen... nos... talán egy kicsit elhamarkodottan ítéltem meg.
Elismerem. Az apád mindig rám förmed, hogy túlságosan
könnyen ítélkezem, és ebben az esetben valószínűleg igaza volt.
Én csak azt akarom, hogy boldog légy.
– És ha ez történetesen egy gazdag, jóképű, gyakorló
szívsebész, aki mellesleg háborús hős, saját jótékonysági
alapítványt hoz létre, és történetesen a polgármester fia, aki
boldoggá tesz, akkor elfogadod. Milyen nagylelkű vagy.
Anyám ajkán kísérteties mosoly ült.
– Hátrébb az agarakkal, te gyerek. Csak arra vigyázz, hogy ne
cseszd el.
– Mit ne csesszen el Hunter? – jelent meg apám az anyám
mellett.
– A dolgot Adammel.
Az öregem bólintott.
– Nagyon rendes srácnak tűnik. Illik hozzád.
– Ah... köszönöm, apa.
Hitetlenkedve botorkáltam vissza Adamhez és Frankhez.
Adam arca felragyogott, amikor meglátott.
– Nos, ha jól emlékszem, ígértél nekem egy táncot.
– Így van, és tartom az ígéretem.
Frank szívélyesen kezet rázott vele.
– Örülök, hogy újra láttalak. Még találkozunk.
 Elértük a táncparkettet, és Adam habozás nélkül magához
húzott. Mivel egyforma magasak voltunk, a közös táncnak
kínosnak kellett volna lennie, de valahogy a testünk tökéletesen
illeszkedett egymáshoz. A csípőnk könnyedén egymáshoz
tapadt, és én igyekeztem, hogy egyenletes maradjon a légzésem,
miközben beszívtam az illatát.
– Hát, öten voltak – motyogtam.
Elfordította a fejét, így a lehelete az arcomat simogatta.
– Kik is?
– Öt családtagom mondta, hogy továbbra is randizzak veled.
Beleértve az anyámat is.
Adam szeme csillogott.
– Ez pluszpontot ér.
– Ó, hidd el, annyi pluszpontot kapsz, amennyit csak szeretnél
– feleltem határozottan, amitől a szeme még jobban
felragyogott.
Mint minden más, az Adammel való tánc is egyszerűnek,
könnyednek tűnt. Egyikünk sem volt nagy táncos, de még azok
az alkalmak is, amikor elrontottuk, csak egy újabb kiváltó ok
voltak arra, hogy együtt nevessünk.
Ahogy a ,,Wonderful World” első strófái megszólaltak a
táncparketten, az ajka az enyémre simult, és finoman, ígérettel
telin megcsókolt. Vonakodva húzódtam el, mielőtt még valami
többé fajulhatott volna. Mert az volt az érzésem, hogy ha egyszer
egy csók fellángol Adam és köztem, a lángok látványosak
lesznek, és a körülöttünk lévő rokonok átkozottak legyenek, ha
megszólnak miatta.
– Szóval, mikor kezdhetem el beváltani a plusz kreditet? –
súgta a fülembe fülledt hangon.
– Nincs kedved indulni?
Nevetett, és hangjától úgy dagadt a mellkasom, mintha
héliumot fecskendeztek volna bele.
– De, ez jól hangzik.
Kézen fogtam és levezettem a táncparkettről.
– Menjünk.
 Negyedik fejezet
Fordította: Aemitt

