Első mondat

Bécs és Budapest – az egykor volt Osztrák–Magyar Monarchia két fővárosa.

A látszólag egyértelmű állítást tartalmazó mondat egyrészt igaz, másrészt azonban fontos és
jelentős mozzanatokat, jelentéstartalmakat hagy homályban.

Bécs esetében a római kori megnevezés (Vindobona) nyelvi változatai nemzetközileg is

elterjedtek (Wien, Vienna). Kivéve Magyarországot. Itt a régi magyar nyelv egyik kifejezése, a
valaminek a szélét, peremét, végét jelentő szó lett a város jelölésére szolgáló szó. Ami azt jelzi,
hogy nemzetközileg Bécs egyfajta folytonosságot sugall, magyar nézőpontból inkább – innen
vagy amonnan nézve – az egyik vagy a másik világ széle.

Budapest neve két egykori városnév összevonása. A folyásirány felől nézve – a Duna jobb
partján elterülő királyi székhely Buda, és a bal parton kiépült polgárváros Pest összevont
névalakja. Nincs utalás az egyébként létező római eredetre (Aquincum), s a névből csak
következtetni lehet arra, hogy valaha létezett egy Óbuda nevű, már a honfoglaló magyarok által
is lakott település, ahová – a régi krónikák emlékezete szerint – a honfoglaló magyarok
fejedelmét, Árpádot eltemették. (Sírját eleddig senki sem találta meg.) [1]

A nevek eltérő kulturális színezete azonban inkább csak jellemző érdekesség, mintsem igazán
érdemi különbség. Sokkal fontosabb az, amit a „főváros”-kifejezés jelöl – pontosabban szólva az,
amit ez a fogalom a két város esetében történeti különbségként takar.

A főváros – legalábbis az európai városfejlődésben – az a kiemelt jelentőségű és rangú

település, ahol az adott állam hatalmi szervei koncentrálódnak.[2] Előtörténetét tekintve lehet
uralkodói székhely, de lehet olyan település is, ami gazdasági, társadalmi fontossága okán
mintegy magához vonzotta az állam különféle hatalmi ágait. A főváros fogalma részben
összefügg a nemzettéválás folyamatával is, hiszen a nemzettéválás nemcsak a nemzeti
szimbolika, hanem a nemzeti térfogalom kialakítását is magával hozza. A nemzet tere
természetesen maga a nemzeti – vagy annak tekintett – állam, s az államon belül megteremtődik
a nemzet önkifejeződésének egyéb térbeli igénye is, ami nemzeti intézményekben ölt testet. Ilyen
intézmény lehet a nemzeti főhatalom különböző ágainak térbeli leképeződése (országgyűlés,
kormány, a legfőbb bírói hatalom épületei), a nemzeti kultúra világi templomai (a nemzet
színháza, az opera épülete, a nemzeti múlt őrzője, a nemzet múzeuma, illetve múzeumai) és
természetesen azok a szimbolikus térbeli pontok, amelyek a nemzeti nagyság és dicsőség
kifejezői (nemzeti hősök, jeles személyek emlékművei).

A főváros ily módon több és más, mint az eredeti uralkodói székhely. Feltéve… Feltéve, ha
valóban nemzeti artikuláció áll a főváros-jelentés mögött.

Ebben a tekintetben Bécs és Budapest nagyon is eltérő kontextusban értelmeződik.

