Hospitálási jegyzet 1.

Osztály: 11.A
Pedagógus: Lázár Julianna
Dátum: 2018. március 12., hétfő, 3. óra
Az óra témája: Támazáró dolgozat kiosztása és megbeszélése, igeidők gyakorlása
Megfigyelési szempont: A diákok hibáinak javítása a tanórán

A nyelvi csoportba 15 diák jár, 17 éves gimnazisták. Közülük 11 lány és 4 fiú. A diákok harmadik
éve járnak egy csoportba, gimnáziumi tanulmányaik kezdete óta ismerik egymást, végig a mostani
órát tartó pedagógus tanítja őket.

A tanóra előtt a kolléganő elmondta, hogy a tanóra elején ki fogja osztani az előző órák egyikén
írt dolgozatot, ezt megbeszélik, majd gyakorlásképpen négy igeidőt fognak gyakorolni különböző
módszerek és feladattípusok segítségével.

Az óra megfigyelési szempontjának a hibák javítását választottam. Azt gondolom, hogy ez a

terület igen fontos része úgy a tanórának, mint a tanítási folyamatnak. Korábban nem
tulajdonítottam különösen nagy jelentőséget ennek a területnek, nem is gondoltam bele, hogy
milyen hatása lehet a tanulási folyamatra a hibák kijavításának módja, ám az egyetemen
megszerzett módszertani ismereteknek része volt ez a terület is – szerettem volna hát a
gyakorlatban is megtapasztalni mindezt.

A dolgozatok kiosztása után a diákok átnézték a saját javított és leosztályozott dolgozataikat, majd
a tanárnő, aki a teremben körbe-körbe sétált, és ezáltal azt mutatta, hogy bárki számára elérhető,
néhány diákhoz oda is ment és hol angol, hol magyar nyelven jelezte, hogy mi volt a fő hiba, és
nem a jó megoldást adta meg, hanem egy segítő kérdéssel, egy nyelvtani szabály rövid
felidézésével megpróbálta rávezetni a diákot a helyes válaszra. Erre az óra első 14 perce ment el.

Ezután pármunka következett. A tanárnő megkérte a diákokat, hogy alkossanak párokat és

válasszanak ki a saját dolgozatukból 3-3 hibát és tíz perc alatt beszéljék meg, mi lett volna a helyes
válasz, hol hibáztak, magyarázzák el egymásnak. A kolléganő mindvégig sétált a tanteremben és
figyelte a beszélgetéseket, szükség esetén odaszólt és segített a pároknak. Látszott, hogy a diákok
nem először végezték ezt a feladatot; csendben, de határozottan, angol nyelven kommunikáltak,
az utasítás szerint dolgoztak. A feladatra az ígéret szerint kb. 10 perc jutott.
Az óra hátralévő részében kreatív feladatot kaptak a párok: egy történetet kellett kitalálniuk, egy
kitalált karakterrel, nyolc megadott szempont alapján. (pl. Mi a szereplő neve? Mi fura vele
kapcsolatban? Mi volt a gondja tavaly? Miért lett ilyen, amilyen? – stb.) Az utasítások
egyértelműek voltak, a párok ezeket a szempontokat lapon is megkapták. A párok természetesen
angol nyelven próbálták kialakítani a kért karaktereket, a tanárnő szintén járt párról párra és
segített, kérdezett. Megfigyelésem szerint, ha a diák az ilyen beszélgetések során kérdezett vagy
beszélt, magyarázott, és hibát vétett, akkor a kolléganő nem javította ki azonnal a hibát, nem
szakította félbe az illetőt. Egyértelmű volt, hogy a cél nem a nyelvileg tökéletes mondatok
alkotása, hanem a folyékony beszéd elősegítése volt. Apróbb hibákat nem is javított ki a tanárnő,
csupán a fontosabb, nagyobb jelentőségű hibákra tért vissza a kommunikációs blokk legvégén. A
helyes mondatot nem megmondta a diáknak, hanem megpróbálta egy segítő kérdéssel rávezetni:
(pl: Ha a mondat alanya „he”, azaz ő, egy férfi, akkor Simple Present igeidőben mit is kell
hozzátenni a mondat igéjéhez?)

Mivel ez egy igen időigényes feladat volt, a diákok nem végeztek vele a tanóra végéig. Az óra
végén a kolléganő házi feladatként adta fel a történet befejezését, azzal, hogy a következő órán a
kitalált karaktert és történetet páronként el kell majd mondani.
Reflexió az első óralátogatáshoz

A tanóra fő megfigyelési szempontja a hibák kezelése volt. Nagyon tetszett az a módszer, amikor
a már kijavított dolgozatot a padtársak együtt nézték át és egymásnak magyarázták el, mit
hibáztak ők maguk, illetve a társuk. Ezzel a módszerrel nem voltak rászorulva a pedagógus
ismételt frontális magyarázatára, amire így, a dolgozat után lehet, hogy már nem is figyeltek volna.
Ehelyett egymástól tudtak tanulni. A hibás mondatok ezzel a módszerrel mintegy önmaguktól, a
diák által váltak helyessé, és hiszem, hogy a saját magam által elkövetett hiba javításának legjobb
és a tanulás szempontjából leghatékonyabb módja az, ha én magam jövök rá, hogy mit
tévesztettem el.

Fontosnak tartom, hogy az elkövetett hibákat a tanórákon ne szégyellni való, az osztálytársak elől
elrejteni való tragédiának fogjuk fel, hanem annak természetes jeleként, hogy a tanulási folyamat
egyik állomásán állunk. Pedagógusként biztos vagyok benne, hogy fogom alkalmazni ezt a
módszert.

Régebben, amikor magam is dolgozatot javítottam, mindig akkurátusan odaírtam pirossal a helyes
megoldást, legyen az a helyes igeidő, egy lefelejtett rag, egy kijavított múlt idős igealak, egy javított
középfokú melléknév. Mostantól sokkal többször fog előfordulni, hogy az írásbeli javításban
csupán aláhúzással jelezni fogom, hogy az adott szerkezetben hiba van – ezután pedig vagy
pármunka, vagy 3-4 fős csoportmunka keretein belül fogom megkérni a diákokat, hogy saját
hibáikat azonosítsák és javítsák ki.