Titokban mosolyogtam, ahogy figyeltem, hogy Adam milyen

lelkesen búcsúzkodik mindenkitől, mielőtt távoztunk.
Különösen a családtagjaimtól.
A hazafelé vezető úton ugyanolyan könnyedén folyt a csevej
köztünk, mint az oda úton. Beszélgettünk a sebészi képzéséről, a
munkámról, a családtagjaimról, akikkel találkozott, és ő is
elmesélt mindent a saját családjáról.
Őszintén úgy tűnt, mintha a nevetésünket is úgy teremtették
volna, hogy összeolvadjon, és a tökéletes boldogság dallamát
produkálja.
Még soha nem bonyolódtam ilyen könnyedén beszélgetésbe
valakivel egy randin. Sőt, azt hiszem, még soha senkivel nem
beszélgettem olyan könnyedén, mint Adammel.
Ám a könnyű csevej mögött ott lapult a várakozás érzése.
Behajtottam a garázsomba.
Egymásra néztünk, és abban a pillanatban minden
kimondatlan vágy és szükség közöttünk lüktetett. A tekintete
sötét és intenzív volt.
– Szóval ez lenne az? – kérdezte. Az volt az érzésem, hogy
nem csak a házamról beszél.
 – Um... igen. Fáradj beljebb – hívtam be, és a hangom úgy
csengett, mintha önmaga elfojtott változata lett volna.
Adam követett a házba, miközben én igyekeztem
megfegyelmezni a lábaimat, hogy ne remegjenek annyira, akár
egy újszülött zsiráfé az egyik természetfilmben.
Vicces volt. Nem, mintha valami ártatlan szűz lettem volna.
De nem tudtam mit kezdeni az idegességgel, ami, mintha
görcsösen szorította volna össze a gyomromat.
– Iszol valamit? – tettem fel a felesleges kérdést.
– Nem, nem kérek.
Amikor felé fordultam, Adam engem figyelt, a szemei még
mindig mélyek és sötétek voltak.
Néhány szívdobbanásig bámultuk egymást, mielőtt odalépett
hozzám.
– Szia – mondta. A mosoly ezúttal csak a szemében bujkált.
– Szia – feleltem, és a hangom alig volt erősebb a suttogásnál.
És akkor az ajkai az enyémre tapadtak.
Mélyen és szenvedélyesen csókolt, nyelve perzselő forrósága
találkozott az enyémmel, amitől bizsergés járta át a testemet.
Hogy lehetett Adam csókja ennyire forró, mégis máris olyan
ismerős érzés? Mintha egy új album címadó dala lett volna,
aminek automatikusan ismertem volna minden sorát.
Csókunkban élénk volt a vágy és a szükség.
Szerettem csókolózni, ám a csók általában csak bemelegítés
volt, az előzetese az elkövetkezendő jó dolgoknak.
 De ez a csók minden volt. Dús, szép ívű szája, amely oly
gyakran mosolygott, gyengéd, mégis határozott volt, ahogy az
enyémhez préselődött.
A kanapémhoz tántorogtunk, még mindig csókolózva.
Csókolóztunk, miközben az ingemet cibálta, csókolóztunk,
miközben a kezei rátaláltak a bőrömre, és tüzes nyomokat
hagytak mindenhol, ahol hozzám ért.
Csókolóztunk, amíg lüktetni, zihálni nem kezdtünk.
Végigcsókolt a nyakamon, apró pillangócsókkal, amelyek még
inkább lángra lobbantották a testemet.
– Mit szeretnél? – kérdezte, s a suttogása lágy szellő volt a
bőrömön.
– Te nyerted a fogadást, te döntesz – feleltem rekedten.
Megállt, hátradőlt, hogy megvizsgálja az arcom, arckifejezése
komoly volt.
– Mire lennél hajlandó?
Vele?
– Bármire.
A szeme elsötétült, és hirtelen a szája újra az enyémre tapadt,
a nyelve behatolást követelt, miközben olyan hévvel csókolt
meg, hogy a saját nevemet is elfelejtettem.
Végül lihegve elhúzódott.
– A hálóba? – kérdezte.
– Ja – feleltem. Egészen biztos voltam benne, hogy ezen a
ponton már nem voltam képes egy szótagú szavaknál többet
kinyögni.
 Talpra húzott, de alig tettünk meg két lépést, amikor újra
csókolózni kezdtünk, mintha ez olyan függőség lenne, amit
egyikünk sem tudna legyőzni.
Tízszer hosszabb időbe telt, mire elértük a hálószobát, mint
kellett volna, mert az, hogy valaki mással összenőtt ajkakkal
próbálj meg járni, olyan szintű koordinációt igényel, amivel én
nem rendelkeztem. Adam megbotlott az előszobában, és
kihasználva az alkalmat, térdre ereszkedett, és megrántotta a
nadrágomat. Gyorsan kioldottam az övemet, ő pedig lehúzta
rólam a nadrágot, a bokszeralsómmal egyetemben.
Ó, Istenem. A szája olvasztó forrósága és szemeinek
feneketlen mélysége, ahogy rám bámult, másodpercek alatt a
határig repítettek.
– Állj! – mondtam ki egy újabb egyszavas mondatot. A hajába
túrtam és megrántottam, hogy nyomatékot adjak a kérésemnek.
Amikor elhúzódott, zihálva hátradöntöttem a fejem a falnak.
– Nem jó? – kérdezte.
Összeszedtem a gondolataimat, hogy megszólaljak.
– Most viccelsz velem? Túl jó. Tovább szeretném bírni, mint
egy tizenhat éves.
Ajkán mindentudó mosollyal felállt.
– Merre?
– Erre – fogtam kézen, és behúztam az ajtón át a
hálószobámba.
 Óriási mosoly terült el az arcán az ágyam láttán. Még jobban
elvigyorodott, amikor az éjjeliszekrényem fiókjából elővettem az