Bécs egy rendkívül heterogén és változó területi kiterjedésű dinasztikus egység székhelye.
Központi funkcióját nem a nemzeti háttér s nem a területileg centrális elhelyezkedés, hanem az
adta, hogy a Birodalmat különféle jogcímeken uraló császár ás a neki szolgáló apparátus itt volt
fellelhető. A Habsburg uralkodók jórészt innen kormányozták a Birodalmat, itt laktak és ide
temetkeztek.[3] Bécs a dinasztia székvárosa, a Habsburg Birodalom központi apparátusának helye
volt, s ezért válhatott – mintegy magától értetődő természetességgel és történeti szervességgel –
a kettős Monarchia ausztriai részének fővárosává. Elvileg – ha az uralkodó máshová költözött – a
székhely funkció vándorolhatott volna, valójában azonban – éppen a több százados nyomaték
miatt – ez nem tudott bekövetkezni. Sőt! Bécs annyira a tényleges és valóságos birodalmi
centrum szerepét töltötte be, hogy amikor – osztrák számítás szerint első, magyar számítás
szerint ötödik – Ferdinánd, 1848 decemberében a trónról lemondva, de uralkodói címét
megőrizve a prágai Hradzsinba költözött, akkor sem helyeződött át a súlypont, noha a kvietált
császár haláláig formailag a dinasztia feje maradt, s így a családi vagyonról is ő rendelkezett.
[4]
Mindezzel csak azt kívántam jelezni, a hogy a XIX. századra Bécs központi pozíciója abszolút
megkérdőjelezhetetlenné vált – a nélkül, hogy különösebb nemzeti tartalom járult volna hozzá.
Ezt a „hiányt” ellensúlyozta az, hogy egyfelől a Birodalom tényleges adminisztratív központjaként
működött, a XIX. század elejétől az osztrák császári címet viselő dinasztia nyomatékával
feldúsítva s mindemellett a „Nyugat” szimbolikus végpontjaként értelmezte magát. Metternich
híressé vált szlogenje – miszerint a Balkán a Rennweg-nél kezdődik – arra utal, hogy a civilizáció
értékét is hozzázárkóztatták.
Budapest, pontosabban szólva Pest-Buda fővárossá válása, tétele ezzel szemben tudatos,
nemzeti céltételezéssel bíró és Bécshez képest feltétlenül kései folyamat eredménye volt. [5] Az
1830-as évek elején Széchenyi István gróf veti fel a „Budapest-gondolatot”,[6] hiszen – s itt
határozottan tetten érhető a nemzeti elem – az ország testének kell egy „szív”, kell egy főváros. A
gondolat – amit aztán Kossuth Lajos is,[7] s a magyar liberális reformellenzék egésze felvállalt –
azt is tartalmazta, hogy Magyarországnak nincs „hivatalos” fővárosa, hiszen az országgyűlés
Pozsonyban ülésezik, a Királyi Vár s a Helytartótanács Budán van, és Buda és Pest két különálló,
egymással is részben rivalizáló város. Nem véletlen tehát, hogy Széchenyi Buda és Pest közé
helyezi az ország első állandó Duna-hídját (Lánchíd) s az sem, hogy az 1848-as átalakulást
rögzítő törvények Pestre teszik az országgyűlést. Logikus következmény az is, hogy 1849-ben
Szemere Bertalan akkori miniszterelnök az ország fővárosának nyilvánítja – immár Budapest
néven – a várost. Az 1848–49-es forradalom leverése után a neoabszolutizmus csak az egyik
regionális központként kezeli az ismét külön városként működtetett Budát és Pestet. Csak a
kiegyezés után 1872-ben nyilvánítják egy településsé Budapestet, noha a kiegyezést 1867-ben
jóváhagyó országgyűlést – 1865-ben – már ide hívják össze, s de facto fővárosként kezelik a
Duna két partján elterülő városokat.[8]
Mindebből az következik, hogy Magyarországon a főváros-fogalom erősen nemzeti tartalma
követelésként merült fel, s létrehozása egykorúan a magyar nemzettudat sikertörténeteként
rögzült. Ebben a nemzeti narratívában annak is fontos szerep jutott, hogy a budai Vár királyi
székhelyként funkcionáljon, de senkit sem zavart az a tény, hogy az uralkodópár 1867 után
jobban kedvelte a Budapest közeli s a kiegyezéskor a nemzet ajándékaként megkapott gödöllői
kastélyt, mint az egyébként rideg és kényelmetlen budai Várat.[9] A lényeg ugyanis az volt, hogy a
magyarok által saját országuknak tekintett Magyarországnak fővárosa lett, ahol helye volt a
királynak, a kormánynak, az országgyűlésnek és mindannak, amitől egy nemzet fővárosnak
tekinthet egy várost.

Birodalmi Bécs – nemzeti Budapest: talán ezzel a jelzős szerkezettel inkább értelmezhető a
főváros szó tényleges történeti tartalma.

De ezzel persze még korántsem merítettük ki a kontextualizálás lehetőségét, hiszen külön

probléma, hogy mit jelent a magyarok esetében a „nemzeti” főváros. A kérdés kettősen is
érdekes: egyfelől a város lakossága jelentős részben nem volt magyar, másfelől pedig a XIX-XX.
század fordulójáig Magyarország lakosságának többsége nem a magyar anyanyelvűekhez
tartozott, s a századforduló után sem alakult ki jelentős magyar többség. Ezek a rendkívül
lényeges és alapvető kérdések azonban túlmutatnak az adott téma keretein, így itt mindössze
annyit érdemes megjegyezni, hogy a főváros lakossága nagyrészt elmagyarosodott, tehát egy
természetes asszimilációs folyamat zajlott le. Az ország tekintetében pedig egy olyan ideologikus
konstrukciót alkalmaztak, ami elismerte ugyan az etnikai heterogenitást, de fenntartotta az
egységes politikai nemzet fikcióját, s ez a „politikai nemzet” a magyar volt. Az asszimiláció, illetve
az ideologikus konstrukció töréspontjai éppen a XIX-XX. század fordulóján kezdtek látványosan
megjelenni, de csak a Monarchia – s a történeti Magyarország – szétesésével váltak az
interpretáció számára is megkerülhetetlen realitássá.

Természetesen szólni kell a kettős Monarchia két főváros fogalmáról is.

A kiegyezéssel újradefiniált államalakulatnak a neve sem volt egyértelmű, hiszen a nyelvi
lehetetlenség határát súrolta a „Magyar Korona országai és az őfelsége uralkodása alatt álló
többi ország” kifejezés. Ferenc József 1868. november 14-én bocsátotta ki azt az uralkodói
kéziratot, ami rendszeresítette az általa uralt összes ország továbbiakban használatos
megnevezését. Osztrák–Magyar Monarchia – ez lett az állam neve, noha tudjuk: az „Osztrák”
kifejezés jelentős szláv népességet is takart, s közjogilag a cseh királyi címet is magában foglalta,
a „Magyar” pedig egy olyan királyságot takart, ahol a magyarok – a századfordulóig –
kisebbségben voltak. A „kettős Monarchia” tehát jobb híján használt fogalom, s a „két főváros” is
felemás tartalmú kifejezés.[10]

A közjogilag két egyenrangú államtest – látszólag – egyenrangú központja volt Bécs és

