A Pacsírtaszót hallok megint... című versben (1849.

március) pedig a háborús öldöklés közepette a

lehetséges idill jelenik meg egy pillanatra. A pacsirta és hangja ebben a korban a költő és a költészet
jelképe. A versben a pacsirtaszó készteti vallomásra a költőt: „Dalolj, dalolj, kedves madár, / Eszembe
hozzák e dalok, / Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok.” A költőietlen
jelenből a múltba és jövőbe álmodja magát, a költészetben és a szerelemben jelöli meg az élet
legfőbb értékeit. A szerelem az egyetlen álom, amely megvalósult. A Júlia-versek idillje tér vissza
ismét, de egy apokaliptikus világgal a háttérben. A verszárlat virág-metaforái a feléledt költői ihletre
utalnak.

Utolsó fennmaradt, Szörnyű idő...kezdetű költeménye (1849. július) a végső pusztulás megrendítő
látomását jeleníti meg. Egész pályáján külön vonulatot alkotott a forradadalmi-látomásos és a hazai
életet-gondokat leíró költészet, a Szörnyű idő...egységbe hozza a kettőt: immár a nemzet
élethalálharcát mutatja a világszabadsághoz hasonlóan egyetemes érvényű tétmérkőzésnek. A
magyarságot sújtó végzet ép ésszel felfoghatatlan; a maga abszurditásával természetivé fokozza le az
emberi világrendet.