óvszert és a síkosítót.
– Szóval, mi lesz? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
– Te bennem.
Ó, bassza meg. Már attól, hogy kimondta a szavakat, felforrt a
vérem, és majdnem elélveztem.
Volt rá esély, hogy nem fogok elég sokáig kitartani ahhoz,
hogy valóban teljesítsem a fogadás rám eső részét.
Levetkőztettem, és hagytam időt arra is, hogy végigcsókoljam
aranyfényben úszó bőrét, megtalálva azokat a pontokat,
amelyek miatt elakadt a lélegzete.
Különösen türelmes voltam, amikor előkészítettem, lassan és
óvatosan haladtam vele, amíg az ujjaim alatt vonaglott, a szemei
üvegesek voltak, rövid, szapora lélegzetvételei lihegéseké váltak.
– Csináld, Hunter – szólított fel, és a hangjában hallatszó
vágyakozás majdnem kiakasztott.
Fogott egy tartalék párnát, hogy maga alá gyűrje, megspórolva
nekem a kérdést, hogy pontosan hogyan is akarja ezt folytatni.
Remegő ujjaimmal sikerült felhúznom az óvszert.
Úristen! Adam. Az ágyamon feküdt elnyúlva, izmai
megfeszültek a bőre és a tetoválásai alatt, kék haja alatt csak
mosolygott.
Addig bámultam őt, igyekeztem az emlékezetembe vésni a
pillanatot, amíg megunta, felém nyúlt, hogy megragadjon, és
magához rántott egy sürgető csókra. Tovább csókolóztunk,
egymás szájába lihegve, miközben én belé hatoltam.
Éreztem már valaha is ilyen jól magam?
Sok szexben volt már részem; szexben, ami szórakoztató volt,
szexben, ami szenvedélyes volt, szexben, ami menekülés volt.
De ilyen szexben még soha nem volt részem ezelőtt.
Olyan szexben, ahol intenzíven csókoltam őt, miközben benne
mozogtam, és maga az aktus, hogy valakiben benne vagyok,
nem egyszerűen az elfogadás vagy az adás aktusa volt, hanem
valahogyan a megosztásé.
Végül megszakítottam a csókunkat, hogy figyelhessem az
arcát, miközben ki-be mozogtam benne, figyeltem, ahogy a
nyaka megfeszül, és ahogy a lélegzete elakad.
– Ó, Istenem – nyögte a számba, miközben remegni kezdett.
És ettől lett végem nekem is, a gyönyör hullámai olyan
erőteljesen csaptak át rajtam, hogy úgy éreztem, mintha testen
kívüli élményben lenne részem.
Arra tértem vissza a valóságba, hogy Adam karjai körém
fonódtak. A szája megtalálta az enyémet, és csókolóztunk,
lágyan, gyengéden, amíg el nem jött az ideje, hogy a nem túl
szórakoztató takarítással törődjünk.
Adam elvigyorodott, amikor visszajöttem a fürdőszobából.
– Hát... mintha... hűha – nyikkant.
– Uh... ja.
Visszadőltem mellé az ágyba, a szívem még mindig hevesen
zakatolt. Gyorsan vert, akár egy dob.
 Az agyam még gyorsabban száguldott, mint a szívem.
Boldogságnak kellett volna lennie, itt feküdni egy nagyszerű
szex után egy nagyszerű sráccal. De nem tudtam megállítani a
bennem feltámadó pánikot. Mint egy hullám, ami bármelyik
pillanatban elnyelhet.
Mi történt most?
Most, hogy az egész nap közöttünk felgyülemlett feszültség
feloldódott, vajon Adam itt maradna-e? Vagy el akarna menni?
Láthatom-e még őt valaha is még egyszer?
Kétségek cikáztak a fejemben.
Elcsesztem, bár ő megbocsátott nekem. De az elkövetkező
napokban biztosan nyomasztani fogja a tény, hogy hátsó
szándékkal hívtam meg az első randevúnkra. Talán úgy döntött,
hogy nem éri meg velem folytatni.
Egy gyönyörű orvos volt, aranyszívvel és mesés
humorérzékkel. A családjáról nem is beszélve. Bárkit
megkaphatott volna, akit csak akart.
Soha nem volt még önbizalmi válságom, de a tét még soha
nem tűnt ilyen nagynak.
Adam felém gurult, egyik karjára támaszkodva. Gondolkodás
nélkül a szemébe néztem, így egymással szemben feküdtünk
összesimulva. Gyönyörű kék szemei az enyémbe fúródtak.
– Már vártam rád – mormolta.
A mellkasomban lévő nyomás egyetlen nagy sóhajban
oldódott fel. Az arcom a valaha volt legszélesebb mosolyra
fakadt.
 *****

Az esküvőnkön elmondott beszédében Adam elmesélte, hogy

az első randinkra, csak azért hívtam meg, hogy bosszantsam
anyámat. Harsány nevetést váltott ki, mivel köztudott volt, hogy
ő abszolút imádta Adamet. Aztán évekkel később hallottam,
ahogy a fiunknak és a lányunknak mesélte ugyanezt a
történetet. Nemrég érkezett haza egy hosszú műszakból a
sebészetről, és ők az ágyában bújtak hozzá, Mason pedig
könyörgött neki, hogy mesélje el nekik a híres esti meséi egyikét.
– Mi lenne, ha elmesélném nektek az első és egyetlen
alkalmat, amikor apu úgy döntött, hogy valami lázadó dolgot
visz véghez?
– Boldog vége lesz? – kérdezte Annabell, a vállára hajtva a
fejét.
A férjem felpillantott rám oda, ahol az ajtóban ácsorogtam, és
hallgatóztam, és az egyik őszinte, nyílt mosolyával ajándékozott
meg.
– Nagyon boldog befejezése van – nyugtatta meg a kislányt.

Vége