Budapest. A két államtestet összekapcsoló közös ügyek alkotmányos felügyeletét ellátó
delegációk – a kiegyezésben rögzített módon – felváltva kellett, hogy ülésezzenek; hol az egyik,
hol a másik fővárosban. Mindazonáltal a közös minisztériumok (külügy, hadügy, illetve az ezek
fedezésére szolgáló pénzügy) Bécsben működtek, és lényegében fel sem merült az, hogy
tevékenységük megosztódjon a két főváros között. A közös minisztériumok elhelyezésének
legfőbb oka nem pusztán Bécs civilizációs előnyének tudható be, hanem annak, hogy az
uralkodó ténylegesen sokkal inkább Bécsből, mintsem Budapestről uralkodott. (Budapest örök
sérelme maradt, hogy a magyar fővárosban nem volt saját királyi udvartartás; a budai udvarnagyi
hivatal a bécsi alá tartozott – annak ellenére, hogy a magyar országgyűlés saját hatáskörében
szavazta meg a király fenntartásának költségeit.) Így aztán a két főváros viszonyában – a
látszólagos egyenrangúság mellett – Budapest részéről állandóan jelen volt egyfajta sérelmi elem
(ami persze „nemzeti” sérelemként fogalmazódott meg), és egy rendkívül komoly bizonyítási
vágy, miszerint a magyar főváros „utol tudja érni” Bécset.

Részben valójában, részben fiktíven Osztrák–Magyar Monarchia; részben tényleg kettő, részben
egy főváros; a Birodalmi Bécs és a nemzeti Budapest eltérő kontextusa – talán leginkább így
módosulhat a látszólag oly egyértelmű mondat.

Második mondat

Bécs idegenellenes, antiszemita, Budapest liberális politikai arculatot öltött a XIX-XX. század
fordulóján.

A mondat a maga egyszerűségében érvelhető, alátámasztható állítást fogalmaz meg.

Kétségkívül igaz, hogy a Karl Lueger illetve a Bárczy István nevével fémjelzett várospolitika
egykoron eltérő eszmei artikulációban fogalmazódott meg. A két kurzus időben némileg eltért,
noha át is fedte egymást: Lueger 1897-től 1910-ig, Bárczy 1906-tól előbb polgármesterként, majd
1917–1918-ban főpolgármesterként jegyezte nevével a bécsi, illetve a budapesti várospolitikát. [11]

Mielőtt azonban szemügyre vennénk az állítás legfontosabb tartalmi elemeit, érdemes egy
pillanatra elgondolkodni azon, hogy lehet-e egy városnak saját politikai arculata? S egyáltalán:
hogyan kerül egy város abba a helyzetbe, hogy bármifajta politikai öndefiníció részesévé váljon?

Itt persze számításba kell azt venni, hogy a „főváros” funkció többletsúlyt biztosít egy városnak,
de ez önmagában nem elegendő magyarázat. ha az állami-nemzeti reprezentációt nem öleli
körül mindaz, amit a XIX. század városfejlődése jelent, akkor főként az állami arculat marad a
domináns. De Bécs és Budapest esetében – igaz, Budapest esetében ütemkéséssel – pontosan
arról volt szó, hogy létrejött a modern metropolisz, a modern nagyváros. A XIX. század összes
civilizatórikus, gazdasági, társadalmi innovativitása mintegy koncentráltan jelent meg a nagyváros
képében. S ez ugyanúgy elmondható a szellemi-kulturális innovativitásról is, merthogy a
nagyváros teret, lehetőséget, miliőt s nem utolsó sorban valamifajta megélhetést adott a szellem
és kultúra lovagjainak, apródjainak, szolgálóinak.

A Habsburg Birodalom egészét tekintve csak Bécs és Budapest lett a nagyvárosiasságot a maga
teljességében érvényesítő, az európai összehasonlításban is az élmezőnyben helyet foglaló
település. A XVIII. századi felfutást Prága nem tudta a XIX. századra megismételni. Bécs és
Budapest viszont – rendkívül tudatos városépítészettel, várospolitikával – a XIX. század második
felében, illetve a századvég-századelő táján milliós metropolisszá vált. (Budapest lakossága
1910-re ugyan „csak” 900 ezret tett ki, de az elővárosokkal együtt elérte az 1,1 milliót!) Ráadásul
mind Ausztriában, mind Magyarországon a fővárost követő többi város nagyságrenddel került
„hátrébb”, ami azt jelentette, hogy a polgárosodó társadalmak karrierambícióinak kielégítéséhez
ebbe a két városba kellett jönni. A két város több lett, mint önmaga: a modernitás, a nagy
lehetőségek, a dinamizmus szimbolikus és tényleges terrénumává alakultak át.[12]

A kvantitatív összetevők minőségi, kvalitatív dimenzióvá váltak. A modern nagyváros –

hivatalnokaival, ipari munkásságával, kispolgárságával és középosztályával, az újtípusú városi
szegénység és a nagypolgári életvitel együttes jelenlétével, a „bohém”, a „művész”, a „rikkancs”
és más hasonló, de az addigi városi világtól eltérő alakok megjelenésével – valami új, valami más
lett. A más, az új abban is testet öltött, hogy a Város saját és társadalma arculatát politikailag is
megkísérelte kifejezni. Igaz ez a másik oldalról is: a minőségi váltás erős és ideológikus
városkritikát is kiváltott. A kritikában is átpolitizálódott a Nagyváros: bűnökre csábító, az
ártatlanságot sárbatipró jelenséggé vált, egyfajta „világi ördöggé”, aki íme testet öltött. Megkísérti
a betévedőt, lelkét átformálja, sőt, még a beszédet is átalakítja. Mert a városi nyelv is
megkülönböztet: a szóhasználat, az eltérő kiejtés – az attitűdtől függően – vagy felemel, vagy
„népidegenné” tesz.

A nagyvárosnak addig soha nem látott, érzékelt önsúlya lett, ami kifejeződött kultúrában,
viselkedésben, nyelvben és természetesen megfogalmazhatóvá vált egyfajta politikában is – ami
vagy azonosulást, vagy éppenséggel éles kritikát is kiválthatott.

Mindemellett azonban a Nagyvárosnak – éppen azért, mert nagy és modern város lett – szembe
kellett néznie azzal a problémával, amit a XIX. századi folyamatok térben sűrített megjelenése
jelentett. Nevezetesen azzal, hogy nem fenntartható miszerint a város vezetése főként rendészeti
szerepben tartja saját tevékenységét. A város halmozódó problémái olyan megoldásokat
igényeltek, amelyek egyrészt a várost szolgáltató egységgé teszik, másrészt anyagi alapot és
hatalmat teremtenek ezekhez a szolgáltatásokhoz. Az infrastruktúra igényeitől a szegénységig, a
városi parkoktól a művészetpártolásig egyre több olyan új funkció került a városvezetések
látókörébe, amit aktív várospolitikával kellett kezelni.

Strukturálisan a problémákkal először London nézett szembe, s ott született meg az új

várospolitika megnevezése is: községi szocializmus (municipal socialism). A „községi
szocializmus” fogalmában a szocializmus kettős tartalmú kifejezésként szerepelt: egyrészt arra
utalt, hogy a közösség legfőbb életfunkcióinak kielégítését szolgáló intézményeket (például gáz-
és villamosműveket, a városi közlekedést, a szemétszállítást, stb.) községi, azaz köztulajdonba
kell venni. A szocializmus kifejezés másrészt azt jelentette, hogy a városvezetések a
közösségekben gondolkodnak, a közösség és nem az egyén számára nyújtanak megoldásokat.
Azaz nem egyének halmazaként, hanem közösségként értelmeződik a város. Ezért kell
szegényszállásokat fenntartania, művészetet pártolnia, a közterek fejlesztésén tevékenykednie.

A „községi szocializmus” szükséglete önmagában is arra ösztönözte a várost, hogy politikai

arculatra tegyen szert. Saját, csak rá jellemző problémákkal rendelkezett, saját, csak rá jellemző
válaszokat kellett feltalálnia.
A londoni példa – mivelhogy minden európai nagyváros hasonló kihívás elé került – ragadós lett:
Bécs és Budapest vezetése lényegében hasonló dolgokat tett, csak éppen más eszmei
kontextusba ágyazta a szinte egyforma cselekvéseket.

Az eltérő eszmei interpretációk, a város saját politikai arca persze azért viszonylagos.
Viszonylagos, hiszen a nagyváros gazdaságilag is önálló erő lett, de mégsem vált függetlenné az
államtól. Sem politikailag, sem gazdaságilag erre sem szándék, sem mód nem kínálkozott. Az
állam és a város között lehetett konfliktus (például a polgármester kinevezését illetően, hiszen
Ferenc József többször nem nevezte ki a választásokon nyertes Karl Luegert), de ez soha nem
mehetett el a szakításig. A nagyváros erejének egyik forrása ugyanis éppen hogy fővárosi
mivoltából adódott. Nem szegülhetett szembe azzal, aminek a fővárosa volt. S fordítva is igaz: az
állam sem játszhatott korlátlanul saját „szívével”.

Az önállás és a függés érzékeny, de nem kezelhetetlen játékban kellett a saját politikai arculatot
megfogalmazni.

Nos tehát, ha a politikai arculat a két város esetében hasonló problematikára, hasonló
gyakorlatra, hasonló viszonyrendszerre épült, akkor miért különbözött a tartalmi karakter?

Van olyan elképzelés, ami az eltérő eszmei tartalmat a választójogi rendszerből vezeti le. [13] A
bécsi kuriális és magyar virilista rendszer valóban különbözött, valóban másként súlyozta a
városlakók politikai akaratát, de ez – megítélésem szerint – nem elegendő magyarázat. Fontos,
de nem kielégítő szempont, hiszen nem ad választ arra, hogy a város így-úgy eloszló szavazói
miért éppen az adott identitáskeretben, koordinátarendszerben mozogtak.

Merthogy – s én ezt a megközelítést kívánom felvázolni – a várospolitika szellemi karakterének fő

különbsége éppenhogy a két főváros eltérő identitáskeretéből adódott.

Budapest az egyszerűbb eset. Mivel a főváros – és maga a nagyvárossá válás – nemzeti

vállalkozásként értelmeződött és rögzült, ezért a városi önkifejezés és a magyar kormányzati
eszmei karakter között nem jött létre lényeges különbség. A magyar nemzettudat a
liberalizmusban fogant, és a kiegyezés utáni rendszer – kisebb ellentmondásokkal – fenntartotta
ezt az összezárkóztatást. A magyar „grandeaur és gloire” az egyre inkább állagőrző szerepet
betöltő liberalizmuson át manifesztálódott, s ez a liberális nacionalizmus jelent meg a
civilizatórikus fejlődés garanciájaként. (Erre igen karakteres példát szolgáltatott az 1896-os, s
Budapest számára komoly fejlesztéseket lehetővé tevő millenniumi megemlékezéssorozat.)
[14]
Budapest politikai arculatában a községi szocializmus egyébként tartalmilag antiliberális
fordulata is úgy jelenhetett meg mint a magyar nemzeti önkiteljesítés liberális folytonossága.
Természetesen Magyarországon is megjelent a keresztény értékekkel felvértezett, újkonzervatív
antiliberalizmus, hiszen 1895-ben jött létre a Katolikus Néppárt – egyébiránt éppen a liberalizmus
egyik legnagyobb diadalának, az állam és az egyház szétválasztásának árnyékában. Csakhogy
az újkonzervatív, nem egyszer erős antiszemita felhangú térhódítást megnehezítette a
liberalizmushoz kötődő, belpolitikai stabilitást biztosító rendszer nemzeti összetevője. A
kiegyezés által teremtett belső politikai stabilitás a magyar elit hegemón szerepét jelentette, s ez
a politikai érdek azt sugallta, hogy mindenfajta asszimiláció kedvező, hiszen erősíti a magyarok
társadalmi, gazdasági, demográfiai súlyát. Az antiszemita típusú politizálás, a magyarok számát
és erejét gyarapító zsidóság politikai stigmatizációja nem volt érdeke ennek a hegemón helyzet
őrzésében érdekelt elitnek. Csak azt állítom, hogy nem állt érdekükben a liberális nacionalizmus
felszámolása, s nem azt, hogy ne alakult volna ki a felszámolásnak „megágyazó” eszmei keret. A
Budapest-kritika, a Luegertől kölcsönzött és itthon is meghonosodott „Judapest” [15] lozung és
minden, ami ehhez kötődött a századvég-századelő magyar politikai kultúrájában létrejött, de
mindaddig szekunder maradt, amíg a soknemzetiségű Magyarországon kellett a magyar
nacionalizmust uralkodó helyzetben tartani. Igazi ereje – s uralgó politikai helyzetbe kerülése –
csak a Monarchia szétesése után mutatkozik meg: akkor, amikor az immár 96%-ban magyarok
lakta országban már új szociális-gazdasági-kulturális ellenségképet keres a nem kevés
személyes kontinuitást mutató politikai elit. Addig, amíg a Monarchia fedője rajta volt azon a
láboson, amit Magyarországnak hívtak, az adott realitásokban gondolkodó magyar nacionalizmus
a liberális politikai keretben volt érdekelt, s Budapestet is ebben a kontextusban értelmezte.
Bécs kicsit bonyolultabb eset, hiszen itt más gondolati koordinátarendszerben kellett a várost
elhelyezni.[16] A Birodalom nem volt nemzet. A nemzet a német volt. A német viszont egy másik
országot jelentett: egy olyan országot, aminek a fővárosát Berlinnek hívták.

A német-osztrákok helyzetét és gondolkodását a XIX. század utolsó harmadától alapvetően

befolyásolta a német egység léte.

1871-ben, a porosz–francia-háború nyomán létrejött a második Német Birodalom, az egységes

német nemzetállam. Sokan ezt nem érezték teljes és befejezett folyamatnak. Az államon belül 22
fejedelemség és 3 város rendelkezett korlátozott hatalommal. Ez a közigazgatási hatalmi
szerkezet is tükrözte, hogy bár a németek egységesek, erős regionális német identitások is
(porosz, szász, bajor stb.) léteznek. De – hosszú vajúdás után – mégis megszületett egy olyan
német állam, amely megalakulásakor több mint 41, az első világháború előtt 67 millió lakost
számlált.[17]

A német egységből a Habsburgok – következőleg az általuk uralt német nyelvű területek és

városok is – kimaradtak. Szempontunkból most nem a kimaradás folyamata, hanem a ténye a
fontos. Ráadásul az új, a második Német Birodalom – jelesül az 1890-ig kancellári szerepet
betöltő Bismarck – számára rendkívül fontos szövetséges volt a poroszok által még 1866-ban
legyőzött Habsburg Monarchia. Németország érdekeitől mi sem állt távolabb, mint a Habsburg-
állam gyengítése, vagy éppen a Monarchia német jellegének erősítése. Bismarck tudta, hogy a
német egység kiterjesztése erős nemzetközi ellenállással járna. Neki egy nemzetileg sokszínű,
nemzetek feletti, Németországgal szemben barátságos közép-európai nagyhatalomra volt
szüksége.

A Habsburgok tudomásul vették – nem is nagyon tehettek mást –, hogy kiszorulnak a német
egységfolyamatból, s 1866-os vereségük után a meglevő birodalom konszolidációjában
gondolkodtak. 1867-ben részben ezért egyeztek ki a Monarchia második legnagyobb nemzeti
csoportjával, a magyarokkal. Arra kellett berendezkedniük, hogy egy olyan államot
működtessenek – lehetőleg stabilan –, amelyben 1910-ben a németek 23,9, a magyarok 20,2, a
csehek 12,6, a horvátok 5,3, a szerbek és a szlovákok 3,8–3,8, a románok 6,4, a lengyelek 10, a
rutének 7,9, a szlovének 2,6, az olaszok 2,0%-ot tettek ki (a töredék népcsoportokat nem is
említve). Egy ilyen állam – s most tekintsünk el a birodalom magyar felétől – nem lehetett teljesen
német karakterű, hiszen a ciszlajtán területen élőknek is csak 35,6%-a volt német, egyébként
pedig 23%-a cseh, 17,8%-a lengyel, 12,6%-a rutén, 2,7%-a szerb-horvát (1910). [18]

A Habsburg-birodalom helyzete a német egység létrejötte után megváltozott. Addig, amíg a

Habsburgok játékosként vettek részt a német egységteremtés folyamatában, időről-időre
kifejezetten germanizálni próbáltak, azaz jóval a lakossági arányszám felett reprezentálták a
német jelleget. A német egységet követően ez a szándék józan érdekfelismerés okán elporladt.

1871 után tehát a német nyelvű Ausztria lakosai – a németek – sajátos identitáspolitikai válaszút
elé kerültek. Az egyik lehetőség az volt, hogy német nyelvű osztrákok lesznek.

De mi identitáspolitikailag az osztrák?

Valójában egy német-osztrák számára ez egyetlenegy dolgot jelenthetett: elfogadja-e a

Habsburg-birodalom létét, elfogadja-e a dinasztiát, egyfajta Habsburg-azonosulásban gondolja-e
el önmagát. S e mellett természetesen önmagát németként meghatározva küzd mindama más
nemzetiségű alattvalótársai ellen, akik – szerinte – háttérbe akarják szorítani a nyelvét (a
németet) és őt magát.

Identitáspolitikai opció volt az is, hogy valaki internacionális alapra helyezkedik. A német nyelvű
Ausztriában részben talán éppen a német-osztrák lét nehézségei miatt az 1880-as évektől
nagyon erős szociáldemokrata mozgalom, kultúra és eszmei világ jött létre, amely egyébként az
európai tendenciákkal is egybeesett.

S végül lehetett valaki német nacionalista is. Ez esetben – amennyiben persze következetes volt
– illett tagadnia a Habsburg-birodalom adott formáját; óhatatlanul erős kritikával kellett illetnie
mindent és mindenkit, ami és aki nem a német érdekeket szolgálta, el kellett utasítania a
dinasztiát – és mindent, ami ahhoz kötődött.

Jól jelzi a német-osztrákok identitásproblémáját a „császárdal”, az osztrák himnusz esete, sorsa.

[19]
A zenét Joseph Haydn komponálta, 1797-ben. Mivel a nemzeti identitásnak ekkor, a XVIII.
század végén Közép-Európában még nem volt mindent felülíró fontossága, ezért az
úgynevezett Császár-kvartettben fellelhető dallamot a zeneszerző egy horvát népdalból merítette.
Az I. Ferenc császár és király tiszteletére írott szöveget 1854-ben váltotta fel az a textus, amely
aztán 1918-ig Ausztria himnuszaként vált híressé. A vers Johann Gabriel Seidl szerzeménye. A
több versszakból álló költemény első két sora mintegy esszenciaként foglalta össze a birodalmi
Ausztria hivatalosan vallott önazonosságát, az „osztrákságot”: „Gott erhalte, Gott beschütze
unseren Kaiser, unser Land!” A Monarchia nemzetei, nemzetiségei nyelveire lefordított változat
magyarul így szól: „Tartsa Isten, óvja Isten császárunk s a közhazát!” Az isten és a császár
fogalma az egyes nemzeti variációkban változatlan, a ’Land’ már magyarul ’közhaza’, lengyelül
’kraj’ (terület, kerület), horvátul ’dom’ (ház), szlovénül pedig egyszerűen Ausztria.

A „császárdal” 1871 után lassanként Németország nem hivatalos nemzeti himnuszává vált –
csakhogy itt más szöveggel énekelték. August Heinrich Hoffmann von Fallersleben 1841-es
szövege így kezdődött: „Deutschland, Deutschland über alles, über alles in der Welt”
(Németország, Németország mindenek fölött, mindenek fölött a világon). A szerző műve az
akkoriban angol fennhatóság alatt álló Helgoland szigetén született. Az első versszak kezdősora
semmi mást nem jelentett, mint az egységes Németország utáni vágyat. Ugyanez a szakasz
különféle topográfiai utalásokkal a német haza egységére utal. A második strófa a hűséget, a
bort, a dalt, a német asszonyokat idézi fel, mintegy a romantika közhelyes kifejeződéseként. Az
utolsó versszak – a kor liberális szelleméhez híven – a joggal és a szabadsággal köti össze a
német haza fogalmát.

Az 1871-es német egyesítés után a porosz himnuszt preferálták, amelyet az angol himnusz
dallamára énekeltek. A Deutschlandlied is élte a maga életét: kezdett erősen nemzeti dallá válni, s
egyfajta alternativitást fejezett ki a császári himnusszal szemben. Hivatalosan csak a császárság
bukása után, 1922-től lett Németország himnusza, és manapság a harmadik versszak szövegét
éneklik.
A Deutschlandlied Ausztriában is annyira kedveltté vált, hogy – mivel a dallama teljesen
megegyezett az osztrák himnuszéval – a német-osztrákok politikai beállítottságuktól függően
énekelték, mintegy jelezve: van, akinek a „Land”, a közhaza, van, akinek „Deutschland”, azaz
Németország a fontos.

A németek helyzete tehát részben hasonlított más ausztriai nemzetiségek helyzetéhez – hiszen
éppen a Habsburg-birodalmi jelleg miatt nem lehetett önálló államuk –, részben különbözött is.
Különbözött abban, hogy mellettük létrejött egy Németország – amelynek Bismarck elgondolása
szerint nem kellettek –, s egyben azt is megélték, hogy az 1860-as évek második felétől, a
Habsburg Birodalmon belül más nemzetek felértékelődnek. Mindehhez járultak még azok a
problémák, amelyek Európa jelentős részét jellemezték, s a kialakult modernitás feszültségeiként,
válságaként voltak értelmezhetők.
Talán nem csoda, hanem nagyon is érthető, hogy ez a tartósnak bizonyuló helyzet erősen
frusztráló hatású volt. Az 1880-as évektől három olyan politikai tömegmozgalom, illetve
tömegpárt jött létre, amely a századelőre eluralta Német-Ausztria politikai életét: a
szociáldemokrácia, a keresztényszocializmus és az össznémet, azaz német nacionalista
mozgalom.[20] Fokozatosan beteljesedtek azok a politikai-eszmei opciók, amelyek – lehetőségként
– a németek számára Ausztriában kínálkoztak.
A logikai lehetőség történelmi beteljesülése egyébként a német-osztrák történet esetében egy
olyan dramaturgiai mozzanatot is felmutat, amely mintegy „modellálja” az identitások szétválását.
1882-ben a fiatalabb korosztályhoz tartozó, politikai hevülettől (is) vezérelt értelmiségiek
megfogalmazták az ausztriai német nacionalizmus programját. Ebből a körből Georg von
Schönerer a német radikális nacionalista mozgalom vezetője lett, Viktor Adler, a nemzetközi
szocializmus híve szociáldemokrata pártvezetővé vált, Viktor Pattai pedig később
keresztényszocialista politikusként folytatta pályáját. Az identitások szétválása így egy
szimbolikusnak tekinthető aktusban is tetten érhető (Heinrich Friedjung, a kor talán leghíresebbé
vált osztrák történésze – aki szintén ebbe a körbe tartozott – német nacionalista maradt, viszont
zsidó származása a német nacionalizmushoz – is – fokozatosan és markánsan kötődő
antiszemitizmus miatt egyre lehetetlenebbé tette számára a szervezeti azonosulást.) [21]

A szociáldemokrácia, illetve szellemi aurája internacionalista volt, tehát nem tartalmazott etnikai,
vallási, faji, nemi stigmatizációt; hívei nem nemzetben, hanem osztályban gondolkodtak, s
önmagukat az osztályharc nem bolsevik típusú logikájában fejezték ki.

A másik két nagy áramlat viszont alkalmazta az etnikai, vallási, faji, nemi stigmatizációt. Sőt!
Részben erre építette kifejezésmódját, nyelvét, tömeghatását, identitását.

Különböztek abban, hogy a keresztényszocialisták támogatták a Habsburg Birodalmat, az

össznémetek (Alldeutsche) viszont nem.

De egyaránt utálták a cseheket, a magyarokat, s természetesen a zsidókat.

Az utálat az öndefiníció része lett, és átváltható volt. Karl Lueger, a keresztényszocialisták egyik
vezetője, Bécs 1897 és 1910 közti polgármestere Budapestet, a magyar fővárost „Judapest”-nek,
a magyarokat pedig „judeomagyar”-nak nevezte. Egyszerre akart ütni a magyarokon és a
zsidókon. A két jelentős szellemi-politikai hatással bíró mozgalom között fontos különbségek is
voltak, ami – politikai – ellentétek forrásává vált. A keresztényszocialisták közel álltak a katolikus
egyházhoz – míg az össznémetek nem, sőt legradikálisabb részük éppen azért, mert a
Habsburgok katolikusok voltak – az „El Rómától” (Los von Rom) jelszavát hangoztatta. De persze
a legfontosabb különbség az volt, hogy míg az egyik támogatta a birodalom adott keretek közti
fennmaradását, a másik nem.

Mindazonáltal például a csehellenesség okán képesek voltak együttműködni. Így például a

századvég egyik legnagyobb vihart kavart ügyében, amelynek apropóját Kasimir Badeni gróf,
osztrák miniszterelnök javaslata váltotta ki. E szerint valamennyi csehországi hivatalnoknak
néhány éven belül beszélnie kellett volna a csehet és a németet is. A németek ellenállása
megbuktatta Badenit. (Megjegyezném, hogy a nemzeti utálat kultúrája néha olyan területen is
megjelent, amely jelzi, hogy azért a Monarchiában vagyunk. Cseh részről tűrhetetlennek ítélték a
sörfogyasztás terén fennálló német-osztrák túlsúlyt, és ezért cseh nemzeti aktivisták České
Budějovicében sörfőzdét alapítottak. 1895-ben jött létre a Cseh Részvényserfőzde, a mai
Budweiser Budvar, a versengő gyűlölködés kedélyes és napjainkig élvezetet okozó produktuma.)
[22]

A német nemzeti tábor és a keresztényszocialisták további közös identitásmozzanata az

antiszemitizmus volt, pontosabban szólva egy olyan nyelvi kultúra, amelyben a zsidó kifejezés
csakis negatív minősítés kíséretében vagy negatív kontextusban szerepelt. Azért indokolt ez a
pontosítás, mert a negativitás a lényeg, hiszen a „zsidó” túl sok mindennek volt a metaforikus
kifejezője. Egyszerre lehetett vallás és származás; a kizsákmányoló tőke és a munkásmozgalom
szinonimája, fedőszava; a modernség és a beszélőétől eltérő ízlés, kultúra stigmatizációja; a
közlő által elítélt, rossznak tartott értékek egy szóban történő összevonása. A „zsidó” amolyan
többjelentésű szóként működött; olyan konstrukció, „szerkesztett szó” volt, amelyet igencsak
hatékonyan lehetett használni, hiszen az európai, keresztény kultúrában nagyon is régen
meggyökeresedett előítélet-halmazra utalt. Igazi világi „Ördög”-funkciót töltött be. De éppen azért,
mert a századforduló világa különbözött az európai középkorétól, ugyanaz a szó nem csak
ugyanazt fejezte ki. A századforduló német-ausztriai antiszemitizmusát csupán jobb híján hívom
antiszemitizmusnak, hiszen jelentős részben nem a zsidókra, hanem – amint azt jeleztem – sok
másra vonatkozott. Nem véletlenül mondhatta Karl Lueger, a bécsi polgármester: „Hogy ki a
zsidó, azt én döntöm el!” A kijelentés nemcsak a cinikus politikai önhittségről szól, hanem arról,
hogy a „zsidó” többértelmű konstrukció. Ha Lueger nemcsak magáról, hanem a konstrukcióról is
mondani akart volna valamit, akkor valószínűleg így fogalmazott volna: „Hogy ki és mi a zsidó, az
döntés kérdése.”[23]

E konstrukció mibenlétét bizonyos értelemben plasztikusabban érzékelteti a radikális

nacionalista, össznémet Schönerer jelszónak szánt mondata: „Júda nélkül, Róma nélkül,
Germánia dómja épül.” („Ohne Juda, ohne Rom, bauen wir den deutschen Dom!”) Találóbb,
hiszen itt Júda már értelemszerűen több, mint a zsidó – egyenlő mindazzal, amit „zsidónak” lehet
tekinteni. (Ahogy Róma is más és több, mint a katolikus hittételek összessége.)

Az antiszemita nyelv tehát egy olyan diskurzuselem volt, amely – sok, itt érintett ok miatt –
jelentős részben áthatotta a német osztrákok közbeszédét, politikai artikulációját. Azt is lehetne
mondani, hogy az antiszemitizmus olyan elasztikus gondolkodásmóddá vált, amely a német-
osztrákok két nagy századfordulós politikai mozgalmát is jellemezte.

Aki a német nemzettudatban gondolkozott, az – Bécs vonatkozásában – akaratlanul is azt

állította, hogy a Birodalom fővárosa legyen egy nagy, ámde perifériális központ. Az össznémet
gondolat – kimondva-kimondatlanul – Bécs leértékelését jelentette. A másik lehetséges, a
nemzettudat hiányát kiváltó opció az lehetett, hogy egyfajta nemzeten túli világképbe helyezzük
bele a várost. A szociáldemokrácia nagyjából ebben az irányban értelmezett, de az értelmezés
gyengéjét az jelentette, hogy a polgárság jelentős része számára eléggé nehezen volt
elfogadható. Végül is egy harmadik, a luegeri keresztényszocialista értelmezés került rá a
„községi szocializmus” gyakorlatára. Ez az értelmezési rendszer tudta, hogy Bécs erejét,
nagyságát a birodalmi főváros funkció biztosítja, ezért az értelmezés politikailag elutasította a
össznémet megközelítést (maga Lueger is e téren nézetet változtatott[24]), s elvállalta a császári
jelleget, a Habsburg-lojalitást, a birodalmi „grandeaur és gloire” hordozójának szerepét. Másfelől
azonban engedményt tette egy bújtatott nemzeti kívánalomnak, amennyiben kulturálisan a
németesítést tette a városi politika egyik krédójává. Ezért kellett kirohanásokat intézni a csehek
ellen, nem egyszer ellenszenvvel és lekezelően szólni a magyarokról és a sokszor velük
összevont zsidókról. A kulturális németesítés kompenzálta a nemzeti főváros funkció hiányát,
illetve annak vállalhatatlanságát, hogy perifériális német centrummá értékelődjön le az imperiális
Bécs.

Az antiszemitizmus pedig megfelelt annak a célnak, hogy részben kanalizálja a szociáldemokrata

opciónak erőt adó társadalmi feszültséghalmazt, ami egyrészt a nagyváros általános
problematikájából, másrészt a kevéssé szabályozott piacgazdaságból adódott. Mindezt –
legalábbis retorikailag – tehette úgy, hogy nem konfrontálódott a polgárság egészével.

Az a sajátos retorikai egyveleg, ami a „községi szocializmus” bécsi gyakorlatát lefedte, egyszerre
volt nacionalista nemzet nélkül, antiszemita a zsidóság totális jogfosztása és elnyomása nélkül,
szocialista szocializmus nélkül. Amikor lekerült a Monarchia fedője az Ausztria nevű lábosról:
nos, akkor derült ki, hogy mindegyik opció, mindegyik eleme narratívából hatalmi-politikai
gyakorlat, realitás lehet.
***

A XIX-XX. század fordulójának Bécse és Budapestje körül az 1960-as évektől egy sajátos –
napjainkban azért már bomladozó – mitológia alakult ki. A századforduló mindkét város számára
nagy korszak volt, fejlődéssel, tartósnak bizonyuló fizikai arculatformálással, jelentős kulturális,
gazdasági teljesítményekkel. A két várost szerették egy mondatban említeni, hiszen versenyük,
együttélésük inkább erősítette az egykor volt időszak erejét, hatását. Megítélésem szerint
azonban a két város részben eltérő gondolati koordinátarendszerben helyezkedett el,
értelmeződött és értelmezte önmagát. A két főváros más és más olvasatot jelentett.

Budapest és Bécs inkább két külön mondat – egy szövegen belül.